Uj Szó, 1955. május (8. évfolyam, 103-130. szám)

1955-05-12 / 114. szám, csütörtök

1955. május 12. UJSZ0 Meg alig multel egy hete, hogy elhangzott az utolsó ágyúlövés, felvillant az utolsó torkolattűz, robbant az utolsó akna, s már megkezdődött a munka. Madárijesztőkhöz hasonló emberek bújtak elő a pincékből, kirojtosodott végű nadrágban, kokott téli kabátban, amelyet szíjjal, vagy akár egy darab közönséges madzaggal szorítottak össze a derekuknál, hogy jobban tartsa a meleget. A férfiak arcán torzonborz szakáll, vagy legalábbis néhány hetes borosta. S az asszonyok? Az asszonyokról jobb nem is beszélni. Mintha a világ valamennyi koldusasszonya itt adott volna egymásnak találkozót. A férfiak a romok eltakarításához láttak. Nem a saját jószántukból, hiszen a legtöbbje olyan fásult volt, hogy magától egy követ sem vitt volna odébb. A szovjet parancsnokságon rendelték el, hogy a lakosság, minden munkaképes férfi és nő haladéktalanul lásson munkához: A Duna-rakpart és a Híd utca sarkán romokban heverő ház bontását is megkezdték. Négy napig dolgozott itt lázas sietséggel egy orosz utászcsoport, hogy minél előbb elérjék a légvédelmi pincét, hátha valakit még életben találnak. Dehát -erre nem sok remény volt, hiszen a számítások szerint a bomba éppen telibe találta az óvóhelyet. Most pedig már bizonyos, hogy csak hullákat lelnek. Olyan közei kerültek a pincéhez, hogy az oszlásnak indult testek émelyítő szagát is érezték. A faanyag annyira bevette a hullaszagot, hogy aki előző estén hazavitt néhány eltört gerendát fűteni, kénytelen volt kidobni, mert lakása elviselhetetlen hullaszaggal telt meg. Talán a rossz táplálkozás, a hosszú éhezés okozta, hogy Hornyák János építészmérnök, az egyik közeli ház lakója bírta legkevésbé a szagot. Valahányszor megcsapta orrát, émelygett a gyomra és öklendezni kezdett. Iván Sztepanovics Solcov, az alacsony, szőke utászörmester, aki a bontási munkálatokat vezette, gyanakodva figyelt. Azt gondolta, Hornyák ki akar maradni a munkából, azért utálkozik olyen feltűnően. De nem. Hornyák végezte a dolgát, csak igyekezett minél messzebb kerülni a gerendáktól. Amikor dél lett és az őrmester jelt adott az ebédszünetre, az emberek leültek az úttestre, hogy elfogyasszák ennivalójukat. Hornyák is letette a csákányt, rágyújtott egý" magasodorta cigarettára, aztán e lehető legmesszebb húzódott a gerenda rakástól és leült. Éhséget nem érzett, reggel megevett egy tánjér krumplilevest, este meg babfőzelékkel várja a felesége. — Jó volna rá egy darab füstölt kolbász, — mosolyodott el Hornyák még a gondolatra is — de ha nincs hál nincs. Ebbe még csak belenyugodott. Hanem egy hete is elmúlott már, hogy megették utolsó falat kenyerüket. A kenyér irtózatosan hiányzott. Kenyérre már nem nézhetett anélkül, hogy a kínzó éhség azonnal fel ne támadt volna benne. S ez az orosz mindennap olyan hófehér kenyeret eszik, hogy az embernek a nyál összefut a szájában. Lopva az oroszra nézett, de el is kapta rögtön a szemét. — Mi az ördögöt néz rajtam — gondolta bosszúsan. — Csak nem tudta nv»8 valahonnan, hogy mérnök vagyok? A végén még majd magával visz Sztálingrádot felépíteni. Solccv mór a harmadik napja tartotta szemmel Homyákot és most elhatározta, hogy beszél vele. — Nem lesz valami könnyű feladat, — gondolta — hiszen ezeknek a magyaroknak beszélhet az ember órákhosszat, amíg megértik. De Solcov alapos ember volt és most elhatározta, hogy végére jár a dolognak. — Ha nem érti meg szóval, majd mutogatni fogok — gondolta. Odament a járda szélén ülő Hornyákhoz, vállára tette a kezét, mire a másik fel akart ugrani, de az őrmester visszanyomta a helyére. — Kusa j — mondta parancsolólag. A magyar rázta a fejét, hogy nem érti. * Solcov egy óriási karéj fehér kenyeret húzott elő oldalzsákjából, beleharapott és minden arcizmával megjátszotta, hogy ő eszik. — Kusaj — mondta újból Hornyáknak és a nagyobb nyomaték kedvéért a mellére bökött. A férfi a szemléltetett magyarázat után azonnal megértette, mit jelent ez a szó, hogy „kusaj". Zsebébe nyúlt, kihúzta a bélést a zsebből, kirázta, majd újból visszatette és közben tagadólag rázta a fejét. Ivan Sztepanovics Solcov is értett i mutogatásból. Az embernek nincs mit ennie. Kettétörte kenyerét és az egyik darabot, átadta Hornyáknak. A férfi meglepetten nézte a kenyeret, amely még így kettétörve is több volt, mint a háború alatti fejadag. Solcov megfogta kezét, amelyikben a kenyeret tartotta és a szájához vitte. — Kusaj — ismételte most már harmadszor és vidáman csillantak fel kék szemei, amikor Hornyák beleharapott a kenyérbe. — Ivan Sztepanovics Solcov jó ember és ideális lakó — állította róla az a család, ahol néhány nap óta lakott. Csak van egy súlyos hibája. Mindennap úgy telelocsolja a konyhát, hogy alig győzik utána feltörölni. Ügy mosakszik, hogy se nem lát, se nem hall, csak csapkodja a vizet, prüszköl és szappanozza magát. Csak a végén veszi észre, hogy megint árvizet csinált. Ilyenkor aztán olyan rémülten és annyi bűntudattal néz a háziaszszonyra, akit mamának hív, hogy az asszony kén y te len. <e Ine ve t n i magát és a világért sem engedi meg, hogy Solcov törölje fel a vizet. — Szpaszíva, bolsoj szpaszíva — mondja Solcov hálásan az asszonynak és a végtelen szteppék fölé boruló ég kékje ragyog a szemében. így meséli a házigazda és aki ismeri, mindenki tudja, hogy milyen jó ember,. Solcov elégedetten sétált tovább, amikor látta, hogy a magyar jóízűen eszik. Szeretett volna ugyan egy kicsit elbeszélgetni vele, amióta elmentek a társai,> napokon át nincs, akivel beszéljen, de hát nem értik egymás nyelvét, nem lehet. Hornyok az első harapásokat óriási étvággyal ette, aztán hirtelen megállt a keze, éppen amikor újból harapni akart. — Máriáról majdnem elfelejtkeztem, — gondolta ijedten és gyorsan- papírt keresett zsebeiben, hogy a maradék kenyeret becsomagolja. Igen ám, de Solcov épp akkor ért újból eléje, amikor a kenyeret egy kis darab tiszta papírba próbálta beleerőszakolni. Megállt előtte és addig nézte rosszallóan, amíg Hornyák felpillantott. — Zsena — mondta ki mentegetődzve azt a szót, amely orosz szókincsének tetemes részét képezte. — Gyereket vár és már egy hete nem evett kenyeret, — tette hozzá magyaNY Irta: Nagy Irén rul, mintha az orosz katona megértené a magyar szót. Hanem úgylátszik megértette. — Rybjonok — mondta szélesen mosolyogva, aztán valamit mondott és mutogatott a föld felett, ahogyan valaminek a magasságát mutatjuk. Nyilván azt kérdezte, hogy mekkora a gyerek. Hornyák megértette és tagadólag rázta a fejét. Az orosz csodálkozva nézett, mire a férfi mégegyszer a?t mondta, hogy zsena és egy óriási kört rajzolt maga köré. Ezen aztán mind a ketten percekig hahotáztak, úgylátszik az orosz tökéletesen megérti a magyart. Aztán, amikor a könnyeit törölgetve abbahagyta a nevetést, megint csak azt mondta: „kusaj" és Hornyák mit tehetett egyebet, megette a maradék kenyérdarabot. Ebédszünet után, munkaközben folyton csak a délben lejátszódott kis jelenetre gondolt. Lehetséges, hogy