Uj Szó, 1955. augusztus (8. évfolyam, 184-209.szám)

1955-08-06 / 188. szám, szombat

1955. augusztus 6. UISZO 7 tizennégy nap a Szovjetunióban A múlt hónap utolsó hetében jöttem meg a Szovjetunióból, a moszkvai mezőgazdasági kiállításon résztvett ötventagú küldöttség egyik tagjaként. Egy hetet töltöttem Moszkvában. Ez idő alatt sok szép látnivalóban volt részem. Természetesen egy hét nagyon rövid idő ahhoz, hogy a csaknem 6 milliós szovjet fővárost ezernyi szépségével, égbenyúló magas épületeivel, szépen rendezett 60—70 méter széles utcáival, virágdús, zöldlombos parkjaival tőről-hegyről átjárja, megnézze az ember. Mégis ez alatt az egy hét alatt (az utazást is beleszámítva 2 hétig voltam a Szovjetunióban) annyi sok élményben volt részem, hogy ez talán túlságosan is sok egy embernek, ezért úgy érzem, hogy megosztom örömömet, élményeimet másokkal is, azokkal, akik még sohasem jártak szovjet földön, s hogy tegalább az írott betűk segítségével — már amennyire sikerül érzékeltetnem — lélekben eljussanak Moszkva legszebb helyeire, a Kremlbe, a pompás Gorkij-parkba, a Lenin-Sztálin mauzóleumba, s ha majd naplómban odáig jutok, képzeletben együtt repüljenek velem a Lomonoszov egyetem villám-felvonóján a harmincadik emeletre. Mi sem könnyebb egy újságíró számára, minthogy benyomásait, élményeit papírra vesse, hűen visszaadja mindazt, amit látott, hallott, tapasztalt a 220 milliós ország szívében, ütőerében, szeretett fővárosában, Moszkvában. De nincs annál nehezebb, ha írás közben szinte állandóan szemed elé tornyosulnak az élmények, s emiatt nem tudod, melyiket ragadd meg, melyik legyen az érdekesebb és írás közben úgy érzed, mintha valaki állandóan azt, súgná a füledbe, „ezt okvetlenül írd meg, hisz ez a legszebb élmény", vagy „már megint megfeledkeztél valamiről. Hát annak az egy napnak szépségeit sem hagyhatod ki naplódból!" Ilyenkor aztán ott van a tollforgató ember leghűségesebb segítőtársa, a jegyzetfüzet; bele-belepislant, máris tudja, miről is írjon. Igen ám, ha az újságíró riportot ír, a jegyzeteit aszerint állítja össze, amilyen riportot akar írni. De mit csináljon akkör, ha két nagy füzet is tele van jegyzetekkel és minden, még a kicsinek tetsző élmény is óriásnak tűnik. Ilyenkor bizony nehéz eldönteni, mit írjon meg, s mit hagyjon el az útinaplóból. Én is sokáig törtem a fejem, végül mégis azt gondolom, hogy hozzálátok és sorjában megírok mindent, amit a Szovjetunióban láttam, még pedig úgy, hogy a két hét minden egyes napjának legszebb élményeit papírra vetem. Elöljáróban szabadjon röviden vázolnom, milyen összetételű volt küldöttségünk. Mivel útunk fő célja a moszkvai mezőgazdasági kiállítás megtekintése volt, így leginkább szövetkezetekből, állami gazdaságokból, nemzeti bizottságokból választották ki a küldöttség tagjait. Ezenkívül négy újságíró és két felelős funkcionárius volt a küldöttségben a Földművelésügyi Minisztériumból. A prágai pályaudvaron vagyünk. Ügy, mint a küldöttség többi tagja, én is türelmetlenül várom az indulás idejét. A 4. számú vágány peronján állunk kis csoportban. Az óra mutatója csigalassúsággal halad. Igen lassan telik az idő. Szerencsére vezetőnk összehívja a küldöttség tagjait egy kis megbeszélésre. Megkapjuk a vasúti jegyeket, s megmutatják a kocsikat, amelyekbe aztán nyomban be is szállunk. Zöldre festett hosszú harmincegy hellyel (nappali és egyben hálókocsi) ellátott orosz gyorskocsiba kerültem, amely Prágából egyenesen Moszkvába megy. Nagyon örültünk, mert hisz ebből a kocsiból nem kell átszállnunk egészen Moszkváig. Elhelyezkedtünk. Ebben a kocsiELSO NAP ban csak mi utaztunk, kivéve egy fülkét, ahol két orosz ember volt. Mindenki úgy igyekezett elhelyezkedni, hogy az ablak mellé kerüljön. Mindenki minél többet akart látni, lehetőleg mindent, amit csak a szem be tud fogadni. És érthető is volt ez az okoskodás, hisz Moszkváig csaknem 3000 kilométeres út állt előttünk. Jómagam is csaknem az egész úton az ablakra szegeztem tekintetemet, hiszen olyan tájon utaztunk, amely előttem ismeretlen, s amelyről csak könyvekből, térképről vagy képes levelezőlapokról tudtam valamit. A gyors keresztülhaladt Kárpát-Ukrajnán, érintve, Munkácsot, Munkácsy Mihály, a híres festőművész szülővárosát, majd tovább érve lassan-lassan fogyni kezdett a síkság, s ayakran húzódtak vonatunk oldala mellett enyhén emelkedő, szép. szelíd zöld lankák, melyeket egészen fel a domb tetejéig fenyveserdő övez, sebesen zúgó patak szel ketté és csendesen csörgedező folyócska kerülget ... Ej, már megint elkalandoztam. Hisz mindezt útunk második napján láttuk. Pedig van ám egy-két élményem az első nap eseményeiből is, de nem tehetek róln ha Ukrajna rónáira és a Kárpátok erdőborította hegyeire gondolok, képzeletben már ott is ülök a moszkvai gyorson. /

gy hát nem írok most a mi tájainkról, a természeti szépségekről, noha hazánkat is gazdag, gyönyörű szépségekkel ajándékozta meg a természet. Ezt hagyjuk más alkalomra, na meg azt hiszem, ha minden olvasó nem is, de sokan utaztak Prágából Kassára, vagy esetleg Csernöre, így aztán elnézik, ha elmarad az útleírás és inkább az első nap benyomásairól s a küldöttség tagjainak ismerkedéséről írok néhány sort. Rencés Sándort már régebb idők óta ismerem. Többször hallottam a nevét, nem egyszer olvastam róla újságok hasábjain is. Személyesen azonban csak az EFSZek II. országos kongresszusán ismertem meg, amikor átvette az „érdemes dolgozó" kitüntetést. Vele egy fülkébe került az öreg „Gyedo" (így becézik őt, már Prágában összebarátkoztak Rencéssel és egy CSISZ-taggal, aki a határvidék megművelésére indult mozgalom egvik élharcosa; Gőtz Leosnak hívják.) Beles Ján a suchohradi messze környéken híres szövetkezet hatvanötéves csoportvezetője. S milyen jókedvű, humoros ember ez a Gyedo. Csák egyet fájlal. Ő is szeretett volna az orosz kocsiba ülni, mert az kényelmesebb, mint a miénk. Az orosz kocsiban tágasabb a hely, na meg az olyan, hogy át lehet változtatni hálókocsira, a Beleséké pedig csak egyszerű hálókocsi — egész éjjel, egész nap. No meg még valami bántotta az öreget. Azonkívül, hogy az útravaló mellé még jó hazai pálinkát is csomagolt be neki gondos • felesége, nagyon fájt a szíve egy szamovárban főzött orosz teára. Az ő kocsijukban pedig szamovár sem •volt. Megnyugtatjuk Beles bácsit, hogyha eljön hozzánk látogatóba, megkérjük a mi készséges kedves vonatkísérőnket, Melnyik Anatolij Vasziljevicset „a gondos anyát" (igy jellemezte őt m.indenki a kocsiban, mert ahogy törődött velünk, ügyelt vyinden lépésünkre, nehogy valamelyik állomáson lemaradjon valaki, főzte a szamovárban a teát napjában ötször-hatszor, s ha úgy kívántuk, tízszer, elkészítette fekhelyünket, habfehér párnahuzatokat adott mindenkinek, mindennap kétszer porszívózta a süppedő szőnyegeket — így csak egy gondos anya törődhet kicsinyeivel). főzzön Beles bácsinak is egv pohár valódi orosz teát. Erre aztán a mi Beles bácsink jobb kedvű lett. elfogadta a meghívást, visszahívott másnapra, hoav neki meg van az üvegben a Kiskárpjítok hegyének a levéből és majd elkóstolgatjuk az úton. Elfogadtam a meghívást... G

