Új Szó, 1956. január (9. évfolyam, 1-31.szám)

1956-01-14 / 14. szám, szombat

v Hozzászólás a szlovák nyelv tanításához A jó iskola megadja a lehetőséget a szlovák nyelv elsajátítására Az Oj Szó december 17-i száma ^^ „Mi legyen a gyerekből?" cím­mel hosszabb cikkben foglalkozott a szlovák nyelv tanításának kérdésével a magyar iskolákban. Igen örvende­tes tény, hogy aí Üj Szó hasábjain ilyen valóban fontos kérdés helyet kapott s még örvendetesebb, hogy a cikkhez már többen — mindannyian a probléma fontosságának tudatában és a jó szándéktól, vezettetve — hozzászóltak. Mint a szlovák nyelv tanítója, a kérdéshez magam is szeretnék hoz­zászólni. Bevezetőül leszögezem, hogy a december 17-i cikk lényegében a valóságot írja, véleményem szerint azonban kissé túlzás lenne teljesen általánosítva megállapítani, hogy „az alsó- és középfokú magyar iskolák nem adnak megfelelő alapot a szlo­vák nyelv elsajátítására, ezekben az iskolákban a szlovák nyelv tanítása olyan alacsony fokon áll, hogy az innen kikerülő tanulók még csak passzív szlovák nyelvismerettel sem rendelkeznek". Ezt olvasva önkéntele­nül is azt kérdezhetné bárki: miért kell akkor egyáltalán a szlovák nyel­vet tanítani a magyar iskolákban, hiszen még az alapot sem adják meg ott, s a végzett tanulók még passzív (tehát semmilyen) szlovák nyelvis­merettel sem rendelkeznek 1 A fenn­álló sok-sok nehézség ellenére ez még sincs egészen így. Mi a helyzet valójában? Pillanat­nyilag a magyar iskolákban a szlovák nyelvet három csoportba osztható ianítók tanítják: 1. olyanok, akik szlovákul egyáltalán nem (vagy csak nagyon keveset) tudnak, 2. szlovákul tökéletesen beszélő, de nem szlovák­szakos tanítók és 3. képzett szlovák­szakos tanerők. Talán kissé mulatsá­gosan hat az első csoportba osztott tanítók minősítése, azonban sajnos — ez a tény. Be nem avatottak most azt kérdezhetik: miért tanít hát szlo­vák nyelvet valaki, aki maga sem tud szlovákul? A válasz egyszerű: mert a tanterv előírja. Kik tehát az első csoportban említett tanerők? Az elemi (3—5) osztályok tanítói, akik a maguk osztályában minden tantár­gyat kötelesek tanítani, hogy a hiva­talos előírásoknak megfelelően a he­ti óraszámukat letudják. Ezért igen sok esetben előfordul, hogy bár a többi tantárgyakat szép sikerrel, ered­ményesen tanítják (hiszen az elemi fokozat tanítói legnagyobbrészt kép­zett tanerők), a szlovák nyelv tanítá­sában a nyelv ismeretének hiánya miatt csak igen gyér eredményeket mutathatnak fel. így aztán, amikor a tanuló a 6. osztályba kerül, bizo­nyítványai alapján és tanterveink sze­rint már a szlovák nyelvtanulás 4. évébe lép, holott igen sokszor való­jában csak itt kezd megismerkedni a szlovák nyelv alapjaival. E z az állapot nagy hátránya a szlovák nyelv oktatásának a magyar tannyelvű iskolákban. Kit hi­báztathatunk miatta? Az elemi isko­lai tanítókat, akik munkájukat lelki­ismeretesen végzik és a magyar nyelven oktatott tantárgyakat ered­ményesen tanítják? Kétségtelen, hogy őket nem. Mi lenne tehát a megol­dás ? A felsőbb iskolai szervek által kiadott utasításban el kellene rendel­ni, hogy a nyolc- és tizenegyéves is­kolákban a szlovák nyelvet már a 3. osztálytól kezdődően szaktanító vagy szlovákul tökéletesen beszélő tanító tanítsa. így biztosítani lehetne azt, hogy a szlovák nyelv