Uj Szó, 1955. július (8. évfolyam, 157-183.szám)

1955-07-30 / 182. szám, szombat

1955. július 30. UJSZ0 7 Gabriel Chevallier: Botrány Clochemerle-ben t ^^a^maľiatb CLVI A XVIII., de főleg a XIX. század irodalmában érdekes és kedvelt műfaj" nak számított a komikus eposz. Beval­lott, sőt tudatosan hangsúlyozott cél­ja az volt, hogy nevetségessé tegye az eposzt, ezt a ragyogó irodalmi pá­lyát befutott és hosszú tündöklésében szinte örökéletűnek vélt műfajt, amely ekkor már korszerűtlenné vált, és nem volt alkalmas többé a kor monda­nivalójának és a fejlődés követel­ményeinek hü és erőteljes kifejezésé­re. A komikus eposz a fennkölt és nagyszabású témákat hagyományos költői formában feldolgozó eposzt az­zal tette nevetségessé, hogy témául valami túlságosan jelentéktelen ese­ményt választott, amelyet viszont az eposz magasztos és fenséges pózában énekelt meg. Azon a már önmagában rendkívül frappáns és mulatságos el­lentéten kívül — amelyet a szürke, komikus témának a díszes, pompáza­tos formával és a komoly és ünne­pélyes hanggal való szembeállítása te­remtett — páratlan népszerűséget biztosított még a komikus eposz szá­mára az elszabadult humor és fékte­len vidámság, amelyet a költő az ese­mények torz bonyolításán és a jel­lemek groteszk megformálásán ke­resztül szinte gát nélkül zúdított az olvasók elé. Gondoljunk csak Csoko­nai Dorottyájára, Petőfi A helység ka­lapácsára és rögtön nagyszerű pél­dát, szemléletes, konkrét képet kapunk az elmondottakról. Mindazt, ami most itt a komikus eposzról elhangzott, Gabriel Cheval­lier Botrány Clochemerle-ben című regénye juttatta eszünkbe, amelynek fordítását a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó nemrégiben adta olvasó­ink kezébe. Ennek a pompás al­kotásnak meghökkentően ötletes mű­vészi felépítése, szerkesztési és stilá­ris merészsége a fentebb elemzett komikus eposzokra emlékeztet. Ko­moly terjedelmű, közel- 300 oldalas regényről van itt szó, amely a műfaj legjobb hagyományainak megfelelően elragadó epikai lendülettel és nemes pátosztól duzzadó színes stílusban mond el egy szörnyen közönséges ese­ményt: egy nyilvános utcai illemhely történetét. Lássuk csak, hogyan alakul ki eb­ben a mókás regényben az események mozgató magja%s hogyan bonyolódnak e nem mindennapi téma-tárgy köré a cselekmény tarka szálai! 1922-ben vagyunk, egy bortermelő francia kisvárosban, amelynek lokál­patriotizmustól áthatott korlátolt és jómódú _ polgárait szörnyen bántja, hogy szeretett városkájukról annak ősrégi falain kívül már a kutya sem tud. A titokban politikai karrierről ál­modozó polgármester mindenáron or­szágos nevet és népszerűséget akar tehát szerezni Clochemerle-nek. Ezt pedig valami nagyobb szabású és az egész lakosságnak érdekeit szolgáló demokratikus intézmény létrehozásával akarja elérni. így jut el a nyilvános illemhely gondolatához, amelyet aztán a képviselőtestület élénk helyeslésé­től kísérve tettre is vált. Clochemerle népe csakhamar nagy napra ébred: megyei és országos politikai ténye­zők megtisztelő jelenlétében és köl­tői ódák elhangzása közben kerül sor a nyilvános „intézmény" leleplezésére. Az ünnepélyes aktus megtörténte után a clochemerle-i férfiak büszke örömmel „avatják fel" a városka ve­zetőségének ezt az új vívmányát. Mindenki elégedett, mindenki a jól kiérdemelt hírnév fényében sütkére­zik, csak a klerikális aggszűzek ádáz csoportja dúl-fúl és fenekedik az il­lemhely ellen. Az aggszűzek a jó er­kölcsök és közszemérem nevében heves agitációba kezdenek, és az általuk ör­dögi műnek titulált alkotás azonnali lerombolását követelik. Ez az alatto­mos támadás a városka eddigi idil­likus nyugalmát teljesen felborítja, és a lakosságot a veszélyeztetett „intéz­mény" körül egymással elszántan acsarkodó két pártra szakítja. A kedélyek felzaklatott hullámzása azonban a város falain is túlcsap. A clochmerle-i incidens csakhamar or­szágos üggvé duzzad, amellyel a me­gye, sőt a kormány is kénytelen fog­lalkozni. A kormány a nyugalom hely­reállítására katonaságot küld Cloche­merle-be, ami a város kikapós asz­szonynépsége körében élénk vissz­hangra talál, de a férfilakosságnak és a kormány ellen mindent felhasználni igyekvő ellenzéki pártoknak elkesere­dett ellenszenvét váltja ki. Clochemer­le nyilvános illemhelye már-már kor­mányválsággal fenyegeti az országot, amikor aztán a „bölcs" polgármester és a „még bölcsebb" polgári politikai hatalmak együttes erővel és egymás­tól persze különböző engedményeket kicsikarva, elsimítják az esetet. Clo­chemerle városa és népe újból visz­szazökken az egyhangú életbe és a szürke ismeretlenségbe, amelyből mindössze az emeli ki, hogy most már eav nemes harccal megvédett „köz­alkotása" is van, polgármesterének gomblyukában pedig ott díszlik az incidens likvidálásában szerzett bok­ros érdemeinek jutalma: a becsület­rend piros szalagja. Felötlik bennünk a kérdés, vajon mi késztette az írót ennek a féktelen és mindent elsöprő humorral átszőtt könyvnek a megírására? Vajon csak gyönyörködtetés, szórakoztatás volt-e a célja és komolyabb eszmei monda­nivaló megfogalmazására nem gondolt ebben a regényben? Kérdésünkre a regény megszületé­sének ideje és az akkori francia tár­sadalmi viszonyok vizsgálata adhatja meg a feleletet. Gabriel Chevallier 1922-ben, tehát közvetlenül az első vi­lágháború után írta meg ezt a re­gényt, illetve ebben az időpontban ját­szatja le annak cselekményét. Ekkor — a kapitalizmus átmeneti stabilizá­ciója idején az imperialista háborúból győztesen kikerült Franciaországot vi­szonylagos jólét és gazdasági kon­szolidáltság jellemezte. A konjunk­túrát élvező francia polgárság idilli megelégedettségben élt, és örült a jelennek. A vagyongyarapító és ga­raskuporgató hajlamairól olyannyira ismert és tipikus francia kispolgárság­ra is ez a megelégedettség és derűs jóllakottság volt jellemző. Parlagi éle­tének egyszerű érzéki örömeit élvez­ve ez a máskülönben jóian réteg sem gondolt a jövőre^ a konjunktúra után elkerülhetetlenül következő válságra. G. Chevallier regénye a kispolgár­ságnak ezt az önelégült magatartását, elpuhult és dekadenssé vált életfor­máját mutatja be mesterien. Leleplezi az ernyedt túlhízást, szellemi elzsíro­sodást és tompaságot, az erkölcsi ér­zéketlenséget. és eszmenélküliséget ebben a nagymúltú társadalmi osztály­ban, amely valamikor lelkesültségtől égve bevehetetlennek hitt fellegvára­kat, Bastilleokat ostromolt meg azo­kért az eszmékért, amelyeket most politikai pártjaival prostituálni enged és maga is prostituál. Ez a jólétben pöffeszkedő, testi örömökben elvesző tunya kispolgárság nevetségességével és pojácaságával mintegy önként kí­nálja oda magát az író paródiát te­remtő féktelen humorának. Ily módon lehetne magyarázatot ta­lálríi arra a szélsőségesen szatirikus ábrázolásmódra, amelyet G. Chevallier regényében alkalmaz és amellyel a nevettetés lehetőségeit szinte teljesen kimerítve, egy pillanatnyi derültség­mentes szünetet sem enged az olva­sónak. Ez a páratlanul élénk és fék­telen, szinte tobzódó szatíra a regény­nek nagy értéke, de egyben fogyaté­kossága is. A gúny és humor ugyanis teljesen elönti, elárasztja a regény minden részét, a mű épületének min­den eresztékét: erre a sorsra kerül természetesen az eszmei mondaniva­ló is, amely a maga sötétebb tónusá­val csak elvetve, itt-ott tud előbuk­kanni éá a humor csillogó hullámaiból kikandikáln.. Az eszmei mondanivaló­nak ez az elvesztése, ellepleződése okozza aztán azt, hogy az olvasó né­mely helyen úgy érzi, úgy gondolja, mintha ez a regény minden eszmei és erkölcsi értéket elvetne és a teljes cinizmus talaján állna. Ez persze, mint fentebb is láttuk, egyáltalában nincs így, de azért nem ártott volna, ha a kiadó egy rövid előszószerű tájékoz­tatással az ilyen félreértések keletke­zését megelőzte volna. Egyébként a Csehszlovákiai Magyar Kiadó ezzel a könyvvel is bebizonyí­totta, hogy jó és érdekes munkákkal akarja olvasóközönsége érdeklődését meghálálni és igényeit kielégíteni. A magyar irodalom sok kitűnő művének kiadása után a világirodalom gazdag terméséből is szerencsés kézzel vá­logat. Dr. Turczel Lajos. i i i i I Napfény lobog szikrázva messze, í idecsillog, s itt esőverte | földek között rohan a gyorsvonat. A földön vemhes felleg árnya, az ázott-érett búza várja az aratókat s a napsugarat. Ott állok az ablakban, nézem a vidéket. Az erdőszélen fehér házak, pléhtetejű torony. Kicsiny falu a Vág-kanyarban megbúvik szemérmesen, halkan, innen indultam útnak egykoron. így ismertem mindig, mióta messze járok, s csak egy-egy óra, mit ott töltök a vén fedél alátt. Üjság semmi. Mi is lehetne?! Csak átkozzák az istenverte | szárazságot, s hogy az eső szakad, j ha nem kell. A sok Kovács, Baiog, f Szőkék, Feketék, Kisek, Nagyok csikorognak, hogy a búza pereg. S ha bár már holnaptól nem esne, nem győzi meg az úristen se egyszerre mind, nemhogy az emberek! Baj lesz megint, mondom, szegények — ám ahogy az újságba nézek, egy kis híren a szemem megakad: A falum neve, kombájn, traktor, aratóbrigád, de hisz akkor elkésve lábon kenyér nem marad ... Babos László. Új természeti szépségünk: A \GOMBASZEGl CSEPPKŐBARL4NG A természeti szépségekkel amúgy is bőrelkédő Gömör a közelmúltban a természet csodás kezének újabb gyö­nyörű alkotásával gazdagodott. Ez év május közepén megnyitották a kö­zönség számára az újonnan jeltárt gombaszegi cseppkőbarlangot. • Gombaszeg néhány épületből álló kis majorság a szilicei fennsík lábá­nál. A közeli Szalóc községhez tarto­zik. A Hajdani földbirtokos udvar­háza, a gazdasági épületek, meg a va­lamikori cselédek alacsony házai bő­ven termő gyümölcsfákkal övezve ott bújnak meg a sűrű, erdőborítot­ta meredek tövénél. A nyári nap gaz­dag sugaraiban fürdő réten a leka­szált száradó rendek erős szénailla­ta keveredik az erdő ózondús leve­gőjével. A tiszta levegő mély szip­pantásokra ingerli a táguló tüdőt. A kiránduló szeme hosszan elgyöhyör­ködik a tájban. A sebes sodrú Sajó itt szeli ketté a Dél-szlovákiai Karsz­tot a pelsőci és a szilicei fennsíkra. Jobbkéz felől ide látszik a rozsnyói Ivágyóhegy erdős oldala, amely már a Gömöri Érchegység része. A Sa­jó völgye itt öszeszükül, elkeskenye­dik. A fennsík meredek mészkőoldalai hosszú kilométereken át kísérik a völ­gyet kettészelő vasúti sínpárt és az országút fehér szalagjait. A folyó túl­só partján a gombaszegi kőbánya nyi­tott oldala óriási vörös sebként tar­kítja a láthatárt. Az egymás után következő sok méter magas fejtési he­lyek óriások számára készített lép­csőknek tűnnek. A barlangkutatók régóta sejtették, hogy a szilicei fennsík oldala barlan­got rejt magában. A hegy lábánál előtörő föld alatti patak erre enge­dett következtetni. A rozsnyói bar­langkutatók merész csoportja a szi­licei jégbarlang iránijából a föld alatt folyó feketepatak medrén keresztül hatolt be elsőnek a barlangba. Bátor vállalkozás volt. A barlang bejárata magasan el volt öntve vízzel, amelyet a fennsík oldaláról legurult kövek és az iszap duzzasztott fel. Az ősidők óta rejtett helyen fekvő bejárat miatt az ősemberek sem használhatták a barlangot menedékhelynek. Emberi kéz érintése nélkül maradt fenn egé­szen a legutóbbi időkig, amíg a kuta­tócsoport tagjai lámpáinak fényében a barlang elsőnek mutatta meg em­beri szemnek csodás szépségű csepp­kőalkotásait. A Gombaszeg felírású táblát viselő kis állomásról gondozott' út vezet az új kirándulóhelyhez. Az első irány­jelző tábla 10 percnyi távolságra ígéri a tseppkőbarlangot. Jó húszperces gyaloglás után tűnik fel a második tábla, amely újabb tízpercet ígér. Inmn viszont már alig pár percnyi járás után elérünk a zöldre festett L-alakú csinos menedékházhoz. Lehet, hogy az első táblát maratoni futók számára készítették, akik rekordidő alatt futják le a kiadós távolságot, a másodikat talán azért helyezték kö­zelebb, hogy a futásban kimelegedett kiránduló a rövidebb utat úgy is las­san teszi meg. A gyönyörű tájék, a susogó fenyőfák, a kristálytiszta cso­bogó patakok, az öreg diófákon csa­csogó ezerhangú madársereg azonban feledteti a jelzőtábla okozta apró bosszúságot. Ezer közül, ha akad egy kiránduló, aki ilyen körülmények kö­zött az óráját nézegetné. A menedékháztól a barlang bejá­rata mintegy 100 méterre van. Dél­előtt 11 órakor népes társaság indul el a fiatal vezető kíséretében a kes­keny erdei úton, az összeboruló, nap­pal is félhomályt tartó lombkoro­nák alatt a barlang megtekintésére. Széles vasajtó zárja el a bejáratot. Amíg a vezető a zárral bajlódik, a korlát mögül lenézünk a néhány mé­ter mélyen alattunk, a barlang ter­mészetes bejáratán előtörő patakra. A mostani bejárat ugyanis mestersé­ges, 30 méter mélyen emberikéz al­kotta müfolyosó vezet a barlang bel­sejébe. Ez a rész nagyon hasonlatos a gömöri vasércbányák tárnafolyosói­hoz. Beljebb kiszélesedik a folyosó és beletorkollik az első nagyobb csar­nokba. Közvetlenül a bejárat mögött, a Herkules-teremben két földalatti lllllllt|[lllll!!ll!ll!ll!l!:l>il[!|!!|l]|!l|l I • IIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII llllll I•II»I1»II»II»II»II»I1111•!!• Il»ll• 11BIl^llBlIll!• 11BTI*11• 11«II«1I»II111• 11«ll»ll BIIBIIIIIBIIBIIBIIBIIBII• U" 1 í» dralásko A búza leng, a kasza peng, az öreg János elmereng ... Szájában kiégett pipa szára s rágondol sok-sok régi nyárra. Erős legény volt. Cseléd. Csak úgy rengett kezében a kasza — különben nem kellett volna az úrnak — és vágta a rendet, a más birtokán rendet teremtett. Jó fajta volt. Csak ezen múlott, hogy idő előtt el nem hullott. Vetett, aratott töménytelen holdat s maga nem tudta, hogy mit eszik holnap. Ereje nagy volt, a kenyere kurta — verje meg az isten — hát a másét túrta hajnaltól éjjelig. Amíg aztán vén lett és kihajították. Ezt adta az élet. A búza leng, a kasza peng, az örea János elmereng . . . Eszébe jut hűséges párja, az Erzsi. Biz' az már nem látja, mi lett e földön, hogy fordult a kerék. De kár, hogy nem fordult valamivel elébb! Itt zúg a kombájn. Jani fia hajtja. Amott meg a traktor, unokája rajta úgy feszít, mintha csak négyes hintón ülne, odakiált neki: „Apó, mért nem ül le? Ott a bokor alján szalonna, meg jó bor..." Többi szíves szavát elkapja a motor. János csak integet: „Ne legyen' rám gondod, életemben soha sem voltam ily boldog." Mit tudják ezek azt, így-úgy a mindenit — morog zsörtölődve — hogy milyen jó nekik. És könnye titkon mosolyba vész. Hogy milyen boldog az unokája, azt iqazán csak ö tudja, látja, a volt vén cseléd, ki visszanéz. SIMKÓ MARGIT illlllllllllllllllll!lllllnl:ll>IIIIIMIl!llllllll!llill»UI:llllllllill::r:illlľl IUIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIÍIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIKII.'I'IIMIIIIIIIIIIIIIIIÜJÜIIIIIIIIIIIIIIIIÜIIIIIIIIII .1 II lllll.'l I I. Ilii:.llllll patak vize egyesül. A már előbb em­lített Feketepatak és a Borzovaipatak, amely a hasonló nevű község hatá­rában lévő nyírsári víznyelőn ke­resztül folyik le. Ez a második patak csak időszaki, hóolvadáskor és esős időben szállítja a vizet. Már a barlang első terme, a Her­kules-terem megragadja a látogatót. Közepén az olimpiai fáklyához hason­ló, mintegy másfél méter magas cseppkőképződmény áll. Gyönyörű a Tündér-terem a tündértóval és ezt követően a Márvány-terem, amelyben nyolcméteres márványkút van. A baümng legszebb, legmegragadóbb ré­sze azonban a két cérnaterem, a Bé­ke- és Bölcsesség-terem. Ezekben rit­ka fonál finomságú cseppkőképződmé­nyek találhatók, amelyek mintegy ha­talmas függönynek gyönyörű rojtjai . függnek alá a mágusból. A leghosz­szabb közülük 3 méter hosszú, át­mérőjük nem egész fél centiméter. Ezekből a finom képződményekből egy milliméter hosszúságú átlag 15 év alatt nő meg. A Bölcsesség-terem­ben ezenkívül a gyönyörű színárnya­lat is megragadja a nézőt. A terem közepe tiszta fehér mészkő, balra vörös színárnyalatú, jobbra pedig egé­szen fekete falat világít meg a lámpák fénye. Az egymás után következő termek és folyosók sok látnivalóval szolgál­nak. Strecsnó várát utánozza az egyik cseppköálakzat, másutt szinte megszó­lalásig hasonló bagolyalak gubbaszt, oszloptetején nyitott könyv, női fej, fekvő ravatal, oldalain gyertyatartók­kal, a katakombában a fejünk fölött lévő lapos szikla egész alacsonyra ereszkedik, a patak .sötétzöld színt vesz fel, majd tóvá szélesül. A kinti meleg után eleinte jólesik a barlang hűvössége. Később azon­ban sokan felhajtják gallérjukat. Jól tette az egyik öreg bácsi, aki úgy látszik, tapasztalt kiránduló lehet, hogy meleg kabátot hozott magával. Nekünk, akik csak nyáriasan voltunk öltözve, ugyancsak jól esett a barlang megtekintése után a nyári nap forró símogatása. A menedékház udvarán, a terített asztalok mellett még jóidéig elbeszél­gettünk vezetőnkkel. Tőle tudtuk meg, hogy az új kirándulóhely iránt nagy az érdeklődés. Két hónap alatt több mint 12 ezer látogató tekintette meg. A nagy barlangrendszerből eddig mintegy 2 kilométer hosszú folyosót derítettek fel, ebből kb, 30b méter megtekinthető. A barlang egyik leg­szebb része lesz a Feketepatak folyo­sója, amelyben két kilométer hosszú földalatti csónakút lesz. A folyó alja faltól-falig vízzel telve, maga a folyo­só helyenként 20 méter magas, a víz mélysége pedig 2—3 méter. Az egész barlang két folyosóra oszlik. A Bor­zovai-patak ismert folyosója 200 mé­ter hosszú. A barlang, teljes feltárása után, minden bizonnyal a kirándulók tízezreit fogja vonzani. Gál László

Next

/
Oldalképek
Tartalom