Új Szó, 1956. február (9. évfolyam, 32-60.szám)

1956-02-15 / 46. szám, szerda

M f H A ? L SOLOHOV: UJ BARÁZDÁT SZÁNT AZ EKE •/itt tFoIyíalásT — Elnök, ez már több a soknál..« — Semmivel se több az igazságnál. Aztán meg ha vén a kanca, miért hallgattad végig? A vénségtől az eszét is elvesztette! Ha fiatalabb volna, aztán esze is volna, bizony másképpen beszélne veled! — És mit mondana? — kérdezte most már rosszat sejtve Usztyin. — Hát így kellett volna beszélnie: „Hej, Usztyin, Usztyin, a kulákok szekértolója vagy te! Télen, te ebszülte, az ördögnek se dolgoztál volna, tavasszal se csináltál semmit, betegnek hazudtad magad, és most se akarod istenigazában megfogni a munka boldogabbik végét. Hogyan teleltetsz át engem, Usztyin és mit fogsz magad zabálni télire? Éhen döglünk mind a ketten, a mi nagy munkánktól!" Bizony, így kellett volna beszélnie annak a barna kancának. Dávidov utolsó szavai belevesztek az emberek kirobbanó kacagásába. NJrecsajev úgy vihogott, mint valami szüzleány, csakúgy szakadt belőle a kacarászás és a hangja is lányszerün vékonyka volt. A vastaghangú Geraszim Zjablov még fel is állt, úgy röhögött, s mintha kozáktáncot járna, csapkodta tenyerével a csizmája szárát. Az öreges Tyihon Oszetrov pedig markába szorította szürke szakállát és úgy kiabált: — Boruij arcra, Usztyin, föl se emeld a képedet! Bizony elbánt veled Dávidov! Dávidov meglepetésére maga Usztyin is nevetett, csöppet se jött zavarba és kacagása egyáltalában nem ihatott színleltnek vagy erőltetettnek. Amikor egy idő múlva nagynehezen lecsendesedtek, elsőnek Usztyin tette le a garast: — Mondhatom, elnök, jócskán lefőztél . . Bizony sose hittem volna, hogy dlyen könnyen fölém kerekedsz. De abban nincs igazad, hogy a kulákok szekértolójának mondsz, az is rágalom. hogy tavasszal csak színleltem volna a betegséget. Ne haragudj, elnök. de kereken kimondom, hogy hazudsz ! — Bizonyítsd be, hogy hazudok. — Mivel bizonyítsam be? '— Tényekkel. — Mi köze van ehhez a tréfás beszélgetéshez a tényeknek? — kérdette most már komolyabban UsHyin és bizonytalanul mosolygott. — Hadd abba e bolondozást! — imondta ingerülten Dávidov. — Nem tréfa dolog, amiről beszélünk, ha pedig tények kellenek, tessék: a kolhozban majdnem semmit se dolgozol, igyekszel magaddal ragadni az öntudatlan elemeket, veszélyes beszédeket folytatsz, ma meg, például, komolyan hátráltattad a munkát: a brigád fele nem dolgozik, hála a te gondoskodásodnak. Az ördögbe is, hát mi ebben a tréfa? Usztyin gúnyosan fölrántott szemöldökei ismét visszasüllyedtek eredeti helyükre és egyetlen komor vonalba folytak össze: — A szabadnapok ügyében ejtettem szót, most meg egyszerre kulákok szekértolója lettem meg kontra? Ügy látszik, itt már csak te beszélhetsz, nekünk meg az a dolgunk, hogy hallgassunk és a szájunkat törülgessük? — Nem erről van szó! —_ vágott vissza hevesen Dávidov. — Az egész viselkedésed olyan, hogy nem illik becsületes emberhez, ez tény! Mit járatod a szádat a szabadnapokról, amiikor télen át minden hónapban húsz is jutott belőlük, nemcsak neked, hanem a többieknek is mind, akik itt ülnek. Mit csinálhatok télen, azonkívül, hogy az állatokat