Új Szó, 1956. április (9. évfolyam, 92-120.szám)

1956-04-27 / 117. szám, péntek

A CSEHSZLOVÁKIAI ÍRÓK II. KONGRESSZUSA A jelenkori költészet egyes problémáiról Vitézslav Nezval nemzeti művész beszámolójából Vitézslav Nezval beszédének bevezetőjében megemlítette, hogy nem kritikusként, esztétikusként és teoretikusiként fog beszélni, hanem mint költő. Azon az állásponton van, hogy a cseh költészetet a világköltészet mértékeivel kell mérni, melynek egyik részét képezi. Részletesen foglalkozott Majakovszkij költővel es felemlítette, hogy Majakovszkij gigászi művészetén át tudatosítjuk, miben áll a korszerű szocialista költészet megrázó erejének lényege — a költői képben, a kifejező egyéni ritmusban, a nép iránti szeretetben és az em

bťr- teienség iránti gyűlöletben, a humorban és a szatírában, az optimizmusban, melytől nem ál! távol a fájdalom, abban a képességben, hogy a mindennapi életet a messzi távlatokba vetítse. A cseh költészet múltbeli nagyjai közül mindenekelőtt Peter Bezruč művészi eredetiségét és S. K. Neumann műveit értékelte. Beszámolójában jelentékeny figyelmet szentelt František Halas és Vladimír Holan x költök útjának. Beszédének további részében az 1945 után keletkező cseh költészetre tért át. Főleg azokat a költeményeket emelte ki, melyekben a cseh költők köszönetüket tolmácsolják a szovjet hadseregnek felszabadításunkért. A cseh költészet fejlődésének utolsó időszakából Pavel Kohoutot,- Milan Kunderát, Miroslav Flóriánt emelte ki. Saját nemzedékének költői közül jelentékeny figyelme); szentelt Konstantin Biebelnek, kinek főleg „Félelem nélkül" című könyvét emelte ki, melyben Biebel Majakovszkij harcos költészetének követője lett. Beszéde befejező részében többek között ezt mondta: „Költészetünknek szem előtt kell tartania a világ haladó költészetének legjobb eredményeit, művészi eszközeit a lehető leghatékonyabbá kell tennie. A kevésbé művelt olvasóra tekinteni és a műveletlenséggel számolni erkölcstelen dolog és szemfényvesztés. A szocializmus folyamata aiatt a volt műveletlen olvasó gyors ütemben megváltozik, új tulajdonságokkal rendelkezik és haladóvá, műveltebbé válik. A költészetnek soha sem szabad az élet után botorkálni. Teljes szépségében kell kifejezni az életet, szónoki didaktikával való megterhelés nélkül". A SZLOVÁK KÖLTÉSZETRŐL Alexander Matuška beszámolójából Alexander Matuška beszédét a szlovák költészet problémáinak szentelte. Elemezve fejlődését, ezt mondta: „Rövid idő — körülbelül száz év alatt — a szlovák költészet, természetesen gyorsított ütemben, hasonló bonyolult fejlődésen ment át, mint más népek költészete." „A második világháború vége és a felszabadulás utáni első évek" — folytatta — „nem találták a szlovák költészetet eltökélten. Keresztúton állt éppúgy, mint a cseh költészet — amelynek már akkor egy Neumannja volt —, vagy mint a többi népi demokráciák költészete." Ezután főleg az 1948 február utáni időszakkal foglalkozott részletesen, amikor a szlovák költészet szorgosan helyes utat keresett. Bírálta, hogy ebben az időszakban az irodalmi örökséget „viszszautasította", elavultnak nyilvánította. Egyes élő szerzők viszonyában elég sokáig tartott, míg az irodalom nem csupán azokra korlátozódott, akik már a szocialista realizmus módszerével írnak, vagy erre törekednek. Mikor ez megszűnt, ismét csökkent az eszmei igényesség. Részletesen beszélt a múlt hibáiról a kezdő szerzőkkel kapcsolatban. Megemlítette, hogy a háború utáni évek irodalmi müvei milyen témákkal foglalkoztak, és a szlovák költészet milyen mértekben volt képes új témákat, például a Szlovák Nemzeti Felkelést, az új ország építését és a békéért való harcot kifejezni. ..Hogyan harcolnak a szlovák költők a békéért, hogyan védik hazájukat az új „Tüzes sárkány ellen" — kérdezi A. Matuška, és így válaszol: „Mint mindenütt, úgy ezen a téren is néhány mesterművet alkottak; ezek közé tartozik elsősorban Mihálik „Enek a bölcső felett", Kostra „Jávorfalevél", Horov „Csendes éj a tenger mellett" című műve. E költemények gondolataikkal nagy hatást keltenek, habár nem foglalkoznak harci kiáltásokkal. Ugyanez, sajnos, nem állítható a többiek nagy többségéről, így a jelenkori költészetből néhány példát említett, melyek sematikus képekben gazdagok. Beszámolója befejezésében A. Matuška foglalkozott a jelenkori szlovák költészet számos fontos problémáival és ezt mondta: „A mai szlovák költészet nem is olyan jó, hogy olyan gyakran és egyenesen győzedelmesen beszélhetnénk sikereiről és elért eredményeiről. De nem is olyan rossz, mint ahogy egyesek türelmetlenül állítják. Vannak itt azonban olyan költemények és gyűjtemények, melyek költészete valóban kiválónak mondható, mert szerzői korunk igazi költői, akik nemcsak a valóságot, de annak költői képét is mutatják." Életünk igazi és meggyőző ábrázolásáért Vladimír Mináč beszámolójából Vladimír Mináč a szlovák .prózairodalomról szóló beszámolójának bevezetésében Svetozár Húrban Vajanský szavaival feltette a kérdést: „Hogyan állta meg a helyét új szabad ' irodalmunk a gondolat ítélőszéke előtt?" E kérdésre válaszolva először elemezte a szlovák irodalomnak a felszabadulás óta megtett fejlődését. A szocialista realizmus útjára való lépés három legfontosabb műveként Peter Jilemnický „Kronika", František Hečko „Vörös bor" és Dominik Tatarka „A plébános köztársasága" című könyvét említette. Hečko könyvét a szlovák irodalom egyik legkiválóbb regényének nevezte. A további időszakot a dogmatizmus betöréseként jellemezte. Ezt mondta: „E korszak kulturális politikája és kritikája igyekezett az irodalom szerepét az élet nagy kiszolgálójából egy kis szolgáló szerepévé változtatni, akinek feladata elsöpörni a nyomokat a hibák és hiányosságok után." A szlovák prózairodalom új fordulatának jeleként Katarina Lazarová „Darázsfészek" című regényét emelte ki. A jelenlegi szlovák prózairodalom egyes kérdéseivel foglalkozva megállapította, hogy az utolsó két év alatt a szlovák prózairodalom nem ért el különösebb sikereket. Foglalkozott a tipizáció, az optimizmus és a fantá zia kérdéseivel az irodalomban és kritikát gyakorolt sok jelenkori regény happy end fantáziája felett. Foglalkozott a szlovák irodalom stílusának és nyelvének kérdésével is, és elítélte az elterjedt úgynevezett „szocialista-realista stílus" gya korlását, mely szürkeségével és unalmasságával, frázisosságával tűnt ki. Konkrétan elemezte a jelentékenyebb szlovák regények nyelvét és stílusát. Befejezőben megállapította, hogy a dogmatikus gondolkodás elleni harc a marxizmus-leninizmusban, melyet az SZKP XX. kongresszusa oly egyértelműen megkezdett, a cseh és szlovák irodalom alapvető hibái és sikertelenségei legmélyebb okai elleni harcot is jelenti. Beszámolóját ezekkel a szavakkal fejezte be: „Irodalmunk tévedései komolyak, alapvetőek voltak, de a tévedés csupán addig tévedés, míg nem vesszük észre és nem zúzzuk össze. Ha e kongresszusnak megvan a kellő bá torsága és akarata, hogy felfedje az igazat irodalmunkról, ezzel sokat tesz eddigi útunk igazságos értékelése és jövő sorsunk érdekében." A csehszlovákiai magyar irodalom helyzete Egri Viktor felszólalásából A Literárni noviny ez évi számúban „Nejbližši spolubojovníci" címmel cikket szentelt a csehszlovákiai magyar és ukrán írók munkáinak. Amennyire megtisztelő számunkra a cikk címe, annyira nem tudok sem a magam, sem írótársaim nevében egyetérteni azzal a ténnyel, hogy a lap, amely így összefoglalóan először foglalkozik munkáinkkal, gondos elemzés és kritika helyett beéri hatvan sorban a pozitívumok puszta regisztrálásával, nevek felsorolásával. És őszintén bevallom, nem tudunk zavartalanul örülni annak sem, hogy a Nový život márciusi számában öt és fél oldalt szentelt az itteni magyar írásnak. Sem az első, sem a másik esetben nem a terjedelmet kifogásoljuk, hanem azt, hogy legfontosabb cseh irodalmi lapjaink éppen a kongresszust megelőző időszakban csak rendkívül hézagos, mondhatnám torz képet festettek az itteni magyar irodalom állásáról. Tóth Tibor tájékoztató cikkének úgyszólván kétharmadát . törölte a szerkesztőség, úgyhogy a Nový život olvasóinak e megcsonkított tájékoztató elolvasása után valóban nem lehet helyes képe az itteni magyar írás helyzetéről. Ne haragudjanak a szerkesztő elvtársak, ha itt, ezen a fórumon kénytelen vagyok kijelenteni: inkább semmit sem közölni, mint ilyen hézagos, felületes tájékoztatóval torzképet adni irodalmunk valódi helyzetéről. Szükségesnek tartottam ezt itt elmondani, mielőtt problémáinkról, nehézségeinkről és feladatainkról beszélek. Irodalmunk helyi adottságainál fogva a cseszlovákiai irodalmi élet része, ugyanakkor azonban a nyelvi közösség a magyar irodalomhoz is fűzi. Három nemzeti kultúra, három nemzeti irodalom, a cseh, a szlovák és a magyar irodalom termékenyítő hatása alatt irodalmunk a jelzett helyi adottságból eredően egy további feladathoz jut: közvetítővé válni népeink között, behatóbban foglalkozni a nemzetek együttélése felvetette kérdésekkel. Hangsúlyozom, hogy itt az általános társadalmi küldetésen túlmenó feladatról, irodalmunk hídverő szerepéről van szó.' Mellőznöm kell irodalmi múltunk részletes elemzését, csupán a mai helyzet jobb megértéséhez jelzem, hogy a csehszlovákiai magyar íra-; már az első köztársaság idején kitűnt a fasiszta veszedelem elleni szenvedélyes harcával és az erőszak kérlelhetetlen elítélésével. Ha művészileg sokszor vitatható formában is, de öntudatos hangon, bátor kiállással hirdette a dolgozó ember igazságát. Az emberiség hangját, a vox humanát megszólaltató Fábry Zoltán mellett akadt néhány költőnk és írónk, mint Földes Sándor, Forbáth Imre, Győry Dezső, Háber Zoltán, Ilku Pál, Morva.,' • Gyula, Sellyei József, Szabó Béla és Vozári Dezső, akiknek munkássága az egész egyetemes magyar irodalomban a haladót, a jövőbe mutatót, az emberiség hangját jelentette. A második időszakot — az úgynevezett szlovák állam idejét — sok mélypont, sok visszaesés és szomorú esemény jellemzi. Fábry Zoltán kezéből a fasizmus kiüti a tollat, kétszer is meglakja Illavát, mások is hallgatásra kényszerülnek, Sellyeit fiatalon elviszi tüdőbaja, az Eperjesről Budapestre menekülő Sebesi Ernőt megöli a fasizmus, elpusztul Prerau Margit, Háber Zoltán is és Ilku Pál, Földes Sándcr, Morvay Gyula és mások Magyarországra kerülnek, mint a haladás oldalán álló Palotai Boris s a kritikus Komlós Aladár. Szomorú a híradás ezekről az esztendőkről, csak néhány világos folt tarkítja a sötét képet. Győry Dezső ..Emberi hangja''. Peéry Rezső és Szalatnai Rezső néhány merészhangú újságcikke a megmaradt kis magyar népcsoport nevében igazolta, hogy akadtak itt magyarok, akiket nem mételyezett meg a' fasizmus mérge. A felszabadulás után, 1948 decemberében megjelenik az Üj Szó, amely létrejötte óta hasábjait a fiatal írók, költők és esztéták rendelkezésére bocsátotta. Egy esztendővel később megalakul a Pravda Könyvkiadó keretében a Magyar Könyvtár, ame'y 1953-ban mint Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, önálló lett. 1955 végén megszűnik ez az önálló kiadó és ma a magyar könyvek kiadásáról a Szlovák Szépirodalmi Kiadó keretében működő magyar szerkesztőcsoport gondoskodik. A Csemadok kultúrpolitikai folyóirata, a Fáklya ugyancsak teret ad íróink és költőink müveinek. Kialakultak ezzel a csehszlovákiai magyar irodalom objektív anyagi feltételei, és íróink hangja egyre bátrabban és erőteljesebben kezd felhangzani. A felszabadulás utáni évek tehát meghozták irodalmunk új virágzását, egyúttal jelzik folyamatosságát, eleven kapcsolatát a haladó szellemű, termékeny múlttal is. Irodalmunk új virágzása alatt elsősorban az új írónemzedék jelentkezését kell értenünk. Kezdetben jobbára költök indulásáról van szó, akik a háború, a felszabadulás, a lakosságcsere, a negyvennyolcas esztendő nagy élményeit igen fiatalon élték át, és ez jellegzetes bélyeget nyom fejlődésükre, alkotásaik jellegére. Azt kellene feltételeznünk, hogy ezek a fiatalok nagyobb kötöttségek nélkül kezdték pályájukat, de koránt sincs így. Évek munkájába került, míg a kötöttségek javától — a burzsoá nacionalizmus maradványaitól szabadulni tudtak. Emellett nem takargathatjuk, hogy a múlt sebeket ütött, amelyeket be kellett hegeszteni, hogy aztán gátlások nélkül fordulhassanak a ma gazdag és számunkra is igen biztató valóságai felé. Ma a költő — Dénes Györgyöt idézem — megénekelhette: A sebek immár behegedtek, s a pór utódok hazára leltek. Prózaíróink nagyjában jól választják meg írásaik tárgykörét, beszélnek az országépítés dolgairól, a béke erősítéséről, a falu új útjáról, a közösségi életforma hasznosságáról és szépségéről, de mondanivalójuknak még nincs elég mélységtartalma. Bizonyos, hogy kevesebbet hibáznának, érettebb és időállóbb műveket alkotnának, ha eszmeileg jobban fel volnának vértezve és ha az élet ismeretében nem volna még annyi hiányosságuk. Nem tagadható, hogy költőink is derekasan birkóznak azért, hogy az itteni új szocialista magyar nemzedéknek új élményanyagát tükröztessék müveikben, látják a problémákat, az új élet robbanásszerű megszületését maguk körül, azonban nem egyszer igazi belső tűz híján csak lelkendeznek, képalkotó képzeletük cserbenhagyja őket és pongyola sorokat, sallangokat, rímbe szedett versszakokat kapunk. Az ok: az élmény elégtelensége, a realitás hiánya, a szocialista realizmus követelményeinek mellőzése. Mondd a va lót, mondd az igazat és ne áradozz, ha nem hevít valami nagy élmény — ezt az alkotó parancsot sokszor szem elöl tévesztik. Irodalmunk egyik legfőbb feladata sajátos nemzeti kultúránk ápolása és fejlesztése. Embernek, a múltat megértő, a jelent szocialista hittel szolgáló embernek, magyarnak, szocialista hazafisáotól eltelt magvarnak lenni — ez foglalkoztatja költőink legjobbjait, Dénes Györgyöt, Gyurcsó Istvánt. Ozsvald Árpádot és legtudatosabb, formákészségével, nyelvművészetével legérettebb költőnket. Bábi Tibort is. Bábi mutatja meg nekünk a legszebben, mennyi buktatót rejt fiataljaink számára a múlt, hogy nem olyan egyszerű feladat túljutni a bántalmakon, és a nacionalizmust átlényegesíteni, új tartalommal meg tölteni, szocialista hazafisággá neme síteni. A szlovákiai magyar költé szetben ő vallott eddig a legmélyeb ben a szocialista haza fogalmáról. Szocialista patriotizmusában sajátos hangot kap az anyanvelv minden szépsége, színt kap az otthoni táj, a szülőföld varázsa, s ugyanakkor messzire kitágul a haza népeket magába foglaló, népeket egyesítő fogalma. Mint minden fiatal irodalomban, úgy a mienkben is a próza még lemarad a költészet mögött. Ennek okát abban látom, hogy nemcsak önmagukat fejezik ki, önnön érzéseiknek, gondolataikak kell művészi formát keresni, hanem az egész életet reális típusaival és teljes igazságaival kell megírniok. Az a körülmény, hogy fiataljaink kibontakozása erősen a publicisztikához, a napi sajtó igen fontos és el nem hanyagolható kötelességeihez van kötve, sok haszonnal jár, meggyorsítja politikai fejlődésüket, eszmei érzésüket, másfelől azonban az elsietés, az írások riportszerűségének veszélyét hozza magával. Prózaíróink legjobbjai. Szabó Béla, Laczkóné Kiss Ibolya kitűnőek ott, ahol a múltat ' idézik, az élet teljességét kapjuk írásaikban, hangulatosak, színesek, érdekesen körvonalazott jellemeket tudnak megfesteni. A fiatalok, mint Mács József, Petrőczi Bálint, vagy Nagy Irén ugyancsak színesen, megkapó történetekben idézik a múltat, de a jelen ábrázolásánál már tehetségük arányában hol erösebben, hol halványabban ütköznek ki a hiányosságok. Petrőczi például az építés frontjáról hozott elbeszéléseiben és riportjaiban csak helyzetjelentést tudott adni, de tovább nem jutott kötete kisregényében sem. A többiek írásában is sok az adatszerűség, a fényképész hűségével megragadott részlet, ami még nem jelentheti a valót, az élet teljes igazságát. Nem érzik még teljes művészi felelősséggel, hogy az általuk összegyűjtött anyag még művészi megformálásra vár, hogy az élet anyagát még át kell szűrniük értelmükön és szívükön. Feladatkörünk jelentékenyen kitágul azzal, hogy műfordítóink a szlovák és cseh irodalom kimagasló műveinek gondos átültetésével megismertetik dolgozóinkat a szlovák és cseh irodalommal, az élő és termékenyítő hagyományaival, költészetük és szépprózáiuk jelenlegi állásával. 1954-ben lefordítottunk 12 cseh müvet, köztük Némcová, Jirásek, Érben, Hašek, Majerová, Pujmanová, Drda, Kubka. Aškenázy, Macek és Ríha könyveit. 1955-ben ugyancsak 12 volt a lefordított és kiadott művek száma, köztűk Svätopluk Čech, Jan Neruda, Egon Erwin Kisch, Július Fučík, Olbracht, Karel Čapek, J. John, Glazarová. Rezáč. Türk Svätopluk és Eduard Štorch könyveit. Ebben az esztendőben az eddiginél is jóval nagyobb a szám, 18 cseh műnek lefordítása van tervbe véve: Aškenázy, Bass, Čapek, Čapek-Chod, Fučík, Hasek, Jirásek, Kisch, Frýd, Kőzik, Kráľ, Némcová, Olbracht, Poláček, Ptáčník és Rezáč művei. Szlovák vonalon eredményeink már nem ilyen kielégitőek. Ha 1954-ben sikerült 9 értékes szlovák művel megismertetni olvasóinkat, tavaly nagyon erősen lemaradtunk, mindössze négy szlovák könyv fordításáról számolhat tok be, idén ugyan ismét kilencre szaporodik a szám, de mi nem lehetünk ezzel sem megelégedve. Sok mindent kell még feltárnunk, magunkévá tennünk, a Štúr-korszak jelentős költészetét, Janko Krált, Samo Chalupkát, Bottót, Sládkovičot, a későbbi kritikai realistákat, Kukučint, TSmravát, Tajovskýt. Az a körülmény, hogy a cseh és szlovák klasszikusok, a jelenkori szerzők kitűnő fordításokban kerülnek olvasóink kezébe, szorosabbá fűzik nepeink kapcsolatait. De van ennek a fordítói ténykedésnek egy további jó oldala is: nemcsak itt nálunk segíti maid a kultúra terén a közeledést, hanem túl a határainkon, a Magyar Népköztársaságban, Jugoszláviában és Romániában is, ahol magyarok nagyszámban élnek s ahová ezek a fordítások eljutnak, illetve a jövőben elkerülnek — az átültetések magas színvonala jóvoltából. Tóth Tibor versfordításai, szlovák és cseh lírikusok verseinek átültetései, egy kitűnő Nazim Hikmet kötete, Farkas Jenó ugyancsak kiváló Botto-fordítása és Hviezdoslav Véres szonettjei Rácz Olivér magyar tolmácsolásában eddig a legpéldaadóbbak a költészet terén Újabban a prózafordítások is erősen megjavulnak. Czagány Iván, Havas Márta, Hubik István, Ungvári Ferenc, Zólyomi Dezső jó munkát végeznek, de kívánatos volna, hogy ez a munka még tökéletesebbé váljon, az eredetivel teljes egyenértékűt tudjon adni. ahogy ez például legutóbb Tóthnak sikerült Svätopluk Cech „Prücsök úr kalandos utazása a XV. században" című regénye különös zamatú nyelvezetét visszaadni azzal, hogy gazdagította stílusát a középkori magyar nyelvemlékek, kódexek tanulmányozásával. Népünk új élete megteremtésén fárad és joggal kívánja, hogy ebben az alkotó munkájában olyan müvekkel siessünk segítségére, amelyeknek szemlélete viláQOs. eszmei tartalma igényes. Népünk olyan könyveket vár tőlünk, amelyekben nagy érzések es indulatok nyilvánulnak meg és nagy igazságok kapnak művészi megformálást. Mi hisszük, hogy ez a kongreszszus sok mindenbon tisztázást fog nyújtani nekünk is, és megsegít minket abban, hogy a jövőben lényegesen jobban felelhessünk meg hivatásunknak, feladatainknak, s hogy a párthoz és hazánkhoz méltó műveket alkothassunk. OJ SZQ 1956. április 27.