Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-14 / 226. szám, kedd

/ r Építenek a kultúra terén is A Nyitrai Magasépítészeti Vállalat ktmáromi üzemének összesen háromszázötven alkalmazottja van, tehát nem nagy üzem. Mégis az egész nyitrai kerületben itt találjuk az egyedüli tényleges tevékenységet kifejtő üzemi klubot. És tegyük hozzá, hogy nem valami tessék-lássék tevékenységről van szó náluk, hanem szerteágazó, művelődésterjesztő és igényes szórakozást adő munkáról. Nézzük meg közelebbről, mi is történik az üzemi klub keblén belül. Először a színjátszó-csoport és a zenekar kezdte meg a munkát. Már négy évvel ezelőtt, mindjárt működésük első évében előadták Csehov Kérőjét szlovákul (nem rettentek vissza a nyelvi nehézségektől sem), magyarul pedig a „Krizsó Kati kecskéjét", a „Protekciót" és a „Jámbor Jeremiást". Egy évvel később Baróti átdolgozásában játszották a „Nagygazda menyé"-t, Koppányi „Paradicsomba járó diák"-ját és Fehér Klára „Gőzkalapács"-át. Az esztrádműsorok rendezésében olyan színvonalat értek el, hogy két éve Nyitráról elhozták a kerületi verseny első díját. Tavaly fölkeresték Léván, Ojvárott, Dunamócson, Gútán, Garamkereszten és Slov. Lupčán a testvérvállalatoknál dolgozó brigádosaikat, mert hát azok se mostoha gyerekek, ha nem is közvetlenül az anyavállalat százalékát emelik munkájukkal. A színjátszó-csoport az idén tette fel munkásságára a koronát, amikor — nagyon helyesen — nem követve egyes vidéki színjátszó-csoportjaink példáját, nem operettet, hanem vígjátékot tanult be. Ha pedig vígjáték, legyen a javából! Betanulták Moliére Dandin György-ét és — huszonötször előadták, bejárva a Párkány—ÚjvárBős közötti területet. Lám, van a „Március 8"-nak, a bratislavai cérnagyáriaknak méltó versenytársuk! Nézzük tovább, mivel foglalkoznak még a lelkes építők. A népművészeti alkotás köre tavaly szépen látogatott képkiállítást rendezett. A tánccsoport az esztrádműsorok dísze. Népi táncaikkal, népdalaikkal, operett- és más énekszámaikkal (mert énekelnek is) ők aratják a legtöbb tapsot. Az elmondottakon kívül működik még a fotokör és a filmesek köré is, és erősen szervezik a bábszínházat. Erre főként a győri építők bábszínházkörének látogatása után kaptak kedvet, akik az idén, május elején meglátogatták komáromi kartársaikat, kicserélték tapasztalataikat, mind az építés, mind a művelődés terén. De térjünk vissza a színjátszókhoz, mert mégis ők végzik a csoportok közül a legkomolyabb munkát. Vegyük sorra a Dandin György szereplőit. Dandin Györgyöt Horváth Gyula játssza. Rakodómunkás a vállalatnál. Negyvenöt éves és négy gyerek apja. Horváth mama segít neki a kellékeket rendben tartani. Ilonka lánya pedig a tánccsoportban járja a ropogóst. Angeliquet, a csalafinta feleséget Rekosné-Pinke Magda játssza, a rendező és Lubint alakító Rekos Marci élete-párja. Magda asszony így elérte,' hogy az örökké mosolygó „nagy" Marci az előadásokon és a próbákon „szem előtt van", de bizony a „kis" Marcitól már néha cukorka árán lehet csak kimenőt szereznie, Sotenville-t, a vidéki nemest Konyicsek Rudolf alakítja — és nem rosszul. Fia, a Rudi gyerek csinálja a világítást, és ha kell, ő is színész-tartalék. Giesz Manci, a kívülálló lelkes <jnkéntes Sontevillé-nét alakítja. Clitandre-t, a léha nemest pedig Rózsa András munkairányító játssza, a komornát Berecz Jutka és végül Colint, Dandin