Új Szó, 1956. október (9. évfolyam, 274-304.szám)

1956-10-11 / 284. szám, csütörtök

TOLVAJOK ® ábris tanító úr fütyörészve in­I dult a tanterem felé. Elma­radhatatlan nádpálcájával nagyokat suhintott a levegőbe. Ezt a pálcát, még huszárzászlós korában szerezte. Hasznos portéka volt az akkor is, és most is jó hasznát veszi. Néha többet ér a suhintása, mint bármely erélyes szó. Nem is vált volna meg tőle semmi pénzért. Mindig magával hordta, a tanteremben nem lett volna tanácsos hagyni, mert a pálcának szép számban akadtak haragosai. Könnyen megeshe­tett, hogy találkozna valamelyik hara­gosának békanyúzójával. Az előszoba ajtajának támaszkodó Tuba Pált csak akkor vette észre, ami­kor az jóhangosan ráköszönt. — Aggyék Isten, tanító úr! — Jóreggelt, Tuba gazda. Talán csak nem rám vár? — Magára biz... Mert az már sok, ami sok' Tolvajok jártak a gyümöl­csösömben és azok a tolvajok senki mások nem voltak, mint a maga diák­jai. A tanító mogorván nézett Tubára. Nem szerette ezt az embert, megve­tette fukarságáért, kapzsiságáért. A falu legmódosabb gazdái közé tarto­zott. Két béres dolgozta a földjét. Négy­hektáros gyümölcsöse szépen termett neki, de azért mindig sírt, panaszko­dott. — Miből gondolja, hogy az én diák­jaim lopták a gyümölcsöt. Ha ők vol­tak, miért nem fogta meg őket. — No mindjárt elmondom, csak tessék végighallgatni. Tegnap este kimentem a gyümölcsösbe megnézni, nem alszik-e az a gazember Csacska Pista, a csőszöm. Mert teccik tudni, az is nagy infámis, a bérét megköveteli, de azt sem bánja, ha a szemem is ki­lopják. Hát ahogy ott járok, egyszer csak valami mozgást látok az egyik almafa alatt. Azt hittem, hogy a csősz lebzsel ott. De amint közelebb értem, látom, nem a csősz, hanem valóságos tolvajok. A fára iparkodtak feljutni. Meglepetésemben elkáromkodtam ma­gam. A két tolvaj erre uzsgyi, én meg utánuk. No de hogy el ne felejtsem, valami ütő alkalmatosság után néz­tem. Szerencsére ott volt közelemben a meszesgödör, melyben tegnap este­felé oltottuk a meszet. Mert teccik tudni, építeni akarok a gyümölcsösben, hogy legyen hol eltölteni egy-egy kel­lenrjs nyári vasárnapot. Hát nagy siet­ségemben éppen a mészkavaró-boi akadt a kezembe. A kerítésnél értem utol a tplvajokat. Nem tudtam felis­merni őket, csak annyit sikerült meg­állapítanom, hogy az imposztorok meg rövid nadrágot viseltek. — Sok rövid nadrágos gyerek jár a kezem alá, — vágott a beszélő sza­vába a tanító. — Nem addig van ám, tessék csak végighallgatni. Az egyik ügyesen át­vetette magát a kerítésen, de a má­sik a kerítés tetején fennakadt. Én Irta: SZARKA ISTVÁN meg jót húztam a meszes bottal az innenső felére. Csak egyet sózhattam rá, mert nagyot nyekkenve esett le a kerítés másik oldalára. No most már teccik érteni. A bot vége meszes voit Tehát a tolvaj a mész nyomát még az ülepén hordozza. Gábris tanító úr megcsóválta a fejét, — Maga most a tanulók ülepén szeretné megnézni, melyik nadrág meszes ? Tuba nagyot bólintott. A tanító idegesen suhogtatta nál­pálcúiát, aztán intett Tubának, hogy kövesse. tanteremben nagy csend ural­kodott. Gábris tanító űr pál­cáját suhogtatva járkált az osztály előtt. T'jba a ketedrának dőlve vi-sla szemekkel * mustrálgatta a megszep­pent gyerekeket. — Azt mondtam, jelentkezzen az, aki tegnap este Tuba