Új Szó, 1956. március (9. évfolyam, 61-91.szám)

1956-03-25 / 85. szám, vasárnap

N~m

r. tközi ' zemfe A iOMüOMI LESZERELÉSI ÉRTEKEZLET i M

árcius 19-én kezdte meg tanácskozásait Üondonban az Egyesült Nemzetek Szervezetének leszerelési albizottsága. Az ülés, amelyet bizalmasnak nyilvánítottak, — lefolyásáról ezért eddig nem adtak ki jelentést — több szempontból figyelemreméltó. Mindenekelőtt azért, mert olyan kérdésről tárgyal, amelyről minden túlzás nélkül el lehet mondani, hogy az emberiség döntő többségét közelről érinti és egyöntetű állásfoglalásra készteti. A Béke-Vi'ágtanács felhívására százmilliók aláírásukkal is igazolták, hogy követelik a fegyverkezési hajsza beszüntetését. Senki sem kételkedik benne, hogy azok is, akik akármilyen okból nem írták alá, vagy közismert okokból nem írhatták alá a békeíveket, szívböi kívánják a tömegpusztító fegyverek betiltását és a fegyverzet csökkentését. Ismeretes, hogy az erőpolitika imperialista hívei nem válogatósak propagandájukban, de még ők sem rnerték az őrületes fegyverkezést valamikor is azzal igazolni, hogy megfelel a lakosság akaratának. Erre a meggyőző erkölcsi és politikai erőre, a lakosság túlnyomó többségének, sőt egész nemzeteknek, egész államoknak akaratára, háborúellenes beállítottságára és béketörekvésére csak a béketábor és a lefegyverzésért következetesen kiálló Szovjetunió hivatkozhat és támaszkodhat. A Béke-Világtanács is rendkívüli ülést tart a közeljövőben Stockholmban a leszerelésről. Bizonyos, hogy ott határozott formában fog kifejezésre jutni az egész világon megnyilvánuló ellenszenv a fegyverkezési terhek és az atompusztítás ellen. De a mostani londoni tanácskozás is, amelyen öt hatalom kormányának, a Szovjetuniónak, az Egyesült Államoknak, Angliának, Franciaországnak és Kanadának hivatalos megbízottjai vesznek részt, kénytelen figyelembe venni ezt az általános hangulatot. Elmúltak azok az idők, amikor a nyugati hatalmak képviselői mereven elvetették a Szovjetunió leszerelési javaslatait és eltemstni igyekeztek az egész leszerelést. „A íeghagyobb különbség a mostani és a két-három év előtti leszerelési tárgyalások között abban van, hogy most kezdetet és nem véget keresnek," — írja a londoni Times. A néptömegek hangja behatol a londoni ülésterem zárt ajtaja mögé és a közvélemény nyomása érezhetően kezdi befolyásolni • a leszerelés megoldását is, ami eilen a fegyverkezés irányítói eddig a legszívósabb ellenállást fejtették ki. Megszoktuk, hogy a nyugati hatalmak fontos nemzetközi konferenciák előtt külön megbeszélést tartanak a Szovjetunióval szemben elfoglalt magatartásuk összeegyeztetésére. Az előértekezlet ez alkalommal sem maradt el, de lefolyása lényegesen eltért az eddigiektől. Harold Stassen, Amerika megbízottja már két héttel az albizottság ülése előtt Londonba sietett. Nem a ködös éghajlat, vagy a leszerelési buzgóság csalta Angliába, hanem a francia és később az angol állásfoglalásban beállott jelentős változás, a két kormány eltávolodása az amerikai irányvonaltól. A

