Uj Szó, 1955. szeptember (8. évfolyam, 210-235.szám)

1955-09-25 / 231. szám, vasárnap

1955. szeptember 25, (JJ S20 5 BARTÓK BÉLA 1881-1945 A magyar zenei élet és magyar zenetudomány világhírű nagymestere, Bartók Béla tíz évvel ezelőtt húnyt el. Édesanyja az unokája számára írt megemlékezését fiáról 1922-ben ezzel a mondattal fejezte oe: „Gyakran nehéz akadályokkal kellett megküzdenie, de végre elérte azt, hogy őt ma már a jelenkor legelső zeneszerzői mellett emlegetik. Én meg büszke vagyok, hogy nemcsak nagy művész lett, de mindenkor jó, szerető fiam volt és ma is az." Az anyának ezt a szép nyilatkozatát azért említjük fel Bartókról megemlékezve első helyen, mert Bartók Béla a maga nagyszabású munkásságában soha meg nem feledkezett az édesanyja iránti szeretetről és fiúi kötelességéről. Önéletrajzában visszaemlékezve életére, a következőket írja önmagáról: „Születtem 1881. május 25én Nagyszentmiklós községben. Első zongora óráimat édesanyámtól kaptam hatodik életévemben. Apámnak, aki egy földműves iskolát igazgatott,' meglehetősen fejlett zenei képességei voltak: zongorázott. műkedvelő zenekart vezetett. gordonkázni is tanult, hogy zenekarában gordonkát játszhasson. sőt még táncdarabokat is komponált. Nyolc éves voltam, amikor elvesztettem. Halála után édesanyám mint tanítónő küzdött a mindennapi kenyérért. Először Nagyszőllősre kerültünk. aztán Besztercére. Erdélybe, s végül Pozsonyba (1893). Mivel már kilenc éves koromban kisebb zongoradarabokat komponálgattam, sőt Nagyszőlősön 1891-ben mint zeneszerző és zongoraművész a nyilvánosság előtt is szerepeltem, igen fontos volt számomra, hogy végre nagyobb városba jutattunk. Az időtájt a vidéki magyar városok közt Pozsonynak zenei élete volt a legélénkebb, s ilymódon lehetővé vált számomra, hogy tizenötödik életévemig Erkel László (Ferenc fia) taníthatott zongorára és összhangzattanra." A gimnáziumi érettségi után Bartók beiratkozott a budapesti zeneakadémiára. Buzgón tanulmányozza Wagner és Liszt szerzeményeit. Keresi az új utat. Erős nemzeti öntudat tölti el: ebből fakadt 1903-ban szerzett Kossuth szimfóniája, amelyet 1904-ben már Londonban is előadtak. A következő évek nagy fordulat évei voltak a magyar irodalomban és a magyar zenében. 1905-ben jelennek meg Ady Endre új versei, upvanebben az évben indul népdalgyűjtő útra Kodály Zoltán, s utána röviddel Bartók Béla is. És ebben az évben hangzik fel első ízben Bartók Béla egészen új stílusú zenekari szvitje. K

odállyal együtt kezdik meg a nagy felfedező utat. a magyar népdal, kincs gyűjtését. Feltárják a magyar népi muzsika legrégibb, legtisztább forrásait. Meglátják, hogy a tévesen népi daloknak tartott „magyar nóták", többé-kevésbé triviális népies műdalok árnyékában, ezektől háttérbe szorítva évszázados, régi nagyszerű népi muzsika rejtőzik. Szóval felismerik a nép zeneköltészetében a magvar zenei fejlődés igazi szerves alapját. Ez a népi zenei kincs a maga sajátos hanglejtésével. ritmikájával, tiszta dallamával kivezet a hanyatló polgári romantika világából. A lelkes gyűjtőmunkát és kutatást Bartók Béla kiterjeszti a román és szláv nyelvterületekre is. Népdalkutató munkáia mind világosabbá teszi előtte, hogy a román és a szlovák nép kultúráját ezer meg ezer szál fűzi össze a magvaréval. Ettől a felismeréstől már csak egy lépés a Bartók eredményeiből folyó politikai következmény: a Dunavölgy népeinek ellentétei mesterségesek, egy bűnös hatalmi politika függvényei. Bartók e népi alapon építette fel zenéiét, de a paraszti muzsikát magasábbrendű műzenei visszhanggal látta el. Új hangját eleinte