Új Szó, 1956. október (9. évfolyam, 274-304.szám)

1956-10-01 / 274. szám, hétfő

A TATRA ES A BALATON|r^™^^Zľ Itt" pTplť- a Manac-Táťra LŤWiroHun TnHí&L- V.,;f 1 ™ í~ l- T. 1. —• t ai.i. Ä »u I ' ^^ ' ' Itt élek a Magas-Tátra közvetlen tövében és már egy évtizede naponta hódolok hegyeink királynőjének. Amint e sorokat írom, ablakomon keresztül felém integetnek az égbenyúló gránit csúcsok: a Lomnici-csúcs, a Vöröstorony, a Gránátok csipkéje és a többi kedves ismerős, amelyek legtöbbjének ormáról gyönyörködtem Lengyelország széles rónájában és beláttam Magyar országbó is. Hegyeink nagyasszonyának alázatos hódolója vagyok. Azt tartom, hogy az ő szépségét nem múlja felül senki és semmi. Aki egyszer belenézett a Zöldtó tükrébe, zergét riasztott a Téry menedékháznál, csónakázott a hegykoszőrúzta Csorba-tón, havasi gyopárra akadt a Bélai Havasokban, hiúzzál találkozott a Javorinán, figyelte a kőszáli sas méltóságteljes keringé sét a Tátra sziklarengetege felett, vagy a Tengerszem-csúcsról lenézett a lengyel Csórná Sztavra, ródlival repült le a Tarajkáról, vagy beleszédült a rohanás mámorába, amint síléceken száguldott a Tátra porcukorhavában, az egész életre szőlő élményt visz magával innen. Nem az elitszállók kényes lakója Ismeri meg igazán a Tátrát, hanem a vékonypénzű sátorlakó, aki a hajnal derengésében valamelyik havasi tisztásról figyeli az alvó óriást, amely alig válik még el az égbolttól. Pihenő őskori szörnynek véled, melynek tüskés háta szinte emelkedik és süllyed, amint nyugodtan lélegzik. Most a felhők színesedni kezdenek és a Tátra szürke masszává változik, hogy aztán a felkelő nap valami hatalmas Rembrandtecsettel a fény és az árny birodalmává változtassa át. Ekkor megzendülnek a sötét fenyvesek, rigó füttyent, kakukk szól, fülemüle dalol... A havasi rét virágainak milliárdján remegni kezdenek a gyémántcseppek és úgy hallod, hogy az ezernyi, kék kaolinból készült harangvirág valami nagyon kedves muzsikába kezd. Mókus bukfencezik eléd és a sötét rengetegből óvatosan dugja ki a fejét a félénk őzsuta. A hegyek derekán végigfutó törpefenyő szőnyegje üdezölden hívogat, a sziklaormok pedig elpirulnak a felkelő nap csókjától. A gyantaillatos, ózondús levegő feszegeti a melled és szinte cseng, peng, mint a damaszkuszi acél, hol halkan, hol diadalmas akkordokká szélesülve énekli a Tátra himnuszát. Most úgy érzem, hogy a tátrai csúcsok szemrehányó tekintettel néznek rám. Tudják, hogy hűtlenkedtem, mint a csapodár férj, aki törvényes hitvese mellett a szeretőjénél jár gondolatban. — Nézd, kedves — kérek bocsánatot a megsértett Tátrától —, hiszen Te vagy a legszebb, a legfenségesebb, lélegzetelállítóbb, haragodban a legfélelmetesebb és mosolyodban a legkedvesebb. Tavasszal azért szeretlek, mert lábadnál már virágba borulnak a gyümölcsfák, te pedig még mindig hósapkát viselsz és a télnek meg a tavasznak ez a bizarr keveredése csodálatosan szép; nyáron mosolyogva nézed a tamburázó, gitározó, éneklő hangyaemberkéket, visszaadod az elfáradt életkedvét és kebledre öleled a hőség elől menekülőket; ősszel éle sen rajzolódsz az acélkék égboltra és orgiát ülnek rajtad a színek, úgyhogy bámulatba ejted még a színvakot is; télen pedig, midőn felöltöd hófehér hermelinpaíástodat