almoztátok és a vetőmagot csáváztátok, tisztítottátok? Bizony semmit! Ott hevertetek naphoezszat a meleg kemencepadkán! Micsoda jogotok van arra, hogy szabadnapokat követeljetek nyár derekán, amw kor minden óra drága, amikor meg kell menteni a szénát? Válaszoljatok, de becsületesen, a szívetek ezerint! Usztyin meg se mukkant, szótlanul, kitartóan nézett Davidovra. Helyette Tyihon Oszetrov válaszolt. — Ez ellen ugyan hiába is kapálódznánk, kozákok. Dávidov igazat beszél. Bakot lőttünk, most aztán azon legyünk, hogy kiköszörüljük e csorbát. A mi munkánk már olyan, hogy nem akármikor lehet ünnepelni, hanem leginkább télvíz idején. Ügy _ volt ež akkor is, amikor a magunk szakállára gazdálkodtunk Október előtt melyikünk hagyta abba a munkát? Alig hordtuk be » gabonát, alig csépeltük ki, már mentünk is szántani az őszi OJ SZÔ 1956. február 15. Fordította: Tóth Tibor alá. Dávidov jól beszél, oktalanul elengedtük az asszonyokat a templomba, és azon sincs semmi dicsérni való, hogy magunk ideültünk az árnyékba, vasárnapot ünnepelni... Bakot lőttünk, mit mondjak mást! Magunknak ártottunk vele, annyi szent. S mindezt neked köszönhetjük, Usztyin, te nagyszájú ördögfajzat! Usztyin úgv pattant fel, mint valami keljfeljancsi. Kék szeme elsötétült, haragos fény villant benne: — Hát te, szakállas bolond, kihoztad-e a mezőre az eszedet, vagy odahaza felejtetted? — Hát ami azt illeti, hogy úgy mondjam, bizony elfelejtettem. — Hát akkor csak frissen, fuss érte vissza a faluba! Nyecsajev tenyerét szája elé tette, hogy ne lássék a mosolya és vékonyka hangján megkérdezte a kissé elszontyolodott Oszetrovot: — Aztán jó helyre tetted-e, már mint az eszedet, Tyihon Gorgyejics? — Azzal meg mi gondod? — Csak ezért mondom, mert ma vasárnap van ... — Hát aztán? — A menyed bizonyára korán reggel fölkelt, tisztára söpörte a padlót és ha az eszecskédet a padka alá dugtad vagy a sarokba, a söprűvel alig-* hanem kikotorta és kitakarította a tornácra. Ott aztán a tyúkok egy perc alatt szétszedték... Hát látod, Gorgyejics, ettől félek én, hogy most már mindhalálig ész nélkül élhetsz .. Mindnyájan, Davidovot se kivéve, elnevették magukat, de a kozákok kacagása mintha kevésbé vidáman csengett volna, mint az imént... Az eiőbbi feszültség mégis feloldódott. Mint ilyenkor már történni szokott, a vidám tréfa élét vette a kitörni kész vi-: száfynak. A csúffá tett Oszetrov, kissé röstelkedve Nyecsajevhez fordult: — Ahogy így elnézlek téged, Alekszandr, neked nem is volna mit otthon felejtened, és magaddal se hordod az eszedet. Talán azt hiszed, hogy okosabb vagy nálam? A te feleséged is ott masírozik a többivel, Tubjanszkoje felé, és ha jól emlékszem, az" imént te se vetetted meg a kártyát. — Én vétkem! Én vétkem! — ver-í deste a mellét Nyecsajev. Dávidov azonban nem volt elégedett a beszélgetés fordulatával. Végre amúgy istenigazában sarokba akaria szorítani Usztyint. — Ide figyeljetek, most végre beszéljünk már a szabadnapokról, — szólt közbe és Usztyinra pillantott. — Sokat dolgoztál a télen, Usztyin Mihajlovics? — Annyit dolgoztam, amennyit kellett. — összesen mennyit? — Nem számoltam. — De mégis, hány munkaegységed van? — Nem emlékszem. Mi bajod velem? Számláld össze magad, ha nincs jobb dolgod és unatkozol. — Még össze se kell számlálnom. Ha te el is felejtetted, de nekem, a kolhoz elnökének nem szabad megfelec

