Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-11 / 223. szám, szombat

Hunyadi János iilii«iii!iiiiaiiiiiiiiiiiaiiaiisiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiBiiiiisiiiiiiHi;iiiiaiiiuiiii és a belgrádi győzelem emlékére: Azt mondják, hogy örökké él, kinek emlékét népének szeretete őrzi. Ilyen nemzeti hös Hunyadi János, a legnagyobb magyar hadvezér is, akinek 500 évvel ezelőtt. 1455-ban a törökök felett aratott belgrádi győzelme kétségtelen, hogy világtörténelmi jelentőségű volt. Hunyadi emlékét azonban nemcsak a magyar nép őrizte meg; kegyelettel ápolják mindazok a népek, akiknek megvédéséért a vérét ontotta. Görögök, albánok, bolgárok foglalták Hunyadi nevét vitézi énekeikbe, szlovénok, szerbek és románok emlegették nagy nemzeti hőseikkel egysorban. Ismeretes, hogy a hóditó és világuralmi reményektől táplált török birodalom a 15. és a 16. században élte fénykorát. Konstantinnápoly elfoglalása után a törökök hatalma, szinte már korlátlanná vált, gyalogsaguk és tüzérségük páratlan volt az egész világon. „Egy isten uralkodik' az égben, illik, hogy egy fejedelem uralkodjon a földön" — a monda szerint ez volt II. Mohamed szultán kedvenc szavajárása, aki 1456-ban haderejének többségét Európa leigázására indította útnak és előre meghatározta, hogy melyik napon melyik fővárosba fog 1 evonulni. Előbb azonban Magyarországot akarta leigázni, mert területével ez az ország jelentette NyugatEurópa kapuját. II. Mohamed biztos volt abban, hogy Hunyadi párezer embere nem fog tudni ellentállni a világ akkori legerősebb hadseregének. A török támadás híre rendkívül nagy nyugtalanságot váltott ki egész Európában, elsősorban a közvetlenül veszélyeztetett Németországban és Itáliában. A Nyugat-Európában uralkodó belső egyenetlenségek azonban megakadályozták azt, h>gy bármelyik nagyhatalom szervezett segítséget tudjon adni a végveszedelmében lévő Magyarországnak. Gyengítette az ország védelmi képességét az is, hogy saját főurai és nagybirtokosai egymással torzsalkodtak és megtagadták Hunyaditól, az ország főparancsnokától a támogatást. Tehetetlen volt a király és az udvar is, s a veszély közeledtén megszöktek Budáról, a saját fővárosukból. „A király úr • vadászni ment, s vissza se jött többé" — Irta akkoriban mélyen megdöbbenve a pápa követe. Közben 1456. júliusának elején a török szultán megérkezett Belgrád vára alá, melyet akkoriban „Magyarország kulcsá"-nak neveztek. II. Mohamed — Konstantinápoly meghódítója — két hetet adott katonáinak Belgrád, két hónapot pedig egész Magyarország elfoglalására és meg- ' jelölte a napot, amikor Budán (mai Budapest) akart ebédelni. A korabeli szemtanuk 2—400 ezer i(r.e becsülték a török csapatok létszámát és a török források is hangsúlyozzák, hogy a szultán Konstantinnápoly elfoglalására sem készült fel ilyen nagy gonddal éš erővel. „A puskákat, szakállas ágyúkat, lőfegyvereket senki sem tudta volna megszámlálni, sem a roppant nagy ágyúkat, aminőkhöz hasonlót sohasem láttak" — írta az egyik török krónikás. S a középkori fogalmak szerint ezzel a szinte páratlanul hatalmas hadsereggel szemben Belgrád helyőrsége al'g ötezer emberből állt. A törökök teljesen körülfogták és lőni kezdték a várat, s hajóhaddal zárták el a várba vezető folyót, hogy onnan se kaphassanak segítséget. Egész Magyarországot rémület rázta meg, mindenütt csak Belgrádról beszéltek, de tenni egyedül csak Hunyadi János tett. Önkéntes felkelőkét toborzott és képezett ki, nagyrészt a jobbágyok soraiból és mintegy tízezer katonájával