Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-12 / 224. szám, vasárnap

Rehabilitált díszpolgár Egy kitüntetés alkalmából, úgy üdvözölték és aposztrofálták e sorok Íróját, mint valakit, aki lényegében még ma is változatlanul ugyanazt a szerepkört kénytelen betölteni, mint amit harminc év előtt megkezdett. Harminc év monoton mániája, vagy helyesebben, mániákus monotóniája kezdettől máig egyet jelentett: az írott szó antifasizmusát, óvást, fi­gyelmeztetést, leleplező és toborzó ágálást korunk legtöményebb háborús veszedelmével, a német fasizmussal szemben. Harminc év fasizmusát ma is vál­tozatlanul Hitler vetése jelenti. Egy egész világ fogott össze ellene, had­seregét pozdorjává zúzták, őt magát öngyilkosságba kergették, de az őrület újracsirázását meg nem akadályozhat­ták. Vetését dolláresövel újra öntö­zik és a németek kispolgár urait és haj­csárait, hivatalait és felsöbbségeit kö­vetve, már újra tisztelgésre emeli a kezét. A nyugat-németországi riasztó jelek az amerikai protektorátusban egyre szaporodnak. Az egyezés és hasonlatosság kísérteties. Toll itt nem nyugodhat, harminc év tanulsága fe­szíti a szót: Vigyázat! , Akit a veszett kutya egyszer meg­mart, annak sebe minden hasonló jel­re vagy lehetőségre sajogni kezd. A veszett-kutya-marta seb a legmeg­bízhatóbb időjós. Bajt, veszSlyt pon­tosan jelez, ha a riasztó jelek vál­tozatlanul egyformák, ismertek és cá­folhatatlanok. Januárban kezdődött. Újsághír in­tonálta a megfejelt apokalipszis első taktusát. Újsághír robbant és a világ közönye simán elsiklott felette. Pedig a hír sem többet, sem kevesebbet nem mondott, mint Hitler feltámasztásét, feltámadását. Kiel városa, a német hadikikötő, 1945-ben a német katasz­trófa okát, előidézőjét és végrehaj­tóját, a halott Hitlert megfosztotta 'díszpolgárságától. Az elemi és emberi, az erkölcsi és történelmi parancs itt más utat és logikát nem túrt meg. Ez, ennyi volt a német bűntudat ma­ximuma. Többre nem tellett: a jegy­zőkönyvi aktus történelmi okmány Jett. Mára kisült, hogy ez a papiros­ítélet a minimumot jelentette, vala­ínit, amit ugyanilyen módon, ugyan­ilyen formában hatálytalanítani is le­het. így történt, hogy Kiel város ta­nácsa legújabb határozatával elítélően hatálytalanította a városi tanács azon 1945-ös döntését, mely megfosztotta Hitlert díszpolgárságától. Hitler, a német világátok, ma újra Kiel díszpolgára! Halottan is élőn: Hitler újra Hitler! Nevével és nevére villámütésszerűen újra láthatóvá vá­lik minden. A kiéli díszpolgár egy­szerre lesz szimbólum és valóság: háború cáfolhatatlansága, a fasizmus tekintetnélkülisége! A háború, a fa­sizmus újra díszpolgár lett: erények erénye, polgárok mintaképe, németek legfőbb tisztsége és tisztessége! Kiel nem most először lett a német világveszedelem kiindulópontja, kacs­kakezű Vilmos császár lázálma a vi­lágot uraló német haióhadról itt rea­lizálódott és itt és így lett az elsó világháború egyik kirobbantó szikrá­ja. Kiel ambíciója most újra becsem­pészte magát a világtörténelembe: Hitler feltámasztását egyszer tőle fogják számon kérni, a nyilvános és nyílt sisakos rehabilitáció innen datá­lódik letagadhatatlanul. Hitler díszpolgár! És a német kis­polgár, a német náci most már min­den gátlás nélkül igenelheti