nyugati hatalmak politikáját a leszerelés kérdésében eddig Amerika diktálta. Amerika kezdeményezte a külügyminiszterek tavalyi genfi értekezletén azt a felfogást, hogy addig nem lehet szó leszerelésről, amig nem valósul meg Németor-. szág egyesítése (természetesen a nyugati hatalmak elképzelése szerint, a Német Demokratikus Köztársaság beolvasztásává' Nyugat-Németországba és az így egyesített Németország bevonásával a támadó jellegű Északatlanti Paktumba.) Ezt kiegészítette az a követelés, hogy először Eisenhower elnöknek a légi ellenőrzésre irányuló ismert javaslatát kell elfogadni és csak aztán kerülhet sor a leszerelés lehetőségeinek megvizsgálására. Nyilvánvaló, hogy ez csak látszólag volt sorrendi kérdés. A diplomáciai szólamok hétköznapi nyelven azt jelentették, hogy Németországot felfegyverzik, a légi ellenőrzéssel és fényképezéssel tág kémkedési lehetőséget teremtenek, s a leszerelést újból zsákutcába juttatják. Hrus,csov elvtárs Indiában szellemesen mutatott rá, hogy az ilyen „lefegyverzési" terveknek egyetlen törvényszerű következménye a még nagyobb felfegyverkezés lenne. 4 oa szo 1956. március 25. I'yen körülmények között érthető feltűnést keltett, amikor Pineau francia külügyminiszter március eleji nyilatkozatában kijelentette, hogy egyáltalán nerr ért egyet „a nyugati politika irányával a háború és béke kérdésében" és hangsúlyozta, hogy először a leszerelésben kell eredményeket elérni és csak azután lehet Németország egyesítéséről tárgyalni. Természetesen csak üdvözölni lehet, ha a francia kormány a leszerelést valóban első számú feladatnak tűzi ki. Mollet francia miniszterelnök és Pineau további nyilatkozataiból kitűnt, hogy Franciaország az ENSZ albizottságának londoni ülésén új leszerelési tervezetet nyújt be, mely a francia, az angol, az amerikai és a szovjet kormányfők genfi leszerelési javaslataira támaszkodik és azoknak szintézisét képezi. Jules Moch, a leszerelési albizottság francia tagja azzal jellemezte a terv elgondolását, hogy nem lehet leszerelés ellenőrzés nélkül, de ellenőrzés sem lehet leszerelés nélkül. Nem érdektelen megjegyezni, hogy Moch értékelése szerint Eisenhower légi-fényképezési javaslata az ellenőrzést valójában leszerelés nélkül szeretné megvalósítani. A francia terv értelmében — hangsúlyozta Moch — a leszerelést fokozatosan és ellenőrzéssel kell végrehajtani. Mollet és Eden találkozása után egyes módosításokkal Anglia is magáévá tette az új francia javaslatot. Ez a fordulat váratlanul érte az Egyesült Államok vezető köreit. Néhány politikus és a kapitalista sajtó egyrésze persze ott is elismerte, hogy a leszerelési tárgyalásokon kedvező légkörre van szükség. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy ez a mérsékelt hang részben a készülő elnökválasztásokkal van összefüggésben, amelyeken a jelöltek a választók hangulatára való tekintettel mint a béke védelmezői kívánnak szerepelni. Az engedékenyebb nyilatkozatokkal elentétben Stassen, Amerika megbízottja rögtön Londonba érkezése után ny-'lvánvalóan mindent elkövetett, hogy kicsorbítsa a francia leszerelési terv élét. Nem maradt titokban, hogy Amerika és szövetségesei között olyan ellentétek merültek fel, amelyeket a leszerelési albizottság ülésének megkezdéséig sem tudtak elsimítani. Francia államférfiak — köztük maga Mollet miniszterelnök — szükségesnek tartották nyilvánosan kijelenteni, hogy Franciaország és Anglia között a leszerelés kérdésében teljes az egység, de Franciaország más barátaival nehézségek vannak. Mindenki megértette, hogy a „más barát" — Amerika. Mi kivetnivalót találtak az amerikai kománykörök a francia tervezetben? A nyugati sajtó híradása szerint azt kifogásolják, hogy „túlsók engedményt tesz a Szovjetuniónak." Másszóval és helyesebben mondva az nem tetszik, hogy a franciaangol közvetítő terv túlsók „engedményt" tesz a tényleges leszerelésnek, mert hiszen a Szovjetunió 1955. május 10-én benyújtott javaslatainak elfogadása jelentené a leszerelés legmesszebbmenő megvalósítását. A