cselédjét Nehéz Lajos, aki egyébként az esti ipari iskolát is látogatja. A segédhadakat pedig Király Józsa, Szabó Ernő és id. Berecz Júlia képviselik. Mit tapasztalt a csoport falujáró útján? Ha annyi helyen voltak, sok mindent láthattak. Legjobban Bősön és Bajcson készítették elő az előadást. Rendben voltak a technikai feltételek, és ami a fő: volt nagyszámú, lelkes közönség. Bősön ez elsősorban Varga Mihály tanító érdeme, Bajcson pedig Jezsó kultúrfefelősé. Annál cifrább a helyzet Udvardon, ebben a nagy községben, ahová még székeket is Komárombői vitt a csoport. Legtöbb zavar a vigalmi adó kivetése körül van. Ezt ahány HNB, annyifélekéo^en állapítja meg. „Legügyesebb" Űrsújfalu, védnökségi EFSZ, ahol annak ellenére, hogy belépőjegy fejében csak a kimondott költség térült meg — két évre visszamenőleg vetettek ki vigalmi adót. A kinti bevételek oroszlánrészét az Autófuvarozási n. v. szedi el szállítási díj fejében. Hogy a művelődést terjesztő csoportok miért nem részesülnek kedvezményben a vállalatnál, amikor mindig csoportosan járnak, azt csak a jó ég tudná megmondani. Kik segítik legjobban a lelkes gárdát? Elsősorban a vállalat főmérnöke, Szabó Ernő, aki ha kell, kulisszatologató, világító, előadó, színész — mindig a pillanatnyi szükség szerint. Aztán Szulcsányi Józsi, aki hol a cimbalmot veri a zenekarban, hol a szögeket a színfalakba. Rekos Marciról, a klub motorjáról már beszéltem, de ott van még Jády Lajos bácsi is, aki m't szintén megette kenyere javát, komoly családapa, de azért vállalta a zenekar vezetését, és két fiát is beszervezte a csoportba. És kik segíthetnék a klubot jobban, mint ahogyan segítik? Anyagiakkal elsősorban a vállalati központ. A járási szakszervezeti tanács felajánlott bizonyos összeget arra a célra, hogy a városi parkban építsen fel a csoport egy új klubházat. Mennyire kellene ez nekik a pezsgő élet továbbfejlesztéséhez! Ha a vállalat is hozzáadna valamit, rövidesen megkezdhetnék az építkezést. De a pártszervezet is többet törődhetne gondjaikkal-bajaikkal, segítségével még szebb eredményeket érhetnének el. Nézzük azonban azt is, hol szorít a csizma. A klub irányításába, teendőinek végzésébe több tagnak kellene bekapcsolódnia, mert az állandóan növekvő munkát a mostani tisztségviselők már nem győzik. így eshetett meg, hogy a klub könyvtára a mai napig sem kezdte meg a könyvek kölcsönzését. Igaz, ott tartanak már, hogy a könyveket rendezték, sőt a legtöbbjét a nagyobb kímélés céljából be is vonták védöpapírral, " de még eddig senki sem olvassa őket. Pedig van ott Solohov-, Gorkij-, Veres Péter-, Szabó Pál-, Tamási-, Jilemnický-, Jirásekkönyv elég, adjuk az olvasók kezébe. Kányái Pista kultúrfeielős létére jobban megszívlelhetné ezt a munkát. A könyvtárba nem járnak a napilapok, sem a politikai, sem az irodalmi folyóiratok, pedig biztosan sokan olvasnák! Ahol italfogyasztás nélkül van türelmük az embereknek órákon át biliárdozni, ott találnak a jó és érdekes könyvek olvasására is időt, mert hát — nemcsak biliárdból él az ember! Beszéljünk még az üdülő- és csónakházról. A Gólya-csárda mellett szeretnék megépíteni. Nem valami díszes palotára gondolnak ők. Elég lenne kéthárom szobácska és egy kisebb csónakfészer. Micsoda jótétemény volna ez az egész héten keményen dolgozó munkásoknak! A másik terv: Pathon, a meleg forrás mellett szeretnének