házi is­tenét: a Fűhrert! Berchtesgaden, a Führer volt főhadiszállása ma — za­rándokhely. A Fűhrer-lak, a földalatti bunkerek, Eva Braun fürdőbarlangja egyszerre szent hely lett és — csa­tatér. Ceruzával, krétával és bicská­val folyik a harc: az épületek és a barlangok falai rajzolt, mázolt és vé­sett horogkeresztekkel vannak tele és csak közben, el-elvétve látható egy-egy antifasiszta jelszó. Egy fran­cia antifasiszta az egyik nagy horog­kereszt alá röviden és velősen egy „merde"-t kanyarított, de alatta má­ris ott ékeskedik a náci — válasz: „Salaud-Sauhund!" A nácik barlang­győzelme teljes és érthető. Ki német antifasiszta zarándokol Berchtesga­denbe? A külföldieket az ilyesmi job­ban érdekli. A felirat-harc azonban mégis sokat mond és sok mindent elárul. íme a döntő példa: az egyik felirat angol szövege ezt vallja: „Re­méljük, hogy Hitler a pokolban van, melyet megérdemelt". Közvetlen alat­ta azonban válaszként ezt olvasni: „Heil Adenauer! Heil Hitler!" Az egyenlítés megtörtént: Adenauer Hitler árnyékába került. Nincs kü­lönbség, nem lehet különbség: a né­met katonát, a német háborút, a né­met tekintetnélküliséget hozza mind­kettő. Adenauer a német imperializ­mus mániákus feltámasztója és a né­met imperializmus maximuma: Hitler. A kettőt csak együtt lehet világgá szabadítani: a háború a fasizmus ki­zárólagossága, a háború ma fasizmus nélkül elképzelhetetlen. A kiéli dísz­polgárság feltámasztását, Hitler reha­bilitálását csak a hitleri hadsereg fel­támasztása követheti. Adenauerrel Hitler győzött, de a győzelem még nem teljes. Az általános hadkötele­zettség bevezetésének parlamenti szavazataránya a következő: 270 igen, 166 nem, húszan tartózkodtak a $ szavazástól. Az arányszám 270:186. Egyharmad többségről van tehát csak szó, a döntő lépés azonban megtör­tént és a Weltbühne egyik júliusi számában joggal írhatta: „ez a kö­vetkezményeiben oly súlyos határozat Ä a történelemben egyszer majd úgy fog " szerepelni, mint annak idején Hit­lernek birodalmi kancellárrá való ki­nevezése". A Heil Adenauer Heil Hit­ler nélkül elképzelhetetlen! A kocka el van vetve. író tiszte itt nem lehet más, mint ízeire, semmisé­geire tépni a neofasizmus katasztró­— És most jön a méhek ára... Egy fillért, egy kapavágást sem kívánok fát óhajtozó embertelen tartalmát. 3 3 2 öt családért, csak annyit - és az író tiszte ez ellenséggel szemben i2 ^ ~ ^ minde n 9y Üle s nem változott: szólni, óvni, éberségre ,, , u . t ... . ... kell inteni: Vigyázat! Vigyázat: a hV S HÍ I után eljősz aozzám .-lbeszélgetni... ború egyet lépett előre! Ha e ponton £ a német író kér szót, akkor figyel­meztetése nem lehet más, mint a népét szerető ember katasztrófa-fél­tése. Bertold Brecht, korunk legna­gyobb drámairója, az erkölcsi és tör­ténelmi felelősség teljes tudatában * tárgyaltatok, kik és így tovább... Ha ^ nem is lehetek jelen, legalább így 2 távolról tudjak mindent, hogy vele­ejtek együtt nőjjek, fejlődjek, mert S eljön még a mi időnk, ne félj sem­» mit... Béla úgy érzi. mintha éles kést fordul nemzetéhez és annak ellensé- * döfnének a szíve alá, de apránként geihez, a német katona feltámasz- ^megbarátkozik a gondolattal: tóihoz, a háború elindítóihoz, Hitler Hiszen ez nem is olyan nehéz, nem követőihez. Szava