Uj Szó, 1955. augusztus (8. évfolyam, 184-209.szám)

1955-08-17 / 197. szám, szerda

1955. augusztus 17. UISZO 5 E

l L' így mást kergetve száguld a két „ZIM" autóbusz az erdőövezte műúton. Félórája, hogy elhagytuk a fővárost, s közeledünk célunk, a Moszkvától nyugati irányban alig 40 kilométerre levő Lúcs kolhoz gazdaságának színhelyére. Hiába meresztjük szemeinket, az erdőtől, a sűrű bokroktól nem lytjuk a tájat, csak olykor-olykor villan elő egyegy nagyobb tisztás, melyet betöltenek a falu szolid faházai, s közülük büszkélkedve emelkednek ki az új, emeletes kolhozépületek, magtárak, a kultúrház, az irodahelyiség és ezek körül meg-megcsillannak a kolhozparasztok piros cserepes, vagy fehér pálatelős most épült, vagy éppen épülőfélben levő lakóházai. Ha hosszasan elnézed a falut, itt legjobban észreveheted a múlt, a régi találkozását a jelennel, az újjal, mert ez minden szónál ékesebben beszél. Megmondja, milyen volt a régi orosz falu, milyen most, de azt sem hallgatja el, milyen lesz majd az új kolhozfalu ... Autóbuszunk meglehetősen gyorsan száguld, így ha visszatekintsz a falu felé, az új épületek között gyorsan elmosódnak a törpe faházak, csupán a kupolás templomtornyot láthatod a távolból is, hiszen orosz földön is, úgy mint mifelénk, a templomokat rendszerint dombra építették. Húsz kilométernyi utat tehettünk már meg. Egyre ritkább az erdő, kevesebb a fa, elfogynak a bokrok, s újra gyönyörködhetsz a széles rónaság különféle terményeiben. Ezen a vidéken kevesebb búzát, gabonafélét látsz, mint Ukrajnában, nagyobbára krumpli, répaföldek és zöldséges kertek maradnak el mögöttünk. ' etérünk a főútról, egy-két kanyar, majd húsz percnyi út után megállunk egy sárgára meszelt, zöldzsalugáteres emeletes faház előtt. Pillanatok alatt kiszálhink az autóbuszból és a ház ormán szemünkbe ötlik egy nagy tábla: Lúcs kolhoz, Oblaszt Moszkva, krasZnogorszki rajon. (Moszkvai kerület, krasznogorszki járás.) Senkinek sem kell kérdeznie sem a tolmácsot, sem pedig a vezetőt, Matevjevics elvtársat. Mindenki tudja, hogy itt vagyunk a Lúcs kolhozban. De valami mégis nyugtalanít bennünket. A kolhoz irodája előtt három teherautó és két személykocsi áll. No, a teringettét, — mondja mellém somfordálva Beles bácsi. — úgy látszik, hiába jöttünk, itt valami küldöttség van. Nem értettük az egészet, hisz az úton azt mesélte Matevjevics vezető, hogy tegnap volt egy amerikai delegáció ebben a kolhozban. Ma mi teszünk látogatást, s így valószínű, hogy nem hívtak meg más delegációt. Ettől sokkal jobb kolhozok vannak a Szovjetunióban és Moszkva környékén is, mert hiszen, amint megtudtuk, ez egy átlageredménynyel gazdálkodó közepes kolhoz. Beles bácsinak nem ment a fejébe, miért hozták éppen ide az amerikai delegációt. „Nem hogy a legjobb kolhozba vinnék őket, hisz ha hazamennek, úgysem mondják el a valóságot és ha itt meglátják a faházakat, odahaza majd azt mondják, hogy a szovjet kolhozparasztok nyomorban élnek". Matevjevics elvtárs csak mosolyog, s csakhogy ki nem mondja: „Sok szépet láttak már az amerikaiak nálunk és voltak már több kolhozban; ha ők így kívánták, nézzék meg ezt is." Aggodalmaink eloszlottak'; amint az ajtóban egy magas, sötétkékruhás, ötven év körüli férfi jelent