1* znem róla. Dávidov most igen jó hasznát vette a hasas jegyzetfüzetnek, amelytől sohose vált meg. Az iménti izgalomtól még remegő ujakkal sietve végiglapozta a könyvecske maszatos, zsírpecsétes lapjait. — Itt van a neved, te főszorgalmas! Mellette meg a kereseted: januárban, februárban, márciusban, áprilisban és májusban együttvéve tüstént megmondom, összesen huszonkilenc munkaegységed. Nos? Derekasan dolgoztál ? — Hát nem sok csöppent, annyi szent, Rikalin, — jegyezte meg az egyik kozák sajnálkozva és egyben szerehányón. De Usztyin csak nem akarta beadni a derekát: '— Hátra van még fél esztendő. A csirkéket is ősszel számlálják össze, hogy mennyivel szaporodtak. — A tyúkokat ősszel fogjuk számlálni, de a munkát napról napra, — vágott vissza keményen Dávidov. — Ha nem tudnád* Usztyin, írd föl a füled mögé: munkakerülőket nem tűrünk a kolhozban! Útilaput kötünk minden szabotör talpára! Ingyenélökre nincs szükség a kolhozban! Magad gondold meg, hová mész, hová tekeredsz' Oszetrovnak majdnem kétszáz munkaegysége van, a többieknek a brigádotokban kereken száz, még a beteges Nyecsajev is közel száz munkaegységet ért el, te meg huszonkilencet! Hisz ez gyalázat! — Beteg a feleségem, valami aszszonyi baja van és hetekig nyomja az á"vat. Aztán meg hat gyerek van a házban, — mondta mogorván Usztyin. — És neked mi a bajod? — Hogyhogy nekem? — Miért nem dolgozol, ahogy kell? Usztyin képét megint vörösre festette az indulat, haragosan szükrevont szeme bográban dühös szikrák villództak: — Mit estél nekem, mit bámulsz a szemembe meg a képembe? — rázta meg ökölbeszorított balkezét és rövid nyakán kéken kidagadtak az erek. — Mi vagyok én neked, a Nagulnov Luskája vagy Harlamovék Varkája, akit a fene esz érted? Nézz a kezemre, aztán firtasd a munkámat! Maga elé lökte két kezét s Dávidov csak ekkor vette észre, hogy Usztyin jobbkezén csonkán, egymagában mered előre a mutatóujja, a többi helyén bamás-vörös, forradásos foltok éktelenkednek. Dávidov zavartan túrt bele a hajába: — Ejnye mér, ez meg hogyan történt. .. Hol vesztetted el az ujjaidat? — A Krímben, Vrangelék frontján. Te fehérek cimborájának mondtál, pedig én vörös vagyok, akár a görögdinnye bele: voltam én a fehéreknél is, két hétig a zöldeknél, de csak a vörösöknél maradtam meg. Amikor a fehéreknél szolgáltam, ahol lehetett, kibújtam a harc elől, hátul csellengtem, de amikor aztán a fehérekkel viaskodtam, úgy előre vágtattam, hogy még az ujjaim is ott maradtak. Ez itt, amelyikkel a pálinkáspoharat fogom, egész maradt, — Usztyin megbillentette balkezének vastag, tömzsi ujjait, — de amelyikkel az ételt raknám a számba, az csonka lett, nincs mivel megfogni a kanalat... — Gránátszilánk ? — Kézigránát. — És hogy maradt meg a mutatóujjad ? — A ravaszon feküdt, így aztán épen maradt. Azon a napon két Vrangel-huszárt vertem agyon a magam kezével. Talán értük kellett valamivel fizetnem. Az úristen biztosan megharagudott rám a szertelen vérontásért, négy ujjban rótta ki rám az áldozatot. Ügy számítom, elég olcsón sikerült megalkudnom vele. Hisz Rajzolta: Lörincz Gyula akár a fél fejemet is elkérhette volna ... Dávidov nyugalma fokozatosan átterjedt Usztyinra. Már nyugodt, barátságos hangon beszélgettek és a féktelen Usztyin hamarosan lehűlt, ajka szélén megjelent a szokott gúnyos mosoly is. — Megáldozhattad volna neki az utolsó ujjadat is, mi hasznát veszed? — Ej, de könnyen gazdálkodsz a más javával, elnök! Az én gazdaságomban igen szükséges nekem ez az egy árva ujj is! — De mi hasznát veszed? — ismételte meg a kérdést, mosolyát elfojtva Dávidov. — Hát bizony sok mindenben ... Éjszaka az asszonyomat fenyegetem, ha valamiben nem tesz a kedvemre, nappal meg a fogamat piszkálom, a jóemberek fejét zavarom meg vele. Mert hát az én szegénységemben egy évben egyszer ha hús kerül a scsibe, de azért minden áldott nap kimegyek az utcára ebéd után, ujammal a fogamat turkálom és piszkálom, az emberek meg azt gondolják: „Hej, ennek a bitang Usztyinnak micsoda jó élete van! Állatot egyszer se vág, mégis minden nap húst zabál!" És te meg azt kérded, mire kell nekem ez az egy ujj... Hidd el, megteszi a szolgálatot! Az emberek legalább gazdagnak vélnek, én meg úgy érzem, mintha medvehájjal kenegetnének! — Nagy, erős a te nyelved. — Dávidov kelletlenül mosolygott. — És kaszálni fogsz-e ma? — ilyen kellemetes beszélgetés után biztosan! Dávidov Oszetrovhoz fordult. Ügy szólította meg, ahogy Öregebb embert szokás: — Az asszonyaitok rég elmentek Tubjanszkojeba ? — Egy órája lehet, nem több. — És sokan mentek? — Tizenketten. Olyanok ezek a fehérszemélyek, akár a birkák: amerre egy elindul, a többi már fut is a nyomában. Aztán meg az is előfordul, hogy kerge birka vezeti a nyájat... Mi is hajtottunk az Usztyin szavára, kaszálás idején lefeküdtünk az árnyékba ünnepelni, hogy a nyavalya törné ki! Usztyin jókedvvel elnevette magát: —' Megint csak én vagyok a vétkes ? Te szakállas, rám aztán ne hárítsd a más bűnét! Az asszonyok elmentek imádkozni, mi közöm hozzá ? A vén Atamancsikova anyó és még egy falubeli öregasszony terelte le őket az egy igaz útról. Alig pirkadt, már idejöttek a szállásra s kezdték agitálni az asszonyokat! Ünnep van ma, mondják, Glikéria szent vértanú napja, ti meg asszonyok kaszálni akartok? Hát nem féltek a bűntől? ... El is vitték őket magukkal Én megkérdeztem a vénasszonyoktól micsoda Glikéria az? Talán csak nem a Nagulnové? Mert az igazán nagy vértanú: egész életében csak azt kereste, hogy vSlaki sanyargassa .. j Hej, hogyan nekem támadtak akkor az anyókák? A vén Atamancsikova még a söprüt is fölkapta, azzal akarta ellátni a bajomat, szerencsére még idejében félreugrottam, mert vendégkobakom nőtt volna, mint a hollandi gúnárnak. A mi fehérnépünk meg belém csimpaszkodott, akár az ördögszekér a kutya farkába, aíig bírtam lerázni őket... S még azt mondják, hogy nekem nincs szerencsém ? Lám csak, mi mindennel áldott meg ez a mai nap is! Kora reggel a vénasszonyokkal viaskodtam, aztán a magunk fehérnépével, később az elnökkel, most meg a szakállas Gorgyejiccsel, Ehhez ész kell ám! — Neked aztán van is bőven! Még a szomszédoktól se kell