Uj Szó, 1955. május (8. évfolyam, 103-130. szám)

1955-05-05 / 107. szám, csütörtök

kVladimír Reisel: /Qz i(jú szoojel kaloľta Ablakunk alatt döngött kemény léptük, májusi szellő szórt rájuk sziromesőt. Ukrajna egy fia is ott haladt köztük, szemei merengők, a távolt keresők. Ott a távolban rá egy kedves leány vár, vár hűségesen s rágondol most talán. Virágzó fa alatt megy, bódít az illatár, s egy ágat hajlít le arcához a fán. Az édes illatból tüdeje mohón szív. Hazagondol vágyva, hol kedvese maradt. A háború nem játék, szenved tőle a szív. Belőle kedvesénél, ott maradt egy darab. Így szól a virághoz: Minálunk is otthon tavasz van, minden csupa-csupa virág. Szép rózsám mit csinálhat? Nevet, vagy sír vajon ? S mit suttoghat fülébe a sok virágos ág? Nem telt el sok idő, hazatérhetett végre. Még szirmok fehérlettek szerte az ágakon. Kettesben voltak ismét, kéz pihent ismét kézben, és suttogták: Szeretlek. — Én is téged nagyon. Elmeséli sorban, a Kárpátokon túl hogy várták, ölelték, szorongattak kezét, s egy gyönyörű országban, melyet de sok harc dúlt, hogy építi hazáját egy hálás testvérnép. Fordította: Fügedi Elek. \ * j-4azalérés \ Tavasz volt. A réten vadvizek tócsái csillogtak a fényben, mikor anyámmal visszatértem falunkba a véres harc után. Pufók felhők szálltak az égen, és anyám arcán a napsugár újra boldog mosolyt fakasztott — már törték az ugart a parasztok. Mezítláb mentünk. A párás föld kicsit megsüppedt talpunk alatt. Zsebemben száraz kenyérdarab lapult még, de most szerte szórtam apró morzsáit, hadd hulljanak, hisz már kerek fehér cipókkal lesz teli a kihűlt vén kemence, — és előre futottam nevetve. Mint csicsergő énekes madár, úgy örültem a szabadságnak, és letörtem egy bimbós ágat kertünkben az ébredő fákról , hogy köszöntsem a kedves házat, \ melynek két sötét ablakából a muskátli se intett most felém, — de ép volt rajta a mohos kis fedél! Ozsvald Árpád ms. május 9. (Egy prágai fiú emléke.) Harmonikával jöttek. Táncraperdült fiatal s agg a tankjaik előtt. Felmásztam egyre. Azt hittem, lelök az altiszt, aki virágok közt fent ült. De nem bántott. Csak megcsípte az arcom és megkérdezte, hogy hívnak. „Pepik" — feleltem. Aztán kézre vett s bevitt á tankba, mely már túl volt annyi harcon. S mesélni kezdett: „Prága, Sztálingrád... Barátok vagyunk: te cseh — én meg orosz. MátyusJca gondol rám is, amint rád ..." Sok szavát nem értettem. Nevetett. Mikor kiszálltunk, ujjával a poros páncélra ráírta a — nevemet. Megváltozott lg ló képe A hüvős időjárás az áprilisi napokban sem enyhült, akkor sem, amikor a nap sugarai merőlegesebben Jiullnak a festői Iglői völgyre. Különösen szép része ez a Szepességnek. De nemcsak csodálni jött ide az ember, banem építeni is. Két évvel ezelőtt kezdték meg a Zdenek Brüll utcában 196 lakásegység építésének előkészítő munkálatait. Nehéz munka volt ez. Le kellett rombolni a régi viskókat, el kellett távolítani a kiültetett fákat. Két évvel ezelőtt a gépek és az emberek nagyszerű tervek megvalósításába kezdtek. A kotrógépek befúródtak a földbe, a betonkeverőgépek zúgása messzire hallatszott, nehéz teherautók gondoskodtak a közlekedésről és szállításról, az emberek gépek segítségével építettek .. Az építkezés színhelyén ma nagy élénkség uralkodik. Ott, ahol annakelőtte apró kunyhók lapultak a földhöz, új lakónegyed épült széles utcákkal. Mosoly ragyog Klaučo mérnök építésvezető arcán, aki a komplex munkacsoporthoz vezet bennünket. Az alagsortól egészen a tetőig minden munkát a 18 tagú kollektíva vé^ez. Ez az az egyedüli komplex csoport Iglón. Annak ellenére, hogy késő délután van, még mindnyájan szorgalmasan dolgoznak. Ügylátszik, hogy meghosszabbítót műszakot teljesítenek. Az előttünk lévő négy embernek is, akik a transzportérek és kezelőgépek mellett dolgoznak, csak hajlott hátát és szorgalmasan