Uj Szó, 1955. május (8. évfolyam, 103-130. szám)

1955-05-08 / 110. szám, vasárnap

Cifra így hívták a tehenünket. Nem volt párja az egész Tisza mentén. Jó húsban volt,,rengett a fara, mint a sörének. Vöröstarka szőre, fekete szemei és hosszú szempillái úgy ragyogtak, mint a márvány. Anyám nevelte. Büszke voltam, ha kötélen fogva végigvezethettem falunkon. Ilyenkor úgy lépkedett nyomomban, mint a páva, vagy talán annál is kecsesebben. Valahányszor a tiszaparti füzesben legeltettem, ha kedve szottyant, nekifeküdt a szőke Tisza vizének, és úgy úszta át, mint egy úszóbajnok Egyszer engemet is átcipelt a sebesfolyású folyón. Ügy történt az eset, hogy viaskodtam vele egy darabig, farkánál fogva húztam visszafelé, de ő erősebb volt. Végre

1 iš meg kellett adnom magamat. Nem tehettem mást, ráültem horgas inára, két kézzel szorítottam hosszú, fehérszőrű farkát és úgy úsztunk a túlsó partra. Esténként, valahányszor hazafelé vezettem, megbámulta a Kalu népe. Tőgye úgy feszült, mint egy sajtár. Négy hosszú csecse úgy mutatott a föld felé, mint négy felkiáltójel. Egyszóval, rossz szemnek kár volt ránézni. A falu csordájára sohasem lehetett a Cifrát kihajtani, mert mindig verekedett. Odahaza azonban olyan kezes és szelíd volt, mint a bárány. Órákhosszat elálldogált kötetlenül az eperfa hűvös árnyékában és lassan kérődzött. Azon a délutánon, amikor az első őszi szél fojtós puskaporszagot hozott falunk felé, az egyik dűlőút sáncpartján legeltettem a Cifrát. Egy ideig együtt lépkedtem a jámboran legelő jószággal s hallgattam az egyre közelebb dörgő ágyúk hangját, ami a front közeledését jelezte. Csaknem egy teljes órát lépegettünk egymás mellett, amikor ifjú agyamban megszületett a gondolat: minek gyalogoljak, ha kényelmesen is ülhetek a legelgető tehén hátán? A szelíd állat tűrte kamasz testem súlyát, s továbbra is békésen ropogtatta az elvénült muhart. A magasban halálmadarak húztak nyugatról kelet felé. Falunktól néhány kilométerre hatalmas kört repültek, mint a délre költöző gólyák és ragadozó kőszirti sasként csaptak le Csap városára. Megváltozott a csöndes, békés hangulat, vörös lett a keleti horizont. A bombák robbanása belémfagyasztotta a vért. A jámboran legelő Cifra is felvetette a fejét: veszélyt érzett. Vadul kiugrott a sáncból s megbokrosodva rohant árkon-bokron át a falu felé. Kétségbeesve himbálóztam hátán s görcsösen fogtam a szarvára erősített láncot. Cifra pedig egyre gyorsabban száguldott. Megrémültem s minden percben vártam a végzetemet. Már láttam, hogyan fekszem nyakat, avagy lábat törve a száraz, göröngyös földön. A falu végén a Cifra lassította az iramot, s a terebélyes fűzfák alatt végre meg is állt. Hortobágyi csikósként ugrottam le a jószág hátáról. Éppen káromkodni akartam, amikor észrevettem, hogy a nadrágom csupa vér és a Cifráról is ömlik a tajték. Szembeálltam a t (lénkével. Okos szemét rám emelte, mintha azt mondaná: most már biztonságban vagyunk. — A gépmadarak ezalatt terhüktől megkönnyebbülve húztak visszafelé. A vadászgépek alacsonyan repültek és végig géppuskázták a határt. A tarlón legelő libákból magasra röppentek a fehér tollak. Cifra még azon a napon elvetélt. Ettől a naptól kezdve valahányszor fegyver dördült, a tehén reszketni kezdett, mint. a nyárfalevé}. Néhány hét múlva annyira leapadt • a teje, hogy a család szükségletére is kevés lett. Egyik este anyám pénzt nyomott a markomba, hogy tejet és túrót vegyek. Végigjártam a gazdákat, hajlongtam mindenütt, csaknem könyörögtem, de sehol sem segítettek ki, mindenünnen elutasítottak. Már-már bizalmamat vesztve álltam meg a falu legnagyobb gazdájának kapuja előtt és azon r&gódtam, vajon bemenjek-e vagy sem. Végre is úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok. Ruhámról levertem az utca porát, üstökömet tíz ujjammal hátrafésültem és illedelmesen bekopogtam Géza nagyságos úrékhoz. — Kezét csókolom, — köszöntem I 111 I I I I llilll'l! I I I I I I I I lil|lll!lllll!llll|lllll|llltlllllllllll!lll!ll!l lllllllľl I I w • m i 1 I ii iniiiiiiiaiiiHiitiiiiiiiniüiiiiniiiiiiiiiiNiiiiiiiiiiiiiiililiiiiiii