nem értette meg amit mondtam? Akkor meg miért mulatott olyan jót rajtam, amikor a feleségem jelenlegi méreteit mutattam?... Ügy éreztem, hogy engem képzelt a kéthetes szakállammai jövendő anyának. Különben ördög tudja, hogy mit értett a magyarázatomból. — Kár, hogy nem vihettem haza azt a darab kenyeret — szőtte tovább a gondolatait. Hogy örült volna Mária! Szegényke! Ilyenkor az aszszonyok mindenfélét megkívánnak és teljesíteni is szokták- a kívánságukat, én ímeg egy darab kenyeret se vihetek haza neki. Igaz, ő mindig azt mondja, hogy nem éhes, nem kíván semmit, de ez talán azért van, mert olyan erős lélek. Tudja, hogy nincs, hát még a gondolatain is uralkodik, csakhogy ne ártson a születendő gyereknek. Lassan este lett. A szerszámokat ld-ki a vállára vette és megindultak hazafelé. Hornyák csak a félúton vette észre, hogy az orosz nagyon szaporázza a lépést, hogy utolérje. Nem szívesen, de megállt és megvárta. — Ki tudja, nincs-e valami baj otthon, mi meg itt süketnéma módon órákhosszat fogunk társalogni. De nem, az orosz •cm neim állt meg, m)M csak menetközben kérdezett valamit. Kutatóén nézett körül s közben Hornyákra mutatott. A férfi megmutatta a házat, amelyben laktak, s aztán, amikor közelebb értek, egy kavicsot vett fel és megdobta az ablakot. S hogy az ablak nem nyílott ki, s nem nézett ki rajta a felesége, olyan ijedten szaladt be a kapun, hogy Solcov kénytelen volt újból elmosolyodni. Hornyák kopogás helyett dörömbölni kezdett az ajtón s csak akkor nyugodott meg, amikor meghallotta felesége jólismert lépteit az előszobában. Megették a babfőzeléket csak úgy üresen, kolbász és kenyér nélkül, és a férfi egy szót sem szólt arról, hogy ma délben kapott egy darab kenyeret. Minek róla beszélni, ha egyszer nem hozhatta haza. Dehát ilyen különösek az oroszok. Ellenkezni nem lehet velük. Egyik pillanatban kacagnak, mint a vásott gyerekek, a másik percben meg következetésen végrehajtják a kiadott parancsot. Legyen bár csak evésről szó. Vacsora után, mint minden este, kinézegettek az ablakon, figyelték a lassan sötétbe burkolódzó Dunát és a sötét városban egy-két helyen felvillanó fénypontokat. — Milyen szép lesz a város, ha újból fényárban úszik — jegyezte meg elmélázva az asszony, amikor az ajtón dörömbölést hallottak. Rémülten néztek egymásra — vajon ki lehet? Hornyák ment ajtót nyitni és a sötét lépcsőházban egy alacsony katonaruhás férfi állt, vagy huszonötkilós zsákkal a hátán. Solcov volt. — Zsene — mondta mosolyogva és letette a zsákot. — Mária! — kiáltott be feleségének a férfi és tessékelte befelé az őrmestert. Solcov szabadkozott, majd félrehajtva fejét, arcát a tenyerére fektetve mutatta, hogy aludni akar. Az asszony kijött, és Solcov, megpillantva tekintélyes alakját, nagyot kacsintott a férjre: — Igazad volt — mondta a szeme és újból nevettek mind a ketten, mert a körre gondoltak, amit délben rajzolt Hornyák maga köré. Amikor egyedül maradtak, kíváncsian bontották ki a zsákot. — Búza — kiáltott fel örömmel a férfi. — Kenyerünk lesz, kenyerünk — újjongott és magához ölelte az asszonyt. Kenyerünk lenne, de hogy lesz ebből liszt — kérdezte az asszony. Igaz, hogy lesz a búzából liszt? Városi ember nem igen törődik ezzel. Malom nincs a közelben és ha volna Is. feltéve, hogy nem vitték el gépeit a németek, akkor is, nem lehet várni addig, amíg a malom újból megindul. Most rögtön kell a kenyér. — Talán a mozsárban — ajánlotta az asszony. Gyorsan megpróbálták, de nem ment. Csak széjjellapította