felállítani egy fürdőházat. Egyelőre megelégednének egy kiszolgált barakkal is. E nélkül ugyanis csak szélmentes nagy melegben áztathatják reumás csontjaikat a környező falvakban lakó kőművesek, vakolok, téglahordők és más építők. Ez a barakk lehetne a pathi gyógyfürdő kiépítésének a kezdete. A kérdés csak az, ki adja az anyagiakat? A munkát örömmel adnák a klub tagjai! A műkedvelő gárdának azt kívánjuk, szórakoztassák továbbra is sikerrel munkatársaikat, és közben ne feledkezzenek meg Csehovról, Moheréről, Móriczról, Illyésről, Shawról sem. Csúzi Cs. Ferenc. (Hetedik folytatás) — Micsoóda? — hördül fel a pincemester. — Éppen te mondod ezt, Kocsis Péter, a vincellér!? — Én... . Az úrral megbillen a világ. Nehéz köd feszül az agyára, szinte kipréseli arcából a vért. — Takarodj! Takarodj a szőlőből, mert lelőlek, mint a veszett kutyát!.. Takarodj!... Mintha megállna az idő, mintha eltűnne a napfény, a levegő: mozdulatlanságba merevedik minden és mindenki. — Elmehetek... — szól nagyon sokára Kocsis Péter és lassan elindul a szőlők között kígyózó ösvényen, hazafelé ... És a dermedt munkásfejek úgy fordulnak lassan utána, ahogy távolodik ... Kocsis Péter emelt fővel lépeget, hiszen nincs mit szégyelnie. Lelkében valami nagy-nagy megkönnyebbülést érez, hátán pedig a munkások szeretetét viszi... — Gurcsík Károly! — dörren a pincemester váratlanul. — Állj ide elém! Gurcsík meghökken. Rövid tétovázás után azonban parancshoz szokott füle engedelmességre ösztönzi. Kilép a tömegből. — Mától kezdve, te vagy a vincellér! — mondja a pincemester határozott, kemény hangon. — Holnap reggel pedig mindenki dolgozni fog, megértetted'?... Amit követeltetek megkapjátok ... — azzal tempósan a hintóhoz siet, felszáll és elhajtat. A harc eldőlt, s a feszültség felenged. És a munkások akkora hurrát ordítanak, hogy a robogó hintón ülő pincemester akaratlanul is felfelé tekint, vajon az a hatalmas hangorkán nem ütött-e lyukat ott fenn, az ég közepén... 6. Vasárnap van. Ezerkilencszázharminchat júniusi vasárnap. Harc és győzelem utáni örömünnep. Mintha még az ég is kékebb volna, mintha még a nap is jobban ragyogna! Minden olyan szép, minden olyan elragadó: a szőkü'* mező lágy ringása, a lucerna táblák megannyi bársonyos-lila pillangója, a virágzó szőlő illata, az égbefúró pacsirták dala... Édes zsongás, hullámzó muzsika az egész tárulkozó világ ... Emeli, ringatja, dajkálja az embert, s úgy érzi, hogy izmaiban paripákon száguldozik az erő, Hajnóciéknál nagy a készülődés. Kenik-fenik magukat — Kocsisékhoz készül a család. Csak Béla marad otthon házőrzőnek, aki a kertben ül és ábrándozó szemmel figyeli a döngicsélő méhecskék szorgalmát... Miután elkészülnek, Hajnőci kedvesen néz a menyére, aki a Iegifjabbik Hajnócival a karján már útrakészen áll: — Mehetünk! A fiatalasszony büszkén lépeget a két szép szál ember között. Mintha dióhéjon menne. Hátuk megett összesúgnak az emberek : — Hova mehetnek ilyen nagy kicsipekedve!? (Lőrlncz Gyula rajzai) Aztán odaérnek és bekopognak Kocsis Péter ajtaján. Belépnek. Kocsisné azon nyomban a köténye sarkához folyamodik, de most nem a fájdalomtól, hanem az örömtől. Keményen összeszorul két öreg munkástenyér. Melegen összefonódik két szempár pillantása. És beszélgetnek a szemek: — Hát, mégis csak a szívedig értem, Imre? — Oda, Péter. Egészen a közepéig... Csakhamar bor kerül az