ellenszenvvel fogadták. Nem értették meg, hogy Bartókot saját népének, a magyar nép művészetének rajongó szeretete, megbecsülése vezette el más népek szeretetéhez és megbecsü'éséhez. A magyar népdal csodálatos virágékes útja vezette őt el a román, szlovák, ukrán, bolgár, török parasztok zenéjéhez, sőt még az arabhoz is. E gyűjtőtevékenység mellett egymásután ontja magából zenei alkotásainak remekeit. Egymásután kerülnek színre a Fából faragott királyfi, A kékszakállú herceg vára című színpadi művei, aztán az Allegro barbaro több vonósnégyese. zenekari darablai. táncszvitje és más epvéb világszerte ismert alkotásai. Az 1919-es év az első világháború rombolásai után sok tekintetben megnehezítette munkáját. Programját azonban, hogy egész életében minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fog szolgálni, nemzetének és hazájának javát, mégis szívós kitartással követte. Munkássága ernyedetlenül folyt. Közben bejárta mint koncertező zongoravirtuóz egész Európát, Amerikában is megfordult. A Szovjetunióban is koncertezett, és boldog érzéssel emlékezett meg ottani munkáshallgatóságának lelkesüléséről, ps megértéséről. p gész tevékenységében és egész élete folyamán a népek közti barátság és tudományos együttműködés gondolata vezette. Egyik levelében ezt írta erről: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek mióta csak mint zeneszerző mafamra találtam, tökéletesen tudatában vaí^vok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem amennvire erőmtől telik, szolgálni zenémben." Az 1930-as évek vége felé egyre nyomasztóbban érezte a fasizmus terjedésének hatását. „A mostani események következtében nemcsak hosv új kórusokat, hanem egyáltalában semmi újat nem tudok írni." Ezek a viszonyok indították arra, hogy 1940 őszén elhagyja hazáját és' Amerikába menjen. Szomorodott szívvel követte a hazájából érkező hírekből a rettenő pusztulást, Ínséget, fenyegető káoszt, amely Magvarországot elborította. „Tudja Isten, hány esztendeig fog tartani- míg az ország valamennyire is össze tudja magát szedni — pedig én mégis szeretnék hazamenni, de végleg." Úpylátszik, a halál gondolatával foglalkozott, amely egy súlvos betegség után 1945 szeptemberében el is ragadta. szlovákiai zenetudomány máig is adós Bartók Béla Szlovákiához való kapcsolatának méltó felmérésével. Bartók pozitív állásfoglalása a Dunavölgyi nemzetek és kultúrájuk iránt abban az időben tűnt fel. amikor a két nemzetet, a szlovákot és a magyart esztelen nacionalista villongások állítatták egymással szembe. Bartók szlovák népdalgyűjteményének kiadásával kifejezésre jutna a szlovák és magyar nemzet testvéri együttműködése úgy, ahogy azt Bartók Béla életművében örökségül hagyta ránk. v-(17) Marosi mai pozícióját- fáradhatatlan munkájával harcolta ki. 1950-ben került az Ifjúsági Faluba, akkor az építkezéseknél dolgozott. Munkája közepette éles szemmel figyelte a szövetkezet alakulását, fejlődését és rájött, hogy neki itt a helye. 1951-ben tagnak jelentkezik és mint egyszerű mazei munkás végzi dolgát. Fontos, lekiismeretes munkájával hamarosan kitűnik és lS52-ben már csapatvezető lesz. a gyermekek és a munkánk, ez mindenünk. — Hát ez nagyon érdekes. — De mit lehet erről írni . .. Egyszerű, szürke emberek vagyunk. — Nem is olyan szürkék, mint ahogy állítja. Csak pillantson gyermeke rózsás arcára és maga is rájön, hogy félre akar vezetni. Marosiné a dicsérettől még inkább zavarba jön, odarohan a kislányhoz, megöleli, megcsókolja, majd mint akinek süroös a dolaa. a tűzhelyIfl^Piife Marosi Ferenc, a mezei munkacsoport vezetője majd 1953-ban, amikor