egyszerű, a gyerek JJ is olyan rossz aiánlat!.... is megértheti. Halállal és veszede­lemmel szemben csak egyszerű vilá­gos szavaknak van jogosultságuk és értelmük: „Engedtessék meg nekem, hogy mint író az általános hadkötelezettség újra-bevezetésének félelmet gerjesztő kérdéséhez én is hozzászóljak. Ami- „ kor fiatal voltam, Németországban X csendes'"utcára" altalanos hadkötelezettség volt beve- ' zetve és megindult egy háború, mely elveszett. Az általános hadkötelezett'- w séget megszüntették, de mint meg- 5 — Nos, megegyeztünk? — hallja a kérdést. — Meg — feleli Béla tompán. — Kezet rá! összefonódik a két kéz és Béla el­megy. A lehulló alkony lila subát terít a Béla megy, megy botorkálva, mint a részeg. Zúg a feje és különféle gondolatok tépázzák, őrlik a lelkét. lett férfi megéltem, 'hogy újra beve- » A z, össze s L k° ZÜI azonba n egy gondólat zették, mire egy második háborút í ^l^f f ' ®" 1® 1/ T,® 9, 8 a lf te p, e rJ a kezdtek, nagyobbat, mint az elsőt. Németország megint elvesztette a há­borút, újra és alaposabban, mint az elsőt és a hadkötelezettséget újra eltörölték. Azokat, akik bevezették — amennyiben hurokra kerültek — egy világtörvényszék elítélte és felakasz­totta. Most. az öregség küszöbén azt többit és világító fáklyaként lobog előtte: — öt család méhem lesz!... •** Este van. Vagy negyven ember szorong Haj­v nőci leeresztőjében. A petróleumlám­hallom. hogy a hadkötelezettségé har- 5 ľ® ^ T A / c s® nd e, se n madszor is be akarják vezetni. Kik Z beszélgető, cigarettázó emberekre, ellen akarnak most háborút viselni' R Gondosan betömtek minden lyukat, A franciák ellen? A lengyelek ellen' J 9y 6 ne le ny en a kiszökő fény. Az angolok ellen? Az oroszok ellen? Vagy talán a németek ellen? Tényleg meg akarjátok tenni az első lépést, az első lépést a háborúba? Az utolsó lépést, mely a semmibe visz aztán mindnyájunkat. És teszitek ezt ugyan­Béla is ott ül a sarokban. Még a vacsora sem kellett neki. Nem hall semmit, nem lát senkit. Gondolatai a r történt események* köSött szá'.jtíldóz­> nak, maró kételyek hánykolódnak akkor," amikor mindnyájan tudjuk, V b e?f • s « Pillanatban úgy ér­hogy a német újraegyesítésnek békés 2 2 1' h o9y mlnd ent el kJl mondania, a és csakis békés lehetőségei vannak, {másikban meg éppen az ellenkezőjét Árok választ el bennünket egymástól, ^gondolji. építsük ki erőddé? Háború szakított M A kis asztal mellett Kertész és ... . .K.uwiu Oiaftiiuti W rt Kl szét bennünket háború nem hozhat J Hajnóci össze minket. Az általános hadköte- V lezettség bevezetésére egyik paria- « mentünk sem kapott a néptől meg " ül. Megkezdődik a gyűlés. Hajnóci üdvözli a megjelenteket és bizatást. Miután én a háború ellen ^átadja a szd* Kertésznek, vagyok, ellene vagyok az általános ^ Feszült csendben figyelnek az em­hadkötelezettség Németország mind- £ berek. Csak az arcok és a szemek két részében való bevezetésének is, M gyúlnak fel. és mert itt az élet és halál kérdésé­Aztán elhangzik az utolsó szó is, ről van szó, e kérdésben népszavazást ^ de a feszültség még nem enged fel. javasolok Németország mindkét ré- M Végül megtörik a varázs, az agyak szében' Bertold Brecht pontosan azt csinál­ta, amit Kari Liebknecht javasolt az első világháború előtt: „az