Uj Szó, 1955. december (8. évfolyam, 288-314.szám)

1955-12-29 / 312. szám, csütörtök

1955. december 29. Ki J SZÖ 5 BÜSZKÉK VAGYUNK RÁ Kaluz Mária az Állami Gazdaságok holiči igazgatóságának PetrováVes-i gazdaságában dolgozik. A baromfifarm vezetője. Meglátogattuk őt a szárnyas jószágok birodalmában. Éppen a tojások osztályozásánál találjuk. Befejezte munkáját, néhány száz tojást adott át a begyűjtési vállalat dolgozóinak és utána készséggel vezet bennünket a tyúkfarmhoz. Szemünkbe ötlik, hogy a rekeszekben nappal is égnek a villanykörték. — Feleslegesen ég a villany, nem kár érte? — kérdezzük. Kaluz elvtársnő elneveti magát. — Kell ez a fény a baromfiaknak. Ha nem égne a vil)-ny reggel hattól egészen estig, sokkal kevesebbet tojnának a tyúkok. A világítással meghosszabbítjuk a nappalt, hatunk a tyúkok idegrendszerére és úgy tojnak, mint tavasszal. A beszélgetésnél jelen volt a gazdaság fő zootechnikusa, Šmidt elvtárs is. Félrehív minket és megjegyzi: — ő a mi legpéldásabb dolgozónk. Azt a sok tojást, amit ma adott át, terven felül adta be. Jó szakember, az igaz. A Szovjetunióban is volt ez az ügyes magyar asszony. Megelégedetten nézzük a fiatal teremtést, és feltesszük magunkban a kérdést, hogyan került ide, a morva határvidékre ez a magyar menyecske. Még egyszer megnézzük a tyúkketreceket, a szép jószágot és visszatérünk a meleg konyhába, ahol egy kis fiúcska játszadozik. — Ez az én csemetém — mondja Kaluz Mária. Nem is kellett mondania, a gyermek úgy hasonlít anyjára, mint egyik tojás a másikra. Kíváncsiak vagyunk Kaluz elvtársnő sorsára. Kissé megigazítja haját és elmeséli, hogy került ide Holičra. — Ezerkilencszáznegyvenhatban elmentünk többedmagunkkal Csehor- | Kaluz Mária (a jobb oldalon) a tojásokat osztályozza. szágba. Kertészetben dolgoztam és 1949-ben kezdtem mint segédmunkás dolgozni a tyúkfarmon. Innen szakoktatásra küldtek és 1951-ben visszatértem Szlovákiába. Várkonyon, Dunaszerdahely közelében dolgoztam és amikor a farmot kutatóintézetre változtatták, eljöttünk férjemmel Holič- ba. Tudásom szerint a legjobban dolgoztam, amikor nagyon kellemes meglepetés ért. Az elvtársak jutalomképpen a Szovjetunióba küldtek ki. —.Lenne még egy kérdésünk. Hogy érzi magát itt a szlovákok között, nincsenek nyelvi nehézségei? Ügy élünk itt, mint egy család. Igen jól megértjük egymást. Jól bírom a szlovák nyelvet is. Az rét n volt, amikor az urak egymás ellen lázítottak bennünket, most másképpen van már. Még egyszer mondom, hogy igen jól érzem magam itt és mindent megteszek, hogy még jobban bővítsem ismereteimet. A következő ötéves tervben dolgozó társaim segítségével megint a legjobb szeretnék lenni. Kezet fogunk. Távozáskor Šmidt elvtárs főzootechnikus búcsúzóul ezt mondja: — Úgy van, ahogyan ő mondotta, a legjobb dolgozónk, joggal lehetünk büszkék rá. Jaroslav Ružička, Bratislava Akiket utolsó helyről első elyre juttatott a szocialista munkaverseny A tősnyárasdi szövetkezet 1953ban még legutolsóként kullogott a galánt.ai járás szövetkezete-' sorában. — 1954 elejére valamennyire javult ugyan, de még mindig messze állt attól, hogy akár közepes szövetkezetnek is nevezhessék. Ekkor történt aztán, hogy a járás legjobb EFSZ-e, a palóci, szocialista munkaversenyre hívta ki a tósnyárasdiakat. A tagság először gondolkodott. Aztán közös erővel megvitatták, érdemes-e ekkora szégyenben maradni, amekkora egy ilyen egyen'őtlen versenyből reájuk származhatik. Hanem akkor aztán asztalra ütött ám a sűrűvérű tagság! Hogy hát mért kéne szégyenben maradni ? Fe! kell kötni a gyócsot, oszt meg kell mutatni, hogy a tósnyárasdiakat sem a gólya költötte! Meg is mutatták. 