Turcsina hathónapos mezőgazdasági tanfolyamra megy, ő foglalja el a helyét: megválasztják csoportvezetőnek. Azóta pályája felfelé ível. Rendkívül nagy gondot {ordít a munka megszervezésére és a minőség ellenőrzését-e. Pontosan tudja, hogy kinek mit kell naponta elvégeznie és személyesen győződik meg a munka menetéről. Ez foglalja le minden idejét, agya és szíve minden gondolatát és érzését. Marosi egyébként ma is gútai lakos. Mindöszsze 31 esztendős és két gyermek apja. Bár azok közé a pártonkívüliek közé tartozik, akikre az Ifjúsági Falu pártszervezete bizalommal támaszkodik, mint a szövetkezet kiváló és hűséges dolgozójára, eddig még egyetlen tanfolyamon sem vett részt és amilyen szívósan harcol a terméshozam növeléséért, olyan makacs konoksággal ellenáll annak, hogy továbbképezze magát. Ennek az ellenállásnak igazi okát senki se tudta nekem megmoriciam. Magam próbáltam a nyitjára jönni. Egy szombati napon felkerestem Marosit Gután a lakásán. Szerény kétszobakonyhás lakásban él családjával és felesége nagyapjával meg nagybácsijával. A lakás is a nagyapáé. Az asszony látható zavarral fogadott, mikor váratlanul betoppantam. Nyilván hallott már róla, hogy meg akarom őket látogatni, mert beszélgetésünk folyamán több ízben ismételte, hogy semmi különöset nem mondhat nekem és csendes életmódjuk semmiképp sem való újságba. Férje dolgozik, ő meg itthon végzi házi teendőit, mert a kislány még aprócska. Alighogy ezt kimondta, a göndörhajú, alvó kislány, mintha meghallotta volna anyja utolsó szavait, mozgolódni kezdett az ágy sarkában, nagy fénylő szemeit tágra , nyitotta és miután két kis öklével duzzogva kidörzsölte belőlük édes álmát, mosolya úgy áradt felénk, mint a napfény. A gyermek boldog mosolya láttán az asszpny- is elmosolyodott. — Látja — mondta meghitten —, hez siet, kiszedi a sütőből a barnára pirult túróslepényt, tesz-vesz gyors és fürge mozdulatokkal, hogy mire férje megjön, készen legyen az ebéd, mert szombaton hazajár ebédelni. De rólam se feledkezett el, azzal biztatott, hogy nagyapja is hazajön ebédre és igen érdekes dolgokat fog nekem elmondani az életéről. Nem is kellett rá soká várni. Öt perc múlva megjelent az öreg, utána Marosi is megérkezett, három függőleges ránccal a homlokán, porosan és barnás-pirosan. Az öreg, 78 éves kora ellenére, oly egyenes derékkal járt-kelt a konyhában, akár egy gondtalan fiatalember. Alighogy belépett a házba és kezet fogott velem, már beszélni is kezdett ama érdekes dolgokról, anélkül, hogy egy -szóval is kérdeztem volna. Ügy festett az egész, mintha már találkoztunk volna és folytatna valamit, amit akkor megkezdett. Szóáradata valósággal megbénított. A Marosi -házaspár tapintatosan kivonult a konyhából, hogy zavartalanul élvezhessem az öreg élénk beszédét, amely Ferenc Józsefről és az isonzói nagy csatáról szólt. Azt tudtam, hogy Ferenc József szakállt viselt, de az isonzói csatának most a szemem láttára, a nyári napsugarak özönében nőtt meg a szakálla. Egyedüli vígaszom az volt, hogy a kislány, aki fekve maradt, az ágy sarkában újra elaludt, noha az öreg igen élénk mozdulatokkal adta elő a történelmi csatát. Már-már azt is meg akarta mutatni, hol kapta a kolera elleni oltást az isonzói nővérektől, amikor összeszedtem minden erőmet és csendesen megkérdeztem, hogy mi újság a gútai szövetkezetben. Az öreg megvonogatta a vállát és igen szűkszavúan azt válaszolta, hogy nincs benn a szövetkezetben, mert már öreg és néhány hold földjét a fiával együtt műveli meg. Ezután zavartalanul tovább folytatta az isonzói csatának, élete nagy élményének történetét, mintha