és hóbundába öltözteted a sudár fenyőt, csak hódolattal beszélhetünk rólad. — Nézd, kedves, én bizonyos tartózkodással mentem a Balatonhoz, mert a propaganda már sokszor megtévesztett. Nem vártam sokat tőle, de amint gépkocsink lefutott a lankás dombok közül és a badacsonyi mólón találtam magam, ünnepi érzés fogott el, mint ahogy mindig elfog, ha találkozom a Széppel. — Tudod, a Balatont éppen haragos kedvében találtam. Félméternyi tarajos hullámok kergették egymást valahonnan Siófok felől és dühösen verték a móló köveit. A kékes betonszínű víz meghimbálta a bólyákat és elringatta a hullámokon ülő sirályokat. Ebben a haragvásban azonban semmi sem volt Neptun haragjából, Inkább szeszélyes kislány durcáskodásának tetszett. Haragudott a Balaton tündére. Ügy éreztem, hopv csak rá kellett volna szólni a szeszélyes leányzóra, hogy ejnye, ejnye, ilyesmit aztán kislányoknak igazán nem illik csinálni, hát bizonyosan megszeppent és lecsendesedett volna, de hallgattam, mert tetszett nekem ez a bájos haragvás. Mások sem vették komolyan a Balaton durcáskodását, mert a hófehér vitorlások duzzadt szárnnyal repültek a tarajos hullámokon. — A tihanyi apátságnál aztán már a megnyugodott Balaton szépségében gyönyörködtem. Ecsetet szerettem volna kézbe venni, hogy ellesve megörökítsem a megnyugodott tó égszínkék, mit is beszélek, méregzöld, nem, nem, talán kékeszöld, tudom is én milyen színét. Tudod, éppen az volt izgatóan gyönyörű a Balaton színváltozásában, hogy megfoghatatlan volt, mint a falusi menyecske bécsi kendőjének színjátszása. Nem volt abban j megnyugvás egyetlen pillanatra s3m. — Aztán azok a hangulatos dombok, szelíd, kedves vidék! Ha Te rapszódia vagy, kedves Tátrám, akkor a | Balaton bájos líra. A te szépségedről harsonák és trombiták harsoghatnak, ! a Balatonról a lant. Itt értettem meg, j hogy miért ihletted te a költőt a nehézveretű, komoly-komor szlovák himnusz megírására: Zeng az ég, a Tátrán villámok cikáznak, állj meg, szlovák testvér, elmúlik a | veszély, I szebb napok virradnak ... és miért születtek a Balatonnál a Lil- | la-dalok. — Gyerünk enni! — hangzott a pró zai felszólítás és csodálkozva nyitót tam társaimra a szemem. — Enni? Nevetséges! Ki gondol most evésre, hiszen úgy érzem, hogy testetlenül lebegek és a szememmel iszom a Szépet. Azon búsulok, hogy miért hallgattatták el barbár kezek a világhíres tihanyi visszhangot, hiszen úgy szerettem volna a Balaton tündérével kissé elbeszélgetni. Elmondtam volna neki, hogy első látásra megszerettem, csodálom ragyogó szőkeségét, a hódolatára felsorakozott szelíd hajlású dombokat, magammal viszem minden ízét, színét, zamatát. — Tihanyről Keszthelyre gépkocsin csak egy ugrás és már az ottani halászcsárdában sziszegünk a bikaerős halászlétől és esszük a méregdrága balatoni fogast. Hát ennél, kedves Tátrám, a Te pisztrángod nekem sokkal jobban ízlik. Ami viszont a bada csonyi bort illeti, bizony itt elvesztetted a csatát, mert már sokszor ittam a tengerszemeid és a sziklaforrásaid kristálytiszta vizéből, de tudod, badacsonyi hegy leve más. Ha est alkonyatkor iszogatod valamelyik pinceház tornácán, könnyű mámort érzel, csókra leszel éhes és irigyled az esthomályban tovasuhanó vitorlásban ülőket, mert állítólag a holdfényben csillogó vízen a csók sokkal éde- i I sebb ... Kónya József I : Qcitííkbôít dött G

