Uj Szó, 1955. május (8. évfolyam, 103-130. szám)

1955-05-14 / 116. szám, szombat

1955. május 14. ül S1

0 3 Szovjet emberek a Magyar Területi Színház színpadán K. iszajev és A. Gaiics „Nem magánügy" című komédiájának bemutatója inImiflniinuliiiní nm iiiim i • • i iľiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiitiitiiiiiiiliiliíliilllliililiiniiy j (Dreg harcos évieke \ Nem selyemben ringatott pulyák i lettek a hősök, a nagyot tudók, | M kiknek az élet pazar kézzel | I könnyelműn szórta a szépet s a jót. | 5 • * <• 5 Kiket széltől is óva óvott 1 hajlongó, féltő dajkák hada, és buta fővel polcra emel ü koldusoktól zsarolt vagyona. Minket széppé a napfény érlelt, ; s az élet vihara tett keménnyé, - az öklünk izmos, erőssé érett, " " ' -5 1 az életünk egyé — a népé. | Z Száraz kenyéren, kásán neveltek, | anyánk szájából ömlött a panasz, I 1 apánk foga közt káromkodást mormolt, | - '5 | és félve loptuk erdőn a gazt. I Ha elfogtak, gúzsba kötöttek, | r és mégis dalt szült az ajkunk, - s l hej! de sokan megremegtek | akkor, amikor daloltunk. I • . FecsóPáll •imiliii •iiiniiiliilijiiliil iiilnliii i' i:.l iiiiiiiuiiiiiiiiiii i .i. i iiiiiiiiiiiiiiiiiiihijiiuiiiiiiiiiiiiiiiijiiiiiHiiiiiiiiiiiitiiiiiiTt G nagy szatirikus Egy moszkvai hotelszobában reggel négy, egymás előtt teljesen Idegen és ismeretlen férfi ébred, akik a hatalmas szovjet föld különféle tájáról érkezt»k a fővárosba, hogy itt ügyesbajos dolgaikat elintézzék. Köztük van Djuzsikov, a Tajmir nevű arktikus félsziget építkezéseinek gazdasági vezetője is. A négy szovjet ember ismeretséget köt egymássá', és a derűs bevezetőt csakhamar eleven pergő bonyodalmak, a tévedések és félreértések egyre vidámabb sora követi. A fiatal Djuzsikov, K. Iszajev és A. Galics „Nem magánügy' című vígjátékának rokonszenves főhőse örül, hogy dolgai végeztével megismerheti az ann>ira áhított Moszkvát, ahol életében először jár. Örömébe azonban csakhamar üröm vegyül: szól a telefon és arra kéri, hogy maradjon a helyén, várja be a Moszkva szálloda 13. emeletének hálószobává átalakított szalónjában a titokzatos Tajmir hívását. Kénytelen-kelletlen marad és míg három új barátja magára vállalja, hogy a hivatalokban elintézik helyette dolgait, cserébe viszont ő veszi magára, hogy a hotelszobáiban helyettesíti őket. Egy Kirpicsnyikov nevű műsoriroda igazgatója nevében énekesnőt és artistákat fogad, másik társát pedig bonyolult szerelmi ügyekben helyettesíti. Mire barátai visszajönnek, annyira összekavarja az ügyeket, hog" u színpadon minden szinte a feje tetején áll. A komédia két szerzője tagadhatatlanul kitűnő színpadi ösztönnel rendelkezik, a cselekményt rendkívül mulatságosan pergeti, humoruk bővérű és ötletes, azonban a szovjet sajtó már évekkel ezelőtt joggal írta, hogy ,,K. Iszajev és A. Galics játéka minden érdekessége ellenére sem lehet m'niája más szerzőknek. A színházaknak továbbra is tartalmas, életet igenlő vígjátékokat kell keresnie." Valóban nonez teljes életvalóságot és teljes realitást keresni a darabban, ahol minden azon fordul meg, hogy hősét tg y telefonhívás odaláncolja a szálló sľôbájába, noha, minden józan embernek, tehát az irdatlanul távoli félsziget hívójának is tudnia kellene, hogy Djuzsikovnak napközben tenger teendője van és hívásra telefonhoz rendelhet- egy késő