az elmúlt évtizedekben mi sem történt volna. A na<jy élmény kusza, zavaros szálaiból mindössze Ferenc József légypettyes, szakállas arca bontakozott ki előttem és a csata jelentette a történelem lomtárának pókhálós- kellékét. Akkor jöttem rá, hogy e szakállas légkör megfoghatatlan hínárjai gátolják Marosit abban, hogy tanuljon, hogy tovább képezze magát és szövetkezeti dolgozóink büszkeségévé és példaképévé váljon. A Plavec-család tagjai jó, megbízható dolgozói a szövetkezetnek, de Marosi hatalmas erőfeszítésével nem veheíik fel a versenyt. A családi öszszetartás azonban, amely náluk szervesen összenőtt a szövetkezettel, 4 haladás légkörét teremtette meg náluk, amely merőben ellentétes azzal a légkörrel, amely Marosi otthonában uralkodik. A Plavec család több tagja 1952 őszén, szóval a szövetkezet legnagyobb válsága idején lépett a szövetkezetbe. Amikor mások menekültek, ők az új, jobb élet reményében a szövetkezetre építettek. Ez a tény mindenesetre rávilágít arra, hogy a Plavec fivérek értelmes emberek és az eseményeket fejlődésükben látják. Belépésük alkalmával tanúi voltak a nagy viszálynak, és széthúzásának, amely rejtett, elbújtatott forrásokból marta, szaggatta a szövetkezetet, mégsem riadtak vissza a közös munkától, ellenkezőleg, nyugodt magatartásukkal és rendes munkájukkal segítettek a rendet helyreállítani. Ez bírt arra, hogy felkeressem őket. A család tagjai még nem vitték annyira, hogy motorkerékpárt vagy autót vásároljanak', mint sokan a szövetkezetben, de amint átléptem házuk küszöbét a Makarenko utcában, nyomban feltűnt nekem a csinos könyvszekrény, ahol porcelánok és csecsebecsék helyett könyveket őriznek az üveg alatt. A könyv tehát megkapta a Plavec családban a maga rangját és ez igen örvendetes jelenség olyan időszakban, amikor az Ifjúsági Faluban az apróságok egyre nagyobb számban népesítik be a virágos családi házakat és a szülőknek nem az olvasás, hanem a gyerekekről való gondoskodás és a házimunka foglalja le szabad idejét. A Plavec-család is népes, mégis a könyv oly nélkülözhetetlen lett számukra, mint bármelyik élelmiszer. Ez volt az első benyomásom, amikor este 8 óra után betoppantam hozzájuk. Plavec mama már lefeküdt pihenni, Zsuzsi, a lány, CSISZ-ülésen volt, úgy hogy csak három fivért, Ondrejt, Jánt és Martint találtam együtt. Ján, a középső, feleségével, két gyermekével, anyjával és Zsuzsa húgával elég szűkösen lakik ebben a kétszobás családi házban, de egyetlen szóval sem panaszkodik. Egész magatartása azt árulja el, hogy pillanatnyilag nem lehet a helyzeten változtatni és jó ideig még várnia kell, amíg jobb lakáshoz jut. Ondrej a legidősebb és Martin a legfiatalabb, most látogatóban van Jánnál, Pavel fivérük problémájáról beszélgetnek, aki raktáros volt, dc megbetegedett és hosszú hónapok óta gyógykezeltetésben részesül. Szociális segélyt kap, nincs ugyan szüksége anyagi támogatásra, de a félhektár háztáji megművelésében segíteni kell az asszonynak, akinek mindig elég a dolga a két gyerekkel és amellett az utolsó hetekben ő is gyengélkedik? Pavelnek is a tüdejével van baj és Ján elmondja, hogy ez még a régi világ öröksége, amikor senki az égvilágon nem törődött egészségi állapotukkal ts már mint 10—12 éves gyerekeknek segíteniük kellett a szülőknek a részaratásban. Később, amikor az anyjuk sebtiben felvett pongyolában bejön, elmondja, hogy Pavel születése után alig négy héttel már a férje nyomában szedte a markot, és a kis Pavel ott hevert egy fa árnyékában a füvön. De mindjár hozzáteszi, hogy más kisgyerekek is voltak ott, nemcsak Pavel. (Folytatása következik.)