yakran megállok a játékboltok kirakata előtt. Ugyanis ha színházunkkal a vidéki városokat járom, fontos megbízásokat szoktam kapni fiaimtól: — Apuci, hozzál valamit Losoncról! Ma is a játékot tartom a gyerekek legnagyobb örömének, ezért hát a bizonyos „valami", amit Losoncról, Rozsnyóról és egyéb helyekről hoznom kell, rendesen a játékboltokból kerül ki, élettársam nem kis bosszúságára, aki a „praktikus" dolgokat szereti. Én is voltam gyerek, tiszteltt, becsület a lábbelinek, de a játék kérem, az mégis valami más. Ügynevezett szolid ember vagyok. Nem iszom, nem dohányzom, káros szenvedélyeim nincsenek, így hát pár korona mindig akad erre a játék vásárlási „szenvedélyre", amely rendesen a játékboltok kirakata elé sodor. A múltkor is egy vidéki városban a játékbolt kirakata előtt szemléltem elmerülten a sok játékot és fejszámolást végeztem, vajon mennyit is „játékozhatok" el pénzemből, mikor mellettem egy munkásember állt meg a kirakat előtt gyerekével. A kisfiú rányomta kis orrocskáját az üvegre és kimeresztett nagy szemekkel nézte a játékokat. Lehetett vagy négy éves. Egyszer csak felcsillan a szeme és megszólal: — Ezt vedd meg, apuka, ezt az autót. Hát nem mondom, jó ízlése van a csöppségnek, a kis autó szép, nikkelezett. kormánya van, duda és reflektor rajta, lábbal lehet hajtani, csakhogy az ára ...az ára. Hát bizony, a kis csöppségnek jó ízlése mellett hiányzott a gazdasági érzéke, már mint az, hogy ennyi pénze nem szokott lenni az apukáknak. Legalábbis játékra nem. A papa mosolyog, összenevetünk. — Nem eladó az, öcsiké, — mondom neki, — én is meg akartam venni a kisfiamnak. Így segítem ki „apuci-kollégámat" a kényes helyzetből, amiért láthatóan hálás. — Na látod, — mondja — a bácsinak se adták oda. A kicsi néz rám nagy szemével, szemlátomást latolgatja, vajon higygyen-e nekem, vagy sem. Végül belenyugszik az autóügybe, mert orrocskáját újra az üvegre nyomva tovább „válogat" a lehetőségek között. f

1 sodálatosan szívós harc követke^ zik a kicsi és a papa között, mert a kicsi még mindig a papa pénztárcájához mérten túlzott igényekkel hozakodik elő. Már a kirakatban levő holmik felére kellett mondanom, hogy az sem eladó, én is meg akartam venni stb. A kicsi határozott ellenszenvvel néz rám, mintha azt mondaná a szeme: „Ez a csúnya bácsi mit szól bele a dolgokba!" A kisvonatra kerül a sor. A gyermek csodálatosan kedves taktikával bizonyítja édesapjának, hogy neki kell a vonat, mert ő mozdonyvezető lesz (az előbb, a nagy repülőgép körüli vitánkban még pilóta akart lenni), és neki a mozdonyra nagy szüksége van. A papa tehetetlenül néz hol a gyermekre, hol rám. Mosolygunk. — Ilyenek a gyerekek — mondom. Az apa nézi a vonatot, azután kézen fogja a kisfiút: — No, gyere, Ferike, megvesszük a kisvonatot. A kicsi sikongva szalad előre, az apja utána. Vele tartok, mivel már én is kinéztem magamnak a megfelelő játékot. Emberem közlékeny lesz. Várni kell a kiszolgálásnál, beszélgetni kezdtünk. — Tudja — mondja —, feleségem nagyon haragszik, ha játékot veszek. — (Óh, asszonyok, de egyformák vagytok!) Megnyugtatom, hogy ez nem lehet akadálya a vásárnak. A kisvonat