Új Szó, 1956. október (9. évfolyam, 274-304.szám)

1956-10-25 / 298. szám, csütörtök

K házi levél ama romi színházt leve Lope de Vega és Heltai Jmö vígjátékai a Magyar Területi Színház színpadán S

zínházunk az őszi évadot vidéki előadásokkal kezdte meg, a komáromi anyaszinház csupán a próbák és előkészületek színhelye egyelőre. A műhelyekben az őszi évadban színrekerülő darabok díszleteit és ruháit készítik serény kezekkel a szlnhítz asztalos- és szabómühelyének dolgozói. És a színpadon próbál a színész. Üjra és újra nekilát a legszebb feladatnak: embert ábrázolni, életet önteni a halott betűkbe. Sok-sok ilyen próbsóra eredménye lesz a bemutató, amelyről aztán megemlékezik a sajtó, a rádió, ünneplik a szerzőt, rendezőt, és a színészeket. Da amíg odáig eljutunk, sok dolgos hétköznap akad közben. Színházunknak ezekről a hétköznapjairól szeretnék most írni, azokról a munkával teli lázas napokról, melyeket most élünk át, mikor színpadunkon először játszunk verses darabot. Színházunk az őszi évadban október 25-én Lope de Vega spanyol drámaíró egyik legszebb verses komédiáját, A kertész kutyájá-t,' november közepén pedig Heltai Jenő A néma levente című ugyancsak verses vígjátékát mutatja be. Nem véletlenül választotta színházunk ezt a két verses vígjátékot. Lope de Vega, a spanyol 'klasszikus drámairodalom legnagyoboja, a legtermékenyebb író, aki valaha is a világon élt és dolgozott. Szerintünk helyes, ha ennek és géniusznak nevét írói mondanivalóját megismertetjük a magyar "dolgozókkal és elsősorban a vidéki közönséggel, amely eddig Lope de Vega alkotásairól vajmi keveset hallott. Helyes továbbá azért, mert ez együttesünk továbbfejlődésének egyik jelentős állomását is jelenti: a kötött verses előadásmód elsajátítását. Fiatal rendezőnk. Kozma Zoltán gondosan tanulmányozta a kort, a spanyol befolyás alatt álló barokk Nápoly világát, melyben a darab lejátszódik. A színészekkel közvetlen módon érteti meg a darab mondanivalóját, utasításai világosak. Szereti Vegát és a színészekkel is megszeretteti. Hogy a rendezőnek mennyire sikerült életre kelteni Lope de Vega spanyol világát és a színészek menynyivel járultak' hozzá költészete szépO ségének és mondanivalója hitelességének tolmácsolásához, ezt a közeli bemutató dönti el. Bízunk a sikerben és reméljük, hogy az új műfaji területen, a verses játékban is megálljuk helyünket. któber első napjaiban színházunkban futótűzként terjedt el az örömhír: újra vendégünk lesz Lenavay Ferenc, a budapesti József Attila Színház főrendezője, a tavalyi nagysikerű Tanítónő előadásunk rendezője. Alig vártuk a napot, hogy körünkben üdvözölhessük régi barátunkat és tanítónkat. És most, hegy itt van és velünk dolgozik, tele tanulásvággyal azok is ott vannak a próbákon, akik nem játszanak a darabban. Lendvay Ferencben nincs semmi a professzoros oktatóból. Csupa közvetlenség, könnyedség. És hatalmas a szakmai felkészültsége. Soha nem felejtem el a Néma levente első próbáját. Együtt ültünk a színház társalgójában és feszülten figyeltük, ahogy közvetlen modorával, egyszerű és mégis ünnepélyes szavakkal beszélt a 85 esztendős Heltai Jenőről és színrekerülő darabjáról. A verses vígjáték egýik legszebb négy sorával vezetett