gyümölcsösében lopni akart, — ismételte szigorúan a tanító. Síri csend. — Hát senki sem volt? Jó. A lányok a helyükön maradnak, a fiúk pedig mind ide jönnek. Egy-kettő. Megnyikordultak a padok. Néhány tolltartó a földre esett. — Arccal a fal felé felsorakozni. Tuba végigmustrálta a gyerekeket, aztán diadalmas mosollyal mutatott egy vékonydongájú lenszőke fiúra. — Itt van ni! A tanító is látta az áruló jelt. — Beke Miska, te itt maradsz, a többi a helyére mehet. Miska Beke Vince favágónak volt a fia. Ötödik osztályba járt. Ahogyan megfordult, látni lehetett falfehér ar­cát. Lesütött szemmel állt a tanító előtt. — Miska! Tegnap te voltál kertész­kedni — csattant a tanító szava. A fiú alig hallhatóan válaszolt. — Igen. — Ki volt még veled? Miska reszketni kezdett. Fejét vál­la közé húzta, de hang nem jött ki a száján. — Mi az, megnémultál? — rivallt rá a tanító. Gyorsan felelj, mert... — és megsuhintotta a pálcát. Tuba kárörvendően nézte a vergő­dő gyereket. Miska némán, leszegzett fejjel állt — No várjál, mindjárt kinyitom én a szád — mondta vészjóslóan a tanító. — Gergely, Bencsík, gyertek csak ide — fordult az osztály felé. Miska tudta, mit jelent ez. Gergely és Bencsik a legerősebbek az osztály­ban és most odaviszik az egyik pad­hoz. Az egyik a felső testét szorítja a padhoz, a másik a lábát tartja szo­rosan, aztán jön a nád. Az arcán ve­rejték gyöngyözött. Szíve hangosan dobogott, de száját még keményeb­ben összeszorította. ergely és Bencsik már Miska mellett álltak. Melléjük állt egy harmadik is, akit a tanító nem hívott... Bölcső Jóska, egy fekete­szemű zömök gyerek, Beke Miska pad­társa. Jóska apja a vasútnál Pálya­munkásként dolgozott. A- tanító kérdően nézett Jóskára. A sertehajú gyerek nagyon halkan csak ennyit szólt: — Én voltam Miskával. Tuba hangosan felmordult... — A kódisok ... Tovább nem folytatta, mert a tanító tekintete torkán akasztotta a szót. — Álljatok egymás mellé és mond­játok el szépen az egész esetet, — szólt a tanító Miskáéknak és a másik két fiúnak intett, hogy menjenek a helyükre. — M.„ka apja beteg — kezdte a fe­keteszemű. — Gyümölcs kellene neki, hogy hamarább meggyógyuljon és ke­nyeret kereshessen. Tegnap is láttam, Miskáék kenyér nélkül ették a levest. Tubát kellemetlenül érintette, hogy a tanító így komázik ezekkel a kódis kölykökkel, ahelyett, hogy jól elfene­kelné mind a kettőt. Dühösen felmor­dult. — Ha gyümölcs kell neki, vegyen! Ne a kölvkét küldje a tisztességes em­bereket meglopni. Miska szájában a rémület keserves sírásban oldódott fel. — Nem küldött, magam mentem. Tegnap már a kistestvérem sem ka­pott tejet. Gábris tanító úr keze erösebben markolta a nádat. Tekintete szikrát vetett, mint kova az acél alatt, ami­kor Tubához fordult. — Tuba gazda! Magára itt már nin:s szükség. A többi az én dolgom! — Csak tessék őket alaposan el­nadrágolni. Ne sajnálja a nádat. Ha eltörik, kettőt hozok helyébe. Dél­után pedig kerüljön mifelénk. Majd kiruccanunk a gyümölcsösbe, ne res­teljen kosarat hozni. A tanító már nem is figyelt rá. Sze mére ködfátyol borult. — Üljetek le! — küldte helyére a két fiút. élben, amikor az osztály haza­felé indult, odaszólt Miskának. — Maradj még egy kicsit, Miska. Kézc fonva vezette a gyereket a la­kása küszöbéig. — Szedd ki könyveidet a tarisznyá­ból. Amikor