meg. Kezet ad vezetőnknek, majd Üdvözöl bennünket és befelé tessékel. (Az iroda előtti teher- és személykocsik a kolhoz tulajdonát képezik.) Ropogós, száraz falépcsőkön ballagunk fel az emeletre. Egyszerű kolhoziroda. Kívülről senki sem gondolná, hogy bent egy tenyérnyi telyet sem találsz a padlón, ahol TDizennégy nap a ^Szovjetunióban ne volna szőnyeg. Középen hosszú asztal, körülötte székek, helyet foglalunk. Mi Beles elvtárssal egy kétszemélyes fotelbe helyezkedünk el jegyzetfüzettel a kezünkben. P

rjáhim Cikon Szergejevics, ez a sudár tréfás, kedves ember az elnök, egyik lábára biceg, a háborúban sebesült meg. Áll az asztalfőnél és megkérdi, akarjuk-e, hogy ö beszéljen a kolhozról, vagy inkább mi adjunk fel kérdéseket, melyekre felel. Az általános döntés alapján abban egyeztünk meg, hogy mondja el ö a kolhoz rövid történetét, beszéljen a gazdasági eredményekről, s azután pedig ki mire kíváncsi, megkérdezi. A Lítcs kolhoz 1929-ben alakult, 410 családi egység közül 310 tagja van. A földterület 1448 hektár, ebből 800 hektár szántó, 200 hektár rét. S mivel a talaj és az éghajlati viszonyok nem igen kedveznek a gabonatermelésnek, a vetésterület javarészét kapásnövények és zöldségfélék képezik. Öszszehasonlítás képpen elmondja, hogy a 800 hektáros szántóterületből 307 hektáron termelnek kapásnövényelcet, 244 hektáron gabonát, a fennmaradó többi területen pedig takarmányt. Ez bizonyítja, hogy a kolhoznak a zöldségtermelés mellett igen gazdag állattenyésztése is van. Kiváltképp nagy a bevétel a 76 ezüstrókából. A zöldségtermeléshez nagykiterjedésű (5000 négyzetméter) üvegházat építettek a háború után. (A háború előtti tönkrement a harcok, a pusztítás következtében.) A kol' hozisták munkáját sokban megkönnyíti a nagyfokú gépesítés. Alig van a gazdaságban qlyan munka, amelyhez ne használnák fel a gépeket. Legyen az aratás, (aratás alatt 20 kombájn dolgozik), zöldségka/sálás, takarmány.elökészités, etetés, trágyázás, mindenütt oit látjuk a gépet. Ottlétünkkor is egymás után fordultak ki a teherautók (12 teherautójuk van) az udvarból, hogy terhüket, a friss zöldséget, a mosolygó piros pai adícsomokat, a zsenge zöld káposztát, a sárgászöld paprikát, s a krumplit a fővárosban hagyva, újabb rakományért forduljanak vissza. Ez a kolhoz, egyik jelentős tényezője Moszkva zöldség- és gyümölcsellátásának. r^ miután egyelőre nem hang.j zott el különösebb kérdés, felkerekedtünk, megtekintettük a kolhoz gazdasági udvarát. Első utunk egy nagy — szálfákból épített — ragyogóan tiszta szarvasmarhaistállóba vezetett. A tehenek gondozói (asszonyok és fiatal lányok) egytöVegyig fehér köpenyben vannak. A csoportvezető, Irena Ivanovna készségesen magyaráz a csoport munkájáról, az elért sikerekről. Százhúsz fejőstehenet gondoznak, etetnek, fejnek, ápolnak, tisztogatnak, mindegyikükre 12 állat ellátása jut. Háromszor etetnek és fejnek naponta. Egyegy tehén napi tejhozama 10—12 kiló. A jutalom 100 liter tej kifejéséért 1,7 munkaegység, és ezenkívül, ha az etető tisztántartja az állatot, tehenenként havonta 2 munkaegységet kap, ha elhanyagolja őket, 2 munkaegységet levonnak. Külön jutalmat kapnak a gondozók, ha az állat megellik. Ezért hét munkaegység jár addig, amíg a borjú húsz napos, az elválasztásért pedig külön 5 munkaegységet kap az állatgondozó. Egy munkaegység értéke 15 rubel, előleg 10 rubel. Ezenkívül minden munkaegységre jár 5 kg krumpli, 5 kg zöldség, 1 liter tej és 10 deka hús. Számítsuk ki tehát, mit keres egy olyan kolhoztag, aki egy év alatt 500 munkaegységet szerez. A múlt esztendőben egy-egy kolhoztagra átlag 479 munkaegyKILENCEDIK NAP ség jutott, de az állattenyésztésben nem egy olyan példa van, hogy egy-egy tag több mint 800 munkaegységet szerzett. S mivel ez a termelés fő ága, innen van a kolhoz legtöbb jövedelme, az itt dolgozóknak a keresete is jobb. Az eímjíít évben csupán prémiumképpen 59 tonna tejet, 64 malacot, 39 borjút és 29 ezer rubelt kaptak az állattenyésztő brigád tagjai. A kolhoznak 360 szarvasmarhája, 290 sertése, 64 lova, 76 ezüstrókája, 1200 szárnyasbaromfia van. 77 gy tag átlagos évi pénzjöveI j delme tehát 7500 rubel, s mivel minden munkaegységre természetbeni is jár, egyegy kolhozparaszt jelentős menynyiségű baromfit és zöldséget kap és 500 l tejet. Ezt pénzben átszámítva hozzáadjuk a keresethez és ha ehhez hozzászámítjuk a 8—10 ezer rubelt, amit a kolhoztagok a háztáji gazdaságukon termelt zöldségféléért kapnak, (Moszkvában külön elárusítóhelyük van, ahol a terven felül és a tagok háztáji gazdaságaiban termelt feleslegeket árusítják szabadpiaci árakon) arra az eredményre jutunk, hogy egy kolhoztag átlagos jövedelme egy esztendő alatt kitesz 20—25 ezer rubelt, illetve ennél is többet, hisz még nem számítottuk be a terv túlteljesítéséért kapott prémiumokat. Ezek a szürke számok, adatok így első látásra talán nem sokat mondanak. Érdemes azonban mélyen elgondolkozni felettük, s mögöttük ott látjuk képzeletben a szovjet embert^ a szolgasorból magas életnívóra jutott kolhozparasztot. Milyen törhetetlen akarat, erő kellett ahhoz, míg a szovjet kolhozparasztok idáig jutottak. A háború, majd a forradalom utáni évek nehézségei, a gépek hiánya ugyancsak próbára tette a kolhozparasztok életét. De ezek az emberek nem csüggedtek el egy pillanatra sem. Berendezkedtek, felépítették az istállókat, nagy üvegházakat. S mire már „egyenesbe" jöttek volna, újabb s talán a legnagyobb megpróbáltatás, a második világháború borzalmai tették tönkre sok éves munkájuk gyümölcsét. A gazdasági épületek legnagyobb része tönkrement, az állatok elpusztultak, s igen sok, úgyszólván minden készletüket felemésztették a háborús évek. A győzelem után megacélosodott akarattal, vasszorgalommal láttak munkához. A már csaknem tönk szélén álló kolhoz virulni, fejlődni, erősödni kezdett, annyira, hogy 1950-ben öt falu kolhozparasztja egyesült ebbe az erős gazdasági egységbe. Öt falu határa, öt falu jövőt építő parasztjai közös öszszefogásának eredményeként ma már a „Lúcs" kolhoznak jólmenö gazdaságán, legmodernebb gépein kívül 150 gyermek részére óvodája, 3 közép- és két hétéves iskolája, filmszínháza, kultúrháza van, melynek könyvtárában 17 ezer könyvben válogathatnák az olvasni, tanulni vágyó kolhozparasztok, s amint már említettük, két személykocsijuk is van, nem beszélve arról, hogy kevés olyan családot találunk, amelynek otthonát ne tenné kedvessé a munka utáni pihenés idejében a rádió, sőt nem egy falon televíziós rádióvezetéket is látunk. Az ifjúság és az idősebbek esti szórakozására is sok-sok alkalom nyílik. Erről gondoskodik a kolhoz énekkara, színjátszó gárdája. Vidám ünnepségek, tánc, színjátszás teszi változatossá a falu, a kolhoz vasárnapi életét... E sok látványosság után Beles bácsi kételyei is eloszlottak, megnyugodott, hogy az amerikai farmerek sok olyant látták itt, amit nem igen hallgathatnak el otthon hazájukban. Mert ha voltak is szemek, amelyek csak ferdén látták ezeket a dolgokat, (ahogyan az elnök említette), minden lépésnél dolgozott a filmfelvevő gép és a fényképezőgép: ezek nem hazudnak, s ha a filmvevögép lencséje meglátta a faházakat, meg kellett látnia azok tetején a televíziós rádióvezetékeket is, s ha a családi házat belülről is filmezték, fényképezték (az elnöktől megtudjuk, hogy igen sok családi házban voltak az amerikaiak), ott lesz a filmen a televíziós rádiókészülék, látszik a szép bútor, a padlón a süppedő szőnyeg s a ház lakóinak örömtől sugárzó jövőbelátó arca. T)eles bácsival beszélgetek a l) gazdaság megtekintése közben. Ő is temérdek jegyzetet csinált. Már az irodában mindent, amit egy ilyen idős embernek~a kezei le tudnak írni, feljegyzett. Közben meglepődve rámpillantott. Kiváltképpen az olyan milliós összegnél lepődött meg, mint azon, hogy az idén a kolhoz az állattenyésztésből négymillió rubel jövedelemre számít. Volt egy ötperces szünet és vitázni kezdtünk Beles bácsival. 6 csak azon csodálkozott, hogyan tud a kolhoz ilyen mérhetetlen jövedelemre szert tenni. S közben még egy dolog igen érdekelte (saját magára gondolt talán, hisz már 65 éves) és megkérdezte az elnöktől, hogyan élnek itt az öregek, milyen támogatást kapnak a betegek, azok, akik hosszantartó betegségük miatt munkaképtelenek. Erre is megkaptuk az érthető választ. Ha valaki megbetegszik, két hónapig, szerzett munkaegységének átlagát kapja. Ha súlyos betegségben szenved, mely elhúzódhat évekig is, egy bizottság (amelyben orvos is van) megállapítja a betegség súlyosságát és aszerint, hogy a betegnek mire van szüksége (diéta, jobb életmód, különösebb gyógykezelés )

x a kolhoz szociális alapjából állandó havi fizetést kap, s ha gyógykezelésre szorul, a kolhoz fedezi a költségeket. S honnan ez a sok pénz? — kérdezheti valaki. Az emberre igen nagy gondot fordítanak. A szociális segélyből nemcsak a betegeknek juttatnak, hanem ebből tartja fenn a kolhoz a kisdedóvót, ebből kapnak fizetést az anyák terhességük ideje alatt, s ebből fedezik az élenjáró kolhozparasztok költségét, akik (évente hatvanan) az ország legkülönbözőbb üdülőhelyein töltik fizetett szabadságukat. Minden tag, aki ledolgozza az előírt — évente legalább 200 munkaegységet, egyhónapos fizetett szabadságot kap, s szabadsága ideje alatt munkaegységének átlagát kapja. Ez igen tetszik Beles bácsinak. És még igen sok mindent mondhatnánk a kolhozparasztok szociális helyzetéről, munkamódszereiről. Kíváncsi voltam arra is (mire nem kíváncsi egy újságíró?), hogyan vélekedik erről Beles bácsi. No de most inkább használjuk fel az időt és nézzünk szét még jobban a kolhozban, hogy minél több tapasztalatot szerezzünk. Beles bácsi is megegyezik ebben, azt mondja, hogy majd hazafelé a vonatban elbeszélgetünk az itt látottakról... ]\Tsm