megközelítette az ostromlott várat, melynek falai jórészt már leomlottak és védői már csak egyet akartak: becsülettel meghalni. A várban mindenki felkészült a legvégsőkre! Hunyadi látta, hogy elérkezett az utolsó perc, — tovább nem várhat az igért külföldi és hazai segítségre — s jól felfegyverzett gyorsmozgású kis dereglyéivel megtámadta a nehézkes török hajóhadat. A harcba beavatkoztak a belgrádi szerbek is, kitűnő hajósok, akik mintegy 40 de- i reglyével siettek Hunyadi kis hajó- j hadának segítségére. „A Száva és a Duna vérfolyammá vált — írja Szladeddin török króni- j kája — az átkozott Jankó (ez Hu- j nyadi szokott neve a török forrásokban) számtalan sereggel megjött (kb. 10 000 fő) és segítségére lett Belgrádnak." Ötórás véres harcban sijjerülí Hunyadinak — aki az elmúlt években ; már többtucat kisebb-nagyobb csatá- ' ban győzte le a törököket — a török ] hajóhadat szétszakítani és katonáival bevonult a már-már romhalmazzá vált várba. Lelket öntött a még él: vemaradt vé lökbe és újjászervezte ] a védelmet. Egvheti szünet nélküli ágyúzás . után 21-én a szultán általános roha- \ mot rendelt el . A török teljes had- ! ereje megindult a leomlott falak el- : len. ; A várvédők „maguk voltak a. vár falai, tornyai, bástyái" — írják egyöntetűen a török krónikások. Egész éjjel folyt a rettenetes öldöklés. Hunyadit mindenhol látni lehetett, ahol már végsőkig fokozódott a veszély. Rendkívüli bátorságával és kitűnő helyzetfelismerésével bátorságot öntött embereibe. A törököknek azonban sikerült elfoglalni a várost és egészen a belső várig nyomultak elóre. Iszonyatos harc fejlődött ki a várba \ vezető hídnál. Közben a tö.ökök fel- • másztak a még álló várfalakra és ] kitűzték a szultán lófarkas zászlóit, < de a védőknek si' érült valamennyit [ visszataszítani. Az egyik hős katona, • Dugonics Titusz, csak úgy tudta visz- ! szavetni a törököt, hogy átkarolta és a zászlóval együtt magával rántotta ; őt a mélységbe, önfeláldozó hősiessége határtalan bátorságot adott a \ várvédőknek és megfélemlítette az i ellenséget. Hunyadi parancsára felül- 1 ről kénbemártott, égő rőzsekötegeket ! szórtak a rohamozó ellenségre. A ' törökök ruhái egymástól lángra kap- i tak, rémület vett rajtuk erőt és ' megfutamodtak. Hunyadi élve maradt harcosai kitörtek a romok közül ' és hátbatámadták a menekülőket. A magyarokkal együtt harcolt néhány- ' száz hős külföldi népfelkelő is. ' l „Még a halott is felmászván a fal- 1 részekre, a várból kiözónlöttek és i merészen megrohanták az iszlám se- ' regét." — így emlékezett vissza az i egyik török szemtanú. Turszuk bég, , Babonás rémület vett erőt a törökö- j kön, hiszen nem tudták elképzelni, j hogy emberi erő ellenállhatott volna j rettenetes rohamuknak. J A felk,alő hős várvédők egy részé- j nek sikerült felgyújtani az azsiai tö- ] rökök táborát és míg a szultán Vá- ( logatott csapataival ellenük indult, 1 Hunyadi rajtaütéssel elfoglalta a fe- i dezetlenül hagyott ágyúkat js lőni \ kezdte az újra támadó törököket. A í szultán visszafordulva, saját drága, ] nagy költséggel készítttt fegyvereivel < talalta magát szembe, saját ágyúi on- J tották seregére a halálos tüzet, A < teljes török hadsereg megzavarodott J és menekülni kezdett! Nem mertek < még egy csatát megkockáztatni, hi- j szen tisztek, katonák javarésze el- • pusztult, a többieken pedig babonás ] félelem vett erőt. < II. Mohamed szultán átkozódott, szakállát tépte, öngyilkossággal fenyegetőzött, de a tényen ez mitsem változtatott, mert Hunyadi János