Új Szó, 1956. szeptember (9. évfolyam, 244-273.szám)

1956-09-29 / 272. szám, szombat

Idén nyáron Bártfa fürdőn történt ez a különös eset. A fiatal magyar író bárhová is ment a gyógykezelés vagy a délutáni kötelező pihenés utáni órákban, — ha a parkban sétált, vagy pedig az ózondús fenyveserdót járta, — a hóna alatt állandóan ott szorongatta elmaradhatatlan jegyzetfüzeteit. Egy nap figyelmes lett valakire. Új beteg, egy kissé molett asszonyka érkezett a szanatóriumba. Pisze orrú arca fiatalos, de izzó fekete hajában sok-sok ezüstös szál csillog. Vonzó kék szeme ragyogott, mintha a lélek tükre lett volna. És mégsem a test vonásai, az üde, komoly tekintet volt rajta feltűnő, hanem a viselkedése. Mert őszintén meg kell mondani, hogy az író ottléte alatt sok kiábrándító jelenetet látott, futó kalandok születését, s ez az asszony, az új jövevény elütött a többiektől. Csak azt nem tudta, mert nem is tudhatta, hogy ennek a .iiliomnak" is megvan a maga tövise, s az épp neki rendeltetett. Nem is sejtette, hogy ez a szerény asszony annyira megbolygatja a lelkét, hogy szegény altatóporok segítségével is alig tud majd álomba szenderülni, hogy a szó legszorosabb értelmében belegázol legszentebb érzéseibe. S mert nem tudta, hogy a kíváncsiság nem fizetődik ki mindig, egy alkalnws pillanatban megszólította őt. — Bocsásson meg a kérdésemért, miért kerüli a társaságot? — Mert egyedül akarok lenni'. — hangzott a durcás és egyben elutasító válasz. De fiatal íróbarátunk olyan ember, aki nem hagyja magát egykönnyen lerázni, érti a kérdezés, a beszélget éskezdés fortélyait, s a szót idővel arra tereli, ami a másik felet a legjobban érdekli, s így akaratlanul is sok mindent elárul életéből, vall nézetéről. — Látom, szeret olvasni, — mondja és mosolyogva mutat az asszony kezében lapuló könyvre. — A legjobb barátom ... sokat olvasok, — felel most már engedékenyebben az asszony. Több nem is kellett a közeledéshez, mert a „könyvmolyok" az éjt nappallá téve is el tudnak beszélgetni kedvenc könyveikről. A fiatal író pedig élelmes ember létére a rövid beszélgetés alatt megtudta azt is, hogy új ismerőse dél-szlovákiai magyar asszony, három iskolaköteles gyermek anyja, férje egy üzleti hálózat ellenőre. Mielőtt idejött, néhány hétig kórházban kezelték. Az asszony azt is elmesélte, hogy miért őszült meg olyan korán. Egy éjszaka müve volt az egész. Négy évvel ezelőtt legkisebb gyermekét súlyos betegséggel vitték a kórházba. Az életéről volt szó. Az anya, aki ma is csak a gyermekeinek él, szenvedélyesen szereti őket, a kórházban a betegszoba előtt aggódva virrasztotta át a döntő éjszakát és reggelig, míg az orvostól megtudta, hogy gyermeke életben marad, megőszült... Történetünk hőse szinte szívta mayába az asszony szavait, egy szürkének vélt élet fényes töredékét, mint a szomjas föld a vizet. Képzeletében már formálta az asszony alakját egy elbeszélés keretébe. Talán sikerrel is járt volna új anyaggyűjtése, ha a megszakadt beszélgetés fonala nem terelődik újra az irodalomra. — A mai írók nem tudnak semmit'. A politikát egy kis művészettel keverik! — vágta szemébe az asszony. Hősünk erre szóhoz sem tudott jutni, csak hápogott... Hogy ... hogy is mondta?.' — kérdezte kínosan önönmagától. És rohamra induló gondolatai egymást kergették. Az asszonyból az ellenség beszél! Jó lesz vigyázni! De várjunk csak — s eszébe jutott a tegnap, amikor este kijött a moziból, előtte haladva egy pár vitatkozott a filmről, s az egyik legyintett: nem ért az egész semmit, a politikát egy kis művészettel