mozgó kezeit láthatjuk. Abban a világos sapkában — az Michal Pleva, a legjobb munkacsoport vezetője. A transzportérnál dolgozik. Mögötte a betonozok dolgoznak és kissé távolabb, ahol olyan nagy a por, a keverőgép mormogása hallatszik — Hogy hogyan érünk el ilyen szép eredményeket? — tekint ránk Pleva elvtárs, a csoport vezetője. — Elsősorban a szakismeretnek, tapasztalatoknak, munkaszervezésnek és a csoport tagjai jó együttműködésének köszönhetjük. Chovanec elvtárs, aki velünk tart az építkezés megtekintésében, még hozzáteszi: — Ha felsorolnám mindazt, amit két év alatt tettünk és azokat a nehézségeket, amelyekkel meg kellett küzdenünk, talán el se hinné. így tudtuk meg, hogy a telep ez év első negyedében 139 százalékra teljesítette a tervet, a munkatermelékenységet pedig 115 százalékra. Az „A" tömböt már március 8-án átadták használatra. Harminckilenc összkomfortos központi fűtéssel, hideg-melegvízzel, fürdőszobával és mellékhelyiségekkel ellátott lakásegység van benne. Az új tömbbe 33 bányászcsalád és négy építőipari dolgozó családja költözött be. örülnek annak, hogy jól végzett munkájukért szép új lakásokkal jutalmazták őket. Az egész telepen nagy a lelkesedés és minden szakaszon teljes ütemben folyik a munka. Štefan Chovanec építésvezetőtől megtudtuk, hogy Jozef Majer öttagú csoportja különö^n kitűnik munkájával. Állandóan 200 százalékra teljesíti a normát. Tavaly újítőjavaslatot nyújtottak be a deszkázásra vonatkozólag, amivel nagymenynyiségü anyagot takarítanak meg. Majer csoportja a legöntudatosabb kollektívák egyike. Minden feladatot jól és idejében teljesítenek. — Olyan emberekkel, mint amilyenek Majerék, Tomčikék, Kostikék és Pleváék, sikerül idejében befejezni mind a 196 lakáségység építését — teszi hozzá ragyogó tekintettel Chovanec elvtárs. Este van. Az építészeti irodában még nagy a mozgalom. Igen, a két építésvezető, Klaučo mérnök és Chovanec elvtárs, azon gondolkoznak, hogyan lehetne megjavítani a munkát, hogyan lehetne legjobban megvalósítani az előttük álló feladatot. Ladislav Lipták. Nyikolaj Percenkó, az én jó barátom Az ember, — az igazat megvallva, lassan meg is feledkezik azokról az ismerőseiről és barátairól, akikkel rövidebbhosszabb ideig nem beszél, sm leielet nem vált. De né' ha a visszaemlékezés nyomán lelki szemei előtt elvonul egyegy epizód, egy-egy töredék abból a mozaikkockából, amit így is hívhatunk: élet. Nyitott könyv, benne az események, időrendben, a történtek szerint sorakoznak, j Most, hogy visszaemlékezem, gondolatban látom az élmények kis csokrát, amelyből büszkén felnyúlva, nyiladozva emelkedik ki egy rózsaszál, egy emlék, az én jó barátom, Nyikolaj Percenkó alakja. Különös módon ismerkedtünk össze. Vagy csak most tűnik furcsának a találkozásunk? Egy katonai tehergépkocsi lépcsőjén álltam és Nyinával, az egyik alakulat állategészségügyi osztályának aszisztensévei beszélgettem. Huszonöt év körüli, vállas, erősnövésü nő volt Nyina. Sok minden szóba került, de végül mégiscsak az otthonnál kötöttünk ki, a korcsolyánál, a verseknél, ott, hogy ki mit szeret csinálni szabad idejében. — Otthon, — sóhajtott Nyi' na, s megigazította félrecsúszott sapkáját — otthon minden máskép lese, csak hazajussak. S egy pülanatíg hallgatott, majd mint a láva kitört belőle: — Rosztov, Rosztov... Mereven nézett maga elé, mintha a szembefutó úttól várná a választ. így merengett volna ki tudja meddig, ha hátunk mögül egy autó ránk nem tülköl. Amolyan könnyebb kocsi volt. Szikrázott a hó, ahogyan megcsúszott a siklamlós úton, s nekirugaszkodva egyet-egyet ugrott előre-hátra, mintha valaki dróton rángatta volna. Mikor az autó mellénk ért, lelasított, hogy véletlenül össze ne akadjunk. S ekkor én odapillantottam az autóra, amelyen többen is ültek. Valami ládafélén, az autó kabinjához támaszkodva, félig kigombolt