néhány ezer főből álló paraszti — kézműves serege világtörténelmi jelentőségű győzelmet aratott ezen a július huszonkettedikén. Európa és az egész keresztény világ fellélegzett a hírek hallatán, hiszen ez a maroknyi hős csoport beláthatatlan pusztulásoktól mentette meg az európai civilizációt. Egész Európa érezte e győzelem nem mindennapi jelentőségét és a pápa is elrendelte, hogy az egész keresztény világban minden déli tizenkét órakor harangszó emlékeztesse az emberiséget Hunýadi János és hős várvédőinek belgrádi győzelmére. Innen tehát a ma is szokásos déli harangszó eredete. Sajnos, a rengeteg halott miatt azonban járvány tört ki az élvemaradt hősök táborában, melynek auguszus 11-én áldozatul esett maga Hunyadi János is. Országos gyász kísérte utolsó útjára a magyar történelem legnagyobb hadvezérét, aki élete utolsó napjáig a népeknek a közös veszély elleni harcos összefogását állította külpolitikája tengelyébe. Halálának 500. évfordulóján bensőséges ünnepségeken emlékeznek meg egész Magyarországon a történelmi jelentőségű belgrádi győzelemről és Hunyadi Jánosról, de az egész magyar nép megindultan és szeretettel gondol azokra az önkéntes szerb, cseh, lengyel, albán, német, olasz, görög, román, bolgár népfelkelőkre és osztrák diákokra is, akik életüket áldozták e rettenetes csatában a magyar csapatok oldalán. PALOTÁS JÁNOS, "udapest. LOW/cszk : y/yVZMá^r (Negyedik folytatás) — Megindul a munka, dolgozni fogunk .... — Szóval kell a munkáskéz? — Nagyon — feleli Hajnóci még mindig értetlenül. — Ti pedig nem fogtok dolgozni! — Nem fogunk!?... de hiszen kell a kenyér... — Tudom... És nagyobb d rab nem kellene? — Nem értem... — csavargatja a fejét Hajnóci. — Ha egyszer nem dolgozunk, akkor hogyan lehetne nagyobb darab ? — Már pedig éppen úgy lesz nagyobb darab. Hajnóci agyában kezd derengeni valami, de olyan messzeségben, olyan halványan, hogy végül teljesen elmosódik. — Ne haragudj, de ehhez buta vagyok ... — Hát idefigyelj, de jól figyelj! Hajnóci figyel: csupa fül, csupa szem, hiszen majd szétveti a kíváncsiság. Kertész pedig kezdi lassan, okosan, oktatőan: — Eddig hajnaltól dolgoztatok késő estig, nyolc koronáért, az asszonyok pedig hatért. Eztán hattól-hatig íogtok dolgozni, de közben lesz fél óra früstök, egy óra ebéd, fél óra uzsona és nem nyolcért, hanem tizennégy koronáért, az asszonyok pedig tizenkettőért, érted!? — grtem, hogyne érteném — mondja Hajnóci bizonytalanul. — Dehát mikor adták ki ezt a törvényt? — Törvényt! ? ... Ilyen törvényt te ne várj az uraktól, barátocskám!, Ezt a törvényt nekünk kell kiharcolnunk! — Dehát hogyan!? — szakad ki a( kérdés Hajnóciból. — Hogyan? Ügy, hogy addig egy kapavágást sem teszünk, amíg meg adják a követelésünket. Sztrájko.lni fogunk. — Értem, most már értem — húzza el a szót Hajnóci és nehéz gondfelhök vonulnak barna arcára. Sztrájk! Első pillanatra ijesztő a szó, de addig-addig járja a lélek ösvényeit, míg egyszer megszépül és tüzesen izzó harci riadó lesz. — Sztrájk! — mondja maga'elé Hajnóci. — Nehéz lesz az emberekkel boldogulni, nagyon nehéz.. . mert amit nem ismerrtek, attól mindig félnek ... És ilyesmi még valóban nem volt nálunk soha ... — Te is félsz tőle? — Én?... Nem félek, dehogyis félek... — Na látod! Ha te nem félsz, a többiek sem fognak félni. . Gondolatkergető csend telepedik közéjük. Majd Hajnóci szól, de a hangja tanácstalan, bizonytalan: — Akkor most mi legyen ? —Estére gyűlést hívunk össze! Add oda a névsort Bélának, a többit ő már tudja. Ügyes fiú... De itthon