esti, v.i;,y éjféli órában Sajnos a szerzők egyszerűen kiiárnak ilyen józan meggondolást, mert hisz az egész ötlettel, a darab további mondanivalóját és történéseit hmomra döntené. A szerzők attól sem*riadnak vissza, hogy jó. bevált régi trükkökkel mulattassanak és rengeteg bohózatelemet vegyítve a komédiába a burleszk határáig vitték darabjukat. A Játék bolondos körforgását figyelő nézőnek azonb::n egy szerencsés jó rendezésben rá kellene jönni* arra, hogy a kiélezett helyzetek komikumán, a trükkökön és az egyre halmozódó félreér1

1 se Ke n túl s szovjet szerzőknek van r.iélyelb mondanivaló/uk is. A darabból áradó jóérzésnek van mélyebb rug5ja, keltetője: a fintort vágó groteszk figurák és konvencionális komédiaalakok megrrjzolása mellet* a szerzők törekvése arra irányul, hogy igazi szovjet embereket állítsanak s/inpadra, akik te> vannak készséggel és a segítés szándékával. Egyetlen nyugati szerző sem tudna ilyen szinte burleszkbe csapó KEvarodásba annyi szívet, tiszta emberi jellemet adn\ mint a Nem mag.-inügy szerzői. Ez a darab érdeme. Szép és egészséges a szovjet élet, próbálja példázni ez a szovjet komédia is, tele van munkával, örömmel és leküzdésre váró akadályokkal. Igen, szép és egészséges a szovjet élet, hirdetik a vígjáték szerzői, ugorjunk át az akadályokon vidám lendülettel és ne hagyjuk magunkat legyűrni a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetben sem. Tele van a szovjet élet ilyen pompás Djuzsikokkal, Baburin apókkal és ismeretlen kis emberek százezreivel, akik bármerről jönnek is, rögtön egymásra találnak és családiasán összefognak. Egy új emberség életformájának kialakítói és hordozói ők, akikben az életigenlés, optimista hit, a közösség és a szovjet haza iránti szeretet egyforma lelkességgel ég. K. Iszajev és A. Galics nem tartoznak az élvonalbeli szovjet szerzők közé, komédiájuk korántsem hibátlan, és ez fokozottabb követelményeket támaszt színész és rendező elé. Vizsgáljuk meg most, hogyan birkózott meg a Magyar Területi Színház együttese és rendezője azzal a feladattal, hogy egy nem nagyigényű, jobbára csak szórakoztatásra szánt darabban igazi szovjet embereket hozzon a néző elé. Orosz klasszikusok, Gogol és Csehov mellett a színház már játszott szovjet darabot, éspedig Konstantin Szimonov „Orosz kérdés" című színművét. A nehézség itt lényegesen kisebb volt, mint a színház legfrissebb újdonságánál. Számon o v amerikai környezetbe vitt és amerikai jellemeket kevésbé ellenőrizhető hiteles ábrázolását követelte meg a színésztől és rendezőtől. K. Iszajev és A. Galics komédiája igazi szovjet emberek, szovjet jellemek reális rajzának feladatát rója a színházra. Első rohamra ilyen igényes feladat megoldása ritkán sikerül és ez áll a Magyar Területi Színház kísérletére is. A néző tagadhatatlanul szórakozik, derül a vígjáték helyzetkomikumán, végül mégis kielégítetlen marad, nem kapja meg azt az élményt, amit minden igazi, jó előadás köteles megadni, amely nélkül nem színház a színház. Hol történt a hiba, hol siklott félre a rendező és az együttes munkája? Riszdorfer László, aki G. Zápolska Finom úriház című komédiája rendezésének sikeres munkájával már tanúságot tett tehetségéről, ezúttal ott esett tévedésbe, hogy nem indult ki a jellemekből, nem dolgoztatta ki. színészeivel mélyebben az egyes alakok emberi jellemvonásait, hanem teljesen a aohózat síkjára vitte az pgész darabot. így aztán munkájában elsikkadt a '.