sokkal azután, hogy BeJ_ V les bácsi elment mellőlem, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Matevjevics vezetőnk és Beles bácsi nagyban magyarázkodnak. A többiek körülállják őket, nevetgélnek és tetszik nekik a két öreg kedélyes beszélgetése. De miről is beszélhetnek? Talán a 14-es háború élményeiről? Nem tévedtem, mert amint közelebb húzódok a csoporthoz, jól hallom, amint Matevjevics elvtárs megkérdezi Belkí bácsit: — És itt is harcoltál Ukrajnában? — Harcoltam bizony. — Én is itt küzködtem az ukrajnai fronton. Hát bizony sokszor hetekig ültünk a vizes lövészárokban. — Akkor lőttünk mi egymásra is, Matevjevics elvtárs. Hej, csak most gondolok arra, ha eltalálja a puskagolyó valamelyikünket, bezzeg nem állhatnánk most itt, „farkasszemet" nézve egymással — mondja tréfásan Beles bácsi. Majd kis szünet után halkan folytatja: — Ellenetek, az oroszok ellen harcoltam. És lehet, hogy rád is céloztam akkor... Szégyellem magam, hogv most meg a ti vendégetek vagyok. Hát megérdemlem én azt, hogy hozzátok jöhettem?... De mondd, elvtárs, ugye azért nem haragszol rám, hisz én azt sem tudtam, miért kell kínlódnunk a fronton, szenvedünk étlen-szomjan, fagyoskodni a hideg télben. — Dehogy is tudhattad te azt, hogy miért harcolsz! Ha tudtad • volna, egész biztosan a forradalomban közénk, a vörös hadseregbe álltál volna. Pedig ahogy mondottad, Tarnopol körül is harcoltál. Én akkor Tarnopol városparancsnoka voltam. Volt. ott az én seregemben orosz, német, cseh, magyar; milyen bátor gyerekek voltak! Ahol azok megjelenjek, pusztult az ellenség, szaladt elölünk lóhalálában. — Ej, ha tudtam volna, miért volt a forradalom. — mondja Beles bácsi... — De ugye, nem haragszol rám, bajtárs? — Ugyan, mit gondolsz, öreg — mondja tréfásan Matevjevics, aki csak két évvel fiatalabb Beles elvtársnál. — Más azóta már a világ. Meg mi is! — Hát igaz. Matevjevics Beles bácsi vállára teszi kezét s tréfásan szól: — Te harcoltál a cárért, én a cárért, aztán jött a forradalom, te harcoltál tovább a cárért, de én már a szabadságért, meg ezért a világért, ami nálunk és ami nálatok is van. — Te akkor sokat harcoltál a békéért — mond ja Beles bácsi. Ez pedig nagy dolog! Olyan nagy, hogy e találkozás örömére iszunk egyet a jó moszkvai vodkából. —Százötven grammot — mondja tréfásan Matevjevics. — Akár háromszázat — teszi hozzá Beles bécsi... És a két öreg, az egykori „ellenségek" ettől a naptól kezdve a legjobb barátságban töltötték a napokat, no meg az estéket. Ma sem feledkeztek el a békepohárról. L

efekvés előtt szállodánk vendéglőjébe néztem be és megittam egy pohár málnaszörpöt. Későre járt már az idő. Küldöttségünk tagjai az egész napi séta után fáradtan elpihentek, de Matevjevics elvtárs és Beles bácsi ma annak ellenére, hogy túl vannak a hatvanon, nem fáradtak, nem pihennek. De ... lehet, hogy pihennek, lehet, hogy ez az együttlét számukra többet ér mindennél. Barátkoznak, beszélgetnek, ülnek az asztalnál, kedélyesen szórakoznak a békepohár mellett... Sok, igen sok mondanivalója lehetett a két öregnek a régi időkről, a régi világról, fiatal éveikről, na és talán a legtöbb a mai szép életről... Dehogyis öregek még ők, csupa jókedv minden szavuk, minden mozdulatuk... MÉRY FERENC.