asztalra, s bár eleinte akadozva, de megindul a beszélgetés: csendesen, barátságosan, emberségesen pereg a szó. S a tegnapi haragosok köré a békesség terít fátylat... És Kocsis Péter karjára veszi a kis unokát, de olyan gyöngéden tartja, mint a hímes tojást. Megsimogatja a kis fejecskét és nagyapai szívének minden melegével, csak ennyit mond: — Te kis kormosom!.,. (Vége.) mikor Beöthy Zsolt 1904 júliusában Rimaszombatban járt, látni kívánta Ferenczy István sírját. Fábry János vezette ki a temetőbe, a ligeten keresztül, melynek fái alatt egykor a diák Mikszáth járt, s a későbbi költő, Kiss József ábrándozott. Beöthy sokáig állt a jeltelen sír előtt, majd leemelte kalapját, és halkan így szólt: „Nagy szellem, adjon neked az ég hálásabb nemzedéket, kegyeletesebb utódokat." S lehajtott fővel fordult vissza a legelső magyar „művész-szobrász" hamvai mellől. Ferenczyről beszélgetünk Holéczi Miklóssal, a rimaszombati múzeum igazgatójával hűs irodájában. Kint lángol a nyár, a falon Benczúr egy festményének kőnyomata, a kisasztalról Petőfi gipszszobra néz ránk. Körülöttünk régi agyagedények, vaskos könyvek, kagylóból készült hamutálcák, nagyítólencsék. Néhány napja múlt száz esztendeje, hogy Ferenczy István meghalt. Kezemben könyv: „Ferenczy István levelei." Előszavát Győri Dezső édesapja írta. Héroszi munkásságnak nevezi a forrószívü lakatoslegény életét, aki gyalog vágott neki az országútnak, hogy bejárja hazáját, Bécset, Budát, majd az azúregű Itáliát — hogy lásson és tanuljon, s lerakhassa a magyar szobrászművészet alapjait. Hogy szétkiálthassa a világnak, a tömöttfülű, külhont imádó uraknak: a néplélek is lehet valami nagy és halhatatlan forrása. Az igazgató szerint a Jánosi felé vezető utca helyén állhatott az a lakatosműhely, ahonnan Ferenczy István a 19. század elején elindult. A város akkor másképp nézett ki, fal és vizesárok vette körűi. Az izmos, tatárarcú legény a lakatosmühely előtt szorította meg apja vasporos kezét, vonta szívére anyja törékeny termetét a búcsú pillanataiban. Micsoda erő, micsoda hit kellett hozzá, hogy vándorbotot vegyen a ke^J-ereyíczyre emlékezünk zébe, és ki merjen lépni az ismeretlen világba a fiú, „ki költő módjára ábrándozott, szerette a verseket és latin költőket betűzgetett"! Bécsből, vándorlásának kezdetére emlékezve, így ír bátyjának: „Mintegy magamon kívül szomorú, zokogó sóhajtásim között elértem az Osgyánon túl való kőhidat és a tarisznyámat levévén, egy kevéssé visszagondoltam, hogy mi történt velem a mai nap; és mintegy bánni kezdtem cselekedetemet és lankadni kezdett indulatom bennem: de ismét józanon és egyenesen meggondolván, hogy ily habzó legyen-e egy férfi szándéka ... tarisznyámat felvévén, estére gyalogul Losoncra beértem." Napnál is világosabb: ezek nem egy könnyelmű kalandor sorai, akit nyugtalan vére hajtott ki az országútra. Ez egy nagyon is megfontolt, kemény férfi vallomása, aki jól tudta, mit háav itthon, s mi vár rá a messzi idegenben, ám a cél, melyet maga elé tűzött, elhomályosította a kételyek villanásait, s óriás erőt öntött a szívébe. Lemondott az ifjúság örömeiről, a szülői ház melegéről, s elindult egy úton, melyen senki sem járt előtte, aki lámpással utat mutathatott volna neki. Bensőjének tüze világított csupán. a vágy, hogy elkezdjen valamit, s hogy álmait majdan szikrázó márványba vésse „így jár az, — írja egy