leszerelési albizottságban a történtek következtében olyan új helyzet állhat elő, hogy Amerika nem számíthat szövetségeseinek feltétlen támogatására a leszerelést elodázó kísérleteiben. Az egész világon megkönnyebbülten fogadnák, ha ez ahhoz vezetne, hogy a londoni értekezleten legalább kezdőlépéseket tesznek a komoly leszerelésre. Nem lehet túlértékelni azokat a jelenségeket, amelyek a leszerelési albizottság előkészítésével kapcsolatban lejátszódtak. De hiba lenne nem felfigyelni rájuk, mert nagyon jellemzően mutatják a fejlődés irányát és az erőpolitika, a támadó blokkok csődjét. A New York Herald Tribúne a NATO-ban mutatkozó komoly nehézségekről szóló cikkében keserűen állapítja meg: „Az enyhülés légköre — az a meggyőződés, hogy a békés együttélés megvalósul — továbbra is terjed." Még a kapitalista sajtó sem tagadja, hogy ez elsősorban azzal a visszhanggal magyarázható, melyet az SZKP XX. kongresszusának mindenkiben reménytkeltő békeprogramja váltott ki. A Szovjetunió a londoni tanácskozáson is következetesen ennek a békeprogramnak a szellemében fog fellépni. FIGYELŐ 3artók Béla éiefe és embersége lllll"tII9Ml'llliai1IHI1llllia>ia:flMaiiiiia:la - _ _ . _ - - _ f!!I!Ji!:i!!SI!i:i|!!Ki!l!ll!!l!!l!!IUIIIi:il ^iMiiiiiiiiiiiiiiiii;iiiii!i!iiiiiiiiiiiiiitiiiiii!iii«iiiiiiiiiiiiiig:iii!]i:ii[iMi!ia!iiiiiiii::t !iiiiiiiii>iii!iiui!iiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiHiiiii,iiiiniinii „Ha a jövő emberei meg akarják majd tudni, hogyan küzdött és szenvedett a mi korunk embere, s hogyan találta meg végül felszabadulása útját, a h armóniát és a békét, a felemelő hitet önmagában és az életébe n: Bartók Béla zenéjét kell meghallgatniok, s újra meg újra vi sszatalálniok e nagy magyar mester példaadásához." Szabolcsi Bence AZ EGÉSZ MŰVELT VILÄG ma egy nagy magyar zeneköltő emlékét ünnepli, aki hetvenöt évvel ezelőtt, 1881. március 25-én az erdélyi Nagyszentmiklóson pillantotta meg a napvilágot. A kor, amelybe beleszületett, látszólag nyugalmas volt, valójában azonban teli volt ellentmondásokkal és feszültséggel, nagy válságok ,és változások terhes előjeleivel. A Habsburg-ház monarchiájában egyre élesebben mutatkoztak a nemzeti és társadalmi ellentétek. A Kánaánnak hirdetett magyar rónákon súlyosodott a parasztság helyzete, a városokban szervezkedni kezdett a*?nunkásság és megkezdődött a nagyhatalmak marakodása a piacokért. A nyugodtnak, békésnek vélt felszín alatt egyre izzóbbá vált a láva, hogy ezerkilencszáztizennégy nyarán tűzhányóként kitörjön, elborítsa egész Európát és tizenhét októberében meghozza aztán az új élet hajnalhasadását. Ismerni kell ezt a kort, ha meg akarjuk érteni Bartók jellemét és forradalmi zenéjét. Szabolcsi Bencének cikkünk mottojául vett szavai nem tűnnek akkor túlzásnak, de találóan jellemzőnek egy művész életére, akinek emberségét ez a kor erős tűzpróba alá vette, keserű megpróbáltatásokkal minden salakot, gyarlóságot kiégetett belőle, hogy valóban eszményi példája legyen a küzdő, teremtő embernek. Komoly és csendes, sokat betegeskedő gyermek volt, olvassuk életrajzában: későn kezdett jámi és beszélni, de