1954-ben már az élszövetkezetek sorába küzdötték fel magukat, aztán olyan vérszemet kaptak, hogy ez idénre már le is főzték a pálóciakat. De nagy jódolgukban az állam iránti kötelességükről sem feledkeztek ám meg a tósnyárasd'ak. Ez évi tervüket 1559 kg disznóhússal, 9804 kg marhahússal, 72 526 liter j tejjel, meg 7.580 tojással tetézték meg. Aki pedig még ezek után ' sem hisz a szocialista munkaverl senyek serkentő hatásában, az j menjen el Tósnyárasdra, s hívja ki párosversenyre a tósnyárasdiakat ! Jó zárszámadás lesz A besztercebányai járásban levő radványi EFSZ-ben évről-évre jobb eredményekkel dicsekedhetnek. Az idén minden munkaegységre — a természetbenieket nem számítva — 35 koronát fizetnek ki. Érdemes volt alkalmazni az új módszereket, a sűrűsoros vetést. Igy beszélnek a szövetkezet tagjai és jogosan, mert az idén 400 mázsa gabonával többet csépeltek, mint a múlt esztendőben. Azt pedig minden szövetkezeti tag tudja már, hogy ha nagy a bevétel a kiizósben, jut bőven a munkaegységekre. Pavel Chovanec feleségével együtt 60 000 koronát kap munkaegységeire. OOOGOOOCXXXXXXSOOCCaKXXXXXXXXXX^ Egy történet nyomában D ekkenő hőséq verte a földe** ket. A nap véqiqlánqolt a tájon. Aratás ideje volt. A Csallóközcsütörtökből Csákányba vezető úton eqy napbarnított arcú parasztember nyarqalt tova kerékpárján. Nyomában por kavargott. Az ember Csákányba igyekezett, az állami qazdasáq mezeiére. Itt már megindult az aratás. Kombájn mozdult az árpatáblára. Az első kombájn a vidéken. A csodálatos masina, mely arat is meq csépel is. kaszások hadának munkáját véqzi... A parasztember eqyre hevesebben taposta a pedált. Szívébe izqalom qyűlemlett. No. ma meqlátja, ráleqelteti tekintetét. Vajon milyen is lehet az az aqyafúrt ésszel teremtette masina? — töprenq és erősen markolja a kormányt. Naqy híre már körüliramlott a tájon. Képzeletében óriásira nőnek a kombájn arányai. A kerékpár puhán gördül tovább s hátrahőkölnek az útszéli fák. És eqyszerre csak elébe állanak Csákány házacskái. Hoqy tovább hajt, az állami qazdasáq qabonatáblái térülnek elé. És tekintetébe szxír az árpatenqerben úszó kombájn. Lelép a nyereqből s a kerékpárt az út szélébe veti. Sietősen bukdácsol előre, miq csak elébe nem mozdul a qép teljes naaysáoában. Nem tud szólni csak ámul. de van is min ámul-* nia. A kombájn, mint valami mesebeli emlős, szuszogva, moroqva leqeli a kalásztenqert, s a hátulján aranyfényben játszó szalmát ereaet. ki maqából. Aztán csak ömlik, ömlik a maq a qép tartályába, miq a teherautóba nem fordítják. A kombájn nyomában tárcsák, vetőgép csörömpöl, hántják a tarlót, vetik a csalamádét. Az ember meqvakarintja fületövét és hol becsukja, hol kinyitja a szemét. De nem káprázik az a jó barna szem. Tényleg aratnak, csépelnek. szántanak, vetnek. Földbeayökerezett lábbal nézi a qép boszorkányos munkáját, s arcára felincselkedik az elismerő mosoly. Aztán vidáman mondja ki szíve érzését: — Ilyen gép kell nekünk ... 1952-ből való ez a történet... Varaa Florián, a csütörtöki szövetkezet taqja mesélte, mert ő volt az a kerékpározó parasztember ötvenkettő nyarán ... AAost itt üldöqélünk eqymással szemben Varqa Flóriánék takaros kis konyhájában. A háziqazda barna szemén kis villanások játszanak. Arcán két felöl sötét vonalakat húzott az élet. de szívét meqedzette. Jobbra fordult már sorsa ebben nz új viláqban. Mert bizony meqkönynyebült a parasztember válla, hoqy meqalakult a szövetkezet, a qépek lepték . el a mezőt... Varqa Florián az asztal lapjára fekteti a fejét és tovább beszél. — Bolond az az ember, aki ellenséqe a qépnek, hiszen méq a tráqvát se kell a szekérre viliázni. Mert a tráayahordóaép villázza fel és szórja szét a földön. Aztán a szántást, verést, aratást nem kell már a parasztnak véqeznie. Nem