én célom nem más, mint a háború és béke S döntésének iogát kivenni a kabine­tek kezéből és a diplomata-mesterke­dések homályából a legteljesebb nyil­vánosság elé vinni. Minden kultúrem­ber kötelessége azon munkálkodni, hogy a nép, mely a háború terheit viseli, egyidejűleg dönthessen a há­ború és béke kérdésében". Bertold Brecht a legilletékesebb tényezőhöz fordult: a néphez. A néphez, mely békét akar, a béketudathoz, mely nem tűr háborút. A béke egy fontos veszélyponton a háború árnyékába kerül. A kiéli rehabilitációs jegyzőkönyv és a bonni háborús szavazás óta újra a háború térfelében állunk: újra Hitler árnyé-, kában! Az árnyék a fény vetülete, de lehet egy emésztő, pusztító lángoszlop $ vetülete enyhet adó árnyék? Korunk emésztő, pusztító lángja Hitler volt. A Reichstag-épület felgyújtásától vá­rosok kiradírozásáig, a könyvmáglyá­tól az osviečimi emberkemencékig működni kezdnek éj egymás hátára M röpködnek a kérdések: $ — És ha nem kellünk többet mun­jj kába?... # — Hátha máshonnan hoznak mun­M kásokat?... S — Hátha csendőröket hoznak a nyakunkra?... — Hátha becsüknak?... — És ha mégse adják meg a kö­vetelésünket?. .. — Oszt se pénz, se posztó, éhen dögölhetünk — mondja Gurcsík Ká­roly és beesett mellét mégjobban be­nyomja a félelem. —,Mit csináljak én az öt gyerekemmel?... Tán a füstre aggatom?... Kertész magyaráz, csattog a hang­ja, de az emberekről egyre jobban látszik a félehm a kenyerük féltése. JJ Féltik, ami megvan, azt a szűket, azt a vékonyat, mert az az életet jelenti. Kertész így folytatja: — Elvtársak! Ne legyünk ennyire kishitűek! Ha ennyire rimánkodunk, ha ennyire sopánkodunk és félünk. tart a sor. Amikor a béke most újra M z azt jelenti, hogy nem bízunk saját Hitler árnyékába került: minden éber- R erőnkben, hogy ahányan vagyunk, séget fel kell fokozni, minden erőt össze kell fogni, hogy kísértetek, ha ; annyi fele szaladunk, hogy az urak (szekerét toljuk, a talpukat nyaljuk és Iott tegnapi erők ne ránthassák, ne S elibük görbítjük a hátunkat, hogy csábíthassák ili Wntac^frAfáh!, = ,„•_ jj ne sztek, itt van, vágjátok rajta to­rt vább a fát... sztrájk!. . Biztosan jönnek esendő- | rök is. biztosan megpróbálnak idegen munkásokat is hozni. De kérdem én: honnan? Hiszen máshol is esett az e6ő, máshol is kell a munkáséhoz. És ha jönnek!? Azért vagyunk itt, hogy visszaküldjük őket. Ha nem használ a szép szó, visszazavarjuk. Sztrájk­törőket nem tütünk... — Igaza van! — hangzik egyre több helyről. És Kertész addig üti a vasat, amíg meleg: — Ezért kell összetartanunk, mert ha széthúzunk, veszett ügyünk lesz... Vegyetek példát a burzsujokról. Ha csak öt-hat is van belőlük egy falu­ban, de azok összetartanak. Itt van a drága főjegyző úr, a sógora, a tekin­tetes asszony. Kik hozták legtöbbször nyakunkra a csendőröket? — ők. És én tudom, hogyha kell, még áldoza­tot sem sajnálnak hozni. Azt is tud­játok bizonyára mind, hogy néha mi­lyen mézes-mázosak tudnak lenni... Hát ezeket sajnáljátok, ezeknek árul­nátok el a nyomorúságunkat!?... Gondolkozzatok, emberek!... Izzik, tüzel a sok szempár és igent bólint valamennyi. Akarva nem akarva a harc íze cseppen az emberek lel­kébe. A harc íze, amely szétfolyik, hatalmas folyammá dagad, amely min­dent képes elsöpörni... És