rá bennünket a mű eszmei mondanivalójára: „Az a gyáva, Ki mit érez, elrejti magába, £s ami benne gyenge, emberi, a másiknak jeltárni nem meri". Heltai sorai arra tanítanak: az ember merjen igazat mondani. Nemcsak szabad, de kell is igazat mondani. A második fontos tanulság: az ember azért van, hogy boldog legyen, nem pedig, hogy gyászoljon. — Heltai Jenő a kis finomságok, az élet apróságainak az írója, — magyarázta Lendvay. — Kötéltáncos, aki-mosolyogva megy át a mélységek felett, szívderítőén kedves és közvetlen. Szerelemről ír, az élet sok apró megfigyeléseiből merít és ugyanakkor tele van szeretettel az ember iránt. A ma 85 éves Heltai Jenő az emberség költője. Nem mond egetverő nagy dolgokat, de mindig igazat: Ember, merj ember lenni! Lendvay elvtárs kitűnően ismeri Mátyás király korát, amelyben a Néma levente cselekménye lejátszódik. Beszél az egyes alakok feladatáról és érdekes összehasonlításokat tesz, szembeállítja például a Néma levente magyar és olasz alakjainak vérmérsékletét és jellemét. Már egy rövid délelőtt alatt sokat tanultunk tőle, színészek és színházi dolgozók. Pedig csak megkezdte a munkát. Napról napra várjuk további próbáit, nézzük és élvezzük őket. D övid négy hétre tervezzük a ** próbákat és bizony kevés idő egy igényes és verses színmű betanulásához, de Lendvay elvtárs biztos a dolgában. — A művész, — mondotta — ha művészetről van szó, nem ismer fáradságot. Dolgozni fogunk teljes erővel és november első felében „megszólal" a Néma levente Komáromban is. Lendvay elvtárs megtekinti a Kertész kutyája próbáit is, értékes tanácsokat ad és sokat segít a rendezőnek, színészeknek egyaránt. Sajnáljuk, hogy nincs körünkben állandóan, de addig is, míg a Néma leventét próbáljuk, a miénk! H

ogy nem töltöttük tétlen a nyarat és a koraőszt, ennek bizonyossága, hogy a két tervszerinti bemutatón kívül október 18-án színházunk tagjai a szakszervezeti csoportrendezésében előadták Szigligeti—Tabi A kalandor grófnő című játékát, amelynek fülbemászó zenéjét Vincze Ottó szerzette. A betanulást a színház tagjai önként vállalták és szabad ideiükben próbálták. Ez sok száz önkéntes munkaórát jelentett. A szakszervezeti csoport ezzel a bemutatóval eleget kívánt tenni a közönség óhajának, hogy zenés darabot is játsszunk. A közönség tapsa bizonyította, hogy a kísérlet sikerült, és ezért a jövőben a hivatalos játéktervbe is felveszünk majd egy-egy zenés vígjátékot. Reméljük, hogy a munka jegyében eltöltött ősz meghozza gyümölcsét. Színházunk az új darabokkal rövidesen megkezdi vendégjátékait a vidéki városokban. Bízunk abban, hogy előadásainkat mindenütt szeretettel fogadja közönségünk és hogy munkánk nem volt hiábavaló. SIPOSS JENŐ, a Magyar Területi Színház tagja. ŐSZI VERSEK ÖREGASSZONY Egy öregasszonyt láttam az úton, botra hajolt szegény, őszi napfény reszketett homlokán, bús szemén, Oly óvatosan lépdelt, mint egy kisgyerek, akit most tanítanak járni a boldog Istenek. És kegyes volt az utca, lába alá simult, tartotta, fogta féltve, miként szívét a múlt. S ahogv mellettem elhaladt, én üdvözöltem őt, meghajoltam mélyen, mélyen, akár anyám előtt. Dénes György SZÜRET Százan is vagyunk tán a domb oldalán, hol zömök, ba^na puttonyokba