keverték ... Milyen hasonlatos szavak! De akkor este igazat adott annak a párnak, a giccses, sematikus film őt is fárasztotta, ingerelte. A mű — gondolta akkor — a politikai, társadalmi mondanivalójával is legyen művészi alkotás! Az asszony talán végsem ellenség. Talán ő is belefásult a sok szürke, lapos írás olvasásába és nem veszi észre a kimagaslót ? Igyekezett is öt azonnal meggyőzni az új irodalom emberformáló erejéről, küldetéséről, de szavai nem hatoltak be az asszony lelkébe, leperegtek róla. A jegyzeteit most már szégyenkezve szorongató fiatal író azonban nem lankadt. Ojra támadt. — Mondja asszonyom, hogy csak a legnevezetesebb íróinkat említsem, ismeri-e ...? — és felsorolt néhány nevet. Az asszony a fejét ingatta. Rögtiben TftjevMifókól pillangó elhangzott az újabb kérdés. Magyarországi írókról kérdezősködött: ismeri-e Veres Pétert, Szabó Pált, Déry Tibort ... ? Nem is hallott róluk. Hát a szovjet írókat? Ojra csak nemet intett az asszony. Furcsa! — Ha nem olvassa őket, mi jogon vádolja akkor a mffi írókat?! — lázadozik hősünk. — Az emberek mondták, hogy nem érdemes óket olvasni... Aztán meg, higyje el, nem érdekel a politika. Csak a családomnak élek ... — Akkor mit olvas az isten szerelmére?! — Jókait... Culácsy Irént, Herczeg Ferencet... — és sorolja tovább az írókat, még olyanokat is, akiket a mi fiatal írónk nem is ismer, akik több évtizeddel ezelőtt haltak meg és könyveiket manapság — szerinte — csak a vele perlekedő, most már maradinak vélt, begubózott asszonyfajták olvassák. Nem nyugodott a fiatal író háborgó lelke. — Az előbb azt mondta, csak a családjának él... — Igen ... Miért kérdi ? — Ugy-e, szeretné, ha innen ép egészségben térne vissza szeretettjeihez? — De furcsákat kérdez! — Hallott-e arról, hogy hajdanában abban az épületben — mutat most a barátunk a Zborov névre keresztelt emeletes sárga épületre, — Erzsébet királynő lakott udvarhölgyeivel... — Hallottam erről... — S utána meg csak olyanok lakhattak itt, akik pénzért vásárolhattak gyógyulást... — Mit akar ezzel mondani? — Mondjuk, ha abban az időben lett volna beteg, vagy valaki a hozzátartozói közül, eljöhetett volna-e ide, mint most maga ?! — .. még a négy középiskolát sem tudtam kijárni, dolgoznom kellett... — válaszolt az asszony kitérőUg, — de mi köze ehhez az irodalomnak? — Csak annyi, mondjuk, ha valaki művészileg megírná a maga élettörténetét, az is politika lenne egy kis. művészettel keverve? Az asszony elgondolkodott. — Mondja csak, miért nem ismerjük magukat? — kérdezte hosszabb töprengés után, majd hozzátette: — Lehet, ha ismernénk magukat, olvasnánk is a könyveiket... Ez a balzsam nem gyógyította a fiatal író lelkén ejtett sebet, sőt még jobban elmérgesítette. A jó könyvek kínálás nélkül is eljutnak az olvasóhoz. Valami igaza azonban lehet az asszonynak. Utolsó szavai állandóan a fülében zsongtak: ha ismernénk magukat ... Napokon, éjszakákon át •ágódott ezen. Végül is rátapintott az igazságra. — Igen, mi is hibásak vagyunk. Nem járunk eleget az emberek közé, nem beszélünk velük problémáinkról, munkánkról, terveinkről. Ha nem olvassák könyveinket, menjünk mi hozzájuk, olvassunk fel nekik saját magunk, s meglátjuk, megszeretik-e az életünkből fakadó írásokat. Megszeretik, biztosan megszeretik ... Mi vagyunk a hibásak. Tavaly az év végén több irodalmi estét terveztünk vidéken. S nem mentünk sehová, mert csak egy személyautót tudtak számunkra biztosítani, abban meg nyolcan nem tudtunk öszszepréselődni heringek módjára. Mintha csak megfeledkeztünk volna arról, hogy