ára 37 korona, ha tíz napig nem dohányzik, meg is van az ára. Az eladó elénk teszi a kisvonatot. Emberem hosszasan vizsgálja, kisfia nem veszi le szemét a vonatról. Felhúzatja az eladóval, jár-e, belenéz a belsejébe, egyszóval alaposan megnézi, mit vesz. Majd becsomagoltatja. — Tudja — fordul felém az ember ismét — tulajdonképpen én is örülök ennek a játéknak. Ha a gyčrek elalszik, majd előveszem és én is játszom vele, Mikor én kicsi voltom, az én apámnak nem jutott ilyenre. Rongylabdával kellett beérnem, amit szegény anyám varrt harisnyából. Hát — itt zavarba jön — így vén fejjel pótolom a gyermekkor örömeit — a kisfiam játékaival. No, isten áldja! • Elindul a pénztár felé, kifizeti a vonat árát, a gyerek boldogan veszi át a csomagot és a kijárat felé indulnak. Kézen fogva, apa és a fia. Apa, a hétköznapok egyszerű munkása, napi gondjaival és kisfia, a jövő mozdonyvezetője, egyelőre gondok nélkül. Nézek utánuk és egyszeriben szenvedélyesen kezdem szeretni a mát, az életet. Ezt az életet, mikor az egyszerű munkás játékot tud venni a gyermeké nek és a játékkal maga játszik, mikor a gyerek elalszik. Pótolja azt, amit a rongyos régi élet nem adott meg neki. A/Tunkásmama, ha otthon kicsoma golják a játékot, ne haragudj életed párjára a „kidobott" 37 koronáért. Mert az öröm, melyet fiadnak szerzett, sokkal többet ér. És mikor férjed este előveszi a kisvasutat, s az asztalon maga kezd játszani vele: ennek értékét nem lehet pénzben kifejezni! Amikor kijöttem a játékboltból, hónom alatt az én kis csomagommal, a kirakat előtt újabb gyerekek és újabb szülők álltak. És folyt tovább a harc: Apu, ezt vedd meg, anyu azt vedd meg!" És nagy örömmel láttam, hogy a papák és mamák egymás után mennek be a boltba és jönnek ki a kis csomagokkal. Milyen szép is a mi életünk, hogy ma játékot vehet a dolgozó a gyermekének és milyen jó, hogy a kicsinyek nem ismerik apáik rongylabdáit. Ne is ismerjék meg soha! S1POSS JENŐ REGGEL Tárt ablakomon bejön a világ s mint anya álmos gyermekét, kiránt az ágyból. Kicsit pofon is legyint, hogy ébredjek. Itt egy új nap megint. ŰTKÖZBEN Mint egy keresztrejtvény, olyan a táj. Megfejtésként versem írom bele. Vagy csak írnám? — Olyan sok a szabály, hogy nem tudom megbirok-e vele. PATAKPARTON A víz fölött hosszúszárú virág ing két szitakötő súlya alatt. Csókolódznak. Egy édes pillanat, s egyik erre, másik amarra száll. DOMBON ÜLVE Siroksáros. — Vajon mi lehet-e pogányhangzású név eredete? Sáros sírok? — Szinte megkövülök: Hátha ez is sírdomb, amin ülök? VADALMAFA Felettem egy vadalmafa borong. Ha almát hullajt, utána tekint. Kicsit vár, aztán ejt egyet megint. Így hullatja messzi gyermekkorom körém almaízű emlékeit. 1. EMLÉK Akkor még a nővérem is itthon volt s az idősebbik bátyám is élt. — Ne tudják, hogy almát tudunk! — titkon jöttünk ide. Csak árnyékunk kísért. 