szedjük a hamvas szőlőfürtöket szaporán. A tarkasörényü dombról víg dal száll a. némán figyelő vén pusztaságba, és hogy zeng belé a szép őszi tájba dél felé húzó darvak krugatása, Ö, ősz, hol minden aranyszín leplet ölt, te a természet lassú hervadása, a róna, melyet gomolygó köd betölt, te vagy képzeletem tündér varázsa. Török Elemér OKTÓBER FeUiigították a kéket odafenn, huťóhen a nyár ezernyi láza ... Egy fárad* aranypászmát még mélázva az öszi nap végigvon a gyepen. E szelíd lángolás is elhal hamar, ködök kúsznak elő, kékek, lilák, búcsúzva felsírnak még a vadlibák s a mustízű est mindent betakar. A sötét fúlij között gúnyos szél nevet: száz hennás levél az avarra hull, fészken a madár félénken meglapul, türiik a nyár, az ősznek ad helyet. Oly gyors e színeváltozás: nyárból ősz, oly nehéz még felfogni az egészet... Találkozott az élet és enyészet, s egy pillanatra együtt elidőz. Ordódy Katalin J

agy mesemondó volt az öreg Rezes Miska. Boldog voltam, ha a hosszú téli estéken a közelébe kerülhettem. Örömnek számított már az is. ha tüzet tehettem pipájára. Nehezére esett neki a mozgás. Az évek egyre súlyosabban nyomták vállait. Hajára, bajuszára ráült az ősz. Nincs már az ő számára napsütés, mely elolvasztaná róla a deret. Harminc évig szolgálta a falut. Hajtott kondát, bambaszemú teheneket őrzött, szilaj gulyával mérte össze erejét, maid tíz évig „bakteroskodotť. Éjjel őrködött, nappal pedig napszámba járogatott a tehetősebb gazdákhoz, hogyha nem is csordul, legalább cseppen valami a szűkös bakteri fizetséghez. Az öregség azonban egyre jobban erőt vett rajta. Ereje fogyott, látása is ködösült, füle is nehezen fogta már a szót. Oj éjjeli őrt fogadtak a helyébe. Ö pedig azzal töltötte élete alkonyát, hogy reggelenként szénát dobott a Riska elé, vizet hozott a konyhára, elseje körül pedig várta a postást, az aggkorit. Esténként pedig füstkarikákat gomolyítva mesélt a fiataloknak. Mesélés közben vissza-viszszaidézte a múltat, tovaröppent fiatalságát, amikor a „közöseknél" szolgált, hogyan verték a taljánt a Piavenál. Máskor, meg a boszorkányokkal, a kísértetekkel kezdte, a pappal és cigánynyal végezte a mesét. Az egyik alkalommal egészen az öreg mellé szorultam. Sokáig néztem ráncos, vértelen arcát és aztán megkértem: — Apó! meséljen valamit. Nem szó't semmit, csak rámvetette vizenyős két szemét. Megtömte barnára é>-ett tajiékpipáját, aztán a kezembe nyomta. Tudtam a kötelességem. Kettőt, hármat szippantott, aztán megkérdezte. — Miről meséljek? — Arról, hogy amikor éjjeli őr volt, látott-e kísértetet? t

jj lmosolyodott. Fogatlan szájából, & majdhogy kiesett a pipa, amikor megszólalt: — Hát akkor jól figyelj. * * * — Ogy június elején lehetett. Szőkült már a kalász, piroslott a cseresznye a fán. Már egészen besötétedett, amikor megkezdtem a falujárást. A SZARKA ISTVÁN : hold is akkor bújt elő, mikor kiléptem a kiskapun. Bágyadt volt szegény, és mintha a fehérszegélyű felhőkkel éppen most törülné ki az álmosságot a szeméből. Pihent már a falu, csak a kutyák zsénnyegtek. Fáradt voltam. Egész nap húztam a kaszát, kapát. A szolgálat azonban szólított. Végigballagtam a falun, aztán a templomsorra tértem Gondoltam, elég, ha ott is megmutatom