vonat is létezik a világon, no meg a „lábbusz", mely messzire, bárhová is elviszi az embert, ha igaz szenvedély fűti lelkét... Kényelmesek voltunk. Nem csak magunkkal, hanem az olvasókkal, az irodalmat kedvelő emberekkel sem törődtünk. Ha nem olvassák írásainkat azok az emberek, ikik közül kinőttünk, mi értelme van az írott szónak?! — így és ehhez hasonlóan viaskodott magában a fiatal <"6. De az asszony vádját nem tudta feledni. Előtte úgy viselkedett, mintha a lelkét, szívét marcangoló szavai a levegőben szétpattanó szappanbuborékká váltak volna. Ezzel azonban nsm ért el semmit. Csak magát emésztette... Egy nap — augusztus -.tolsó napjainak egyikén, — a fiatal író ismerőse lelkendezve szorongatott kezében egy levelet. A legnagyobb fiacskája irt Korompáról, a pionír-táborból. Ott volt mind a három gyermeke. Otthon nem hagyhatta őket, nem volt, aki gondjukat viselje, a férje sokat utazik. — Itt akartam hagyni a szanatóriumot, pedig csak két hete vagyok itt. A főorvos véleménye szerint legalább szeptember végéig kellene maradnom. De a gyermekeknek iskolába kell menniök. Meg is írtam nekik, hogy félbehagyom a kezelést, innen hozzájuk megyek és hazaviszem óket. Addig is a jó istenke vigyázzon "ájuk... — mondta az asszony, s átnyújtotta a levelet. — Itt a válasz, ollvassa csak ... A fiatal író a kilenc éves Eandika még ákombákomos írásának olvasásába kezdett. Alatta a gondozó nővér soraira lett figyelmes. „Kedves asszonyom, — írja a nővér — maradjon csak nyugodtan a szanatóriumban, gyermekei jól érz'k magukat, itt maradhatnak addig, amíg ön A nek teljesen vissza nem adják egészségét. Itt is járhatnak addig iskolába. Ogy vigyázunk rájuk, mintha az édesanyjuk lennénk. Csak egyre i.érjuk, a férjével küldessen nekik egy kics-t nagyobb ruhát, mert gyermekei csuda módra meghíztak nálunk ..."' Az író ebben a pillanatban chnosc lyodott. — Magának ez nevetséges? ~ k fedezte riadtan az asszony, mintha attól félne, hogy valamivel többet ár,ilt el, mint szándékában volt, s -nőst a másik nevet rajta. — Dehogy, csak az jutott az eszembe, hogy ez a levél sok mindent megmagyarázhat magának. Ugye, arra nem is gondolt, hogy ki is lehet az a nővér? — Hát ki lenne? Egy egyszerű alkalmazott! Láttam öt, amikor a gyerekeket a táborba vittem. Egy harminc év körüli asszony ... — Nem hiszem, hogy olyan egyszerű asszony lenne. Olvassa csak el újra a levelét. Nem érzi, hogy az egyszerű alkalmazott lelkivilágából több melegség árad, nemcsak a gyermekei, ,LUnem maga iránt is. Kívánja gyógyulását, s ha több gondja, baja is lesz majd a maga iskolába járó gyermekeivel, nem törődik vele. Ezt már nem alkalmazotti kötelességből teszi. Ki kell magának is éreznie ezekből a sorokból, hogy az a nővér, gyermekeinek őrzője, már új ember, a mi rendszerünk neveltje ... S hogy azzá lett, abban bizonyos érdeme van a mai írók könyveinek ÍS ; . . Az asszony tágranyílt szemmel hallgatta az írót. Tekinteté is'elárulta, hogy most olyasmi szívódik a lelkébe, ami eddig idegen volt érzés- és gondolatvilágának. — Ilyen új emberekről írnak a mai írók — folytatta most a férfi —. akinek a maga gondja is fáj, fontos, akiknek érdekük, hogy maga meggyógyuljon akik mindnyájunk javát akarják ... Az asszony egy pillanatra, mintha csak gondolatait rendezgetné, lesütötte a szemét és kissé zavartan válaszolta: — Kezdem érteni... — Hoztam magának egy ilyen regényt ... — és átnyújtotta a könyvet. — Köszönöm ... elolvasom ... — mondta halkan az asszony. Nehezen mondta ki ezt a két szót, mint az. olyan ember, aki javában birkózik