2. EMLÉK Én is megraktam zsákom, de nagyon • — ha rajtam áll, a fát is berakom — nem gondolva rá, hogy vinni is kell. Mondtam is aztán a Földhíd felett: — Gyerekek, én a felit itt hagyom. — Ha felszedted, hozzad is, az isten... volt rá a könyörtelen felelet. CSORDAKÜT Betonból van. A vedre meg ragyog. Csak a vályú tudja, hogy valaha Vidróczky, a betyár itt itatott mindig, hogyha Szombatból jött hazaKi RIKOLTOTT? Könyvbe bukva ülök. — Héja rikolt. Nem nézek fel, mégis tudom, hogy az. Elgondolom: versem is így rikolt, de hogyha nem írnám alá nevem senki se találná el, hogy ki volt. 1 Tőzsér Árpád 'A CSEMADOK-NAP OROSZKAN Szeptembervégi vasárnap van. Sima, kék tükör az ég, s tüzes szemének sugarai perzselik a földet. Nyári meleg, majdnem forróság, tehát aggodalomra nincs ok, elégedett mosolyt dajkálnak a rendezők. Délután három óra. Pásztor Lajos, járási titkár üdvözlő és bevezető beszéde után megkezdődik a műsor. Susogó lombok alatt ezer szempár szegeződik a színpadra, ahonnan egy Ady-vers parazsai szőródnak ránk. Utána magyar nóták, népdalok, népi táncok váltják egymást. A hegedűk hol sírva, hol kacagva kísérik. A népdalokból népünk fájdalma, öröme, szerelme szól szívünkhöz ... A népi táncok a béklyót nem tűrő erőt, szépséget, virtust sugározzák felénk ... Felemelően jó a hangulat, és vörös minden tenyér. Meleg pillanatok következnek. A jelenlevő Csontos Vilmos költő két versét szavalják. A közönség tapsviharral ünnepli őt. Csontos Vilmos mellettem ül. Nézem, elnézem a harmatos szemét, az arcát, melyet meglágyított a feléje áradó szeretet, megérezve belőle, hogy lelkének szavát szívébe zárja a nép. És tudom, hogy az élet e legszebb pillanatában aranybetűkkel vésődik a „lelke falára", hogy érdemes a népről a népnek dalolni!... Majd a Csemadok zselízi csoportja „Lepsénynél még megvolt" című jelenetén dűl kétoldalra a közönség a kacagástól. Utána Polák István énekszámának tapsolhatunk. Nagy tetszést arat az oroszkaiak jelenete Kodály Háry Jánosából. Befejezésül pedig a kisgyarmati népi együttes Garammenti lakodalmának nagyszerű előadása tetézi be és teszi kellemessé az oroszkai Csemadok-napot. Hét óra van. A hosszú asztaloknál közösen vacsoráznak a vendégek, szereplők és rendezők. Itt a népda'énekesek csokorja: Merszei Mária, Puksa Marika, Szalai Erzsi, Csudai Vilmos és a többiek. Ott a tánccsoportok tagjai: a garamgyörgyiek, damásdiak és az oroszkaiak. S az egész termet, mint valami nagy tarka pillangók lepik el a kisgyarmati kurtaszoknyások. Csak egy ember van, aki nem pihen, a házigazda szerepét betöltő Pethő Lajos, tanító. Fáradhatatlanul cikázik, hol itt, hol ott tűnik fel: igazít, rendelkezik, tanácsol. Jó munkát végzett! Aztán megbomlik a rend, s az es-í tébe futó délután népmulatságba olvad. S az élet szépségét, jóságáť megtalálod az arcok mosolyában, a kacagások csilingelésében, de még az ezüstös hajú öregek pillantásában is. Legyen ez a szép siker buzdítás' a zselízi járásban még megrendezésre kerülő Csemadok-napok rendezői és szereplői számára. Lovicsek Béla. KULTURÁLIS HÍREK Gerhard Hauptmann „Naplemente előtt" című színművét megfilmesítik. A férfi főszerepet Hans Albers játszsza, mellette jelentős szerepet kap az osztrák filmek egyik kedvence, Annemarie Düringer. * * * Bette Davis, az ismert amerikai filmszínésznő legújabb filmét Londonban mutatták be. A film a maccarthy-izmust leplezi le. Amerikában mindent elkövetnek, hogy a filmet betiltsák. '* * 5 J. B. Priestley nemrég megjelent önéletrajz-regénye, az Ali about ourselves nagy sikert aratott Londonban. Különösen érdekesek írókortársairól szóló eszméi. OJ S 70 1956. október 1.