magam, aztán haza ugrom egy nyúlfarknyi alvásra. — Visszafelé ballagva, valahol a templom előtt rápöffintettem. Elnéztem ä kőkerítés mellett, mig csak tekintetem bele nem botlott a temető út sötét torkába. Sötét volt az, akár a sír. Még a holdsugár sem tudott oda bejutni. Az öreg most egyszerre fenemód szortyogatta a pipáját. Lehet, hogy a dohány huncutkodik, de az sincs kizárva, hogy a hatást várta az öreg. Képzeletem máris benépesítette a temető utat. Titokzatosan lebegtek ott a fehérlepedős kisértetek. A pipából már fodrosán szállt a füst. Rezes apó pedig továbbfüzte a mese láncszemeit: t — Nagy pipaszóval indultam hát tovább. Amikor a halottak útjához érek, úgy hallom, mintha vasalatlan lovak lába döngetné az utat. Jobban megszorítom fütykösömet, megállok. Aztán már látni vélek valami sötét tömeget. Jön, akár a vihar. Kétkézre kapom ám én is a bunkósbotot. Megvívok én vele, ha mindjárt Lucifer jön is — gondoltam magamban. Már a nagy fujtatást és szuszogást is hallottam. z öreg most egy kis szünetet tartott, megpiszkálta a pipát, aztán újból felvette a mese fonalát: — No jnit gondolsz? mi történt? A sötétségből egyszerre csak két kölyök vágtat e'ém. Az egyik éppoly nyápic volt, mint te. A másik meg olyan bunkófele, akár a szomszédék Gyurkáia. Aztán eg-'enesen neekm jöttek. Az egyik a nadrágomba csimpaszkodik, a másik meg a kabátora csücskét marDO kolássza. Szuszognak, akár egy gőzmozdony. — Szaladjunk Miska bácsi — szuszogja a nyápic. — Már, hogy én szaladjak? — rikkantottam rájuk. — Nem szaladtam én még a talján elől sem, de ha Íziben el nem engeditek a mondéromat, a fületek közé sózok. Hol a pokolban jártatok? Miért tojtatok igy be? — Miska bácsi — szólal most meg a bunkófejű remegve. — A Bódi Karcsi ott maradt és a temető út felé mutat. Alaposabban szemügyre vettem a két pernahajdert. Csupa maszat volt az ábrázatuk. A vékonypénzű még most is két szem cseresznyét szorongatott. — Kertészkedtetek, mi? — dörrentetem rájuk. Pillanatok alatt kisütöttem azt is, hogy ezek csakis Göncöl József plébános úr kertjében garázdálkodhattak. Változtattam a hangomon: — Ugy-e kedves gyerekeim, cseresznyét akartatok csenni a plébános úr kertjéből? Hatott a szép szó. A nyápic rábólintott, a másik pedig így folytatta: — Nem akartunk csenni, csak azt a pár szemet elvinni, amit délelőtt elfelejtett ideadni a plébános úr. No de most már az én tudásom is megfeneklett. A vézna pedig újból cibálni kezdett: — Gyerünk bácsi, mentsük meg Karcsit. — Beszéljetek világosabban ebadta kölykei, mert máskülönben egy tapodtat se megyek. Akár az ördög is elviheti a Karcsitokat, — fortyantam föl. — A délelőtti hittanórán a tíz parancsolatról beszélt a plébános úr, — kezdte a tömzsi. — Sokat beszélt, a hetedik parancsolatról; az meghagyja, hoqv ne lop j. Példabeszéd képpen szóbahozta, hogy esténként az ő gyümölcsfáit is szokták kűppasztani. Aztán azt mondta, ő szívesen adna akárkinek, ha kér, de fájlalja a lopást. Jól megjegyeztük, amit mondott. Délután pedig elmentünk a" plébániára. — Ugye a tanító úr küldött, gyerekeim, — fogadott örömmel. Mi hirtelenjében válaszolni sem tudtunk. Ö meg intett, hogy kövessük. A kertben pedig a mindenes gondjaira bízott. Azzal a