van? — Csak itthon ... Mostanában mindig a kertben ül a méhek mellett... Már nem nyughattam tőle, majd megnyúzott a méhekért. Oszt a Mihók úrtól vettem neki egy rajt. — Hajnóci feláll, az udvarra lép és a kert felé kiabál. — Béla gyerek ... hallod. .. gyere csak gyorsan! S a gyerek valóban a kert felől jön. Magas, nyurga, barnabőrű fiú, kerek értelmes szemekkel. Hajnóci fajta. — Hol a .névsor, édesapám? — szól sipogós, kamasz hangon. A két öreg jóízűt nevet. — Aztán honnan tudod, hogy a faluba kell menned? — kérdi Kertész. — Honnan tudom? Hát onnan, hogyha itt a Rudi bácsi, kapom a parancsot: Gyerek, itt a névsor, összehívod az embereket, estére gyűlés, — de a tekintetestől vigyázz! Mintha én nem tudnám, hogy vigyáznom kell... A múltkor is... elhallgat a gyerek, ijedt borongás ül az arcára és lapít, mint aki titkot árul el. — Béla fiam — mondja Kertész kissé olyan ugratósféle hangon — csak a vénasszonyok szokták kétfelé harapni a szót pletykázás közben. Nocsak ki vele gyorsan, hogy mit akartál mondani ! ? A gyerek tétovázva lehajtja a fejét, gondolkozik egy sort, mondja, ne mnodja? Aztán mégis belekezd: — A múltkor is, amikor hívtam öszsze az embereket, éppen a Görlééktől gyüvök ki, hát a tekintetesbe botlok. A boltba ment. Végignézett rajtam, de nem szólt. Mikor itt lejjebb a Herdáéktól ugrok ki, mert hogy olyan nyavalyás a kutyájuk, megint a tekintetes elé kerülök. Aszongya — Béluskám, fiam. Nem gyűlés lesz nálatok estére? Mondom neki gyorsan — az lesz, csak nem máma, hanem holnap estére ... Oszt édesapám meg csudálkozott, hogy a gyűlés utáni este miért állítottak be hozzánk a csendőrök ... Ismét jóízű _nevetést ropogtat a két ember és Kertész nem hagyja dicséret nélkül a leleményes fiút. 'k* ' # <3, — Derék fiú vagy, Béla! — Aztán a belső tűztől kivirítanak arcán a sebhelyek, s valahová a távolba révült tekintettel folytatja. — Ne feledd fiam, hogy fontos munkát végzel... Majd eljön az idő, amikor nem kell tartanunk a csendőröktől ... Amikor a hatalom a mi kezünkben lesz, amikor talán éppen te ülsz majd a tekintetes asszony helyén a jegyzőirodában ... Béla ért a szóból és melegség ömlik a szíve köré. Melegség, amely megvillantja előtte a jövő képét, azt a jövőt, amelynek keze a jegyzőirodába emeli, ahol ő a hatalom, aki igazságot mér a szegénynek és megérdemelt büntetést a zsarnoknak. A jövőnek e megvillanó képe viszi a faluba, ez inti óvatosságra, ez tölti be büszke öntudattal, s többé már nem nyűg a megbízatás végrehajtása, hanem a jövőbe vetett hit parancsa, melyet minden körülmények között teljesíteni kell. Béla végez a munkájával és hazafelé ballag. A napocska már a távoli kék hegyek peremén könyököl. Bíborral permetezi a lombok hegyét és az árnyékok hoszszúra, ormótlanra nyúlnak ... Mihók úr, a tekintetes asszony férje, a ház előtt áll és a naplementében gyönyörködik. Cingár, vékonydongájú ember, foglalkozása pedig asztalosmester. De nem folytatja a mesterségét. Nősülésével jól megvetette a feje alját. A felesége a jegyzőirodán dolgozik és rengeteg ajándékot kapnak a parasztoktól. No és ami a legfontosabb valami, a főjegyző úr a sógora. Béla már messziről látja Mihók urat és egyre az motoszkál az agyában, hogy biztosan őrá vár. Mikor odaér, valóban szólítja is: — Élnek-e még a méhek, Béla? Villan a gyerek szeme, hiszen a kedvenceiről van szó. — Élnek ... szépen dolgozgatnak ... Aztán Mihók úr beszél egy sort a méhekről, majd így folytatja: — Gyere csak be, nézd még az én méhészetemet... Béla egy kis ideig tétovázik, de