kölcsön kérned. Azóta, hogy kétágú vagy, csak tusakodni akarsz valakivel, akár a verekedős kakas. De jól jegyezd meg a szavam, a verekedős kakasnak mindig véres a taraja — figyelmeztette Oszetrov. Usztyin azonban mintha nem is hallaná. Szemét szemtelenül, félelem nélkül Davidovra meresztve folytatta: — De ez a mai nap agitátorokkal is megáldott bennünket: gyalog is jöttek, lovon is.;. Ha vasút lenne a közelben. masinán utaztak volna hozzánk! Csakhogy az igazi agitációt, elnök, a vénasszonyoktól kéne megtanulnod ... öregebbek nálad, ügye-, sebbek, tapasztalatuk is több van. Csendesen beszélnek, kedves szóval, okosan; így aztán el is érik, amit akarnak. Nem sülnek fel soha. Te meg mit csinálsz? Még ide se értél a szálláshoz, már úgy ordítasz, hogy zeng belé a sztyeppé: „Miért nem dolgoztok?" Ki bánik manapság így a nép-' pel? Mert hát a nép a szovjet ha-' talom óta előszedte a büszkeségét a ládafiából és nem sokra becsüli azt, aki ordibál rá. Egy szóval, a nép nem szereti az ugatást, tudod elnök?! És hogy kereken kimondjam, mi kozákok régebben a cári időkben is olyan emberek voltunk, hogy az atamánjaink nem igen mertek kiabálni — féltek megsérteni az öregeket. JÓ volna, ha végre Nagulnovval együtt megértenétek, hogy nem a mai időt kell visszafordítani, hanem a régi rossz szokásaitokat kel! levetni, eldobni ... Azt hiszed, hajlandó lettem volna most kaszálni, ha nem tértél volna észre? Az ördögnek sem! De aztán egy kicsit lehiggadtál, egykét kedves szót ejtettél, leültél kártyázni velünk, beszélgettünk, most meg is tennék mindent, amit csak akarsz tőlem! Puszta kézzel gyere felénk és mindent megteszek a kedvedért: leülök kártyázni, s ha akarod, boglyát rakok! Dávidov keserű érzéssel hallgatta Usztyint és igen elégedetlen volt magával. Mert sok mindenben igaza volt ennek a féktelen kozáknak. Abban is például, hogy nem kellett volna kiabálással, szitkokkal kezdenie az ügy tisztázásába, amikor megérkezett a brigádhoz. Azt is jól mondta, hogy csak azért vallott kudarcot az eie.ién. Mitől volt, hogy nem bírt / erőt venni az indulatán? Dávidov kénytelen volt beismerni magának, hogy szinte észrevétlenül átvette Nagulnov durva módszereit az emberekkel való bánásmódban, szabadjára engedte magát, ahogy Andrej Razmjotnov mondaná, — és íme az eredmény: világ csúfjára azt tanácsolják neki, hogy tanuljon a vénasszonyoktól, akik óvatosan, lopva járnak el, sohasem sülnek fel és minden sikerül nekik. Mindez — a napnál is világosabb! Neki is nyugodtan ide kellett volna jönnie a szálláshoz, nyugodtan beszélni, meggyőzni az embereket a vasárnapi munka szükségességéről, ő meg ehelyett ordítozott rójuk — s volt egy pillanat, amikor hajszál híján verekedni is kezdett volna. Egyetlen nyomorult pillanat választotta el attól, hogy egyszer s mindenkorra tönkretegye minden munkáját a kolhozban, s aztán letegye pártigazolványát a kerületi bizottság asztalára ... Ennél rettenetesebb csapás ..nem is érhette volna! Mikor arra gondolt, mi minden eshetett volna meg vele, ha idejében nem vesz erőt magán, Dávidov megremegett s egy másodpercig úgy érezte, mintha hideg futkározna végig a hátán. (Fôlytatása koveflíezik,) i \