Új Szó, 1956. július (9. évfolyam, 182-212.szám)

1956-07-21 / 202. szám, szombat

LOVICSEK BÉLA: A VÉN BOLOND SÖTÉTEN ASlTÖ mélység fenekén hiocorőg a lélek. Vadul szorító karmok nyűgözik, facsarják, metszik, tépik. Milyen nehéz, mély sóhajokat bont á gyászoló ember gyötrő, panaszos belső hangja. Ezt nem lehet túlélni! Ki kell meredni, bele kell pusztulni! Ez mér nem is fájdalom, mert a fájdalmat érzed, hogy itt, ezen vagy azon a tájon sajog. De ez!? Ez mindennél kínosabb, mindennél borzasztóbb. Egyszerre érzed, hogy élsz és nem élsz, hogy létezel, hogy vagy és mégsem létezel, mégsem vagy... Őh, élet, te gonosz zsarnok, miért kell ily megpróbáltatások elé állítanod az embert, miért kell ekkora terhet a vállára raknod? S az öreg ember csak ül, ül az asztal mellett és gondjainak kövei között őrlődik. Őrlődik a szive, a lelke, őrlődik ós egyre fogy az ereje. Fogy, mint az alkonyatba futó napocskáé ... Alkonyat! Hatvannyolc év — alkonyat... Még Csak félhomály, ami sűrű, de egyre sűrűbb lesz, aztán lassan sötétségbe rogyik és vége ... S a nagy, bozontos szemöldök alatt mind sűrűbben p'slcg a szem és akkora könnyek gurognak belőle, mint a borsószem. — Juli, Julkáml... mért hagytál itt, mért!?... — s emelkedik a tekintet túl a falakon, messzi a Temetó-domb felé. Beszélnek a sžemek hangtalanul, mégis sokatmondóan: „Látod, látód, milyen árva lettem nálad nélkül!" Talán egy hót, két hét vagy évek múlnak? Nem. Csak napok, de Kovács Péter arcára sok gyűrődést raknak. Inkább hetvennyolc évesnek néz ki, mint hatvannyolcnak, de a szive körül lassacskán már keményedik a talaj. Már érzi, hogy ott bent, a melle közepén dobog és most mér határozottan érzi azt is. hogy ott fáj, hogy ott pattant el valami.. —De mi fáj, de miért fáj ennyire!? Hiszen — uram bocsfi' — sohasem szerettem! — Nem szerette, mégis élt vele. Talán a negyvenhárom év keserű kenyere édesttette össze ? Megszokták egymást és megbecsülték. Összeborulva, összekapaszkodva állták az élet viharát, mint az útszéli fák egybehajló koronái. A kemény sors rostáján hánykódtak, s nagyon nehéz lenne felmérni a megtett utat. Nehéz, szinte lehetetlen, mert sötét homály fedi azt az utat, egyetlen szakaszára nem világit se öröm, se boldogságfény ... Kemény sors, szegényember sorsa. Most, az utóbbi három-négy év nyújtott némi szépet, némi j£t, némi gondtalanságot. Csak körül kell nézni a házban, meg a kamrában. A konyha talajába vert négy karót kitépte az idő vaskeze, helyébe rendes asztal került. A rossz, kiégett, örökké füstölő „csikósparhelt" helyét majolikás tűzhely váltotta fel. S a durva deszkaajtót, amely mögött örökös félhomály derengett, szintén a padlásra dobták, s helyébe üvegajtó került, üveg, amelyen átszökik a fény és ott játszik a kicserélt bútorokon, berendezésén. De 'a kamrában sem döglenek éhen az egerek. A szuszékban aranyló búza, a bödönben zsir, a rúdon sonka, szalonnaoldalak. Hogy honnan, miből mindez!? KOVÄCS PÉTER gerincén kicsit hajlítottak az évek, de a szemével, fülével meg a becsületével nem bírtak. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy a szövetkezet éjjeliőre legyen. Ott pedig keres, valamicske segélyt is kap. Hát ebből van, ami van, ez fordított nagyot a sorsa kerekén. De őlyan cudar ez az élet, hogy csak megkóstoltatja a Jót, aztán elkapja a mézesmadzagot, keserű ízt csordít és a mélybe ránt És vicsorog az emberre, hogy beleborzong a lelke. Kovács Péter még mindig ül és gondolkozik. Milyen jó lenne, ha volna valakije: fia, lánya, vagy unokája! De nincs senkije. Jó emberek? Ki törődik egy vén emberrel, kinek jutna eszébe, hogy áz öreget is kell biztatni, támogatni, segíteni!? Senkinek. Azt hiszik, hogy az öreg már olyan, mint a kivénült, korhadt fá. Azt hiszik, hogy az öregnek már minden mindegy, hogy érzés nélküli valami, akinek már se öröme, se vágya, semmije nincs. Pedig van öröme is, vágya is. Éppolyan kedves neki a jó szó, mint kisgyerekeknek a vásári ajándék, éppen úgy hessegeti magától a halál óráját, mint a fiatal és az a vágya, hogy az életét szebbé, jobbá tegye. Az élet pedig pereg tovább. A nappalokat éjszakák váltják, Kovács Péter pedig virrasztja őket. Virrasztja, hiszen az a kenyere. Nehéz a virrasztás, mert áz egyedüllét és a csend sok-sok gondolatot szül. Fájdító, keserítő gondolatot. Egyik éjszakán aztán olyan emlék ugrik eléje, hogy szinte megretten tőle. Megretten és mégis görcsösen kapaszkodik belé. — Papp Bözsi, most már örzsi, ha még él. — Egy név, egy réges-régen elfelejtett név a gondolat közepe. De a név köré fonódó emlékek hirtelen megelevenednek és visszaidézik negyvenegynéhány esztendő távlatának az eseményeit, s a csillagos éj szűrte kékségben újraéli, maga előtt látja ifjúságának egy darabkáját, Papp BÖzsit, azt a szelídszavú, aprótermetű, barna lánykát, életének első és egyben utolsó szerelmét. Nagyon szerették egymást, mégsem lehettek egymásé. A sors keze kétfelé lökte őket és Julkát állította melléje, akinél ugyan talált örömöket, amelyek azonban csak a hímet elégítették ki. és az öreg embert nem hagyják nyugton az emlékei. Körülhemzsegik, csábítják, aranyos ködbe burkolják, s magasra emelve a szívét, színes álmokba ringatják. Látnom kell, beszélnem kell vele! — érlelődik benne hetekig a vágy. Egy reggelre aztán meg is érik. Hazaérve sarokba állítja hűséges társát, a botját, beretválkozik, ünneplőt ölt, pipa helyett szivart vesz és elindul. Busszal is mehetne, de nem megy. A sok utas között gondolkozni se lehet szabadon. Neki pedig gondolkozni kell, sokat... A hosszú úton lesz rá alkalma. AZ ÜT NEM fárasztja. Vágyainak hátán ülve halad, s lábának erőt a délibábos táj ringása ad. Erdőn keresztül, majd közelítve az utat, szökülő mezőn lépeget. Azon kapja magát, hogy célhoz ért, mert a dombra felérve elibetárul a falu. Dombok övezte katlanban ül a falu Uékésen, lombok alatt pihenve. — Ott, ott a közepetáján, a templom melletti szoroson kell felmenni, ott laktak... Ki tudja él-e? Ki tudja?.,. — de minek folytatni a gondolatot, majd megtudja nemsokára. Az utcán találkozik olyan vele egyívású emberkével. Ráköszön, szólítja: — Mondja csak szomszéd, merre lakik a Papp Örzsi!? ' A tömzsi emberke végigméri tetőtől talpig, simít egyet kajla bajszán, aztán a templom felé mutat: — Ott a templom melletl szoroson kell felmenni... — s csak ingatja a fejét nagy értetlenséggel. — Él! — szorul Össze a torka Kovács Péternek és megy tovább, de olyan gyengeség költözik beléje, hogy megijed tőle. Az udvarba lép. Takaros, tiszta. A kút mellett terebélyes eperfa. Napfény lovagolja az alig rezdülő lombokat. — Akkor még csak tíusáng volt — bújt elő az emlékezés. A fecskék vidám csattogással szelik a levegőt. Kovács Péter szíve pedig ugyancsak szaporázza, mint akkor, valamikor régen. Félrehúzza a konyhaajtóra akasztott lepedőt. A résen fénynyaláb ugrik be. A tűzhely fölé hajló aprótermetü, gömbölyű asszonyka ijedten fordul a sarkán. — Jónápot, aggyonlsten, őrzsi! — Jaj, istenem, de megijedtem! — szorítja az asszony két kezét a mel: lére. Aztán csak kerekre tárulkozik a 1 szeme és nézi, nézi a kissé hajlotthátú, magas öregembert. A felismerés könnyet fakaszt a szemébe: — Péter! Aztán csak leülnek és hallgatnak, pedig annyi mondanivaló csomósodik odabent, de szót se bírnak szólni. Fqvmáson pillangózik a szemük, hílovány rózsát bont az arcuk.' Kovács Péter szivarra gyújt. Kékesen úszó füstfelhők 'csipkézik közöttük a teret, s ők csak néznek, s hallgatnak. Hallgatnak és gondolataik a felidézett emlékek bársonyán heverésznek. Végül sóhajt az ember és szól: — Hát csak elvagytok, örzsi? — El... ISMÉT CSEND. Hogy el tud csendesedni néha a világ! És most milyen lágy, milyen simogató! Belebúj a szív közepibe, aztán a legfenekire és ott mocorog. — Osztán az urad, hol, merre jár? Borul a tekintet, tompán jő a hang,: — Plhenget. — Akkor Jő a dolga — toldja meo az ember kurtán. — Jó... — száll a "óhaj. — Már öt éve pihen szegény ... — Aszondod öt éve!? Hiszen... hiszen akkor te, te özvegy vagy, örzsi!? — És úgy érzi az ember, mintha villanyáram futna át rajta. — Ügy, úgy, Péter! özvegy vagyok. Az ember érzései új mederbe csapnak. — Ládd, én is az vagyok! — Akkor, akkor te is megjártad, Péter. — Meg ... Ismét csend bukik rájuk, ők pedig az érzéseikkel viaskodnak. Mert olyan szép ott bent a szó, de sehogyan sem akar formába ugrani. Sokára szól az ember: — Osztán gyerekek vőtak? — Négy, Három fiú meg egy jány. — Osztán élnek? — Kettő... Hát neked? — Egyse... Igy maradtam-e — és az ember maga elé böki bütykös ujját. Ismét sóhaj festi a gondolát mélységét. — Egyedül maradtam, egyedül, mint egy árva kisgyerek. — Akkor neked még rosszabb. — Rosszabb. — Én a jányommal vagyok. — Oszt jól elvagytok? — El. — Hít.;. — az ember szálán elakad a sző. Kínjában a szivart szipokolja, köhint is közben és nézi a földet. ÉRZI AZ asszony, hogy valami olyat akar mondani, ami jő is, meg nem is. Segítene az embernek, de nem teszi, ö a vendég, neki illő megmondani, mi járatban van. S az ember veres is lesz, meg halovány is. Aztán elnéz félre, a semmibe, úgy préseli ki magából a szavakat kínlódva, izzadva: — Te, örísi! Osztán vőna kedved itthagyni a jányod? Érti az asszony, nagyon is jól érti a szót, azért kötődik egy kicsit: — Osztán hova lennék? — Hová!? ... Hát... velem gyünnél... Elvónánk ... — De most már az asszony arcára irányltja szeme sugarát és lesi a felszökő lélek hangtalanul árulkodó szavát. Aztán csak látja, hogy apró mosoly bujkál a barázdák között és hallja a csendes szót: — Kinevetnének. — Kik? — Kik!?... Hát a népek. — Avval törődsz!? — Beleköt a Jányom. — Parancsol neked? És a lánya valóban beleköt. Beleköt, de puha a szíve, mint a vaj és mire az öregember kettőjük történetének a végére ér, van dolga a köténye sarkának. Igy hát nem bánja, beleegyezik. Papp Örzsi csomagol. Batyuba köti a ruháját, hátára veszi és elindulnak a buszmegállóhoz. Vinné az ember a batyut, háromszor akkorát is, dehát az asszony dolga, mert a falusi aszszonyt az isten is batyuval teremtette. Mennek az utcán egymás mellett lassacskán, öregesen. Immár másodszor lépik át az élet küszöbét és nem félnek a holnaptól. Fejük felett a derült eget itt-ott habfehér felhők csipkézik, s a rétektől hidat köt egy qőlya a templom tornyáig. Muzsikái a lég, s a malom alatt egymás hátéra vetődve zúgnak tova a habok... Papp örzsi mégegyszer végignéz a faluján és harmatos szemmel száll fel a masinára. Indul a busz, s az élet alkonyán két egymásratalált, megkopott szív dobogása vegyül a motor duruzsolásába. Kovács Péter szülőfaluján végigront a hír. Minden udvarba betülekszik, minden ablakon bekocogtat, legalább is mintha embert öltek volna: — Jézusmárja!... Asszonyt hozott Kovács Péteri... De még ilyet!... Asszonyt hozott a vén bolond! VÉN BOLOND? Nem! Nem bolond, csak Kovács Péter szereti az életet. És így van ez jól, Igy van ez rendjén, mert a mi életünk az élet alkonyát is fénnyel sugározza, s az ezüstös öregség köré Is békét, nyugalmat fon ... Remekművek olcsón A Mihály-kapun fúl, a Magyar " Könyvesbolt kirakata előtt mindig megilletődötten ált meg az ember. A sok szép könyv csábítóan kacsint a szemünkbe, szinte ktnálfa magát ét mi mohón kapunk utána. Gyönyörű kiállításban kemény, oagy vászonkötésben díszelegnek a könyvek. Megannyi fedele alatt nagy-nagy szel- I lemi érték, s ha félnyitjuk a szó, a jel- ' lemábrázolás, a megkapóan fordulatos és izgalmas események bővülete áraszt el bennünket. Ki menne el a kirakatok előtt szenvtelenül, közömbösen, ki ne vetne legalább egy pillantást a müvekre f Ahányszor csak arra vezet az utam, ismerős, vagy ismeretlen könyvek címeivel barátkozom. És nem csak én teszem ezt. Rajtam kívül tizek, százak, ezrek. S íme, ezek közül most kiragadok egyet. A kirakat előtt találkoztunk. Két éve tán. Az ember furcsán belapltott orrú, beesett szemű, megdöbbentően sovány, olyan ötven év körüli.A könyveket nézi. A szemében tűz, a száján sóhaj. — A mondákat szeretem, meg a meséket — mondja nekem, de önmagát megnyugtatón. Mert az üveg mögött vannak ilyen könyvek. — Akkor vegyen — bíztatom, de ô a fejét rázza: — Drága! Pedig szeretném hazavinni. A fiam és én könyvmolyok vagyunk. És anélkül hogy kérdezném, egy lélegzetvételre elmondja, nagyon szeret dolgozni, s tán még jobban olvasni este, lámpafényben. Régi történetek, nagy hőstettek kavarognak a fejében, s ezek bár szépek, szivet-lelket melengetők, mégse töltik egészen el, újabbnál újabb könyvek megszerzésébe részegítik. — Kicsoda a bácsi és honnan Váló? — Kőműves vagyok a Csallóközből. MagaS építkezésen dolgozom PotsöHyban. Most kórházból jövök. Leestem az ötödik emeletről. Állványról állványra s mindig az arcomra estem, úgy értem a földre. Tizennégy napig nem tudtam magamról, De már jól van. Már van orrom, hús az arcomon, 4 plasztikán csinálták. Megdermeszt a szó, s a hirtelen kerekedő csönd. Kínos, nagyon kínos a további beszéd. Mert roppant nagy, feszítő az erő, amit e kis történet kivált bennem. Két hónapig feküdt a kórházban, s lám, mikor felkél és az első lépéseket teszi, ide jön, ide áll a kirakat elé és könyvet akar venni. De a kiszemelt könyv ... drága! S az Olcsó Könyvtár mintha száz és ezer ilyen egyszerű embernek, parasztnak, kőművesnek hallotta volna szavát. Mintha az egyszerű dolgozók millióinak lest e volna el a mozdulatát, amikor az ujj a kiszemelt könyvre MIKSZÁTH .-•••i-A A SIPSIRICA * A QAVALLÉROK mutat, aztán lemondóan lehull: drága! És elindította az olcsó kiadás sorozatát. A bratislavai Könyvesbolt minden ilyen olcsó kiadványból Havonta kap háromszáz-négyszáz példányt. Kis sárga fedelű könyvek ezek. A könyvesbolt asztalán mindig van belőlük. Pédíg a vezető Stanko Ella szerint) ezeknek nem kell cégéŕ. A könyveket a társadalom minden rétégé vásárolja. — Mi az ára a köteteknek? — kérdezem a könyvesbolt vezetőjétől. — Az egykötetesé három korona, a kétkötetesé pedig négyötven. Minimális az ár, olcsó a könyv, minden dolgozó megvásárolhatja, megszerezheti. Érdeklődjünk csak, hogy eddig milyen müvek jelentek már meg az „Olcsó Könyvtár" kiadásában ? A válasz egyszerű. A magyar és a világirodalom legjobb termékei. Rolland Colas Breugnonja, Maupassant Szépfiú-ja, Twain Lóvátett városa, Defoe Robinson-ja, Lermontov Korunk hőse, Kleist KofUhaas Mihálya, London Ádám előtt-je, Móricz Rokonok-ja, Mikszáth Sipsiricá-ja, Jókai A nagyenyedi két fűzfá-ja, Karinthy Csodapókja, Molnár Pál-utcai fiúk-ja, Tömörkény Ravasz kabók-ja, — mind-mind értékes és nyomothagyó olvasmány. Bármelyiket is veszi kezébe az olvasó, egyikben sem csalatkozik. Ha elolvasta, érti, hogy nemesebb lett gondolata és gazdagabb, csapongóbb fantáziája. Es vajon az olcsó kiadványok hódítanak ? " Naponta keresik, naponta megvásárolják, a dolgozók naponta kezükbe veszik. A nagyvárosi könyvesboltokon kívül a sárgafedelíí remekek megtalálhatók még vasútállomásokon, hírlapárusító helyeken is. S most, hogy itt állok a könyvesboltban, eszembe jut a könyvmoly, a csallóközi ember, a kőműves. Ha még mondákban, mesékben nem is bővelkedik az Olcsó Könyvtár, d" rövidesen ezekéből is megjelentet néhányat nagy választékban. És akkor megveheti, zsebébe rejtheti olcsón. Három koronáért. A z Olcsó Könyvtár rövid fennállása óta a századik kötetet jelentette meg a napokban. Kiadványai közkedveltek, keresettek. A sárgafedelíí kötetek nagyon sok dolgozó ajtaján bekopogtattak már. Ezt onnan ' tudom, hogy villamoson, autóbuszon, vonaton sokan tartják a kezükben. S ilyenkor megfigyelem az arcot, az embert, keresem a csallóközi kőművest, aki két éve még sopánkodva mondta! drága! Es ezek az olcsó remekművek? Vajon tud-e már róluk? MÁCS JÓZSEF Jľljiuôn-kLcíUltás JC

climíh Negyvenöt évvel ezelőtt történt, a húsvéti ünnepek után. Egy fiatal rajztanár feleségével új állomáshelyére, Nagymihályra utazott. Életének legnagyobb élménye volt ez az út. Zemplén népviselete, a táj tavaszi üdesége, a benyomások eredetisége kitörölhetetlen nyomokat hagytak a fiatal tanár lelkében. — Mindez valami egészen új volt számomra. Megragadott, akár egy élő kaleidoszkóp játéka — így emlékezett meg útjáról. Megfogott, örökre idebilincselt engem Zemplénhez. Musson József Teodort a Nagymihályi Polgári Iskolába nevezték ki rajztanárnak. Csak nemrégen végezte el kitüntetéssel a budapesti Képzőművészeti Akadémáit. Lelkesedéssel indult. Dolgozni, alkotni akart. Megérezte, tudta, hogy Zemplén, ez a számára eddig ismeretlen országrész tartalmat ad képzőművészetének. Franciák voltak az ősei, akik a XVII. században települtek át Magyarországra. Pécs mellett, Hőgyészen született 1887-ben, ahol édesapja iskolaigazgató és orgonista volt. Pedagógiai működésével az első világháború után felhagyott, s ettől az időtől kezdve kizárólag a festészetnek élt. A háború utáni ftehéz esztendők, a megélhetés göndjal hem befolyásolták alkotó munkájában. Ellenkezőleg. Ezek az esztendők életének legtermékenyebb évei voltak. Érzékeny természetű, nagy tehetségű, temperamentumos, zeneileg képzett művész volt Musson. Mégis, mivel magyarázható meg — kérdezik sokan —, hogy ilyen nagyszerű idottságokkal blrő, kiváló művészember egész életét ebben a kis zemplénmegyei városkában élte le? A felelet rtem nehéz. Zemplén varázsa, a vidék romantikája, a táj szépsége, népének, ezeknek a temperamentumos, szokások' ban, népviseletben gazdag embereknek eredetisége vonzotta. Ezeket örökítette meg vásznain, ezeknek állított örök emléket alkotó művészete. A tipikus zempléni vásárok, a templomba siető, színes embercsoportok, búcsúk, népmulatságok, a gabonaföldek ringó vetése, az aratás, a falu élete — ez volt számára az élet szimfóniája, ezt ecsetelte élénk színekkel vásznain. Zemplén végleg magához láncolta Mussont, s a művész ezt egy életen át tartó alkotö munkával hálálta meg. Ezt az értékes művészi alkotó munkát mutatja most be a Kassai Kerületi Képtár Musson-kiállltása, amely pénteken nyílt meg. Idegenből származott Ide, s ízigvérig zemplénivé vált. Zemplén népe magáénak vallja a tlz évvel ezelőtt elhunyt Mussont, aki egész életmű ét nekik szentelte. Igy lett a nép művésze, s Ifly vált népén keresztül nemzetközivé, általános emberivé. Mészáros Gyula —

m— Este a fal alján A csend, ez a nagy csend városi fülemet szinte bántja. Az ember ül, mereng .,, Mint üveggyöngyöket csitri lányka, a múlt emlékeit fűzöm láncba s a jövő álmait kergetem. Némán bámul a Hold, árnyékot vetnek a fák, az ólak. Felhő száll, szürke folt, az ég tengerén magányos csónak. Köröttem a tárgyak elmosódnak s békés vágyak ringnak sziliemen. ülök a fal alatt, hisz itt ültek ők is este, nyáron az ŐSeim, hallgatag, merengve a fákon, a világon, napi gondokon, kenyérhiányon, s terveket szőttek e csendszigeten. OZSVALD ARPÁD OJ S 2 Q 1956. július 2L