tudattal, hogy minket a tanító úr küldött, kapát nyomott a kezünkbe és egy jó darab kukoricát kapáltatott be velünk. Amikor végre megszabadultunk, várakozva néztünk a plébános úrra. Az pedig a segítségért köszönetét fejezte ki a tanító úrnak. Láttuk, hogy meddő a várakozás, gyorsan kereket oldtunk. Csak a kerítésen kívül acsarkod .unk. Bódi Karcsi meg azt mondta: — Maflák vagyunk. Ha kérünk, biztos, hogy kapunk. Ammondó vagyok, hogy este nézzünk szét a kertben. Leszedjük mi azt a néhány szem cseresznyét. A plébános úr is jól jár, meg mi is. mikor látta, hogy nem nagyon értjük a dolgot, tovább kezdett magyarázni. — Mit vagytok begyulladva, nem lopni hívlak, megdolgoztunk mi érte. Gondoltuk igazunk van, így kerültünk hát a kertbe. Karcsi a fára mászott, mi csak alulról csipegettük, amikor csak látjuk, hogy valami rettenetes feketeség repül felénk. A kaszálatlan fű fázósan susogott. Mi pedig, amint láthatja Is, útilaput kötöttünk a talpunk alá. De Karcsi ... Ha az a feketeség netalán az ördög lett volna, akkor Karcsi már nincs többé. Most már a holdnál is világosabb volt előttem a helyzet. Még huszárkoromban megtanultam, aki az igazság mellett száll síkra, győzedelmeskedik. Most pedig az igazság védelmében emeltem botomat. Éreztem, hogy ha magával a fő ördöggel kell is megbir- | kóznom, Karcsit akkor is megmentem. Borzongatóan sötét volt a temetőút. Nemsokára egy vadgesztenyefához értünk. — Bújjon át bácsi, — mondta most a nyápic, és a széthúzott drótkerítésre mutatott. A holdvilág szépen megvilágította a kertet. Az egyik nyúlánk cseresznyefa alatt mindjárt meg is pillantottam az ördögöt* Jobban megerőltettem a szemem, hát észreveszem, hogy itt nem az ördöggel van bajom, hanem magával a tiszteletes Göncöl József plébános úrral. Püspökbotnak is beillő husánggal virrasztott a fa alatt. Illedelmesen szerencsés jóestét kívántam, de a plébános rám förmedt, hogy miféle éjjeli őr vagyok én, akitől szabadon garázdálkodhatnak a tolvajok. A csapdába került kölyök pedig úgy pislogott a fán, akár egy bölcs bagoly. Lejövésről pedig csak olyan föltételek mellett volt hajlandó társalogni, ha a plébános úr ideiglenes hadiszállását átteszi a másik fa alá. Amikor kívánsága teljesült, óvatosan ereszkedett lefelé. A plébános úrnak pedig majd leesett a feje, úgy integetett felém, Hogy el ne szalasszam a tolvajt. Az imposztor lába még nem érte a földet, amikor elkaptam a rokkját, aztán lódítottam rajta olyat, hogy csak úgy repült. Alig ért földet, máris felugrott és talpával intett búcsút a kertnek A plébános meg nekem esett. Egy darabig tűrtem a berzenkedesét, de aztán kifakadtam. — Ammondó vagyok én plébános úr, hogy senki se kívánja isten nevében mások munkáját. ezes apó nagyot szusszantva tett pontot a mese végére. Kiverte pipájából a hamut, töltött, aztán felémnyújtotta. Míg a tűzzel bajlódtam, hálásan mondtam az öregnek. — Szép volt a mese apó. — Nem volt ez mese öcsém, olyan igaz történet ez, mint az, hogy most itt ülök és Rezes Mihály a nevem. Azok a mihaszna kölykök is felcseperedtek már. De ha Bődi Karcsi a kocsma körül találkozik velem, mindig meginvitál egy-két kupicáta. Azt mondja azért teszi, mert megmentettem az ördögtől U J s zo 1956. október 25.