enged a kíváncsiságának és bemegy. Gyönyörű szép a kert, de a méhészet még szebb. Harmincnégy egyft -ma kaptár sorakozik katonásan. Béla le(Lőrincz Gyuia ru,zai) gelteti a szemét, de a gyönyör helyett fájdalom szorul benne: — Sohasem lehet nekem ilyen méhészetem! Mihók úr látszólag szenvedélyesen magyaráz a méhek életéről, a méhek jövedelmezőségéről... Béla pedig iszsza a szavait. Issza, mint ä szomjas vándor a forrás vizét mohón, telhetetlenül. Mihók úr hirtelen félbeszakítja elmefuttatását és Béla szemébe fúrja a tekintetét: — Fiacskám! Szeretnél te ilyen méhészetet ! ? — Nagyon... — leheli maga elé megbabonázva a gyerek. — Nézd csak* fiam — kezdi Mihók úr bársonyos, meleg hangon. — Aki annyira szereti, aki annyira rajong a méhekért, mint te, abból csak az lehet ... Sokat gondolkoztam a sorsodon és igen megsajnáltalak, mert így, az apád mellett, az ő segítségével, sohasem tudnál nagy méhészetet alapítani ... Drága a deszka, a mülép, drága a méh — apádnak ilyesmire nem telik... — Kis szünetet enged a gyereknek, hadd eméssze meg a szavak súlyát, aztán folytatja. — Nekem van harmincnégy családom, s ha ötöt neked adok, még mindig marad szépen ... — Elhallgat és Iesi a hatást. A hatás nagy. Béla megremeg. Megremeg, mint a nagyon éhes ember a dúsan terített asztal felett. Ügy érzi, mintha valami nagy erő ragadná magával és emelné fel, fel, el a földtől és ott fent. a mennyország bársonyán hintázná ... Fél megszólalni, fél, hogy a szép, színes álom szertefoszlik, elillan. Nagyon halk, remegő a hangja: — Öt családot? — Ötöt. — És ... és ... csak úgy ... irigyen 1... — Csak úgy ... ingyen, azaz ... No, de gyerünk be, majd megbeszéljük a részleteket... — s szinte magával vonszolja a szoborrá merevedett gyereket. Béla megy, mint az alvajáró, ha nem akarja is, viszi a lába és tompa zsibogás futkároz minden porcikájában. Az ebédlőben ülnek és a tekintetes asszony kedveskedve önti Bélának a szilvóriumot. Béla a fotel puha ölén ül és szeme nem győz betelni a látnivalóval. Csak néz körbe-körbe és álmélkodik: — Álmodik-e vagy ébren van, a földön van-e. vagy mennyországban!? Öt gyönyörű kaptárban, öt család méh!... Igaz lehet, igaz? Végzet ez, vagy szerencse!? — kúszálódnak benne nagy összevisszaságban a gondolatok. De egy gyenge hang egyre azt kalapálja, hogy nem, nem, nem... Mihók úr öt családot: adna csak úgy, mikor egy rajért édesapja kinyitotta, megmetszte neki azt a nagy darab szőlejét!'?... Mihók úr hangja rezzenti fel: — Béla! Már nem vagy éppen gyerek, most olyan titkot árulok el neked, amit rajtunk kívül senki másnak nem szabad megtudnia, érted? — Értem — feleli Béla gépiesen. — Én éppen olyan szegény fiú voltam, mint te — kezdi Mihók úr részvétet, sajnálatot keltő hangon. — Nyolcan voltunk testvérek. Sokat éheztem, rongyoskodtam. Inaskodtam, segéd, maid mester lettem. Dolgoztam, mint egy állat, szépen kerestem, aztán megnősültem... Nehéz volt de kapaszkodnom, ahol vagyok, de sikerült. Ahogy úgy, most van mindenem. .. De — és ezt jól jegyezd meg fiacskám — azt sohasem felejtem el, hogy honnan indultam. Az én szívem azokhoz húz, akik a porban vannak, mert azok az én testvéreim... Sokszor kimondhatatlan vágyat érzek, hogyan ülhessek nálatok a gyűléseken, a kommunisták között, mert titkon én is annak érzem magam. Megtehetem!? Nem! Nem tehetem, mert a főjegyző úr a sógorom, mert olym dolgok gátolnak, amik nem engedik. .. Ugye megérted a helyzetemet, hiszen t° okos fiú vagy!?... — Igen... i (Folytatjuk.) n i s / ' 1956. augusztus 1JL 7