ényeg, a sok bohózatelem elnyomta, elfedte, hogy becsületes, tisztaszlvü emberek, egy szocialista társadalom új erkölcsű építői közt vagyunk, akik az új ember, a szovjet ember megtestesítői. Maszk, orosz ruha, csüngő bajúsz, vagy szakáll és semmiféle más különbség még nem ad szovjet jelleget, ehhez hév és átéltség kell, lelkesség és meggyőző erő, a szívnek és léleknek szeretetet és szerelmet sugárzó izzása. A rendezőt és színészeit csak részben mentheti az a tény, hogy a Nem magánügy szerzői ilyen igazán szép rendkívüli jellemeket nem faragtak remekbe, hogý csak a szórakoztató vígjáték színvonalán rajzolják meg őket, de erős tévedés volt az olcsó sikerkeresés érdekében úgyszólván teljesen elejteni a darab figuráinak jellembeli vonalát. A tajmíri építkezések gazdasági vezetőjét, Djuzslkovot játszó Hatvani László testalkatával és mozgásával illúziót tudott kelteni. Alakítása elmélyültebb perceiben elhittük, hogy annak a távoli titokzatos arktikus szigetnek új embere, valóságos mogszállottja, de mindvégig nem volt ilyen meggyőző. Különösen az első felvonásban nélkülözte beszéde a természetességet és ez csak részben tulajdaníthatő annak, hogy első ízben szerepelt a MATESZ színpadán. Hatvani jó .színészanyag, akitől elvárjuk, hogy javítson beszéde természetességén és elmélyítse játékát. A Kirpicsnyikovot játszó Siposs Jenőt a bohózatbacseppenés, a túljátszás veszélye fokozottabban fenyegeti, mint előző szerepeiben. Egy felesleges, túlzott gesztus és elvész az egész alak hitele. Siposs kitűnő jellemábrázoló és igazán kár, hogy így félresíklik alakítása. A túljátszás egyébként nemcsak az ő hibája, hanem hibája főleg a Kockakabátost játszó Tóth LászlónaK is, aki már nem is a szatíra, hanem a karikatúra eltorzított elemét viszi a színpadra. Gyurkovics Mihály Grisko geológusa is sutára sikerült. Egy melegszívű, tartózkodó szovjet fiatalemberről van szó, aki csak határozatlan és nem pipogva és nem is gyenge. Nála is megbosszúlja magát az elsietés, az elmulasztott szerep elemzés, amely rávezette volna ezt a tehetséges fiatal színészt, hogy ne formáljon Griskóból bohózatfigurát. Király Dezső Babulinja viszont sikerült alakítás. Igaz, ezt a figurát a szerzők is jól fötmálták meg. Királynak sikerült teljes smberré kikerekítenie és ízessé, rokonszenvessé tennie. Sikerült alakítás H. Buday Mária Kirpicsnyikovája is. A második felvonás néhány jelenete, amikor színpadon van, vígjátéki hangulatot kap és elvész a másutt kiugró bohózati elem. Lelkes Magda énekesnőjének groteszk vonásai nem hatnak túlzásnak, sikeres alakítás ez, melynek komikumában érezzük a hiteles emberi elemeket. A két fiatal lányt, a Ljubál játszó Lőrincz Margit és a Dunyját alakító Udvardi Anna túlságosan egyformák. És ezen mitsem változtat az egyiknek szőkesége, a másiknak sötét haja. Nincs köztük jellembeli különbség és ez adja az egyformaság érzését. Botka Zuzsa, aki a 13. emelet takarítónőjét játszotta és nem egy ízben mutatott átélt játékot, ezúttal adósunk maradt ezzel, úgyszólván csak szöveget mond, akár a Ljuba anyját alakító Mihály Mária. Turner Zsigmond letargiába süllyedt álmos művésze az egész előadásnak legjobban kidolgozott epizódfigurája. Csinády