a búzaszemeket, de nem törte össze. S ha nagynehezen összetörte, csak nagyon durvára. Próbáljuk meg kávédarálón — gondolkodott a férfi. Az ötlet jónak bizonyult. Nagyon lassan ugyan, de le lehetett darálni a búzaszemeket. Ha két óra hosszat darálok, lesz annyi lisztünk, hogy süthetsz egy kenyeret — számította ki a férfi. Jó lesz ez így, hogy a héja is benne van? — aggodalmaskodott az asszony, ujjai közt morzsolgatva a korpával kevert lisztet. — De még milyen jó, majd meglátod. És milyen egészséges a kicsi szempontjából. — Ezt ugyan nem tudta biztosan a férfi, de tudta, hogy minden esetben ezzel lehet meggyőzni a feleségét. M ósnap délben nem gyújtott rá Hornyák a szokott cigarettára, hanem izgatottan várta a feleségét. Csakhamar meglátta az asszonyt, lassú léptekkel jött és fehér kendőbe kötve lóbálta a kenyeret. — Kész a kenyér. Az első kenyér, amit én sütöttem. És milyen szép lett. A férfi kivette a kendőből a kis cipót és megindult Solcov felé. Amikor odaért, kettétörte és az egyik felét az őrmesternek nyújtotta. — Kusaj — mondta — friss, még meleg! Solcov átvette a kenyeret, jöke'vűen ránevetett az asszonyra és be'eharapott a kenyérbe. 1945—1955 DOLAT IGAZA Jegyzetek Fábry Zoltán könyvéről Itt van előttem egy könyv: A gondolat igaza. Az írta, akinek írásait már sokan kérték, hiáftyolták. Sajnos e kívánt és sokat emlegetett író eddig csak újságokban, folyóiratokban jelentkezett. Most azonban egy egész kötettel lépett az olvasók elé. A kötet bizonyára mindenkinek örömet szerez. Hogy miért, hirtelenében magam sem tudom. Bizonyára, mert felülmúlja várakozásunkat... Vagy mert annyira vártuk?... De talán most nem ez a fontos. A fontos, hogy végre van a csehszlovákiai magyar irodalomban egy olyan prózai munka, melyet örömmel veszünk kezünkbe és megelégedve tesszük le. Túlértékelés lenne ez irodalmunk többi részének rovására? Vegyétek e könyvet és meggyőződtök róla, hogy nem. Csehszlovákia harmadvirágzáskori magyar irodalma még csekély. Vannak azonban a harmadvirágzásnak is müvei, melyeket már mérlegre lehet tenni. Dénes és Bábi versei lenyomják a mérleg serpenyőjét. De nézzük csak a prózai müveket. Nem lehet lekicsinyléssel beszélni ezekről sem. Vannak ezek közt is figyelemreméltó írások. Ki kell azonban jelentenünk: bármilyen örömmel és várakozással vettük kézünkbe ezeket a munkákat, egy sincs köztük, melynek elolvasása után ne lett volna hiányérzetünk. Fábry müve: A gondolat igaza — az első, amely nemcsak hiányérzetet nem hagy, de messze felülmúlja várakozásunkat is. Megint csak azt mondom, amit az előbb: vegyétek a könyvet és meggyőződtök róla. Nem akarok tovább összehasonlításokat tenni. Helyes sem lenne, ha egy nagyigényű tanulmánykötethez riportregényeket, vezércikknovellákat, stb. mérnénk. vAz összehasonlítást még akkor is kerülnünk kellene, ha irodalmunk egészét néznénk. Ezekben a sorokban sem hasonlítgatást, sem értékelést, de még egyszerű könyvismertetést sem adok. Koromnál fogva sem tartom magam méltónak, hogy hazánk legkiválóbb magyar tollforgatójának művéről valamilyen tudálékos mezbe bújva írjak és elmondjam könyve érdemeit. Vannak a csehszlovákiai magyar irodalomnak olyan képviselői, akiknek kötelessége lenne e jelentős munkát érdeme szerint értékelni. Én csak egyszerű személyes jegyzeteket írok, amelyek Fábry Zoltánnal és művével: A gondolat igazá-val kapcsolatosak. * Bányászkoromban hallottam először nevét a rozsnyói kommunistáktól. A tárna mélyén ebédszünetet tartottunk, közben a napi eseményeket vitattuk meg. A tájékozódást segítette az alig pár hete született magyar sajtó. Az újságról beszéltünk most is, amelynek íróit, cikkeit mindenki ismerte. Valaki Fábry Zoltán nevét említette, mások hozzászóltak: a szünetben Fábry Zoltánról folyt a szó. Eljkor hallottam róla először és olyan szavakat, hogy nevét többet soha sem felejtettem el. E beszélgetés végszövegezése így maradt meg bennem: Fábry Zoltán nem ír. Évek teltek el, közben kikerültem a bányából. Az újságtikban, folyóiratokban azonban mindig figyeltem nevit. Ha ritkán is, néha megtaláltam. Ilvenkor felcsillant a szemem és olvasni kezdtem, ami az ő nevével volt aláírva. Ezt tehették mások is, mert I most már, ha hazakerültem régi munkatársaimtól ezt hallottam: Fábry Zoltán ír. Hasonló szövegezésben azonos értelmet még sqkszor, soklelé hallottam. De láttam az egyetemen, ahogy egyetemisták Fábry cikkét olvasták és tanúja voltam, amikor újságírók a Korparancsról beszéltek és kölcsönkérték a szerző e régebbi könyvét. Ahogy nőtt tiszteletem, úgy nőtt elégedetlenségem ezzel az íróval. Miért nem adja ki írásai gyűjteményét, miért nem ír könyvet? — bántott, elégedetlenséggel töltött el ez a gondolat. \ jómúltkoriban gondolatomnak kifejezést adtam, és erre egy tájékozottabb felvilágosított: a közeljövőben megjelenik könyve. Mint a kisgyermek az ajándékra, úgy vártam erre a könyvre. Mikor megkaptam, rátapadt a szemem. Letevésére csak a katonarend parancsszava kényszerített: takarodó! Nem is tudtam csal? ötszöri nekiindulással a végére érni. De most, hogy a jegyzetekig értem, amelyek következőként A béke igaza és Ady igaza című köteteket ígérik, ha szellemileg fáradtan is, visszalapozok és újra és újra olvasom A gondolat igazát. Elmondjam, miről szól? Milyen szellemi kincs? Milyen érték? Vagy elmondjam, hogy mint katonának is mennyi szépet, menynyi jót nyújtott nekem e könyv? Nem teszem. Erről meggyőződhet mindenki maga. Befejezésül csak annyit írok Ide, amennyit a könyv elolvasása után jegyzetfüzetembe írtam: clyan könyv „A gondolat igaza", amely nyereség nemcsak az itteni, hanem az egész magyar irodalomnak. Balázs Béla. A Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó a következő, hazánk felszabadulásával foglalkozó műveket adta ki: \ LUDVIK AŠKENAZY: A LÁNGSZEMŰ | A nagysikerű Német kikelet c. : könyv szerzőjének novellás kötete. | Hét különféle tárgyú elbeszélést tari talmaz, melyeket az író mély ember| szeretete jellemez. (150 oldal, ára j kötve 16.40 Kčs.) JAN DRDA: VÖRÖS TORTIZA A Csehszlovák írószövetség elnö[ kének nemesveretű, sztnes novelláit tartalmazza e kötet. (148 oldal, ára , kötve 14.— Kčs.) FRANTIŠEK HEČKO: FALU A HEGYEK KÖZT A szlovák falu felszabadulásának és újjászületésének hiteles történetét i irta meg Hečko, államdíjjal kitüntei tett, nagy közönségsikert aratott reigényében. (566 oldal, ára kötve 45.— Kčs.) VLADIMÍR MINÁČ: TEGNAP ÉS HOLNAP Egy fiatal tanító harcáról szól ez a könyv. Szívós munkája nyomán a kis falu csendes élete megelevenedik. (183 oldal, ára kötve 20.50 Kčs.) MARIÉ PUJMANOVÄ: GYÖZ AZ ÉLET A „Játék a tűzzel" és az „Emberek a válaszúton" c. regényei után a „Győz az élet" c. művével fejezi be Marié Pujmanová regénytrilógiáját, amelyben nagyszabású körképet ad az első köztársaság összeomlásáról és Csehszlovákia felszabadulásáról. (412 oldal, ára kötve 16.50 Kčs.) TÜRK SVÄTOPLUK: FŐNÜK NÉLKÜL A szerző regényében a felszabadult, főnök nélküli Baťa-gyár hű képét rajzolja meg. (572 oldal, ára kötve 30.25 Kčs.) > u