visszatért, egy szakajtó al­ma volt a kezében, Miska vászonyta­risznyájába öntötte a mosolygó piros­héjú gyümölcsöt. — Vidd haza! Mondd meg édes­apádnak, gyógyuljon meg mielőbb. Délután majd elugrom még hozzátok. Miskáből kitört az elfojtott zoko­gás. De szeméből nem a fájdalom, megalázott ember könnye hullott, hálaérzet jóleső könnyei mosták sá padt arcát. w is Le/ f m Színészeink nyugalomban Az új évad kezdete mindig ünnep a színész életében. Pi'ienten, új erő­vel dolgozni, alkotni, szórakoztatni és tanítani -- ez minden színész vágy­álma. Idei örömünnepünkbe azonban üröm v vegyült. A színházi évadot két kedves kollégánk: Husvárné Buday Mária és Husvár Ferenc nélkül kezd­jük el. Harmincnénv évi alkotó szí­nészmunkájuk után megérdemelt nyugalomba vonultak. Határtalan szeretet kötötte őket a színpadhoz, hiszen életük jelentőségét, örömét a szép szerepek adták. Művészi alázat­tal, fáradságot ne|m ismerő lelkese­déssel szolgálták a magyar színját­szás ügyét színész-életük 34 eszten­deje alatt. Mikor Buday Máriát Jókai Mór Aranyember-ének Teréza mama sze­repében láttam és gyanyörködtem já­tékában, nem hittem volna, hogy ez a szerep lesz hattyúdala a színpadon. És mikor Husvár Ferenc játékát él­veztem Beaumarchais A szevillai bor­bély című vígjátékának Bartoló dok­tor szerepében, nem hittem volna, hogy ez a fiatalos kedélyű színéiz nemsokára nem játszik velünk együtt s színpadon. A régi színészélet sok szenvedése, a régi idők emberi életet felőrlő, testet-lelket kizsákmányoló munkája most bosszúlta meg magát, amikor kedvező körülmények, emberhez, szí­nészhez méltó életfeltételek között szolgálhatták volina a színpadot. Betegség, mely nem .kímél embert, őket is elválasztotta kedves munka­helyüktől, a színpadtól. Elfáradtak pihenni kívántak. Pedig, amikor a Fa­luszínház magyar csoportja megala­kult, Buday Mária és Husvár Ferenc az elsők között voltak, akik részt ÜJ szö 1956. október 11. kértek a megújuló szlovákiai magyar színjátszás munkájából. Fáradhatat­lanul járták a falvakat és városokat játszottak, nevettettek és szórakoz­tattak. 195?-ben a mi színházunk tag­jai lettek és még négy esztendeig tovább dolgoztak velünk. Sokat ta­nultunk tőlük, megszerettük óket. Ezért hiányoznak most oly nagyon, amikor már nincsenek közöttünk. Ki ne emlékezne Húsvárné Buday Mária remek alakításaira: a Tűzke­resztség párttitkárnőjére, vagy a Fösvények Fruzsinájára. És legjobb szerepeire: Kaimilla asszonyra az Ingyen élőkből vagv Dulszkynéra a Fi­nom úriházban? ÉS Husvár Ferencre ki ne gondolna vissza szeretettel, aki látta őt Podkoljoszin szerepében Go­gol Leánynézőjében vagy az Arany­ember pópájában' Elköltöztek Komáromból, mely má­sodik otthonukká vált. Elköltöztek talán .azért, mert fájt volna nekik látni minden nap a színház épületét, melyben már nem játszanak. Mondják: a színész kétszer hal meg Először, mikor vtoljára csapódik ösz­sze a függöny előtte, másodszor, mi­kor már utolsó útjára kísérik. Ettől a haláltól még messze vagyunk, ked' ves nyugdíjas kollegáim. Ha a füg< göny utoljára csapódott is össze előt tetek, a zárt függöny nem jelent el feledést, mert a jó színészi játék, az alakítások szépsége megmarad az em lékezetben. Pihenjetek szép Kassátok parkjai ban sétálva, vagy padokon ülve. Él vezzétek a napsugarat, melyben