Béla is eszmél a sarokban. Esz­mél és a szégyene szinte ellapítja, összezsugorítja. Kezet adott az ellen­ségnek, Kezet adott arra, hogy elárul­ja ezeket a kiéhezett rongyos embe­reket. .. Hajnóci Imre fia ilyet nem tehet. Szót kér, szót, hogyha akadoz­va is, könnyezve is, de elmondja mi történt ma vele, mire adott kezet a főjegyző sógorának. Attól sem fél, hogy az apja kétfele hasítja. Szájtátva hallgatják az emberek és egyre határozottabban érzik, hogy össze kell tartaniok, mert ez az élet, a jövő parancsa. Béla pedig bocsánatkérően néz az apjára, mikor befejezi: — Nagyon szépen mondta, hogy ő is kommunista és én elhittem neki, Döbbent csend hull a szavak végé re. És a nagy csendet. Kertész töri meg: — Látjátok, emberek! Itt a tanul­ság. ők Összetartanak, félrevezetnek, még áldoznak is. Öt család méh, az érték. De ez az érték bőven kamato­zott volna nekik. — Bélához fordul és így folytatja. — Béla fiam! Hajnóci Béla elvtárs! ma már másodszor di­csérlek meg. Nem azért, mintha talán valami okos dolgot műveltél volna, hanem azért, mert volt bátorságod, volt erőd mindezt elmondani nekünk. Bélának nagyon jól esnek a szavak, s mikor Kertészre veti a tekintetét, már mosolyog. Könnyes a szeme, mégis mosolyog. És ugyanazt teszi az apja, ugyanazt teszik az emberek. — Emberek! Feleljetek! Lesz sztrájk? — teszi fel a kérdést Ker­tész. — Lesz! — zúg a válasz, mint a haragos tenger mormolása. Még megválasztják a bizalmiakat, akik képviselik a munkásokat és -'e­zetik a sztrájkot. A szőlőmunkások bizalmijának Haj­nóci Jóskát és Fodor Andrást választ­ják, a majori munkásokénak pedig Hajnóci Imrét és Török Jánost. A gyűlés befejeződik. Éjfél felé tart az lő. A derült égen sziporkázva hunyorognak a csil­lagok. A mezőről kellemes illatokat szűr az éj, s valahol a kertek alatt tücskök muzsikálnak... Egyeníént lopódznak haza az em­berek és mindannyian a holnapi nap­ra gondolnak... 5. csábíthassák új katasztrófába a vi lágot. legyünk éberek: a nyugatné­met neofasizmus egyetlen jelét és £ A z emberek izegnek-mozognak, egy jegyet se engedjük el a fülünk mel- 2 páran má r Kertész igazát bizonygatják lett. Kiel torténelemhamisító esem- M é/ hova-tovább mind többen állnak pesz-tettét alig regisztrálta a világ: 2 melléie ÍJ n o m f r\r* rl rvi c- ó rr »•< A w. o <-. Ä /•. ~ ^ " a nemtörődömség, a némaság — a bonni szavazás bizonyítja — alaposan J Béla sem találja helyét. Hol szürke, megbosszulja magát. írni kell állán- g ho1 piros az arc a' dóan. szólni újra és fáradhatatlanul: Z ^ Kertész tovább beszél: óvni és figyelmeztetni, veszélyt tu- * — GurcsíK elvtárs! Szegények va­datosítani, mert ha újra elegendjük J gyünk mindannyian, azt is tudjuk, az intő jeleket a fülünk mellett, hol- v hogy a gyerekeiJ éheznek, hiszen a nap már minden késő lehet. » mieink is" úgy vannak. Éppen azt 2 akarjuk, hogy jóllakjanak, hogy ren­FÄBRV ZOLTÁN. S desebb ruhába járjanak. Ezért kell a Reggel van. A sztrájk — bombarobbanás. Való­ban, mint egy rettenetes robbanás, úgy rázza meg a falu és a környék levegőjét. Ijedt félelem ragadja tor­kon azokat, akik ellen irányul, a munkásokat pedig emeli, erejük tu­datára ébreszti. Nagy zűrzavar szikrázik. A majorban az Intéző űr előbb igen-igen legényked'k, de csakharpar