kabátban, egy magas, szőke, vékony arcú katona állott, kiemelkedve a többiek közül. Szokatlanul nagy haja volt, amely kikandikált a sapkája alól. Vállpántján két sáv-tizedes. Megnéztük egymást, ahogy a katonák szokták, ismerős arcokat keresve. Ahogy így nézelődünk, Nyina egyszerre csak elkiáltja magát. — Nyikolaj, Nyikolaj! A másik autón megmozdul• nak (ti emberek. Több szempár felénk fordul, s a kabinhoz támaszkodó tizedes mosolyog, majd megszólal: — Á, a a... Nyina? — mikor jössz hozzánk? — E napokban, — hangzott el a válasz, majd az autó tovarobogott. A másik autóról visszamosolygó arcot jól megjegyeztem magamnak. Még pár percig beszélgettem a sofőrrel, meg Nyinával, aztán, mivel hideg volt, leszálltam az autóról. Gyalogoltam. Igaz, a katonák azt tartják, hogy nem a legkellemesebb dolog gyalog szedni a kanyart. De hát hideg volt, így jobb. Űtközben utolértem az ismerősöket és a következő faluban megháltunk. Másnap szabadnaposak voltunk, egypáran az utcán őgyelegtünk, s néztük, hogyan vonul a katonaság végeláthatatlan sorokban nyugat felé. Észre sem vettük, amikor egy tizedes toppant közénk. Gyufát kért. Mintha ezt az arcot, a sapka alói kikandikáló göndör fürtöket már láttam volna. — Tizedes elvtárs, mi már találkoztunk, ugye? ö rám nézett, megismert. Délután ismét találkoztunk. 0 szólított meg, megkérdezte, hogy nem mennék-e el vele a szomszéd faluba. — Szívesen elmegyek — feleltem. Délután befogtunk a szánba és nekivágtunk a havas útnak. Becsülettel teljesítették felajánlásaikat Községünk lakossága büszkén készül felszabadulásunk 10. évfordulójának megünneplésére. Még az év elején kötelezettséget vállaltak a dolgozó parasztok, hogy jobb munkával harcolnak a magasabb hektárhozamokért és a beadás túlteljesítésével fejezik ki hálájukat népi demokráciánknak. A szövetkezet tagjai adott szavukhoz híven teljesítették felajánlásaikat, sőt egyesek túlteljesítették. A háztáji gazdaságokban termelt javakból beadtak 18 500 liter tejét és 8700 darab tojást. Ez annyit jelent, hogy jóval túlteljesítették kötelezettségvállalásukat, mivel annak idején úgy határozták el, hogy 5000 liter tejet és 6000 tojást adnak a nép államának terven felül. Községünk lakosai tudják, hogy mindezekért sok mindent kapnak népi demokráciánktól. A munkásosztály, az ipari dolgozók segítsége révén korszerű gépekkel dolgozhat a szövetkezeti földeken, emelhetik a földek hektárhozamát, s egyben ez azt jelenti, hogy igen sokat tesznek az egész ország dolgozóinak életszínvonala emeléséért. Budai József, Nagyzellö Nyikolaj az úton az otthonáról beszélt, Kievről, az iskoláról, a gyermekekről, az édesanyjáról, akikről már hosszabb. ideje semmit sem tudott. Kék szeme fénylett és olyan tiszta volt, mint a felhőtlen ég. Egyszerű, közvetlen szavakkal beszélt. Mikor az otthoni pusztításról esett szó, keményebben markolta meg a gyeplőt., hogy az szinte összekunkorodoit. Haragra gyúlt az arca és dacosan mondta: — Nem állunk meg Berlinig. Lassan telt az idő beszélgetés közben, lassan haladt a szán. Már csak száz méterre lehettünk a falutól, amikor az orszáaút mentén én is ízelítőt kaptam a háborúból. Jobbra, a sáncfalon egy Junkers kiégett motorjának teteje látszott a földből, a többi résize beágyazva, beékelve a fagyba. A motor burkolata felszakadt, cikk-cakkos alakban, az ütödéstől felgörbülve olyan volt, mint valami fordított felkiáltójel, amely figyelmeztet, vigyázz: így járnak a kalandorok! Végig az árokparton felfordított szekerek, pár lépéssel tovább egy, döglötten is formás csikó. A szó szoros értelmében felnyársalta, átszúrta a szekérrúd. Kissé távolabb, az egyik szekéren egy halott feküdt. Ň'agy meglepetésemre magyar feliratot találtam a szekér oldalán, Helyőcsabáról volt. Féloldalra fordulva hevert a halott. Gyönyörű fekete hullámos haja csapzottan, vérSimkó Tibor.