a régi színészéletben oly kevés részetek volt, élvezzétek mai rendszerünk ál talatok nagyon megérdemelt gondos kodását. És a kollégák, akik sokat kaptak tőletek, a közönség, amelynek oly sok kellemes órát szereztetek, nem felej tenek. el benneteket. Jó pihenést és még sok sok boldog nyugalmas évet kívánunk nektek. Siposs Jenő, a Magyar Területi Színház tagja Tátrai kiállítások Szép és értékes kiállításokat rendez­tek az idén a Tátrában. Az idegenek, a turisták, az üdülők, akik a II. Tátrai Kulturális Nyár idején Tátralomnicon, Öfüreden, Zdiaron megfordultak, meg­ismerhették népművészetünket, képző­művészeink sok szép alkotását. A ki­állítások iránt nagy volt az érdeklő­dés. Az elkövetkező évben a nemzeti bi­zottság tanácsának kultúrosztálya a képzőművészek segítségével a kiállí­tásoknak egész sorát vette tervbe. Sajnos, az ilyen kiállítások megrende­zéséhez nincsenek még alkalmas helyi­ségek. Tervbe vették egy tátrai mú­zeum felépítését, amelynek kiállító­terme is lenne. Erre nagy szükség vol na, mert a kis befogadóképesség szállodai és üdülői helyiségekben meg rendezett kiállítások nem képviselhetik méltóképpen képzőművészetünk és népművészetünk alkotásait. A Népművészeti Központ is tervbe vette, hogy készítményeinek propa gálása és eladása céljából egy épüle tet épít a Tátrában. Ždiar népművésze tének értékeit is kiállításon kellene népszerűsíteni, terjeszteni. Mindezek _ megoldásra váró kérdések a nemzeti bizottság tanácsának kultúrosztályát fokozottabb tevékenységre serkentik. (m) Petőfi szobra Hajón mentünk át Ligetfaluba, a víg napot az égalj húzta már, a tarka, hangos Dunapart fölött komolyan, bölcsen állt a néma vár. A szerelemről beszélgettünk, ballagva a hajóállomásról, és néztük, hogy a lombos fák alá a mélyülő árny sürüdö homályt szór. 2. Egy helyen hirtelen vxegáütunk s álltunk soká, mint vízbevert cölöp. Hófehér álak ragyogott felénk balkézre, az öreg fák között. Mint csodálkozó tanítványok a halott viester nemvárt visszatértét, úgy bámultuk a szobor-alakot és vakított a szeplőtlen fehérség. Közelebb léptünk, egyikünk se szólt. Csak néztem fel, mint hegyekre szokás a szoborra, mely halk felhőkbe nyúlt s már nem létezett nekem semmi más, — csak tapadt rá a babonás szemem és éreztem: a szívem kiabál, — dadogja rejtett könnyeim között azt, hogy: Petőfi szobra újra áll! 3. Aztán leültünk; s visszatértünk később; a nagy Dunámk égett már a partja és rózsaszínű volt a büszke víz, — egy vén uszály feketén aludt rajta. Az idő telt. Az este is leszállt. Jártam a várost, gyűrött, zöld kabátban. Csoda volt, hogy nem gázolt el semmi: még akkor is a fehér szobrot láttam. t Veres János\ ľ A Lúčnicával Északon VIII. Este 11 órakor a Dániából Német­országba igyekvő hajó ebédlőjében íróm e sorokat. Délelőtt 11 óra óta utazunk már felváltva hajón, vona­ton és autóbuszon Odenseeből, ahol utoljára léptünk fel Dániában. Ged­sében ültünk hajóra és Warnemündé­ben lépünk német földre. A hajó erő­sen himbálódzik; a legtöbben már bevették az orvosságot a tengeri be­tegség ellen. Talán még segíteni is fog rajtuk. Egypáran már kint a kor­látot támasztják. Lehet, hogy a telje­sen tiszta-, csillagoktól ragyogó ég­bolt, vagy a hullámoktól felkavart tengerben visszatükröződő teliholdban gyönyörködnek. No de térjünk