Istvánnak, a győri Kisfaludi Színház tervezőművészének egyetlen színpadképe jó keretet adott a játéknak. A mulatságos szovjet vígjátéknak bizonyára nem marad el a közönségsíkere. De kötelességünk leszögezni,' hogy az ilyen könnyen szerzett siker tévútra, sőt egyenesen zsákutcába vezetheti az együttest. És ez semmiképpen sem lehet a mi Területi Színházunk útja. Idén gyors egymásutánban három komédiát mutatott be a színház, egyre jobban leszállítva művészi igényességét. A színháznak feltétlenül szüksége van egy szakképzett, a klasszikus és jelenkori irodalomban járatos dramaturgra, aki tudatában van annak, hogy egyformán fontos az együttes művészi színvonalának emelése, mint közönségünk magasszínvonalú szórakoztatása s egyúttal nevelése is. A dramaturg elsőrendű feladata volna, hogy a színház vitathatatlan objektív nehézségeit leküzdve a színház hivatásának megfelelő, önálló játékrendjét biztosítsa. De ugyanilyen szüksége van az együttesnek egy kitűnően szakképzett állandó rendezőre is, akire a pedagógus nagy munkája is vár: színészeinket a szép szó tiszteletére, a tiszta ékes magyar beszédre nevelni. Dolgozóink a délvidék városaiban és községeiben, ahová a Magyar Területi Színház eljár, joggal megkövetelhetik, hogy az együttes lelkesítő példaképe legyen száz és száz műkedvelő együtteseinknek és gondosan megválogatott darabjaival utat mutasson nekik. Joggal elvárja a színháztól, hogy fennállásának harmadik esztendejében sokkal igényesebb legyen, hogy együttesét nagyobb művészi feladatokra sarkalja, mert csak ez az útja annak, hogy egyszer a mi színpadainkon is megszólaljon Tiborc kesergő panasza, Csongor szerelmes epedése. hogy Shakespeare, az angol szellemóriás valamely vígjátékának bűbája és varázsa megejtse nézőink szívét és Osztrovszkij, Csehov, Gorkij vagy Kornyejcsuk "valamely müvének emberi és társadalmi igazsága elvégezze bennük a mélyszántás munkáját. Színházunk ezzel még adósunk és joggal várjuk, hogy ne késsen túlságosan az adósságtörlesztés munkájával. A lehetőség mindenképpen megvan rá, hisszük és reméljük ezért, hogy az együttes meg tud birkózni az elvárt és megkövetelt művészi feladatokkal. Egri Viktor. Május 10-én vált 66 esztendeje annak, hogy az orosz szatíra kiváló mestere, a „Golovljev-család", az „Egy város története" s megannyi más regény és szatirikus írásmű szerzője, M. Szaltikov-Scsedrih őrökre eltávozott az élők sorából. Mihail Jevgrafovics Szaltíkov-Scsedrin 1826. január 15-én született a volt. tveri kormányzóság Spasz-Ugol nevű: falujában. Családi perpatvarok, békétlenségek, szülői elfogultság közepette teltek gyermekévei. Tízéves korában beadták a nemes ifjak- moszkvai intézetébe, melynek elvégzése után a Carszkoje-Szelo-i lýceum hallgatója lesz. Ez a lýceum ebben az időben nagy szerepet töltött be az oroszországi haladó mozgalomban, itt nevelődtek és toborzódtak a kor nagyjai, Puskin, majd később Scsedrin idejében Petrasevszkij, a nagy összeesküvő Szaltikov-Scsedrin az utópista szocializmus eszméinek lelkes követője lett, Belinszkij irodalmi nézeteinek és Petrasevszkij személyének hatása alatt vált baloldali haladó szellemű harcos íróvá. Szaltikov-Scsedrin első irodalmi zsengéiből még hiányzik a művészi tökéletesség, ám eszmeileg már magas, fokon állnak: a kor szociális problémáit