annál korábban mutatkozott zenei tehetsége. Három éves korában elbűvöli a cigányzene és amikor a nagyszentmiklósi nagyvendéglőben először hall egy nagyobb zenekart, nem érti, hogyan tudnak az emberek étkezni zene közben. * Mindössze hét esztendős, mikor elveszíti édesapját. Nagyszőllősre költöznek, ahol az anya a szűkös tanítói keresetéből neveli két gyermekét. Tízéves korában — csodagyermek. Varázsos hanghatásokat tud kihozni a zongorából. Haydn és Mozart szonátákat játszik bámulatos technikával; merész billentés, a futamok és trillák gyöngyöző pergetése jellemzik játékát, de tomboló hevület is párosul ízléses és tartózkodó stílusában és ez a kettősség, a démonikus erőtől fűtött hevület és az aszkétikus önmérséklet kíséri további életútján és válik egyre érettebbé és teljesebbé varázsos játékában. 1892 TAVASZÁN, egy nagyszőllősi jótékonycélu hangversenyen lép először nyilvánosság elé. Beethoven egyik zongoraszonátájának allegróját játssza és előadja saját zongoraszerzeményét, A Duna folyását is. Ez a sikeres hangverseny a rajongó édesanyját arra ösztökéli, hogy fia olyan környezetbe jusson, ahol magasabbrendü zenei kiképzést kaphat. Bartók Beszterce, Nagyvárad után Pozsonyba kerül és itt Erkel László, a nagy Erkel Ferenc fia személyében nagytudású nevelőt kap, aki beavatja az elmélet és a zeneszerzés rejtelmeibe. „Én igazán csak Pozsonyban kezdtem élni, valódi életem ott kezdődött" — mondta később Bartók nem egyszer bizalmas baráti körben. Pozsonyban mestere utasítására a nagy mesterek stílusában kezd komponálni; csillogóan szépek, kitűnőek ezek az első opuszai, de csak utánzatok és Bartók hamarosan maga is megérzi, hogy a mások árnyékában való kullogás nem lehet a kenyere. Tizenhatéves mindössze, amikor megkezdődik harca az új zenei nyelvért, hogy ezen az új nyelven megszólaltas sa korának új mondanivalóját, megmutassa zenéjével e korszak új érzelmi világát. MI AZ, AMI MEGIHLETTE és arra ösztökélte, hogy zenébe öntse gazdagon áradó érzéseit és Adyval, Móricz Zsigmonddal rokon gondolatvilágát? A magyar szabadságharc, 1848 forrongó tüze, Petőfi lángolása, Kossuth függetlenségi gondolata! Kossuthról szimfóniát ír, amelyben felcsendül a Gotterhalte, az osztrák himnusz karikatúrája, de külsőséggel is tüntet, magyar ruhában jár a németszellemű budapesti Zeneakadémián. Ezt a kezdetet jóval komolyabb tettek követik az 3905-ös orosz forradalom évében. Barátja, Kodály Zoltán társaságában elindul első népdalgyüjtő útjára. Ezen az úton ismeri fel, hogy nemcsak a Habsburg főhercegek a rákfenéi a társadalomnak, hanem az egész úri rendszer, maga a polgárság is, amelyből származott. Itt, ezen az úton és a továbbiakon fedezi fel a népet, a benne rejlő őserőt, amely egyedül képes a világnak új arculatot adni. És felismeri, hogy nem a magyar nép egymaga az, amelyért neki, a művésznév: csatasorba kell állnia, hanem a szlovák, a román, a kárpátorosz, a délszláv és a bolgár nép vágyai és érzései tolmácsolójának kell lennie. Ma tisztán áll előttünk, micsoda hatalmas gondolatok izzottak a harmincéves művészben: az elnyómott népek összefogása, testvéri megbékélése a zenében, hogy aztán együtt, közös erővel szállhassanak harcba elnyomóik ellen. Minden művészet alapja a népi művészet, vallja Bartók, mikor kimutatja a rokonságot a magyar, román, szlovák, szerb„ bolgár, sőt még a török és arab népzene között. Művészete így utal a nemzetek összetartozóságára, íqy mondja ki a muzsika nyelvén, hogy -„a művészet a legteljesebb humánum, az a híd, amely összeköti a föld népeit Jés hogy a művészet célja: a dolgozó emberek testvériessége mellett tanúságot és hitet tenni. A néppel való legbensőbb kapcsolata őrizte meg attól, hogy zenéje ne váljon öncélúvá és ez a kapcsolat óvta meg, hogy a pesszimizmus ne váljon teljesen úrrá rajta, amikor nem érezte maga mögött a hallgatóság tömegeit és harcolnia kellett a Horthyrendszer művészellenes tendenciái ellen. Ekkor, 1929-ben kerül erősen előtérbe emberi magatartása, minden sovinizmustól mentes embersége. Döntő esemény életében: a Szovjetunió meghívja hangversenykörútra. Bartók az első magyar művész, akit a szovjet föld vendégül fogad. Az öt legnagyobb szovjet városban, Moszkvában, Leningrádban, Kievben, Odesszában és Harkovban játszik és itt meglátja, hogy azok a dolgozó emberek, akik munkahelyükről hangversenyeire siettek, hogy játékát meghallgassák, az igazi hordozói az új kultúrának. „Boldog voltam, hogy munkásoknak játszhattam és még hozzá ilyen munkásoknak" — mondja hazatérve szokott szűkszavúságával. Érzelmeit, világnézetét és politikai meggyőződését híven tükrözik ezek az egyszerű szavak. Otthon gáncs fogadta. A hazafiatlanság vádjával illetik korunk egyik legnagyobb zenei géniuszát, a moderu zene úttörőjét, a nagy humanistát, akinek egész életmüve a népek barátságának jegyében állt és aki minden művével a népek boldog jövőjének megteremtését szolgálja. „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát!" — írja fiatal fejjel huszonkét éves korában és három évtizeddel később így másul a fogadalom: „Az én igazi vezéreszmém... a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré-válásé minden viszály és háborúság ellenére." Kimondja ezzel a legnagyobbat, hogy a művész csak akkor válik igazi művésszé, ha a nép javát szolgálja es csak akkor szabad, ha népéhez tartozik, ahogy a „nép is csak akkor szabad, ha testvére tud lenni a többi népnek." Ez a nagy hite óvta meg attól, hogy mint a művészi igazság keresője nem jutott sok kortársa sorsára, nem tört meg a megpróbáltatások súlya alatt, Szonátáinak, versenyműveinek ht 'ált és gyászt jelző színeiben, gyötrelmet és haragot kifejező vízióiban felsejlik az új emberben való hite, a győzedelmes jövő bizonyossága. Operájában, A Kékszakállú herceg vár<.,an még győznek a sötétség erői, de a Fából faragott királyfi című táncjátékában a mese hőse kerekedik felül. Egyik legnagyobb művében, a Cantata Profanában szinte sűrítve kapjuk minden eszményét: harcát az emberi méltóságért, útkeresést a beethoveni világosság felé. „Ki a sötétből, fel az alvilágból, fel a fényre!" — az a beethoveni jelszó ihleti és ösztönzi, hogy szembenézzen a sötéttel és kijusson a napfényre, mint legnagyobb elődei, Mozart és Beethoven. Műveiben via/lóban mérföldes léptekkel siet a fény felé, ám életében egyre több a sötétség. A „hazátlan bitang" és a „hazaáruló" müvei lekerülnek a hangversenytermek műsoráról. üldözik és gáncsolják, mert „barbár paraszti és nemzetiségi dallamokkal" nevel; az ifjúságot, mert a Szovjetunióban járt. Visszavonul a tanítástól, 1940-ben nyugdíjaztatja magát, de már jóval korábban barátai körében, hívei és tisztelői előtt az emigráció gondolatát veti fel. Tisztán látja a fasiszta veszélyt, mely minden művészi eszménye megcsúfolását