vissza a Dániában történt eseményekre. KOPPENHÁGA Koppenhágába érkezésünk napján a városháza előtti téren léptünk fel. A közönség nagy szeretettel fogadott bennünket és nem fukarkodott a taps­sal sem. A fellépés után a város pol­gármesterének fogadásán vettünk részt és megnéztük a városházát. Koppenhágában volt az első szabad napunk egész északi utunkon. Ipar­kodtunk is a legjobban kihasználni. Meglátogattuk a Nemzeti Múzeumot, a Thorwaldsen Múzeumot, a Carlsberg Glyptotékát, a Hirschsprung Múzeu­mot. A dán nemzeti képtárban meg­csodáltuk Rubens, Rembrandt. Frans Hais, van Dyok, Jan Liviens, Jan Ste­en, P. Potter, F. Snyders, J. van Coy­en stb. örökbecsű műveit. Az állatkert 115 m magas kilátó­tornyáról gyönyörködtünk Koppenhá­ga festői panorámájában. TIVOLI Tivoli — a koppenhágai lakosok leglátogatottabb nyári kirándulóhelye — a váras szívében a Glyptotéka, városháza és az állomás között terül el. Hullámvasút, szellemvasút, hajók, körhinták, kis tavak motorcsónakok­kal, szerencsejátékok, automaták, mu­latóhelyek, koncerttermek, színházak stb. várják a látogatókat. A rulett-asztalok mellett fiatalok és öregek, nők és férfiak reszkető kezekkel rakják fel utolsó tétjeiket is a „biztos" szerencseszámokra. De a rulett-asztalok feneketlen keble ha­marosan elnyeli az utolsó koronákat is. Az automatagépeknél Is na g von ritkán láttam ún. nverő embereket. Én is szerencsét próbáltam ezekkel a játékokkal, de rövid időn belül tel­jesen „tiszta" lettem. Az a szeren­csém, hogy csak egy napi zsebpénz volt nálam. A harmincadik fellépésünk is a Ti­voliban volt. E fellépésünk utolsó száma, a „Gyetvai tánc" után 8—10 éves kisfiúk és leányok szaladtak fel a színpadra és egész virágesövel árasztottak el bennünket. A legna­gyobb meglepetésünkre nyakukban pi­ros úttörőkendő volt. Az előadás után tudtuk meg, hogy Csehszlová­kiában voltak nyaralni és a mi út-J tőreinktől kapták ajándékba a piros kendőket. Ez a figyelmesség nagyon jól esett nekünk, különösen azért, mert otthonunkra emlékeztetett. Egyik koppenhágai előadásunkat á televízió is közvetítette. Az öltözőnk­ben felállított televíziós adógépen fi­gyelemmel kísérhettük az egész múJ sort. A- képek nagyon élesek voltak és táncainkat igazi szépségükben mu­tatták meg. így tehát az éter hullá­main keresztül énekeinket és táncain­kat azok is megismerhették, akik nem juthattak el előadásainkra. Az újságok kritikái szuperlatívuszokban írnak teljesítményeinkről. Koppenhágában kezdtük el gyakoJ rolni a „Am Brunnen ..." c. német éneket, melynek zenéjét Schubert szerezte Goethe versére. Ezzel az énekkel fogjuk köszönteni németor­szági turnénkon a német közönséget. KRONBORG Koppenhágából egy élményekben nagyon gazdag kiránduláson is részt­vettünk, Kronborg és Frederiksborg várát 1 is meglátogattuk. Helsingőr város közelében vart Kronborg, mely mintha a Sundot és Helsingőrt őrizné. Kronborg várát másképpen Elsinornak is hívják. Ezt a nevet használta Shakespeare Ham­letjében. A kronborgi várkastély te­rasszátói kb. 15 percnyire van Ham­let szimbolikus sírja a „Hamlets Grav". Alattunk a tenger vize mossa Dániának partjait. Mivel nagyon me­leg idő volt, meg is fürödtünk és nagyokat úsztunk a tenger lágy, sós hullámaiban. Tölgyessy György.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom