Új Szó, 1956. április (9. évfolyam, 92-120.szám)

1956-04-03 / 93. szám, kedd

VADAKNAK NEVEZZÜK őket vei szokásaik a mi szokásainktó lönböznek s mi azt hisszük, hc magunk szokásai az előzéket legtökéletesebb formáját jelentik, szont ők ugyanígy vélekednek a ját szokásaikról. Talán ha képesek lennénk különbi nemzetek szokásait pártatlanul me, vizsgálni, arra a megállapításra ju\ nánk, hogy nincs olyan nyers-fara gatlan nép, amely ne tartaná be- ai 'előzékenység bizonyos szabályait, vagy nincs olyan civilizált nép, amelynél ne maradtak volna meg a nyersfaragatlanságnak egyes maradványai. Az indián férfiak, amíg fiatalok, vadászok és harcosok; mikor megöregszenek, tanácsadás a foglalatosságuk, ugyanis kormányuk a bölcsek tanácsához és irányításához igazodik. Nincs náluk erőszakos karhatalom, nincsenek börtönök, sem tisztviselők, akik kikényszerítik az engedelmességet, vagy büntetéseket szabnak ki. Ők ezért általában az ékesszólás művészetét tanulják, náluk annak van a legnagyobb befolyása, aki a legjobban tud beszélni. Az indián asszonyok megművelik a földet, elkészítik az ennivalót, dajkálják és felnevelik a gyermekeket és fenntartják, megőrzik és az utódoknak tovább adják közéletük eseményeinek emlékezetét. A férfiaknak és a nőknek ezt a tevékenységét természetesnek és tiszteletre méltónak tartják. Mivel kevés mesterséges szükségletük van, bőségesen áll rendelkezésükre szabad idő, hogy megbeszélés útján javításokat valósítsanak meg. A mi munkában fáradozó életmódunkat az övékhez hasonlítva rabszolgainak és alacsonyrendűnek tekintik; s azt a tudást, amelyért mi embereinket becsüljük, ők felszínesnek és haszontalannak látják. Kitűnt ez 1744-ben, amikor a pennsylvániai Lancasterben Virgínia kormánya szerződést kötött az indiánok Hat Törzsével. Miután a legfontosabb dolgokban megállapodtak, Virginia megbízottai beszédben közölték az indiánokkal, hogy Williamsburgban van egy iskola, s ebben rendelkezésre áll indián fiatalok nevelésére szolgáló alapítvány; ha a hat nemzet főnökei fiaik közül féltucatnyit elküldenének ebbe az iskolába, a kormány gondoskodnék róla, hogy jó ellátásban részesüljenek és oktassak őket a fehér emberek minden fajta ismereteire. AZ INDIÁNOK udvariasságának egyik szabálya, hogy nyilvános javaslatra nem válaszolnak ugyanazon a napon, mint amikor az elhangzott; úgy gondolkoznak, hogy az azonnali felelet lekicsinylésnek látszanék és hogy megbecsülésüket fejezik ki azzal, ha időt vesznek maguknak arra, hogy a javaslatot, mint jelentékeny ügyet fontolóra vegyék. Ezért ők válaszukat elhalasztották a következő napra, amikor szónokuk azzal kezdte beszédét, hogy kifejezte mély megértésüket Virglna kormányának jóindulata iránt, amidőn ezt az ajánlatot tette az indiánoknak; „mert mi tudjuk" mondotta, „hogy ti nagyra becsülitek azt a fajta tudományt, amelyet ezekben az iskolákban tanítanak és hogy a mi fiataljaink eltartása nagy költséget róna rátok. Meg vagyunk tehát győződve, hogy ti javaslatotokkal valami jót akartok nekünk nyújtani és fogadjátok érte szíves köszönetünket. De ti, mint bölcs emberek, bizonyára tudjátok, hogy különböző népeknek különböző fogalmaik vannak a dologról; és ezért ne értsétek félre, ha a mi elgondolásaink erről a fajta nevelésről véletlenül nem azonosak a ti elgondolástokkal. Erre vonatkozólag nekünk vannak tapasztalataink. A mi fiatalságunk köréből többen az északi gyarmatok iskoláiban nevelkedtek; oktatták őket valamennyi általatok művelt tudományágban; de amikor visszajöttek hozzánk, gyenge futók voltak, nem ismerték azokat az eszközöket, amelyekre szüksége van az erdőben élőknek, nem voltak képesek elviselni sem a hideget, sem az éhséget, azt sem tudták, hogyan kell kunyhót építeni, szarvast ejteni, vagy ellenséget megölni és tökéletlenül beszélték nyelvünket; se vadásznak, se harcosnak nem voltak alkalmasak, se tanácsadóknak — mindenestől hasznavehetetleneknek mutatkoztak. A ti kedves ajánlatotok által lekötelezettnek érezzük magunkat, bár elfogadásától vonakodunk; s hogy megmutassuk hálás megértésünket iránta, ha Virgínia férfiai el fognak küldeni hozzánk fiaik közül egy tucatot, mi nagy gondot fogunk fordítani nevelésükre, megtanítjuk őket mindarra, amit mi tudunk és férfiakat faragunk belőlük." In rikábou élő vadakról ]^rrt meg Franklin <x Almanachja című napcikk, melyet a naptár szerkeszrciadója maga írt. Tanulságos benne az a nyíltság, amellyel az Amerika keleti partjaira áttelepedett fehér gyarmatosok társadalmi rendjét és szokásait szembeállítja az újvilág őslakóinak, az indiánoknak szokásaival. Érvényesül benne Franklin stílusának rendkívüli egyszerűsége és természetessége, amely számára mint kitűnő esszék és egy világirodalmi jelentőségűvé vált önéletrajz szerzőjének helyet biztosít az amerikai angol irodalom történetében is. AZ INDIÁNOKNAK gyakran van alkalmuk tanácskozások tartására és ezeknek vezetésében nagy körültekintésre és ügyességre tettek szert. A legelői lévő sorokban az öregemberek ülnek, s hozzájuk legközelebb levőkben a harcosok láthatók, s a nők és a gyermekek a leghátulsó sorokat foglalják el. A nők feladata pontosan megjegyezni mindazt, ami történik, bevésni ezt emlékezetükbe (mert írásuk nincsen) és a hallottakat közölni gyermekeikkel. A nők a tanácskozásnak valóságos élő jegyzőkönyvei és száz évre viszszamenőleg ők őrzik meg a megállapodásokba, szerződésekbe foglalt megállapodásoknak hagyományát; a hagyománynak ezt a fenntartását, összehasonlítva a mi írásos feljegyzéseinkkel, mindig teljes pontosságúnak találjuk. Tanácskozás közben, aki beszélni kíván, felemelkedik. A többiek teljes csöndben figyelnek, rá. Ha befejezte mondanivalóját és leül, öt-hat percet engednek neki, hogy gondolja át, nem hagyott-e ki valamit, amit el akart volna mondani, és ha van valami hozzátenni valója, újra felállhat és beszélhet. Még a közönséges beszélgetésben is rendkívül illetlennek tartják, hogy valakinek a szavába vágjanak. Mennyire eltérő ez az udvarias angol alsóház tagjainak viselkedésétől, ahol alig múlik el egy nap valamilyen kavarodás nélkül, s ennek az a következménye, hogy az alsóház szpikerje a rendreutasítások osztogatása közben bereked; mennyire eltér ez sok esetben a társalgás módjától udvarias európaiak társaságában, ahol, ha az ember nagy gyorsasággal adja elő véleményét, félbeszakítják a fecsegni vágyó türelmetlenek, akikkel társalognak és sohasem tűrik a beszéd nyugodt befejezését. Ezeknek a vadaknak udvariassága beszélgetés közben azzal emelkedik csúcspontjára, hogy tilos cáfolni vagy tagadni jelenlétükben elhangzott kijelentés igazságát. Ezáltal ők valóban elkerülik a vitákat; de nehéz lesz azután megismerni gondolkodásukat vagy azt, hogy az ember milyen benyomást gyakorolt rájuk. A misszionáriusok, akik megpróbálták őket a keresztény vallásnak megnyerni, valamenynyien panaszkodnak emiatt, mivel így küldetésükkel szemben nagy nehézségeket okoznak. Az indiánok türelmesen meghallgatják a biblia igazságainak magyarázatát, megértésük és helyeslésük szokásos jeleivel nem fukarkodnak. Az ember azt hinné, hogy sikerült őket meggyőzni. Azonban szó sincs erről. Mindez csupán udvariasság. EGY SVÉD LELKÉSZ, aki a Susquehanna indiánok főnökeinek gyülekezete előtt prédikációt tartott, beszélt nekik azokról a fő tényekről, amelyekben vallásunk gyökeredzik, így az ősszülők bűnösségéről, mivel megettek egy almát. Krisztus eljöveteléről, hogy a bűnöket jóvá tegye, csodáiról és szenvedéséről, stb. Amikor a lelkész befejezte mondanivalóját, egy indián szónok felállt, ho^y köszönetet mondjon "neki. „Amit ön elmondott nekünk" — szólott — „mindaz nagyon helyes és jó. Valóban helytelen dolog almákat enni. Jobb valamennyit almaborrá feldolgozni. Az ön kedvessége nagyon lekötelez bennünket, mert ön eljött ilyen messzire, hogy elmondja nekünk azokat a dolgokat, amelyeket önök anyjuktól hallanak. Viszonzásul én elmondok önnek néhányat azokból a történetekből, amelyeket mi ugyancsak indián anyáktól hallottunk. Kezdetben atyáink csak állatok húsával táplálkoztak és ha a vadászat nem sikerült, éhezés várt rájuk. Két fiatal vadászunk elejtett egy szarvast, tüzet raktak az erdőben, hogy egyes részeit megsüssék. Amikor éppen hozzáláttak, hogy éhségüket csillapítsák, megpillantottak egy szép fiatal nőt, amint a felhőkből lebocsátkozott és letelepedett arra a dombra, amelyet ott túlnan a Kék Hegyek között lát. A vadászok azt mondták egymásnak: „Valószínűleg egy szellem ez, a mi sistergő és párolgó vadsültünk szagát érezte meg és enni szeretne belőle; kínáljuk tehát meg". Odatették eléje a szarvas nyelvét; jónak találta az ízét és azt mondta: „A ti kedvességtekért jutalom jár nektek; jöjjetek el erre a helyije tizenhárom hónap múlva és akkor itt találtok majd valamit, ami táplálkozás dolgában nagy jótéteményül fog szolgálni tinektek és gyermekeitek késő nemzedékeinek is." A vadászok így is tettek s meglepetésükre olyan növényekre akadtak, amilyeneket soha azelőtt nem láttak, de amelyeket ettől a régi időtől kezdve állandóan termeltek a mieink a mi nagy hasznunkra. Ahol a tündér jobb keze érintette a földet, ott kukorica nőtt ki; és ahol a bal keze érintette, futó babot találtak. A derék misszionárius, akinek nem tetszett ez az üres mese, így szólt: „Amit én elmondtam nektek, az csupa szent igazság; de amit ti mondtatok nekem az merő mese, kitalálás és hamisság." Az indián megsértődve ezt válaszolta: „Testvérem, úgy látszik, hogy a te barátaid nem végezték jól a te nevelésedet; nem oktattak téged a közönséges udvariasság szabályaira. Láttad, hogy mi, akik ismerjük és a gyakorlatban alkalmazzuk ezeket a szabályokat, valamennyi általad elmondott történetet elhittünk; miért nem akarod te elhinni a mi történetünket?" HA AZ INDIÁNOK közül bárki eljön a mi városainkba, a mi népünk kész köréjük csoportosulni, bámészkodik rájuk és zavarba hozza őket, holott zavartalanok akarnak maradni; az ilyen viselkedést az indiánok rendkívüli nyerseségnek tartják és abból származtatják, hogy az előzékenység és a helyes magatartás szabályaiban való oktatás az így viselkedő embereknél hiányzik. „Minket éppúgy kíváncsiság tölt el" mondják, „mint benneteket és ha ti eljöttök a mi városainkba, mi is keressük az alkalmat, hogy szemügyre vegyünk benneteket; de hogy ez megtörténjék elrejtőzünk bokrok mögé, amerre ti elhaladtok és sohasem tolakodunk társaságtokba." Ha az indiánok egymás falvait felkeresik, akkor a belépés módjának ugyancsak megvannak a maga szabályai. Udvariatlannak tartják, ha utazó idegenek hirtelen belépnek egy falu területére anélkül, hogy közeledésükről közlést tennének. Mihelyt olyan közel érnek valamely faluhoz, hogy a kiáltás odahallatszik, megállnak és hallóznak s várják, amíg felszólítják őket, hogy jöjjenek be a faluba. Rendszerint két öregember megy ki hozzájuk és bevezeti őket. Minden faluban van egy üres lakás, amelyet az idegenek szállásának neveznek. Itt elhelyezik a jövevényeket, közben a férfiak kunyhóról-kunyhóra végigjárják a falut, értesítik a lakókat, hogy idegenek érkeztek, akik valószínűleg éhesek és fáradtak; mindenki küld a jövevényeknek fölösleges élelmiszereiből és pihenőhelyhez szükséges állatbőrökből. Amikor az idegenek felüdítették magukat, pipákat és dohányt hoznak nekik; és ekkor, de nem előbb, megindul a beszélgetés, megkérdezik, kicsodák a jövevények, hová igyekeznek, milyen híreket tudnak stb., és a beszélgetés rendesen azzal végződik, hogy a falubeliek felajánlják nekik szolgálataikat arra az esetre, ha az idegeneknek vezetők vagy az utazás folytatásához szükséges egyéb dolgok kellenének; és a vendéglátásért semmi fizetést nem fogadnak el tőlük. MAGÁNSZEMÉLYEK is ugyanezt a vendégszeretetet gyakorolják, a vendéglátást az indiánok fő erényként becsülik. Erre példát mondott el tolmácsunk, Conrad Weiser. ^ maguk közé fogadták be a Hat Nemzet indiánjai és jól beszélte a mohawk nyelvet. Amikor indián földön járt,'hogy a mi kormányzónktól üzenetet vigyen az indiánok tanácsának Onondagaba, felkereste lakóhelyén régi ismerősét, Oanassategot, aki megölelte Weisert.prémeket terített le, hogy ráüljön, tálalt neki főtt babot és vadhúst és italnak kevert számára rumot vízzel. Amikor uiiiiuiiiiiiiitiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiii;iiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiinii!iiiiiiiiiiHi!!i!]i!iiiiiijiiiiuaiiii!ii,, yönyörű, színes film pereg a nézőközönség előtt. A Szovjetunió békepolitikájának újabb győzelmét tárja elénk. A nagy kínai nép felszabadító harcának győzelme kinyitotta a világ gyarmati sorsban tengődő népeinek szemét. A gyarmatosítók igáját le lehet rázni, mert a népek ""igazságos harcát támogatja a Szovjetunió vezette ha.talmas béketábor. „Politikai, gazdasági és kulturális szabadságot, függetlenséget minden nemzetnek" — ez a jelszavuk az elnyomott népeknek. E gondolat egyre nagyobb tért hódít, ezt mutatja a vietnami nép győzelmes felszabadító harcáról készült szövjet-vietnami közös dokumentáris film is. Az első képek.a győzelmes néphadsereg díszszemléjét mutatják. Majd a történet hirtelen visszafordul az előzményekhez, azzal a céllal, hogy megmutassa, milyen volt az út a győzelemhez. A film rendezői mesterien érzékeltetik az elnyomást. A 'szeges dróttal körülvett rideg vasbetonerfdök meggyűlöltetik a nézőkkel is az erőszakos elnyomókat. Mindenki érni, hogy a vietnami néppel igazságtalanság történt. Egy fordulat és magunk előtt látjuk a színekben pompázó tájképeket, a dúsgazdag vidéket. Szép ez a vidék, öröm itt élni — ötlik fel a gondolat a nézőben. Majd a vietnami parasztot mutatja be a film, aki családjával térdig érő vízben húzza a kezdetleges faekét. A verejték azonban egyre cserzettebbé teszi az arcokat és a vietnami hazafiak gyűlölködve nézik a betonerődöket. A film nem hagyja unatkozni a nézőt, érezteti, hogy e föld gazdagsága a vietnami népé és az elnyomók uralma itt már nem tart sokáig. A Kai-Da, a vietnami nép nemzeti fája alatt megalakul az első partizáncsapat, és később hatalmas hadsereggé nő. Elénk tárul, mennyi önfeláldozás árán nyerte el ez a nép szabadságát. A dzsungelekben dolgoznak a hadianyaggyárak, orvosi laboratóriumok, bambuszból készítik a papírt, egy barlangban megkezdi munkáját egy nyomda és innen indulnak a hírvivők, a kommunisták, a népfront lapjával a katonai alakulatokhoz. Rögtönzött iskoIákban tanulnak öregek és fiatalok. A vietnami háború alatt 14 millió vietnami polgár tanult meg írni és olvasni. A filmben nem látunk egyetlen sematikus figurát sem; a színészek nagyszerűen alakítják a hazájukéra küzdő katonákat, polgárokat. Csodálattal adózunk ennek a népnek, hiszen az egész nemzet /katona volt, az utánpótlás mocsarakon, őserdőkön keresztül — emberfeletti munkát követelt. Dien Bien Fu alatt, a néphadsereg mindent elsöprő rohamától elvéreztek a gyarmatosítók. A csatajelenet után látjuk a film legszebb részét, mely a munkások nemzetközi szolidaritását mutatja be. Az amerikai tankok a hajókon maradnak. A beszőrösodött francia hadifoglyok egymásra néznek, s felteszik a kérdést: miért harcoltunk? A film értéke — a gyönyörű szép tájképfelvételek mellett — hogy szemléltetően és művészien megmutatja a nép erejét és a gyarmati uralom válságát B. J. a vendég jóllakott és pipára gyújtott, Canassatego kezdett beszélgetni vele; megkérdezte, milyen volt a sora anynyi éven át, amelyek alatt nem láttáik egymást, honnan jön most, milyen okból kelt útra, stb. Conrad mindezekre a kérdésekre válaszolt és amikor a beszélgetésbe belemelegedtek, az indián folytatólagosan így szólt: — Conrad, te éltél hosszú ideig fehér emberek között és valamennyire ismered az ő szokásaikat. Én néha megfordultam Albanyban és megfigyeltem, hogy ott hétnaponként egyszer bezárják az emberek a boltjaikat és valamennyien összegyülekeznek egy nagy házban. Mondd meg nekem, mire szolgál ez? Mit csinálnak #k ott? — Összegyülekeznek ott — mondotta Conrad —, hogy halljanak és tanuljanak jó dolgokat. — Nem kételkedem benne — válaszolja az indián —, hogy ezt mondják neked — ugyanezt mondták nekem is; de én kételkedem abban, igaz-e, amit őik mondanak és én közlöm veled kételkedésem okait. Nemrég Albanyba érkeztem eladni vadbőröket és vásárolni takarókat, kést, puskaport, rumot, stb. Tudod, hogy én rendszerint Hans Hansor.nal szoktam üzleti ügyben tárgyalni, de én ez alkalommal inkább akartam néhány más kereskedőnél kísérletet tenni. Azonban először Hanst kerestem föl és megkérdeztem tőle, mit volna hajlandó adni a hódprémelkiért. Azt mondotta, egy fikarccal sem tud 4 shillingnél többet adni fontjáért; azonban — folytatta — most nem tudok tárgyalni üzletről: ma van az a nap, amikor összejövünk jő dolgokat tanulni és én készülök a gyűlésre. Gondoltam magamban, mivel ma semmi üz.eti dolgot nem végezhetek, én is éppúgy elmehetek a gyűlésre és elmenteim vele oda. Ott állt egy férfi feketében és kezdett nagyon haragosan beszélni az emberekhez. Nem értettem meg, mit mondott; de észrevettem, hogy nagyon nézett rám és Hansonra, azt képzeltem, haragszik, mivel engem ott lát; távoztam tehát, leültem a ház közelében, tüzet csiholtam és rágyújtottam a pipámra, várakozva, amíg a gyűlés majd véget ér. Azt gondoltam magamban, hogy az a férfi valami említést tett a hódbőrökröl és gyanítottam, hogy ez lehet a gyülésezés tárgya. így azután, amikor ki jöttek, megszólítottam az én üzletbarátomat. „Nos, Hans" — mondottam —, „remélem, megállapodtatok abban, hogy négy shillingnél többet adtok egy fontért." „ Nem" — válaszolta —, „nem adhatok annyit; nem adhatok többet 3 shilling 6 pennynél." Én ezután több kereskedővel beszéltem, de ők valamennyien ugyanazt a nótát fújták — 3 shilling és 6 penny — 3 shilling és 6 penny. Ebből világossá vált számomra, hogy sejtelmem helyes volt; és akármit is meséltek arról, hogy jó dolgok tanulása végett jönnek össze, az igazi cél nem lehetett más, mint tanácskozni arról, hogyan lehet megrövidíteni az indiánokat a hódprém ára körül. — Gondolkozz csak egy kissé, Conrad, és el kell fogadnod az én véleményemet. Ha ők olyan gyakran találkoztak jó dolgokat tanulni, bizonyára már eddig kellett vokia valamit megtanulniok. De ők még minidg tudatlanok. Te ismered a mi eljárásunkat. Ha egy fehér ember vidékünkön átutazik és belép valamelyik kunyhóikba, mi valamennyien úgy bánunk vele, mint ahogy én teszem veled: segítünk neki, hogy megszáradjon, ha átnedvesedett; gondoskodunk felmelegedéséről, ha fázik és adunk neki húst és italt, hogy csillapítsa éhségét és szomjúságát; és leterítünk számára lágy prémeket, hogy rajtuk pihenjen és aludjék. Semmit sem kívánunk viszonzásul. De ha én Albanyban bemegyek egy fehér ember házába s kérek tőle ennivalót és italt, azt válaszolják: „Hol a pénzed?" és ha nincs pénzem, hozzáteszik: „Hordd el magad, te indián kutya." Amint látod, ők nem tanulták meg azokat az apró jő dolgokat, amelyekhez nekünk nincs szükségünk gyűlésekre, hogy megtanítsanak rájuk, mert édesanyáink vésték azokat belénk, amikor még gyermekek voltunk; így tehát lehetetlen, hogy az ő gyűléseik, amint állítják, valamilyen ilyesfajta célra szolgáljanak, vagy bármilyen hasonló eredménnyel járnának: ők csak azzal foglalkoznak, hogy kieszeljék az indiánok rászedésének módját a hódbőrök áráväl kapcsolatban. Angol eredetiből fordította: SAS ANDOR. OJ SZÖ 1956. április 3. **