tanítása az elemi osztályokban is eredményesebb, sikeresebb legyen. Az eddigi hozzászólók közül többen azt ajánlották, hogy a szlovák nyelv oktatását már a 2. osztályban, söt az óvodában kezdjék el. Ügy vélem, az óvodai nyelvtanítás kellő irányítás nélkül keveréknyelvet szülne, s ké­sőbb az iskolában mind a magyar, mind a szlovák nyelv tanítóinak csak többletmunkát jelentene a helyes magyar és szlovák beszédre való visszaszoktatás. A három-ötéves pyermekek — bár kétségtelenül fo­gékonyak a nyelvtanulás iránt, köny­nyen magyar ragokkal látnák el a szlovák szavakat és megfordítva. He­lyes tehát, ha a szlovák nyelv taní­tása csak a 3. osztályban kezdődik, amikor a gyermek nyelvtani meg­különböztető készsége is fejlettebb A Szovjetunióban a nem orosz taní­tási nyelvű 7—10 éves iskolákban szintén a 3. osztálytól kezdődően ta­nítják az orosz nyelvet. A szovjet pedagógiai tapasztalatok és módsze­rek átvétele nálunk minden esetben bevált, feltételezhető tehát, hogy ezen a téren is beválik. Érdekesnek tartom Csúzi Cs. Fe­renc elvtársnak az Üj Sző január 4-i számában közölt javaslatát, hogy „a szlovákul tökéletesen tudó magyar tisztviselők is résztvehetnének a ta­nításban". Ehhez a javaslathoz két kérdést szeretnék fűzni: 1. feltéte­lezhető-e, hogy a tökéletes szlovák nyelvtudású tisztviselők minden pe­dagógiai és módszertani előképzés nékül sikerrel tanítanák a szlovák nyelvet és a pontos és alapos isme­reteket megkövetelő szlovák iroda­lomtörténetet? 2. Valóban oly nagy-e a szlovákul tudó magyar tanítók hiá­nya, hogy iskolán kívül álló szemé­lyeknek a tanításba bevonása szük­ségesnek mutatkozik? Az első kérdésre csak nemleges választ lehet adni. Nem elég ugyan­is, ha valaki egy nyelvet tökéletesen beszél. Ahhoz, hogy tudását, isme­reteit át is tudja adni, elengedhetet­lenül fontos, hogy megfelelő peda­gógiai és módszertani képzettsége le­gyen. Nemcsak az a lényeges, hogy m i t tanítunk, hanem elsősorban az, hogy hogyan tanítunk. S nemcsak tanítani kell, hanem megtanít a­n i ! Csupán konverzálni a nyelvtani alapok mellőzésével nem lehet. A nyelvtani szabályok megmagyarázása pedig, pedagógiai és módszertani gya­korlatot követel meg, s ezzel néha még a szakképzett tanerők sem ren­delkeznek kellő mértékben. A szlovák irodalomtörténet oktatása nem peda­gógusok által még nagyobb nehézségek­be ütközne, mert egy idegen nyelv tökéletes ismerete még nem azonos az illető nyelvet beszélő nemzet iro­dalmának ismeretével. Végeredmény­ben tehát nem iskolai személyek be­vonása a szlovák nyelv iskolai ok­tatásába nem ajánlható, nemcsak a már fentebb említett okok miatt, ha­nem azért sem, mert ilyesmit — igen helyesen — az iskolai hatóságok sem engedélyeznének. A mi a második feltett kérdésemre­adandó választ illeti, hangsú­lyoznom kell, hogy nem állnak ren­delkezésemre adatok a szlovákul tudó magyar tanítók elosztásáról az összes szlovákiai magyar iskolákban, azonban ismerem a helyzetet az ipolysági Ti­zenegyéves Magyar Középiskolában, melynek magam is tanítója vagyok. Az ipolysági iskolában a 30 tagú tan­testületből a felsőbb (6—11) osztá­lyokban három szlovákul tökéletesen beszélő tanerő tanítja a szlovák nyelvet, de szükség esetén még 2—3 tanítót be lehetne vonni a szlovák nyelv tanításába, akik szintén jói bírják a szlovák nyelvet. Valószínűnek tartom, hogy az ipolysági iskolához hasonló helyzet a szlovákul tudó tan­erők számát illetően nem egyedülálló. A szlovák nyelv tanításával szoro­san összefügg a szlovák nyelv tanu­lása. Az oktatás folyamatában a ta­nító az ismeretek átadója, a tanulók azok átvevői. Legyen szabad szólnom néhány szót a tanulókról is. A szlo­vák nyelv oktatásának feladata az, hogy a tanulók a nyelvet elsajátítsák. Ehhez azonban sem a tanító alapos felkészültsége és nyelvi tudása, sem a jó tantervek és tankönyvek nem elegendők. Nagy szükség van a tanu­lók részéről is a feltétlen érdeklődés­re és szilárd akaratra. Nem üres szó­lás-mondás, hogy aki egy idegen nyelv megtanulásához azzal az elha­tározással kezd hozzá, hogy az illető nyelvet megtanulja, már meg is tet­te a fél utat az idegen nyelv meg­tanulásának- rögös útján. Tanulóink­ban feltétlenül meg kell lenni az akaratnak, s ha ez megvan, az ered­mény nem maradhat el. Az iskola megadja a lehetőséget a szlovák nyelv­alapjainak elsajátítására, sőt a tanulo szorgalma és kitartása esetén az ak­tív nyelvismeret megszerzésére is. A siker érdekében természetesen a szlovák nyelvtanulás nem szorítkoz­hat csupán az iskolai órákra és a szlovák nyelvű házi feladatok elvég­zésére. Igen jó, ha magyar diák szlo­vák diákokkal is barátkozik, velük szlovákul beszél, távol^ szlovák bará­taival levelez, hogy szlovák helyes­írási ismereteit és fogalmazási kész­ségét az iskolán kívül is fejlessze. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire bővíti a szókincset, javítja a kifejezési és stíluskészséget a szlo­vák kcnyvek és újságok rendszeres olvasása, a szlovák nyelvű rádióadások hallgatása. Ez utóbbi a helyes kiejtés, szép szlovák beszéd fejlesztését is nagyban támogatja. Amennyiben a szülők vagy legalább az egyik szülő beszél szlovákul, igen helyesen te­szi, ha gyermekével szlovákul is el­beszélget. Cokan szeretik hangoztatni, hogy ** a nyelvtanuláshoz veleszületett tehetség, jó nyelvérzék kell. Ez nem igaz. A jó nyelvérzék legfeljebb meg­könnyíti az idegen nyelv tanulását, de az akarat és kitartás hiánya itt is meghiúsuhatja a sikert. Vitán felül áll, hogy minden józanul gondolkodó diáknak nagy akarattal kell arra tö­rekednie, hogy elsajátítsa a szlovák­nyelvet. Elsősorban kötelességük azonban nagy súlyt fektetni a szlo­vák nyelv tanulására azoknak a ta­nulóknak, akik szellemi képességeik folytán alkalmasak a főiskolai to­vábbtanulásra. Az ilyen esetekben nem engedhető meg, hogy a szlovák nyelvismeret hiánya akacHilya legyen képességeik kibontakozásának s a köz javára való felhasználásának. A szlo­vák nyelvet tanuló diákok számára azonban feltétlenül megszívlelendő a következő jó tanács: Tanuljunk min­denkor ésszerűen, a magolás és fő­leg a megértés néküli magolás leg­teljesebb mellőzésével. Jó megfogad­ni azt a tanácsot is, melyet diákjaim­nak tréfálkozva gyakran ajánlok: Ta­nulás közben szabad gondol­kodni is! Ami a felnőttek szlovák nyelvtudá­sát illeti: Igen helyes, hogy a Cse­madok Szlovák nyelvtanfolyamokat FrantiSek Buriánek! <J)ávizSii benyom Ások Nem könnyű dolog néhány szóval elmondani, milyen benyomást kelt az emberben Párizs. Különösen akkor, ha az első találkozásról van szó. Pá­rizs sok tekintetben figyelemre méltó, rendkívül szép város, csupa lüktető élft. A bulvárokon, amelyeken vége­láthatatlan gépkocsitömeg hömpölyög, annyi sok széppel találkozunk, annyi bizonyítékát látjuk annak, hogy az ezeréves kultúra, finom izlés és a földi élet szépségeihez való öröm­teljes viszony országában vagyunk, hogy ez elbűvöl bennünket. De ez a forgalmas belváros csak az egyik ar­ca Párizsnak. Eszembe jut az a csen­des zug a sziget mögött, ahol a Not­re-Dame van, a csendes folyópa/t. ahol elhagyatva áll egy régi gázlám­pa, ahol úgy látszik, mintha a Szajna is álmodozna, lassabban folyna s mintha az idő is megállna a par­ton üldögélő horgászok fölött. Ezt a zugot is megmutatta nekünk Jean Kanapa író, a La Nouvelle Cri­tique című marxista folyóirat vezető szerkesztője. Szürke szemében mo­soly villant, amikor így szólt hoz­zánk: „Ez hát Párizs..."'Nem bán­tuk, hogy ólmos, borús nap volt és csendesen szemergett az eső. Ez is hozzáülik a stílusban oly egyönte­tű párizsi épületek kopottszürke szí­néhez. De ezert az örömteljesen lüktető és mélán álmodozó, poétikus Párizson kinthetetlen a helyzet s hogy mi oda­haza kissé túl egyszerűen fogjuk fel a dolgokat. Annál inkább értékeli az ember a francia elvtársak óriási mun­káját, amelyet ezek oly nehéz körül• mények közt végeznek és annál job­ban értékeljük azokat a sikereket, amelyeket az utóbbi napokban elér­tek. Hamarosan meggyőződtünk Párizs­ban arról is, mily kevés történt ed­dig a kultúránkra (s ezzel egyszer­smind életünkre) vonatkozó ismere­tek terjesztése érdekében. Az a ke­vés cseh és szlovák mű, amelyeket a háború főtt fordítottak le franciára és néhány háború utáni mii még vagjjúbó sem adhat összefüggő ké­pit (leiünkről. Ezért tárgyalásokat folytattunk a lapszerkesztőségekkel és a kiadóvállalatokkal arról, hogy be­hatóbban és rendszeresebben ismer­tessék a francia olvasókkal irodai A munkát és kultúránkat. Honfitársaink is vannak Francia3 országban. Ďouaiban találkoztunk olyan hazánkbeli bányászokkal és asz­szonyaikkal, akik már évtizedek óta Franciaországban élnek. Kenyérkere­set után 'mentek idegenbe. De mind­máig nem felejtették el anyanyel­vüket, baráti csoportokat alakítanak, amelyek érdeklődéssel figyelik hazánk új életét. Eljöttek a „Sziréna" című film bemutatójára Douaiba. Üdvözöl­tek bennünket Dechyben a városhá­Í J PTĽŤ F*T~ PRC 1 9 Elsősorban ezzel a Paruzsal akar­kul tökéletesen beszélő magyar taní­tók szívesen fognak bekapcsolódni mindenütt az ilyen tanfolyamok ve­zetésébe. Feltétlenül meg kell oldáni a szlovákul nem beszélő magyar ta­nítók nyelvtanfolyamainak mielőbbi megszervezését is. Ezzel kapcsolatban megismétlem az Üj Szó egyik múlt évi augusztusi számában megjelent .cikkemben tett javaslatomat: a taní­tók kerületi továbbképző intézetei és a járási pedagógiai irodák szervez­zenek a magyar tanítók számára egy­séges tantervek szerint szlovák nyel­vű tanulmányi ciklusokat, amelyek kötelező vizsgákkal zárulnak. E cik­lusok természetesen hosszabb ideig (2—3 évig) tartanának, de a kívánt eredményt minden bizonnyal meg­hoznák. Megszervezésük nagyban megkönnyítené a magyar tanítók, különösen a fentebb említett 3—5 osztályos tanítók munkáját a szlovák nyelv oktatása terén. W égezetül szeretném megnyugtatni a gyermekeik jövöjét féltő ma­gyar szülőket. Meggyőződésem, hogy a tanítók derekas munkája, a szülők támogatása és a tanulók akaratereje képes a szlovák nyelv megtanulásá­nak problémáját megoldani, s így a szlovák nyelv tudása minden magyar­nyelvű tanulónak megadja a kellő alapot bárminemű főiskolai végzett­ség elnyeréséhez. SÄGI TÓTH TIBOR tunk megismerkedni, mégpedig első­sorban a szó harcosaival — az írók­kal. Ezek régi ismerőseink voltak. Wurmsert, Daixot, Vercorst fordítá­sokból ismerjük, mások pedig, mint Tzara, Marcenac, Kérel, Dobzynski, Kanapa jártak Csehszlovákiában. A többiek, mint a Monod-házaspár, Ca­marra, Kédros nagy érdeklődést ta­núsítanak országunk iránt. Persze a többi haladó író, mint Chamson, Vild­rac és a szlávlsztika terén dolgozó tudományos munkások is érdeklőd­nek hazánk, életünk iránt. Valameny­nyien annak a kívánságuknak adnak kifejezést, hogy mélyítsék el kultu­rális kapcsolatainkat Franciaország­gal. ^ Rövid ott-tartózkodásunk alatt nem tudtunk ugyan találkozni Aragonnal, Stíllel, Sartreval és a többi hírne­ves íróval, ellenben elbeszélgethet­tünk és eszmecserét folytathattuhk a doi ai bányászokkal, egy párizsi kli­nika rokonszenves fiatal orvosával, szóval különböző környezetben élő és doíguzo emberekkel, az olvasókkal. S míg az írókkal az alkotóművészet kérdéseiről és a francia kultúra hely­zetéről folytattunk eszmecserét, ezek­kel elbeszélgethettünk arról, milyen­nek látják ók a francia irodalmat. Mindenütt azt tapasztaltuk, hogy Franciaországban nemcsak a politi­kában, hanem a kultúrában is igen bonyolult, néha első pillantásra átte­„írónőjüket" — Marié Maje­kivul van meg equ mas Párizs is. A „ , , , ..... .. , " ^ . .... , zan, ahol különösen melegen koszon­dolgozok Parizsa, akik szamara nehe- ,,,, ,, . zen elérhetők a fényes kirakatokban pompázó luxus-cikkek. A taxisofőrök Párizsa, akik a kormányválság nap­jaiban azt mondták: „Ez nem mehet így tovább!" A hajléktalan, pénzte­len emberek Párizsa. S egyszersmind azok Párizsa, akik küzdenek azért, hogy a fennálló társadalmi renddel együtt megszűnjenek mindezek az el­főtték rovát. Küldöttségünk, amelynek tagjai Marié Majerová nemzeti művésznő, Dominik Tatarka szlovák író és én voltunk, kétheti franciaországi tar­tózkodás után a jól elvégzett feladat boldog érzésével tértünk haza. Öröm­mel töltött el bennünket az, hogy Franciaországban gyarapodnak a ha­ladás erői, hogy tovább élnek a ré­gi nemzeti hagyományok, hogy fran­cia elvtársaink sikeresen harcolnak a reakció ellen. Meggyőződtünk arról, hogy semmi sem egyesíti a franciá­kat úgy, mint az amerikaiak elleni gyűlölet, akik azt hiszik, hogy dol­láraikkal megvehetik a francia nép büszkeségét és magas kultúráját. Meggyőződtünk arról is, hogy köny­nyen megértethetjük magunkat a francia néppel, ha velük együtt fel­idézzük a közelmúlt emlékét, a há­borút, a náci koncentrációs táboro­kat, ha azt kezdjük fejtegetni, mi jobb az emberiség jövőjére: a béke vagy az atomháború? Midőn decemberben elhagytuk Fran­ciáországot, az új választások álltak a figyelem középpontjában. Minde­nütt feszültség volt észlelhető. Mert ez nem volt közönséges választás. Erezni lehetett, hogy Franciaország válaszútra jutott: most dől el, me­lyik úton halad tovább. Erezni lehe­tett, hogy ez a választás feleletet fog adni az utóbbi időben felmerült politikai kérdésekre, a béke vagy há­ború kérdésére. Ma már tudjuk' hogy a francia nép a békét választja, hogy haladó élcsa­pata, a kommunista párt, egyre több és több követőre, egyre több biza­lomra és erőre tesz szert. Küzdelme még nem ért véget, de Franciaország Kommunista Pártja jóval előretolta arcvonalát. Jack London, Amerika nagy írója 1876.1. 