rokkan bele a nehéz munkába. Nem húzza a súlyos járom, amit valaha a tehetetlenség rakott nyakába ... — Bizony emlékszem a régi időkre. — rándul ökölbe tenyere. — Már suttyó qyermekkoromban arattam. Aliq múltam 12 éves. Utána aztán minden évben. Harmincöt nyáron át. Belesajqott a csontom is. Aztán markoltam az eke szarvát, fuldokoltam a cséplőoép mellett. Méqsem haladtam sokra, mert hát szeqények voltunk. Háromhektárnyi rossz földet haqyott szeqény apám, akit az első viláqháború vitt el. 9 éves voltam akkor... Kilenc bizony ... Aztán hatan voltunk testvérek. Korán meqismertem az élet nehezét, qürcölni kellett a falat kenyérért ... Nem jó azt emleqetni se. 1951-iq nehéz volt. Aztán itt. Csütörtökön is meqalakult a szövetkezet. Nem qondolkoztam sokáiq. beléptem ... Nem is bántam meq. mert mintha leszakadt volna vállamról a teher... Iqaz. hoqy a szövetkezetben is sok bej volt. meq van is méq, de a réqi élettel össze so lehet hasonlítani a mait. Cé.ny csordul arcára, ahoqy ' ejti, ereqeti szavait. — Nincs arra szó hoqv milyen naqy senítséq a qép... Én csok ammondó vaqyok. hoqy minél több qép kerül a mezőkre, annál jobb lesz a paraszt ember sorsa, meq az eqész orszáa sorsd. Áldás a qép a parasztemberre, bizony áldás és meq kell becsülnünk a qépet. Varqa Flórián elhallqat és a fülelő csendben vidáman perceq az óra. mintha csak szavát bizonygatná. DÉNES GYÖGY. NEM MESE, VALÓSÁG Három évvel ezelőtt — éppen az év vége felé, nehéz gondok nehezedtek Övári Mihály vállára. Két út állt előtte. Nem tudta melyiket válassza. A helyzet az volt, hogy nem tudta elhatározni, maradjon-e a régi munkahelyén, vagy az újat válassza. Az újat, az ismeretlent. Már-már határozott, hogy kimondja az igent az új mellett, de megint csak visszalépett. Hátha mégsem lesz jó. Nehéz volt neki, az ötgyermekes családapának választani. A diószegi cukorgyárnál, ahol már hosszú éveken keresztül dolgozott, szép összeget keresett. Jól kijött akeresetébö'. i? tartotta. húzta vissza a cukorgyárhoz. Itt volt azonban a másik lehetőség is. Szövetkezet alakult Galántán és a szövetkezetiek rá is számítottak. Ez jól esett neki. A szövetkezeti tagoknak megvolt minden okuk arra, hogy Óvári Mihályt bevonják maguk közé. Kiváló munkás volt világéletében. Különösen az állatokkal Szeretett bajlódni. A diószegi cukorgyárhoz tartozó gazdaságban elért eredményeinek híre Galántára is eljutott. A gondjaira bízott állatok jól tejeltek, szépek voltak. Ilyen tehéngondozóra volt szüksége a kezdő szövetkezetnek. A szövetkezet vezetősége többször tett célzást arra, hogy a Mihály bizony éppen közéjük való, sokat nyerne vele a szövetkezet. A hó elolvadt. A tél fagya felengedett. Szabadon lélegzett a főid, a halványszínű vetések életre kaptak. Övári Mihály arcán is felengedett a fagyos mosoly, amikor a szövetkezet mellett agitáló barátait fogadta. Talán a gőzölgő föld illata, vagy a természet újraébredése adta meg neki az erőt ahhoz, hogy végre igent mondjon a közös gazdálkodás mellett. Azzal már régen számot vetett, hogyha helyben dolgozhat, nem érdemes naponta kétszer megtenni Diószeg és Galánta között az utat. De a döntő szót mégis csak tavasszal mondta ki. Betársult a közösbe. Latyakos, sáros út vezet Övári Mihály családi fészkéhez. Az olvadó hó alatt gondosan rejtőzve, apró víztócsák várják, hogy a vigyázatlan járókelők cipőjét, sőt rosszabbik esetben a zokniját is megfürősszék. Különösen az idegenek cipője kerül könnyen a kis víztócsák gyomrába. Az idevalók ismerik már itt a járást, ügyesen kikerülik a víztócsákat. Ezen az úton kellett nekünk is végigbotorkálni, míg elértünk az Övári család villájába. Öváriék családi házát nem mi neveztük el villának. Ezt a nevet a