későbbi levelében — aki téli reggel útnak indul: az éjjeli havat kell annak törni és fuvatagokkal küszködni." Nagy álmaiban csalódott ő is, mint mindenki abban az időben, aki azt remélte, hogy le tudja győzni a közöny, a meg nem értés sárkányait. §© ómába elért; s bár nem tanulhaif^ tott a híres Canovánál, akit bálványozott és csodált, mégis munkába fogott a dán Thorwaldsen irányítása mellett. S hazasietett dobogó szívvel, hogy itthon gyümölcsöztesse tudását. Debrecenben, Budán, Esztergomban dolgozott, elkészítette Csokonai szobrát is, aki ugyanolyan világvándora volt, mint ő maga. De Ferenczyt kortársai félreismerték, s el is felejtették még életében. A „Pásztorleányka", a „Brunswikemlékek" s a ruszkabányai márványba lehelt „Euridyké" alkotója hiába könyörgött az illetékeseknek, hogy segítsenek megvalósítani Mátyás emlékművének tervét. A költségek egy tizede sem gyűlt egybe. Elutasította a király, elutasították a rendek. A szobrász anyagilag tönkrement, s fáradtan, betegen rakta szekérre cókmókját, szobrait, hogy hazainduljon Rimaszombatba — meghalni. Idehaza faragott még egyet-mäst. 1856-ban halt meg, zúgó viharban temették, jeltelen sírba hantolták. A szegény mesterember fiának, a mai nagyhírű magyar szobrászok „szellemi apjának" emlékét idézzük. Akinek Izsó Miklós, a „Búsuló juhász" alkotója. tanítványa és — ahogy Ferenczy mondogatta — „embere" volt. — Mint művész — mondja az igazgató — a régi klasszikusok nyomdokaiban járt. Izsó már huszonkét éves korában túlszárnyalta. Értéke abban van, hogy első volt, aki e tájon felemelte a szobrász vésőt. Úttörő, feleszméltető élete teszi halhatatlanná. Ferenczy István csontjai ma a református templom falában pihennek. Unokahúga, Jánosdeák Andrásné, vitette át oda a temetőből. Ő segített berendezni a budapesti Szépművészeti Múzeumban megnyitott Ferenczy-szobát is. Átmegyünk a múzeum egyik termébe. A fal mellett néhány Ferenczymell szobor gipszmásolata áll. Nézem Kazinczy aszkéta-arcát, Wesselényi magas homlokát, Sódelné, az énekesnő, hattyúnyakát, Fáy András arcélét. Csokonai- és Kölcsey-portréiról itt nincs másolat. A falon, berámázva, néhány rajza függ. Egy lakatoscégér meg egy kocsmacégér terve, empír-kályhák tervei s egy ifjúkori rajz. A másik teremben egy befejezetlen mellszobor áll: Róbert Károly félig kész portréja — a márványon jól látni a fésűszerű, durva véső nyomait — s egy majdnem kész dombormű, melyen egy búsúló leány látható. Megtapogatom, hátha megérzem rajta Ferenczy kezemelegét. Gyerekes ábránd. Gyerünk tovább. A Ferenczy-márványok mellett állnak a tanítvány, Izsó Miklós fiatalkori szobrai. A kezdet, a kiinduló állomás, az alap s a magasbatörő épület kecses oszlopai: egy szobában elénk vetítve! A lakatoslegény mégsem küszködött hiába a fuvatagokkal. Jó utat taposott a hóban az utána következőknek. Egy üveges szekrényben kucsmák, gólyatollas fövegek, mellények, bársonyöltönyök függnek: Ferenczy egykori tulajdonai. Innen indult, és ide tért meg, lábában hosszú utak fáradalmával. E város magáénak vallja és büszke rá, hogy rmiqáénak vallhatja. Ráillenek Berzsenyi szavai: érdemét a jók, nemesek s a j >vendö századok áldják, -m feledjük őt. így látjuk: poros cipőben, kis motyőval a hátán, bandukolva az orszáqúton. Emléke állja az idők viharait, mint egy kemény márványba vésett szobor. Veres János O J SZO Z1956. auous7tu« 14.