12. - 1916. XI 22. Nyolcvan esztendővel ezeiótt, 1876. ' sokról is ír, kegyetlen, durvalelkű ionnóv 1 'í_un t->n llr»*-l4-/-\-(-4-<-> v>-\ /•*<-, „ nrin 4,. „ „„ „ ' .1 . _ '' 1 _ 1' l 1 i i I ., f • január 12-én pillantotta meg a nap­világot Jack London, a századforduló éveinek legnagyobb amerikai írója. Alacsony sorból származott és mind­össze tizenhárom éves, amikor egy mosodában munkában kell állnia hogy magát és beteg édesanyját eltartsa. London hamar felismeri az osztályel­lentéteket, éles szemmel látja, hogy Amerika dolgozó népét egy maroknyi tőzsdéző, üzérkedő had fosztogatja és osztályöntudata teljesen megérik, amikor a Kommunista kiiáltvány a kezébe kerül. Huszonegyéves korában Londont el­raqadja az aranyláz, egy kalándo'­társasággal ő is Alaszkába megy, de itt nem lel aranyra, hanem kimond\ hatatlan szenvedések közt olyan élményanyagra, amely a tollat nyom­ja kezébe. Visszatér és sorra írja kü­lönös, varázsos hangú, kalandokkal teli elbeszéléseit és regényeit, melyek­ben az ismeretlen tájak és tengerek hívása ugyanolyan megejtő hangot kap, mint a vadonnak, az irdatlan erdőségeknek Alaszka jégmezőinek, a farkasoknak világa. De emberi farka­tengerészekről, akikkel hányatott fia­talságában összehozta sorsa. 1903-ban jelenik meg legszebb mü­ve, a Vadon szava, amely egy csapásra világhírűvé teszi nevét. Bámulatos realitással és finom költői hevülettel rajzolja meg ebben a regényben egy Buck nevű kutya kalandos sorsát. Buckót elrabolják . Kanadába hurcol­ják s szánvonszoló munkára fogják. A jégmezőlköin nyers erővel tombol a létért való harc emberek és állatok közt -egyaránt és a vad környezetben Buckbói előtörnek az ősi farkasösztö­nök, egyre zengőbben, egyre ellenáll­hatatlanabbul hangzik feiéje a vadon hívó szava. Buck a szabadság vágyától hajtva kiszökik a kegyetlen emberi -világból és a farkasok falkajának ve­zére lesz. Buck sorsával az író arra a bestia­litásra és lelki eltorzulásre mutat rá, amelyet a meggazdagodás vágya, az arany láza vált ki az emberi társa­dalom farkasaiból. Ugyanakkor érzé­keny művészi tollal megrajzolja az egyszerű ember végtelen becsületes- I ségét és hűséges szívét. Onéletrajzú regényében, a Martin Édenben a legszenvedélyesebben til­takozik a kapitalista világ ragadozó mivolta, civilizációjának máza és a lélektelen gépies robot ellen, amely­ben nincs eszmény és nincs cél; Lon­don egész élete szakadatlan harc volt és minden sorában az embertelenség, a fénytelen élet ellen emelte fel tiltako­zó szavát. „Az ,élet szerelme" című elbeszélésében, amelyet Lenin is szívesen olvasott és nagyra értékeit, egész életfilozófiáját szinte sűrítve adja. Jack London ma legkedveltebb író­ja az amerikai proletariátusnak és könyvei a Szovjetunióban százezres példányszámban jelennek meg. De mi is szívesen vesszük a kezünkbe ennek a nagy amerikai szellemnek könyveit, amelyekből sugárzik az igazságért, s a jobb életért harcoló szenvedélyes hite. E. V. ŰJ SZÖ 1956. január 14.

Next

/
Oldalképek
Tartalom