behúzza a zászlót. A szőlőben, vincellérek csak hápog­nak, levegő után kapkodnak. Kocsis Péter ugyan nem r agyon izgatja ma gát, de Tormás miután egy kicsit észretér, fergeteges káromkodással ront a munkásokra. — Prüszkölj, csak prüszkölj, kis hörcsög! Legjobban a tekintetes főjegyző úr rendűi meg: — Ilyesmit az ő körzetében! Még az a bíztató számára, hogy nem az ő ablakait verik, nem az 6 kapuját döngetik a „koszosok". Berreg a telefon, nagy a futkározás. Aztán jönnek a csendőrök — hať marcona legény. Nagy szigor, ünne­pélyes komorság feszül az arcukon, mintha gyilkos után nyomoznának. A csendőrszuronyok vészesen csil= lógnak a tűző napsugárban. Bántja ugyan a szemet, de félelmet néni okoz. Végül jön a pincemester úr. Úgy néz ki, mintha kedves hozzá­tartozójának a temetésére érkezne, még pedig gyors tempóban, talán az utolsó pillanatban. Arról tanúskodik a lovak habos szőre is. Szúr a szeme, mint a vasvilla, de a i ott ücsörgő, l.everésző emberek rá se hederltnek. Ám Tormás mindenképpen ki akar tenni magáért. Olyan kacskaringósa-' kat kanyarít az év válogatott szent­jeiből, hogy majd szétpattan tőle az apró emberke. A pincemester azonban letorkolja: — Ugyan ne ordíts a fülembe! —" és bemegy az irodába. Tormás szégyenkezve oldalog el až emberek közeléből, akik hangosan rö­högnek rajta. A pincemester mogorván, fejét te­nyerére támasztva ül az asztalnál és gondolkozik. — Hihetetlen! Hihetet­len, hogy ez a csürhe, barom népség mire nem képes. Mit tegyen!? Pro­vokáljon ki veszekedést vagy vere­kedést? Mártássá beléjük a szuronyok kat? Megérdemelnék, isten úgyse megérdemelnék!.. De hol vannak a hűséges munkások, hol van Mar-: git!?... Gondolkozik, de semmit sem tud kiokoskodni. Csak azt érni, hogy a szőlő könyörög, kér, követel... És. követelnek a munkások is, de mit?. Még azt sem tudja... Többet? Nagyobb darab kenyeret? — Majd adok én nektek nagyobb darabot!... Behívja a két bizalmit. Jóskáék ném beszélnek. Követelé­sük papíron van, azt teszik az asz­talra, az úr elé. A pincemester pedig olvassa. Ol­vassa egyszer, kétszer... tízszer... Nézi, nézi a fehér papírt és úgy véli, hogy a betűk megelevenednek, mo­zognak, élnek, s ahány betű, annyi megkínzott, elszánt arc, gyűlölködő tekintet... megannyi nyomortanya... üres kamra... rengeteg sápadt, vézna gyerekecske. rikoltó, hörgő zűrzavar: „Enni adjatok, éhezek!" Émelygés fogja el és kövér verej­ték-cseppeket bont a homloka. Megszólal: — Szóval... nem akartok dolgoz­ni!?... — Dehogynem, akarunk mink... — mondja a két ember majdnem egy­szerre. — Akkor, miért nem dolgoztok?, — Dolgozunk, ha megkapjuk a. .Í — Arról szó sem lehet — csattan közbe a pincemester. — Arról szó sem lehet, értitek!?... Még könyö­rögni is fogtok, hoo" dolgozhassatok, de... majd meggondoljuk, hogy ki­nek a munkája kell. Nos? — Megmondtuk! — ugrik a válasz határozottan. — Rendben van, ahogy gondoljá­tok. .. Elmehettek! Jóskáék kimennek. — Nyavalyások! — sziszegi utánuk az úr. Odakint Jóskáékat körülkapják až emberek. — No mi van!?... M mondott!?... — Semmi... Hallani se akar róla. Morgolódás, mozgolódás támad az emberek között és szitkok röpkednek a levegőben. (Folytatjuk.) OJ sz ň C 1956ľ augusztus 1?". ^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom