Új Szó, 1956. július (9. évfolyam, 182-212.szám)
1956-07-02 / 183. szám, hétfő
! Magyar regény az első Csehszlovák Köztársaságból JUHÁSZ JÄNOS Pókhálóban című •regénye joggal keltett feltűnést a magyar olvasók körében; Magyarországon mindenekelőtt azért, mert eddig teljesen ismeretlen volt a szerző neve az irodalomban, és most egyszerre ötszázoldalas regénnyel mutatkozott be, a szlovákiai olvasók körében pedig azért is, mert előttünk Juhász nem mint író, hanem Ján Hvozdík néven, mint szlovák nyelvész, egy igen részletes szlovákmagyar szótár szerzője ismeretes. Mindenesetre ritka irodalmi próbálkozás, ha egy író egyszerre ötszázoldalas könyvvel jelentkezik, mert a kezdő írók rendszerint szinte észrevétlenül, apró riportokkal, elbeszélésekkel, nyúlfarknyi írásokkal szoktak bemutatkozni. Persze, ha csak egy kicsit is .ismerjük az író életét, mindjárt észrevesszük a mű olvasása közben, hogy szatirikus emlékiratregényről van szó. Ezzel magyarázható, hogy egész könyvvel mutatkozhatott be. mert gyakori jelenség, hogy aki nem is indult írónak, idős korában könyvben adja ki visszaemlékezéseit. Elég például a régi magyar irodalom felejthetetlen emlékirataira: Bethlen Miklós Önéletírására, Mikes Törökországi leveleire vagy Rákóczi Ferencznek a kuruc szabadságharc történetéről írt regényes szépségű Emlékirataira utalnunk. A regény egyik fő forrása tehát egy sokat tapasztalt és igen sokféle politikai élményt átélt idős ember visszaemlékezést. Csak néhány oldalt kell elolvasnunk, hogy kétséget kizáróan lássuk azt is, hogy a műre nem kis hatással volt Janko Jesenský Demokraták című regénye, az első Csehszlovák Köztársaság nagy szatírája. Juhász János nemcsak ugyanazt a témát írta meg, amit Jesenský, hanem a burzsoá társadalmat kigúnyoló, de azt gyakran belülről szemlélő módszere is csaknem teljesen azonos Jesenskýével. A Pókhálóban című regény a csehszlovákiai kapitalizmusnak a bürokráciának, a tőkés üzérkedésnek, szélhámosságnak és mindenekelőtt a polgári választásoknak a szatírája. A könyv érdeme az uralkodó cseh „nemzeti" burzsoázia züllöttségének bemutatása, az áldemokratikus Intézmények, választások stb. kulisszatitkainak nagyvonalú megvilágítása, ötletes, szellemes kigúnyolása. Juhász könyve néhány részletében Jesenskýé- nél is erőteljesebb gúnnyal, iróniával leplezi le ezt a kis Amerikát játszó burzsoá demokráciát. A Demokratákénál nyíltabb, .konkrétebb ábrázolást elsősorban azzal éri el, hogy a történelmi személyek legnagyobb részét (Beneš, Masaryk, Hlinka stb.) saját nevükön szerepelteti. Meglátszik a műben, hogy az uralkodó osztályhoz tartozó felső tízezrek életének apró részletekig menő ismerete az író tudásának legerősebb oldala, de ezzel elértünk a regény egyik legnagyobb ellentmondásához is. Az író, aki egy ideig maga is politikai exponens volt a köztársaságban, csak részben tudja azt átértékelni, politikai életét nem tudja eléggé kívülről nézni. Ez a tény számos kérdésben kétségessé teszi haladó álláspontját, könyve pedig alkalmassá válik arra, hogy megtévessze a csehszlovákiai viszonyokat 1 nem ismerő magyarországi olvasót. ELSŐSORBAN a legtöbbet szerepeltetett pártnak, Hlinka fasiszta néppártjának ábrázolásában látjuk, hogy enyhén szólva, nélkülözi a szocialista szempontból szükséges értékelést. A „néppárti" hlinkások szerepe nagyjából megegyezik a magyarországi nyilasokéval; a Henlein-párt után ez a párt volt Csehszlovákiában a német fasizmus legerősebb szálláscstnálőja, oroszlánrésze volt a köztársaság megbuktatásában. Emellett, a szlovák nép nemzeti elnyomását és vallásosságát fasiszta demagógiával kihasználva, a legnagyobb szlovákiai párttá fejlődött. A könyvben azonban úgy látjuk, mint a papi korlátoltság, önzés és az olcsó demagógia nevetséges pártját, amelynek tagjai a szerző szerint néha még a kommunistákkal is összefognak. A korrajzot író Juhásznak tudni kellene, hogy a kommunisták mindig elszánt, következetes harcot folytattak a hlinkások ellen, akik miután hatalomra jutottak, azonnal likvidálták a kommunista párt legális szervezeteit. Ugyanilyen ferdítésekkel találkozunk a fasiszta párt vezéreinek és magának Hlinkának a jellemzésében is. Nem a néppártnak hívei körében nagy tekintélynek örvendő vezért mutatja be az író, hanem afféle politikus pap-bohócot. Ilyen sorokkal jellemzi a rózsahegyi fővezér pártalakítását : „Egyik este, miután elmondta az előirt breviáriumot, nyugodtan feküdt le plébániája elsőemeleti szobájában, mint csehszlovák képviselő. Már aludt, amikor rrfegszólalt a telefonja, Juriga Nándor nem titkolt kárörömmel értesítette, hogy Medveczky agrárpárti képviselő, katolikus pap, prépost lett, és kinevezték a katolikus egyházi javak elnökének, ö meg, a szlovák nép vezére... Hogyan ? A szlovák nép? A szlovák nemzet, Igenis! A szlovák nemzet vezére egyszerű térdigérő hálóingben fekszik itt tétlenül, míg mások püspöki süveget próbálnak a fejükre, pásztorbottal tanulnak járni, is ö. Hlinka — ettől kezdve mindig történelmi harmadikban kezdett beszélni önmagáról — a nemzet, igenis! a nemzet vezére még csak egy ibolyavörös cingulumot sem övezhet a dereka köré! Dühroham fogta el. Elkezdte vizsgálni, nem a lelkiismeretét, amire neki, szerinte, nincs szüksége, sem hiányos ismereteit, amikről nem tudott, hanem politikai jelszavait, frazeológiáját, és ami a fő: pártja nevét. Legyen ezentúl a párt neve: Hlinka Szlovák Néppártja, jelszavai: „Autonómia", amiről nem tudta, hogy mi az tulajdonképpen, „Pittsburghi" Egyezmény", amelynek szövegét még nem olvasta." Bármilyen mulatságosnak hangzik- is így, de olyan történelmi tényt, mint a Hlinka-párt megalakulása, mégsem lehet ennyire együgyű, nevetséges egyéni okkal magyarázni. A Hlinkáról és pártjáról mondott hasonlatok általában nem helytállók. Idézünk egyet közülük: „Hlinka András működése olyan csípés egy ország politikai történelmén, mint a tölgyfa levelén a légycsípés, amelyből gubacs nő ki, akár tudja a légy, akár nem, hogy mit követ el." Ki látott már olyan gubacsot, amelyik el akarja pusztítani a fát? MÁSIK JELENTŐS hibája a könyvnek, hogy az írónak nem sákerült a haladó jellemek, irodalomelméleti műszóval élve: a pozitív hősök ábrázolása. Nemcsak arról van szó, — amit a Csillagban már Czibor János is megállapított, hogy Varga János, a regény főhőse műparaszt, nem életképes figura, hanem arról is, hogy egészen rossz helyen keresi az író a politikailag is haladó hősöket. Szocialista szellemű történelmi szatírában (pedig az író egyes jelek szerint lyet akart írni), egy hlinkás országgyűlési képviselő éppúgy nem lehet előremutató hős, mint egy nyilasvezér. Mit mondjunk azután az olyan furcsa jellemű hősökről, mint Bohatý miniszterelnök vagy Kocák Mihály? Ügy látszik, az író, a politikai szélhámos miniszterek között pozitív hósként akarja szerepeltetni Bohatý miniszterelnököt, aki pártfogolja a „nép fiát", és így beszél hozzá: „A parasztnak többet kell küzdenie, hogy gyökerei mélyebbre jussanak a talajba, hogy szálfa lehessen." Ilyen nevű miniszterelnök nemcsak az első köztársaságból hiányzott, hanem, ami lényeges hiba, a regényben sem találja helyét, mert az író egyszer úgy ábrázolja, hogy agyafúrt politikai trükkökkel és a pártok megvesztegetésével megbuktatja saját kormányát, máskor meg rendkívül önzetlennek, a nép barátjának és az igazság bajnokának tünteti fel. Kocák Miska finánc, majd birtokos és képviselő Varga Jánoshoz hasonló népi származék, de jelleme még a Vargáénál is ellentdoóbb: ragaszkodik a paraszti gyökerekhez, de azért ravasz, számító, egyszer ostoba, máskor spekuláns stb. Az író meg akarja kedveltetni, de az olvasó előtt a főhőshöz hasonlóan gyakran ellenszenvessé válik a ráaggatott álnépies jellemvonások miatt is. A másik oldal embereinek, a burzsoá társadalom képviselőinek jellemrajza sokkal sikerültebb. Ezeknek a cinikus, üzérkedő, álszent és szélhámos alakoknak legnagyobb része szinte született szatírahős. Igen eleven, érdekes figura a negatív főhős, dr. Jaroslav Chudý, aki a vehemens, alacsony műveltségű, de ügyesen törtető, a csehszlovák burzsoá állam minden lehetőségét kiaknázó tipikus újburzsoázia képviselője, a hirtelen meggazdagodó fiatal cseh tőkések jő szatírával megalkotott típusa. Általában Juhász János sokkal inkább elemében van, ha cinikusan, maró gúnnyal jellemez embereket és viszonyokat, mintha pozitív tényeket és hősöket akar bemutatni. Ezért könyvének első fele sokkal vonzóbb, élvezetesebb olvasmány, mint a második, amelyben teljesen előtérbe kerül Varga János különcködő, álnépi alakja. Számos negatív hős, mint Chu- doba, Lehotay Vladimír, Houbacsková mellett sikerültnek, egyéninek mondható néhány kiemelkedő történelmi személynek, elsősorban Benešnek és Masaryknak egy-két erősen jellemző vonással megrajzolt portréja is. EGÉSZBEN VÉVE a Pókhálóban című regény erősen problematikus alkotás, értékei ellenére sem alkalmas arra, hogy az olvasó hiteles képet nyerjen belőle az első Csehszlovák Köztársaságban egymással szemben álló erőkről, az állam politikai életéről. Juhász János könyve azt bizonyítja, hogy jó szatirikus regény írásához nem elég a gazdag élettapasztalat, ha az nem párosul egyöntetű, szilárd, haladó világnézettel. A csehszlovákiai olvasó, aki ismeri az első köztársaság történetét, nem lehet megelégedve a regényben felvázolt korképpel. Az első köztársaság politikai pártjainak ilyen ábrázolása, az osztályharc elkenését, a valóság meghamisítását jelenti. Cs. S. Az élet szerelmese Nézd, a virág csak lepereg, de iíj virágok feslenek, és vihart bog a barna ég, de megpihen és újra kék; csókokból kiábrándulunk, mégis új csókról álmodunk, s és ezer balsiker leint, de legyintünk, s bízunk megint, mert a csalódás közepén már lobban, buzdít új remény, mert nagy valóság a hitünk, ha űznek, még inkább hiszünk, és bármily halandók vagyunk, a halállal nem gondolunk, mert bánatunk, ha jelsajog, eloszlatják új, víg dalok — én szomjra és dalra ítélve éltünk szerelmese vagyok. Petrik József Hírek a film világából Jelentékenyen bővült a filmcsere a Szovjetunió és a külföld között, közölte Dávidov, a Szovexportfilm vezetője a Vecsernaja Moszkvában. A szovjet mozikban először vetítenek egyiptomi. svéd. indonéz, belga és görög filmeket: a világ különböző országaiban megrendezik a szovjet film ünnepi hetét. A Szovjetunióban angol, finn, olasz és osztrák filmhetek lesznek. A jugoszláv ünnepi filmhetet már megtartották. A moszkvai jugoszláv filmfesztivál sikeréről írt cikket a Moscow Newsban Mark Donszkoj. a kiváló szovjet filmrendező. Megállapítja, hogy a jugoszláv filmművészet híven követi a nemzeti hagyományokat. Részletesen elemzi a szovjet közönségnek bemuta-. tott jugoszláv filmek erényeit, ismerteti meséjüket és kitér a színészi alakítások méltatására is. Végül hangsúlyozza: ..A jugoszláv filmek realista művészetet képviselnek, az élet igazságát. a tragikus helyzetek mélységét ábrázolják és maqukon viselik a nemzeti eredetiség ieqveit. A Szovjetunió nyugat-európai szemmel a címe és témája annak az egész estét betöltő, színes dokumentumfilmnek. amelyet a nyuqatnémet müncheni Dokumenlar-Color-Film a szovjet kultu'ális ügvek minisztériumával és a Szovexprottal közösen alkot — íria a Freies Volk. — Két és fél hónapiq három forgatócsoport járja be a Szovjetuniót Leningrádtól Moszkván keresztül a Kaukázusig. Az egyik egyenesen Szibériába utazik. A moszkvai központi stúdió minden technikai seqítséget meqadott a német filmeseknek. hogy munkájukat megkönynyítse és tökéletessé tegye, A filmet októberben már vetíteni fogják Németországban. A kárki akármit mondjon, a magyar embernek a mese olyan, mint a jó bor. Ha aztán mindkettőből kóstolgat, úgy jár, mint mi a keszegfalusi Nagyszigeten. Mert az igazi jó meséért nem voltunk restek Komáromból Keszegfalvára elkutyagolni. Egész héten a várakozás kellemes izgalmában éltünk, s szombaton, ki-ki megszabadulva munkahelyétől, már loholtunk is a Nagyszigetre. S ha történetesen olyankor értünk oda, amikor a nap még mosolygott az égen, alig vártuk az alkonyt. Legszívesebben egy hosszúhosszú rúddal segítettünk volna lenyomni a látóhatár alá. Amikor aztán már a nádiveréb is befelé fordult a fészkében, meg csordult a feledhetetlen tőrt énetek ezüstös csermelye, melyek zsilipjét Kálmán bácsi, az öreg halászmester nyitotta meg. Mindnyájan ismertük és csodáltuk Kálmán bácsit. Temploma a természet, ahol ó volt a püspök Stóla helyett télen-nyáron mellén szétvetett kenderinget hordott és élte a maga remeteéletét. Tudott beszélgetni a széles. csendes víztükörrel, meg a végeláthatatlan nádassal. Még a Vág szagát is éreztük rajta. Kálmán bácsi már közel húsz esztendeje nincsen az élők sorában, de csodálatos történetei úgy élnek bennem, hogy csak a „kaszás" tudja majd feledtetni. Nagyot dobbant a szívünk, amikor a szigetre érve felvillant galambősz feje. Elmosolyodott, lassú, kimért léptekkel jött felénk-, szája nem, de szeme ragyogása üdvözölt: „Itt vagytok, fiacskáim?" Közben érdeklődését nem rejtve pislogott a magunkkal hozott demizsonra, mert igen-igen nagy barátja volt a hegy levének, s amit mi még nem találtunk benne, azt ő mind meglelte. Este, amikor az ízes halászlé után megtöltöttük poharunkat, a tűz felé tartotta a gyöngyöző nedűt, š B e fénylő szemmel oly aprólékosan és meggyőzően elemezte, hogy — úgy igaz, ahogy mondom -- mi is érezni véltük benne harmat illatát, a napsugár mosolyát. Azt beszélték széltében-hosszában, hogy annak a halászlének, melyet Kálmán bácsi rittyent, nincsen párja a Vág mentén.. Biz' ez igaz is volt! A rotyogó bográcsba titokzatos fűszereket hullatott, melyek soha sem látták ' a gyarmatok azúrkék egét, itt teremtek mind egy szálig a Nagyszigeten, mégis csodálatos ízt loptak az ételbe. Ha kérdeztük, honnan veszi, azt felelte, hogy a rigók hordják neki hajnalban. (El is vitte nagy titkát a sírba, senkinek sem árulta el, az ínyencek nagy szomorúságára ...) •elebámultunk a tűzbe, felesleges szót sem vesztegetve, hogy Kálmán bácsit meg ne haragítsuk. Vizslaszemmel lestük, mikor ürül ki pohara, hogy aztán közömbösséget színlelve újból megtöltsűk. Csak mikor már az öreg maga vette fel a beszélgetés fonalát, eredt meg nyelvünk. — Volt-e jó fogás, Kálmán bácsi? — kockáztattuk meg a kérdést. — Nincs már hal a Vágban! — bökte vissza és kiköpött. Tovább bámultuk a tüzet. — Valamikor se volt több!... — ellenkeztünk. — Valamikor ? ... Tudjátok is ti!... — morcogott az öreg. „Hát hogy csak egyet meséljek ... Áh! — legyintett bütykös ujjaival, melyekből a köszvény kis híján kérdőjeleket csavarintott. Csak erre vártunk. Tudtuk, hogy az öreg, ha jókedvében nem, hát dühében biztos mesél. Egy-egy történetet tudj'isten hányszor hallottunk, de kétszer sem volt egyforma ... — Hát csak annyit mondok, az úristenit — kezdte —, hogy ezerkilencszázegyben a galóca egész éjszaka Komárom meg Gúta között szánkáztatott ... Mi titokban már a történet elején azt sóvárogtuk, adja isten, hogy a galóca egy mázsánál nehezebb legyen, mert ilyenkor az öreg mesélés közben felugrott, hadonászott, fújtatott és nyögött, káromkodott és sziszegett, ahogy a történet pillanatnyi állása éppen megkívánta. Mert ha „csak" hetven-nyolcvan kilós volt, nem tartotta érdemesnc.V felpattanni, ülve vagy hason fekve szőtte a mese fonalát, olykor legfeljebb egy-egy mozdulatot tett a kezével, ami távolról sem volt olyan érdekes. Állítólag — saját bevallása szerint — azon az éjszakán őszült meg. Este, amikor a víz hátára indult, még hollófekete fürtjei voltak. — Ügy tizenegy felé ladikba szálltam, hogy felszedjem a fenékhorgot. Keresem, — nincs! Váratlan mozdulattal szétvágta karját, közben poharából a bor néhány cseppje a nadrágomra locscsant. Megállt. Hol a pohárra, hol ránk nézett, s aztán, egy hirtelen mozdulattal fenékig ürítette a poharát. — Már eluntam dobálni a fentőt, gondoltam, ott egye meg a rosseb a drága horgot a Vág fenekén!... Még egy utolsó kísérlet... és érzem, megvan!... Felhúzom a zsinórt, kezdem szedni. Egyszerre csak olyan rántás, hogy majd kibukfencezek a ladikból! Hát ez bizony nincs isten hírivei! — gondol m. — Most aztán mi? Tőlem vagy húsz méternyire felvágódik a galóca, nagymarha darab. Húzni kezdi a ladikot, repülök, mint a szélvész... — Nem engtdlek! — gondoltam — inkább megdöglök!... Karomra csavartam a zsinórt, úgy nagyjából keresztet vetettem. Meg akartam igazítani a kalapomat is, de az elrepült a fejemről, úgy száguldott velem a bestia. — Már hajnalodott, de még küzdöttünk. Kétszer voltam Gútán, kétszer Komáromban ... Egyszerre csak megáll a ladik. Gondoltam, kidöglött. Nyavalyát! Most jött az igazi! Elkezdett forgatni, mint egy ringlispilt, amíg csak okádni nem kezdtem ... A z öreg üres poharára pislantott. Hárman is készségesen ugrottunk tölteni. Összekoccantak a poharak. A jó bor érdeme, hogy a történet egyre fantasztikusabbá vált, már-már a valószínűtlénség határán mozgott, de Kálmán bácsi egy ügyes fordulattal elejét vette a gyalázatnak. Még legszükségesebb dolgunkat sem tudtuk elvégezni, mert amint észrevette az öreg, hogy valamelyikünk a belső kényszernek engedve kelleténél többet fészkelődik, olyan izgalmas részletekbe csapott át, hogy menten visszaragasztott bennünket a gyepre... — Aztán megadta magát... — folytatta, — Pontosan négy óra öt perckor ... Kava-pusztánál. Onnan vittük társzekéren Komáromba a piacra. Jól bepénzeltem ... S mint valami egészen lényegtelent, még hozzátette: — Száznyolcvan kilós volt... A történeti hűség kedvéért megegyezzük, írni, olvasni nem tudott, órája soha sem volt, nem is ismerte. Aztán ráduplázott a mesére. Szemét hamiskásan megvillantva tüneményesen, szivét-lelket gyönyörködte• tőén lódított. — Valamikor, fiacskáim ? ... — Tele volt a Vág hallal... Egyszer, még nyolcvanhétben, tiszavirágot szedtem, combig álltam a vízben. Hát a viza egyetlen farkcsapásával eltörte a Iábamat. Bizonyságképpen fel is rántotta a nadrágszárát, s győztes tekintettel mutogatta bütykös, rosszul összehegedt sípcsontját. Pedig az igazság az volt — s ezt mindnyájan tudtuk —, hogy az öreg részegségében beleesett a zsilipbe, s a Komáromba járó tejes halászta ki hajnali három órakor. Éjfél felé aztán csodálatos mesét kezdett az aranyangolnáról. Otját a Vág mélyén aranyló csík jelezte, mely csak a hajnal nasadásával tűnt el... Mindig olyankor hagyta abba, amikor legkevésbé vártuk. Aztán sokáig szótlanul ült, mintha maga is azt sajnálná, hogy túlélte csodálatos meséit, melyek befejezése után azért jónak látta bal kezét a szívére tapasztani, jobb kezét meg az ég irányába lökni, de esküdni — nem esküdött. A tűz lelohadt. Egyikünknekmásikunknak már mellére hullott a feje. Kábultan, a mesék varázsától és a jó bortól mámorosan készültünk hazafelé. Búcsúzni akartunk. A kunyhóba kurjantottunk: — Kálmán bácsi! De felelet nem jött. Óvatosan, lábujjhegyen léptünk a széllelbélelt, kunyhóba. Az illatos, friss szénával megrakott priccsen nyugtalanul aludt Kálmán bácsi. Álmában talán azzal az óriási galócával viaskodott, amellyel képzeletünknek tüzeit csiholta .Vagy tán azt az aranyangolnát sikerült végre megfognia, amelyet évtizedek óta üldöz hasztalan, hogy ebből egy üi> gyönyörűséges piesét faragva, az eddiginél is jobban magához láncoljon bennünket... V1NCZE GÉZA v