yorsan peregtek az események, egyik a másik után, s noha vonatunk 80—90km sebességgel szelte a kanyarokat, mégis úgy tűnt, mintha lassan haladnánk. De miért? Nem nehéz erre feleletet adni, hisz képzeletében talán már mindenki Moszkvában jár, a széles Gorkij utcában sétálgat, vagy a Lomonoszov egyetem magas tornyait csodálja. Éjfél után értünk Zilinára. A fülke lakói lassan elcsendesednek csak itt-ott látni egy-egy sétálgató embert. Útitársaim Hojé elvtárs, küldöttségünk vezetője, Pelikán Karol, eov traktor állomás igazgatója, Jindfich Lukes, a zateci traktorállomás főagronómusa — akikkel Moszkváig együtt utaztam — szintén álomra hajtották már fejüket, lehet, hogy álmukban már ők is valahol a nagy ukrajnai rónaságon járnak ... Kocsink mellett álldogál Melnyik Anatolij Vasziljevics, a kísé rönk. Elmerengve nézi a földet, s nagyokat szippant a „papiruszból", a hosszú szopjkás, jellegzetes orosz cigarettából. Vajon neki hol járhat a képzelete, mire gondol? Moszkvára, a szülővárosára, vagy csupán a város egvik új lakástömbjére, amelyben felesége és kisfia alussza békés álmát? Nagy a távolság, majdnem háromezer kilométer, de hova el nem jut az ember a képzelet szárnyán? Odamegyek hozzá. Megszólítom. Sokat járt már Prágában, s így egyet s mást megtanult már a csehek nyelvéből, én is töröm egy kicsit az oroszt és gondolom, valahogy csak megértjük egymást, hisz keze is van az embernek. Persze, hogy Moszkvára és feleségére is gondolt, de a nagy töprengés mögött más dolog húzódott meg. Utazó társát, a cseh hálókocsi kalauzát sajnálta. Zsúfolt a cseh kocsi, tele van minden fülke és annyi hely sincs, ahol a kísérő legalább az éjszakai órákban kipihenhetné fáradalmait... Hát arra nem számították a mi tervezőink, hogy a hálókocsihoz egy kísérő is kell és legalább egy külön fülkét az ő részére is csináltak volna a kocsi végében. Miért nincs a mi kocsijainkban is' olyan külön fülke, mint az orosz kocsiban Melnyik Vasziljevicsnek. T7~ őzben egy zilinaii vasutas is csatlakozott hozzánk, Oláh Zoltán, Füleken lakik, íilinán teljesít szolgálatot. Kíváncsi volt nagyon az orosz kocsi belsejére s azt mondja, szeretné megnézni. Vasziljevics kissé tétovázik, hisz az utasok már pihennek, nem akarja zavarni őket. Végül csendre intve bennünket, bevezeti Oláh Zoltánt. Amaz nem győzi csodálni a hosszú kocsik kényelmesen berendezett fülkéit, s szinte félve lépked a süppedő szőnyegen. Feltűnik neki, hony nincs szemét a kocsiban, nem dobálják el a cigarettavégeket a folyosón és ami a legfontosabb az utasok szempontjából, — nincs korom az üléseken. Hát hogy lenne, ha a porszívógép mindennap felszedi. Hát még mennyire bámulatba ejti az egyik sarokban lévő kis gépezet, a csillogó szamovár. Megnézi a mosdókat is. ahol kis kézi zuhanyok is vannak. Ha nem volna éjfél, most a rádió vidám zenéje fogadná őt. ... Oláh Zoltán csak néz szótlanul egy ideig, látni rajta, hogy igen meg van hatva. Csak áll és vár, mintha ki sem akarna szállni a vonatból. így álltunk itt egyideig mind a három elgondolkozva míg végül a forgalmista éles füttyszavára ocsudunk fel. Az indulást jelzi. Oláh Zoltán kezet szorít Vasziljeviccsel és azt mondja: „Hej, de szeretnék ilyen vonaton szolgálatot teljesíteni". Oláh Zoltán, a vasutas ilyen kocsikról álmodozik. Vajon hol járnak álmukban küldöttségünk tagjai? Ki tudja, de mi se akarjunk álomfejtők lenni, mert két nap múlva mindannyiunk álma valóra válik: Moszkvában leszünk. MÉRY FERENC. Göttingen közbeszól írta: Fábry Zoltán Göttinga, Göttingen: ma ismerősen csendül fel a tegnapi név, mely a magyar kultúrtörténetnek is részese volt. Göttingen, a göttingeni egyetem, ma újságok szenzációja, gyűlölet és csodálat forrása, káromlások és üdvözlések címzettje. Göttingen nevét ma New-Yorktól—Tokióig, Helsinkitől— Sidneyig áldják és átkozzák. A göttingeni egyetem azelőtt sem volt alattvaló-vallás hiteshelye. Patrónusai, a hannoveri királyok, hírhedtek voltak törvénytiprásukról, zsarnoki brutalitásukró" és emberkereskedelmükről: a külföldnek eládott katonák nagyrésze inne;n került ki és így nem csoda, ha 1837-ben hét göttingeni professzor kelt a hannoveri alkotmány védelmére. A diákság tüntetést rendezve csatlakozott hozzájuk, a német értelmiség legjobbjai szolidaritást vállaltak velük és a világ felfigyelt: a szellem ellenállt és vétót mondott. Száztizennyolc év múlva a göttingeni egyetem újra vétót mondott. Vétójának tárgya ez alkalommal az újra éledő német fasizmus, a Nyugat-Németországban újra jogaiba visszahelyezett és kulcsállásokba csempészett nácizmus. A göttingeni egyetem tiltakozását ma „Schlüter-ügy" néven ismeri a világ. Leonhard Schlüter jólismert göttingeni fasiszta. Könyvkiadó, aki volt Gestapo-főnökök és egyéb életfogytiglanra ítéltek memoárjait adja ki. Schlüter, a Hamburger Echo szerint „a demokrácia nyílt ellensége, a fasiszta gondolatok terjesztője". És ezt az embert, aki 1951-ben nyíltan jelentette ki, hogy „a nemzeti szocializmus a század legegészségesebb német mozgalma", kinevezték Alsó Szászország közoktatásügyi miniszterévé! A német kultúra a Schlüterek kezén, a német ifjúság a Schlüterek irányítása alatt: a nyílt fasizálódási folyamat ezzel kétségtelenné vált! Ahol az existencializmus világszerte ismert és nácivá züllött filozófusa, Martin Heidegger, 1953-ban megjelent könyvében, (Bevezetés a metafizikába) „a nemzeti szocialista mozgalom belső igazságát és nagyságát" dicsérheti, ott az írástudóknak e tegnapira ráduplázó árulása csak a Schlütereket dobhatja igazoltan a felszínre. Heidegger és Schlüter egynyelvűsége riasztó példa: Banse „nemzetfilozófiája" rangban megint előreugrott. Schlüter mint kultúrairányító: a fasizmus legnyíltabb rehabilitálása, realizálása. Schütler: erőpróba, provokáció! És itt, ezen a veszélyponton kért szót a göttingeni egyetem. A göttingeni egyetem rektora és szenátusa benyújtották lemondásukat: amig a fasiszta Schlüter van hivatalban, nem hajlandók tanítani. Több, mint 3000 göttingeni diák fáklyás felvonulást rendezett, , majd sztrájkba lépett. A göttingeni városi tanács az egyetem mellé állott. Bonn meg volt rökönyödve, Schlüter sem értette meg a hazafiságnak és a szellemerkölcsnek ezt a spontán megnyilvánulását: „A vezető hivatalok tele vannak olyan emberekkel, akik ugyanolyan nézeteket vallanak, mint én". Ez a nyílt bevallás mutatja, hogy a métely beszüremlése nyílt titok és tömény német valóság. A göttingeni diákok e tény veszély-tudatában jelentették ki: „Egy 'Schlütert visszavonulásra késztettünk, de ezer más, ügyesebben álcázott Schlüter lapul a háttérben". Az egyetemi tüntető felvonulás feliratai ezt a szöveget viselték: „Az egyetem felelősségre int!" „Tanuljatok a múltból!" — A fasizmus: felelőtlenség, az egyetem a felelősség jogaiba helyezése mellett tüntetett. És az emberi felelősségérzet Németország és a világ minden tájáról biztatón és felszabadultan üdvözölte a göttingeni tanárok és diákok országés világmozdító ügyét: a kultúra, az emberiség ügyét, a — béke ügyét! És itt, ezen a ponton válik világüggyé a Schlüter-ügy. A német fasizmus tegnap is világügy volt: világkatasztrófa oka és felidézője. A fasizmus tényét ma sem lehet más szemszögből nézni, az egyik hamburgi lap, ennek megfelelően summázza Göttingen bátor tettét: „Vannak Németországban emberek, akik szilárdan eltökélték, hogy elállják a katasztrófa megismétléséhez vezető utat. S éppen ezért van szükség már a kezdetnél a tiltakozásra." Elállni a katasztrófa megismétléséhez vezető utat: ne gondolja senki, hogy ez frázis. Ez pontos meghatáro'zása a német fasizmus amerikai feltámasztása által előidézett helyzetnek. Ma éppúgy, mint tegnap, újra német világveszedelemről beszélhetünk. R. M. Rilke, a nagy német költő, a húszas években írt egyik levelében felijesztő tényként szögezi le: „Németország, mialatt önmagát felismerve, utat téveszt, mindig és újra a világot hátráltatja és akadályozza fejlődésében." A fasizmus ez áldatlan tényt szinte kizárólagos erényként kezeli. Egyik szellemi előfutárja, Moeller van den Brück kategórikusan jelenti ki: „A mi hivatásunk: soha másokat békében nem hagyni". A háború, mint jjemzetfeladat, mint a békétlenség, uszítás, béke-ellenesség meghatározása: soha és sehol ennyire leplezetlenül nem igenelték a háborút! Hitler a békétlenség arzenáljává építette ki Németországot: katonák népévé vadítva a költők és gondolkodók hazáját. Az átváltás ára mindenképpen és kifejezetten a kultúra volt: „a katonai hatalmi eszközöknek oly abnormális fokozására van szükségünk, hogy az egyértelmű a kultúra feladatainak 40— 50 éves visszaszorításával." Hitler e szavai pontosan és cáfolhatatlanul dokumentálják a béke és kultúra egyazonosságát, azt a tényt, hogy a háborút csak á kultúra ellenében lehet •realizálni. A fasizmus: a kultúra tudatos elsorvasztója és a béke gyilkosa. Egyszerre és egyben. A Völkische Beobachter 1936-bán büszkén dokumentálta a fasizmus sorsfordító tényét: „A költők és gondolkodók népe átváltozott a katonák népévé." Hitler 1941. június 22-én ennek megfelelhetően deklarálhatta a háborús totalitást: „a mai napon elhatároztam, hogy a német birodalom sorsát és jövőjét katonáink kezébe teszem le." Hitler kiadta a parancsot a hullaengedelmességre, háborúra, kizárólagos háborús katonaegységre, katasztrófára és a Schlüterek ma . újra ezt a parancsot akarják engedelmességgé realizálni: fasizmussá. Egy kis különbség mégis van: München dolgozói ellenállnak, Hamburg sztrájkol, a Német Demokratikus Köztársaság szocializmust épít és Göttingen vétót mond. A göttingeni egyetem győzelmet aratott a fasizmus felett: a költők és gondolkodók népének körvonalai kezdenek újra kialakulni — döntőbben és elhatározottabban, mint valaha. E cím eddig lényegében ennyit jelentett: íme, egy nemzet, melynek nagy költői és gondolkodói vannak de e költőkről és gondolkodókról a nép álig, vagy egyáltalán nem vett tudomást. A nemzet kultúróriásokkal büszkélkedhetett, de a nép maga az alattvaló, a német mizéria színtjén maradt, nem volt, nem lehetett nagyrészében a kultúra aktíy. részese, és ezért lett aztán a militarizmus ugrasztottja, fasizmus kreatúrája: katonák népe! „A költők és gondolkodók népe" ma már nem dekórum és 'üres cím, de lényeg-kifejezés. A göttingeni egyetem példája és nemzet-visszhangja a változás, az átváltás legbiztatóbb jele. A fasizmustól elforduló német csak a kultúra németje lehet és csak a béke harcosává válhat. Itt és most a kultúra és béke valóságot jelenthetnek, mert a kultúra és béke hordozójává »gyre nagyobb mértékben válik a kultúra részese: a nép! A „költők és gondolkodók népe" ma már nemcsak a csúcsfokot, az elitet jelenti, hanem a nemzeti kultúr-egységet, a béke-egységet, a költőket és gondolatokat olvasó és élő népet. És ez a döntő különbség a tegnap és a ma között: a katonák népe ma már a költők és gondolkodók olvasója és elkötelezettje: a nép és a kultúra egysége csak így válhatott a béke egységévé. Ha a szellem ellenáll, akkor ezzel és ezáltal a nemzet és nép mondhat vétót. A szellemi ellenállás — Göttingen példája mutatja — csak Így válhatott a költők és gondolkodók népének ügyévé — győzelmévé. A kultúra ellenállt és a béke igaza győzött: a német nép igaza, mely- itt és így mindnyájunk ügye, megmentője lehet.