jelenti. ..Az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek" — írja már 1938-ban és két esztendő múlva, 1940 tavaszán kihajózik Amerikába, hogy ott „tájékozódjék", ugyanez év őszén pedig végleg búcsút mond nazájának. AMERIKÁBAN KEMÉNY PRÓBATÉTEL vár rá, hangversenyei nem hozzák meg a várt' sikert és noha a Columbiaegyetem közvetlenül megérkezése után ünnepélyes külsőségek közt doktorává avatja, tudományos kutató munkája nem kapja meg az érdeméhez méltó elismerést. Megesik vele is, mint annyi szabadságot . áhító igaz művésszel, hogy nem tud megbarátkozni Amerika rideg kalmárszellemével, a már ott is lábrakapó fasizmussal. Nem volt már ebben az időben egészséges, izületi- és lidegbántalmak gyötörték, de lelkileg is szenvedett, a Brodvvay embertelen törtetése. az egész amerikai kapitalista világ profithajhászó nyüzsgése súlyos depreszsziókba sodorták ezt a minden durvaságra és erőszakra olyan érzékenyen reagáló művészt. A hazatérés gondolata megfordul a fejében, de nem a fasizmus hazájába vágyik amely kiüldözte és zsenijét nem értékelte. Már 1940 októberében így ír végrendeletében: „Temetésem a lehető legegyszerűbben történjék. Ha netán halálom után utcát- akarnának nevemről elnevezni vagy nyilvános helyen velem kapcsolatban emléktáblát elhelyezni, akkor kívánságom ez: Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak az embereknek nevéről van eltievezve, akikről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, rólam ne nevezzenek e] sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet: velem kapcsolatban emléktáblát ne helyezzezenek el nyilvános helyen." Hitlerről és Mussoliniról van szó. Ez volt a politikai hitvallása a művésznek, aki alkotásainak anyagát a nép dallarnkincseiból merítette és aki a vritég minden nemzetének szerzette zenéjét. Élete utolsó két évében valamelyest javul a helyzete, anyagi qondjai megszűnnek, s mint zeneszerzőt is újra „felfedezik". A zene. amit életének ebhen az utolsó szakaszában ír, tele van emberszeretettel, részvéttel és ugyanekkor dallamos és közérthető. Boldogságát árászltó, átszellemült kompozíciók kerülnek ki kezéből, melyekből megbékítő harmónia árad. Jehuda Mehunin, a világhírű hegedűs New Yorkban bemutatja hegedüszonátáját és Szergej Kusszevickij, Amerika egyik legünnepeltebb karmestere Bostonban sikerre viszi egyik legutolsó szerzeményét, a Concertót. Aztán jön a yég, brácsaversenyét, amelyben a népek eljövendő testvéri világát, ä béke győzelmét akarta muzsikába önteni, máinem fejezhette be. Fáradt teste nem bírta tovább a harcot, 1945. szeptember 25-én meghal idegenben, a newyorki West Side Hospital-ban 64 éves korában. TlZ ESZTENDŐVEL HALÁLA UTÁN a Béke Világtanács a Nemzetközi Békedíjjal tüntette ki halhatatlan emlékét. A kitüntetés egyformán szólta lánglelkü zeneköltónek, zenetudósnál:, előadóművésznek, mint a barbár fasizmussal soha meg nem alkuvó embernek. Ma az egész világ gyönyörködik gazdag színpompájú muzsikájában, tanul népdalfeldolgozási művészi tökélyéiül és tisztelettel tekint fel az emberre, aki a népek testvériségének eszméjét hirdette halála pillanatáig. Hatalmas drámai erővel megszólaló muzsikájában a jobb. szabadabb .világ után vágyódó alkotó lélek szárnyalását érezzük, azt a gazdag érzés- és gondolatvilágot, amely a népek békés együttélését, a szabadságért ás haladásért vívott harcunk igazságát hirdeti EGBI VIKTOfi