1Z PA SZÍ BA TOVA RI r i •iiľiliilillllliiIllIlililliiliiliililIllllIllillilnlMlillliliiliilllIi • i i i nini • >• i iniiiii • i i ni i i i i l l > • l llllllli ii .1 iľii i: iiiiiiiiii i i 'i i ,i .• iniiiii alázatosan és a nagyságos asszony elhízott kezéhez érintettem ajkam.. — Kedves nagyságos asszony, ne tessék haragudni, hogy lábatlankodom. Azért jöttem... — rimánkodtam el kérelmemet. — Szóval tejet és túrót akar venni. Tejet adhatok, de túrót nem, mert kell a pulykáknak. Bántott a kijelentése, de nem szóltam semmit, örültem, hogy legalább tejet kapok. Mély hajlongással, aláírta: Urbán József zatosan távoztam a nagyságos úréktól. Hazafelé menet, hangos kacaj szűrődött ki a kocsmából. Hitlerista katonák mulattak. Egy leány ugrált az asztalukon. Körülötte az ördögfiak egymásnak dőlve, torka szakadtából ordítottak egy ismeretlen dalt. A kocsma előtt is német katonák álldogáltak. Amikor észrevettek, azonnal körülfogtak. Az egyik kicsavarta kezemből a tejeskannát. Beledugta fakó képét az edénybe, de azonnal viszszaadta. Biztosan nem volt Ínyére a tej. Ordítva mutogatta az utat. Megértettem szándékát, s azonnal hazafelé indultam. Alig tettem néhány lépést, a hátam mögött pisztoly dördült el. A kanna mindkét oldalán vastag sugárban ömlött a tej az utca porába. A katonák hangosan összekaVirágba omlott a tavasz, tajtékosak mind a fák, göndörödő bárányfelhók pelyhezik az ég tavát. Mezők lenge bársonyában pajkos, víg szellő kering, hegy taréja fénybe lobban, habzp forrás csengve ring. Boldog május, szívre hajló, szabadságunk májusa, felujjong, repesve szárnyal szívünk forró^ himnusza. Tíz év harca, győzelme lángol lengő lobogón, népünk árad, zsong alatta országos találkozón. Mert az élet ím kitárul, szépségében száz varázs, cslllog-villog melengetve, mint aranyló szénparázs. Simkó Margit: Dénes György: € gy tó z fényénél melegszünk Áramlanak vérkörünkön sodró,, végtelen erők, fürgén kalapálja szívünk boldog renddé a jövőt. S nő az új rend gyermekében munkálkodó értelem, nem fut önös vágy felé bú' szívvel és testvértelen. Egy tüz fényénél melegszünk milliók és milliók, közös eszme-kikötőben ringnak az élet-hajók. S hogyha jövő századoknak boldog népe emleget, * így mond: fényt gyújtottak nálunk a hős szovjet emberek. Porbazúzták negyvenötben barbár vérivók hadát, a testvér jobbot nyújtva mondták: építsetek új hazát! Építettünk. Drága pártunk vezetett a jó uton, gránit tömbből raktunk erős bástyát omló partokon. És a partot megkötöttük, védi békés életünk, testvérnépek nagy családja áll kemény vártát velünk. Szabad tíz évünk ragyogva árad új évek felé s minden kincse és babérja a dolgozó emberé. J3ogyó /Qptdrás különbékét köt Félszabadultunk. Csak a regényekben van az úgy, hogy a 'felszabadult egyszeriben ujjongó szabadságmámorba lendül. Nem igaz. Az, aki ezt állítja, az még nem volt rab. Az elnyomott lény súlyosan beteg. A szabadság az embernek úgy kell, mint az oxigén, vagy a víz, megvonása testi-lelki szenvedést okoz. A felszabadult gyenge, mint egy nagy betegség után, meg kell tanítani lépegetni, járni, rohanni, aztán már egyedül rohan. Ilyen kótyagosan csavarogtunk a fiam meg én házunk előtt a főtéren és kóstolgattuk a szabadságot... A németek aznap éjjel menekültek fejvesztetten és mi úgy bámultunk a pirospozsgás orosz katonákra, mint a csodákra. Ide-oda kószáltunk. Sütött a nap és mi boldogságunkban el is felejtettük, hogy már második napja nem ettünk semmit. A gyógyulás legbiztosabb jele a jókedv meg az éhség. Jelentkezett a gyomrunk, akkorát korgott, hogy azt hittük, valami repülőgép berreg. — Valahol kenyeret kell szerezni — állapította meg jó hangosan, nem törődve az illemmel. — Gyerünk valahová' kenyeret kérni, a pékek ma biztos nem sütnek. — Adok én maguknak — szólalt meg hátunk mögött valaki, jó alföldi magyarsággal. Hátrakaptam a fejem. Egy öszbecsavarodó fejű katona állt ott és már vette is ki a torniszteréből a hosszúkás katonakenyeret és nyújtogatta felém. — Hát maga hogy került ide? A felszabadítókkal jött? Hová valósi? — zúdultak rá a kérdések. ' Kicsit elkomorodott. — Hegyaljai vagyok, még a németekkel jöttem ide. Önkéntelenül e([y lépést hátráltam és magammal húztam a fiamat is. — Ne féljen tőlem, én mentettem meg a hidat — mondta sietve, mint aki tart tőle, hogy faképnél hagyjuk. Valami felrémlett előttem, erről már hallottam beszélni, hogy egy katona megtagadta az engedelmességet és nem robbantotta fel a hidat. De azért zavaros volt nekem ez az egész. Ha a náciknál szolgált, hogy az ördögbe jár ez itt szabadon? Már akkor néhány kíváncsiskodó is állt körülöttünk, hisz az egész városka az utcán volt és várták, hogy mi lesz ebből. — De hisz akkor maga hadifogoly ... — Hát értsék meg már, hogy én megmentettem a hidat és nem vagyok hadifogoly. Én megkötöttem a különbékét — szólt mosolyogva, kis hencegéssel a hangjában. — Mit kötött meg? — bámultunk rá. — No, bár nem szeretek dicsekedni, nincs is ezen mit dicsekedni, inkább elmondom sorjába, hogy értsenek. Hát úgy volt, hogy már tíz hónapja kergettek minket a németek egyik helyről a másikra, Arra volt eszük, hogy kivittek minket az országból, itt meg nem ismertük ki magunkat. Mert vagyunk itt többen is, (ie azok még felül lesznek vizsgálva. Én parancsot kaptam, hogy bújjak a híd alá, aztán ha az utolsó német is elment, gyújtsam meg a kanócot, a hidat fél kell robbantani. Magamra hagytak. No — mondom — itt az idő, most vagy soha. Nekem elegem volt, az első vüágháborút gyerekfejjel csináltam végig, akkor is a németek parancsára. Nekem ugyan mesélhettek már, hogy akit az oroszok kézbe kapnak, annak ámen. Alábújtam a híd alá, megvártam, amíg az utolsó német is eliszkol, aztán meggyújtottam a gyufámat és — mondta elégedett mosollyal — rágyújtottam a pipámra. Aztán, mikor az első orosz osztag megérkezett, jelentettem. Együtt döglesztettük meg az aknát. Az a nagy darab orosz parancstnok úgy megölelt, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim. Monlfjtr-a tolmácsának, az meg nekem: van-e valami kívánságom, csak mondjam meg bátran. Mondom, van bizony. Egy nagy kívánságom van, négy, gyerekem vár otthon, meg a tavaszi munkák is megkezdődtek, nem bírja azt az asszony egyedül, szeretnék hazamenni. Kössön velem a parancsnok különbékét. A tolmács lefordította a kívánságom orosezra, a parancsnokuk hozzám lépett és odanyújtotta a kezét, én meg belecsaptam. Aztán megírtak nekem egy passzust, ahogy itt mondják bumáskát — ezt ni — az áll benne oroszul, hogy „Bogyó András hegyaljai illetőségű közkatona, nem tekintendő hadifogolynak, azonnal viszszatérhet hazájába." Még áldomást is ittunk, fenemód erős ital volt. Hát most várakozok egy orosz autóra, úgy mondták, hogy az elvisz egy darabon. Megyek a családomhoz. Na — nyújtotta kezét — éljenek békességben. Ez az első békekötés hiteles törté nete. cagtak ostoba tréfájukon. Odahaza édesanyám falusi asszonyok módjára átkot szórt rájuk. Az idő lassan télre fordult; Egész télen tej nélkül tengődtünk: Cifra meddő maradt. Az egykori kifogyhatatlan tejforrás kiapadt. • De egy ragyogó márciusi reggel megcsikordult kis kapunk. Váratlan vendégek keresték fel szegény hajlékunkat. A falu komisszáriusának kíséretében két öreg szovjet katona lépett udvarunkba. — Vezesse ki a tehenét az istállóból — szólt a komisszárius. Anyám higgadtan, semmi rosszat sem sejtve, teljesítette a parancsot. A kíváncsiság hat kis testvéremet is kihajtotta az udvarra. — Délután két órára elvezeti tehenét a községháza elé, — jelentette ki magabiztosan a komisszárius. — Tehene úgyis meddő, nem ad tejet, jó lesz húsra a katonaság részére. Az eddig csöndben bámészkodó hat testvérem hangos sírásba kezdett. — Nem adjuk a Cifrát! A Cifra a miénk, — kiabálta a húgom. Anyám szeméből is hullani kezdtek a kövér könnycseppek. — Nem, nem, nem adom a tehenem, .— nyögte szívettépően az anyám. — Ez mind tiéd gyerek? — fordult anyámhoz tört magyarsággal a hosszúbajszos katona. — Az enyém. '•— Ho! van a gazda? Erre a kérdésre anyám hangos zokogásban tört ki. — Ah, vojna, háború — sóhajtott fel a rnSsik szovjet katona. — Te, komisszárius, van neked szíved? — kérdezte a nagybajuszos. — Ennyi gyerektől elvennéd az utolsó tehenet? Ide még hoznunk kell, nem elvinni. — Dt t? a tehén meddő, tejet sem ád. — hebegte ijedten a komisszárius. — Nem tejel? Akkor hozunk helyette olyat, amelyik sok tejet ád, de csak úgy el nem visszük. Megértetted, komisszár? — No, zsenuska, asszonyka, ne sírjál. — fordult ismét anyámhoz a jószívű katona. — Nem visszük el a tehenedet, s ha meg elvinnénk, akkor hozunk helyette másikat, f e jósét. Ezzel a vendégek eltávoztak és anyám Cifrát visszavezette a jászolhoz, ahol tovább ropogtatta az abrakot. Délfelé az öreg katona egy tarkaszőrű tehenet vezetett az udvarunkba és bekiáltott a konyhába: — Asszonyka, gyere ki, hoztam neked egy jó fejőstehenet. A kertben játszadozó gyereksereg mindjárt előjött és bámészkodva nézték a katonabácsit és az új tehenünket. Eltört azonban újból a „mécses", amikor Cifrával, megindult az öreg a kiskapu felé. Az anyám könnyezett. £n is sírtam, valamennyien sírva búcsúztunk kedves tehenünktől. Délután két óra lehetett, hosszú hónapok után tejlevest főzött az anyám. Valamennyien az asztalnál ültünk. Egyszer csak Cifra bőgése hallatszott a kapuból. — Itt a Cifra — kiáltotta anyám és a kezéből kiesett a kanál. Az udvaron ismét ott állt Cifra és a jószívű szovjet katona. — Zsenka, asszonyka, visszahoztam a tehenet. Az egyik kuláknál 7 eldugott jószágot találtunk, tőle viszünk el kettőt és a tiédet visszaadjuk — magyarázta kézzel-lábbal. ' Torkomban éreztem dobogni a szívem. Eszembe jutott a német katonával történt eset. Anyám ismét elsírta magát. — Te jó katonabácsi vagy — simult ötéves Lajos öcsém az öreghez, akinek szemei szintén könnyesek lettek. Lehet, hogy a fiára, unokájára, a családjára gondolt. Tejlevest ebédeltünk. Velünk együtt evett a mi ukrán katonánk is. Beszélt, sokat beszélt. Mi keveset értettünk belőle, inkább csak sejtettük, hogy a családjáról, a jövőről, a munkáshatalomról beszél. Búcsúzáskor először hallottam anyámtól az első orosz szót: „Szpasziba tovariš".