az újjal és érzi, hogy ennek a lelkitusának meglesz a gyümölcse. Kitör egyszer majd a begubózottságból, s akkor talán ő is új emberré válhat. Már gyermekei érdekében is. PETRÖC1 BÁLINT KULTURÁLIS HIREK Ez évben ünnepli fennállásának 175. évfordulóját a lipcsei Gewandhaus zenekar. Bruno Walter, a világhírű karmester vezényletével kezdte meg az együttes fesztiválját, amelynek szólistái a többi között: Yehudi Menuhin, Alfréd Cortot, Mario Rossi, Elly Ney és Monique Haas lesznek. * * * Danton halála címmel új operát mutattak be Münchenben. * • * Brecht kelet-berlini színházában két ír szerző darabját próbálják. A darab címe Nyugat aranyifja, amely a hamis hősöket pellengérezi ki. * * * Szovjet művészcsoport érkezett Görögországba. A csoport tágjai közöd számos balettmüvész is van. A szovjet művészek egy hónapig tartózkodnak Görögországban. Athénban, Szalonikiban és más nagyvárosokban lépnek fel. » » » Pekingben átnyújtották az 1955-ös Nemzetközi Békedíj?.'. Qj Paj-si kínai festőmú^mj^ Zelk Zoltán verseiből.* ÖTVEN FELÉ Mondd, mért vénül veszteg, aki vándornak született, + mért hullatod, mint őszi fák, a pergamen-szín, zörgő éveket, míg ágad hó üli, néma rigó s azt is elűzik parittyás szelek? Kelj útra hát. Kössél batyut. S mit tégy bele? Ne inget, kenyeret, ne sót, dohányt — légy egyszer kapzsi már, ha eddig csak pazaltad kincsedet: emlékeidet kösd bele, mind-mind ahány alkonyod, reggeled. Azt a köves udvart', anyád dalát! rétet, mikor a pipacs parazsát fölszítja a hajnal lehelete! Botot vágni van még erőd s a fütty is megterem még ajkadon. Hát mondd, mi kell, hogy áthaladj a földi téreken, hogy hegyek kuporodjanak eléd, hogy átgázolj folyókon, tengeren? A kézben bot, a szájon fütty, a szívben sose hunyó szerelem. S ha majd utad végére érsz, ha szív és elme tudja, nincs tovább: egy dalt, egy dalt még akkor is, ha együgyűt, ha bármily ostobát! Mint varázsló, ki fölkúszik, a légbe dobott egyszál kötélén, úgy csüngj te is, az űrben ott egy szál énekké változott utolsó perceden! ÉJSZAKA, 1944 (Egy régi töredék) Nem eltem én már, mert nem vágytam élni s bár oly nagyon rettegtem a halált, hogy soha senki nem rettegte még úgy, várta szívemben, mégis, vetett ágy. Csukott kapuk előtt, vak űrbe vetve, kértelék, ríttam: Engedd el kezem, ha pusztulnom kell, pusztuljak magamban — s ki mellemig érsz, mintha gyermekem, öledbe kaptál akkor kicsi asszony s futottál velem! hallottam, szíved verése a mindenséget betölti, mert élni futsz, az életet hiszed... Így futottál velem az éjszakában — a csillagtalan égre néztem s láttam: lelked oly fénylő csíkot húzott ott, mint a meteorok! HA KÉRDIK EQYSZER Kertben szerettem volna ülni, így álmodtam én őszömet, nagy csend fényében elmerülni, míg lassún hulló levelek vállig, homlokig borítnának, szépen halni megtanítanának — az elmerengő képzelet esztendeim kemény szálából Ily lágynak szőtte őszömet. Szerettem volna ülni lócán alkonyidón, a ház előtt, hallgatni utak csobágását, köszönteni az elmenőt, így lettem volna gazda s vendég, így mondtam volna szép jóestét mindenkinek, mikor az ég a sárguló napot leejti, mint őszi ág a levelét. Nem kertben, nem ház előtt lócán, ülök a világ küszöbén s ha kérdik egyszer, mi járatban, mit végeztem e földtekén, ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? de a szegények szava voltam, ezért voltam, lehettem én egyszerre alkony s pirkadó nap, egyszerre bánat és remény. * Szemelvények a nagynevű magyar költő készülő új verseskötetéből. i í I • < I í! n >! í! í i I t I íS í —

1 ^r^J m'