galántaiak adták a háznak. Amikor a járókelőktől érdeklődtünk, hogy hol laknak Öváriék, az egyik nagykeszkenőbe burkolt nénike így válaszolt. — Öváriék? — aha, azok ugye, akik villát építettek. — Azt nem tudjuk, hogy építettek-e villát, hanem azt tudjuk, hogy a szövetkezetben fejő. — Az bizony — válaszol a néni. Aranyat ér annak a keze. Ö fej legtöbbet. Annyi mindent kap a szövetkezetből, hogy alig tudja hova rakni a sok termést. No de menjenek el hozzájuk, majd meglátják. Ott az utca végén megtalálják a házukat. Leszállt az est. Bátortalan léptekkel haladunk végig a hepehupás utcán. Néha-néha egészen a kerítés tövébe lapulunk, hogy kerüljük a sarat. Végre célhoz érünk. A kerítésen túl a félhomályból előtűnik Öváriék otthonának körvonala. Szép magas négyablakos épület. Az udvar tágas, négy betonlépcsőn haladunk fel a verandára. Belülről lámpafény szűrődik ki. Kopogtatunk és várunk. A pillanatnyi várakozás közben friss mész és cement szaga üti meg az orrunkat. A friss falak „illata" ez. Elárulja, hogy a tégla, a mész meg a cement még nem régen tartozik együvé. Kinyílik az ajtó. Egy pöttömnyi kislánnyal találjuk szemben magunkat. Kíváncsian néz ránk az ajtónyíláson keresztül. — Itthon van apuka? — Apuka is meg anyuka is elmentek nagyapáékhoz, mert nagyapáék megölték a pusut és most hurkát meg kolbászt csinálnak — csicsergi a mi kislányunk, aki alig lehet több három évesnél. Miq a kislánnyal évődünk, aki közben nagy szégyenkezve elárulta azt is, hogy őt Övári Marikának hívják, — megérkezik Óvári Mihály menyecske lánya. Barátságosan üdvözöljük egymást. A kis Marika hozzászalad, átkarolja a térdét, arcocskáját a kabátja mögé dugja. — Ez a mi szerény otthonunk — mondja mosolyogva a fiatal asszony. Alig három hónapja építettük. Még nincs is teljesen rendben. — No de mondják már meg, mit szólnak a mi kis családi fészkünkhöz, igaz én már nem lakom itt. Egy éve, hogy férjhez mentem, de azért minden nap ellátogatok ide. Most is azért jöttem, hogy megnézzem, mit csinálnak a gyerekek. A fiatalasszony kívánságához híven megmondtuk véleményünket a lakásukról. — No lássák, azt mondják, hogy szép, jó, modern, hát így van. Ilyet akart már régen apánk, de csak most tudta megvalósítani, most amikor szövetkezeti tag. A fiatalasszonyai együtt hagytuk el Öváriék portáját. Ütközben elmeséli, hogy az apukája eddig 543 munkaegységet szerzett. A 20 koronás előleg mellett szép összeget kapott már eddig is. Kenyér- és takarmánygabonájuk is van bőven. Most is három disznót hizlal. Bora is van. Kapott a szövetkezetből. — Es mindenki ilyen gazdag maguknál a szövetkezetben? — Nálunk nincs szegényember. Természetesen különbség van egyes tagok között. Aki jobban iparkodik, jobban járul hozzá a közös vagyon gyarapításához, annak bizony több is jut a haszonból. De hát ez így van rendjén. Ezt nálunk a mi szövetkezetünkben mindenki tudja. — Mióta dolgozik a szövetkezetben az elvtársnő? — Azt mondhatom, a kezdettől. A kertészetben kezdtem, most könyvelő vagyok. Ipariskolát végeztem, igy nemcsak a kapával, hanem a számokkal is megbirkózom. Nem vágyom sehová a szövetkezetből. Dolgozunk, jól élünk, gazdagodunk. A fiatalasszony szavai még sokáig a fülembe csengtek. „Dolgozunk, jól, élünk, gazdagodunk". Még a vonat kerekeinek a csattogása sem tudta túlharsogni ezt a három szót. Nagy ereje van ennek a három szónak, nagy, mert nem mese, nem illúzió, hanem élő valóság. Szarka István Addig, omíg le nem esik a hó ... a modral szövetkezetesek kihasználják a kedvező időjárást. A szőlőben végzett munkák mellett nagy gonddal végzik a rétek és legelők ápolását. A jövő évben növelni akarják a rétek és legelők hektárhozamát, ezért műtrágyával szórják meg a talajt.