boncolgatják, lerántják a leplet az uralkodó osztály embertelenségéről, felemelik és dicsőítik az elnyomottat, az üldözöttet. Ilyen haladó szellemű volt pl. az „Ellentétek" című elbeszélése, mely a „Hona jegyzetek"-ben (Otycsesztvennije zapiszki) jelent meg. Az 1848-i februári francia forradalom után Oroszországban is fokozódott a cárizmus terrorja és sok dolga akadt a cenzor tollának. Egy, ezekben a forradalmi években megjelenő műve magára vonta még I. Miklós cár figyelmét is. A cár betiltotta a könyv kiadását és magát az írót száműzetésbe küldte Vjadkába. Szaitikov-Scsedrinnek sze'rencséje volt, mert a száműzetés megmentette egy szörnyű büntetéstől; a cár ugyanis 1849-ben halálra ítélte barátját és tanítóját, Petrasevszkijt és ennek számos hívét (21 személyt), akik közül soknak büntetését a „cári kegyelem" életfogytiglani szibériai száműzetésre változtatta. I. Miklósnak 1856-ban bekövetkezett halála szabadságot hozott az írónak, aki hazatérve megjelenteti „Kormány-* zósági karcolatok" című szatíráját, melyben a kormányzóságok vidéki hivatalnokainak és egyéb léhűtőinek üres, mihaszna életét mutatja be az olvasónak. Szaltikov csatlakozott a parasztmozgaiomhoz és hogy ennek ügyét minél jobban elősegítse, elfogadta a neki felkínált rjazanyi alkormányzói tisztséget Magas tisztségében a nép pártfogója marad. A jobbágytartó nemesi körök ádáz gyűlölettel figyelik működését és a háta mögött „vice-gubernátor" (alkormányzó) helyett, „vic£-Robespierre"-nek gúnyolják, nyilván. demokratikus gondolataiért és bátor kiállásáért. Szaltikov 1862-ben nyugalomba vonult és néhány régebbi petrasevista barátjával lapot akar indítani, melynek az lett volna a küldetése, hogy „állandóan figyeljen a népre és követeléseire", ám a cári kormány a lap megjelenését nem engedélyezte. A cári kormány 1862-ben börtönbe vetette Csernisevszkijt és lapját, a ,.Kortárs"-at 8 hónapra beszüntette. Amikor a lap újra megjelent, Scsedrin belépett a szerkesztőségbe, ahol 1864ig működött. Ezután Nyekraszovval együtt a „Honi jegyzetek" szerkesztőségének vezető tagja lett és az 1868—1884. években számos írása jelent meg a lapban. Egyik legismertebb műve, a „Golovljev-család" a reformkorszak előtti és utáni Oroszorszáp nemesi családjairól ad hü korképet. Tragikus emberi sorsokat örökít meg. Ezek áz emberek osztályaik áldozatai, velük együtt buknak. Népszerű szatirikus írása, až „Egy város története" a kormányzósági magasiállású tisztviselők kegyetlenségét és korlátoltságát gúnyolja ki. Főhőse Kokoskin főkormányzó, aki látogatást tesz a városban és ennek során fantasztikus dolgokat eszel ki korlátoltságában. Az írót az a tény késztette regénye megírására, hogy mint a „Honi jegyzetek" közölték, „Jenyiszejkában Kukolszkij polgármester hivatalnokait fogta be hintajába és úgy kocsikáztatta magát a városban. Ezzel büntetni akarta őket, mert a polgármester leváltását kérték." A „Honi jegyzetek" és SzaltikovScsedrin tevékenysége szálka volt a cári rendszer szemében és így a cenzúra betiltotta műveinek megjelentetését és magát a lapot is. Szaltikov-Scsedrin minden törvéryes lehetőségtől megfosztva törhetetlen lélekkel tovább fáradozik, titokban jelenteti meg elbeszéléseit. Életében becsületesen kitartott až írói hivatás tisztasága mellett, toll áva

1 a szegények és elnyomottak igazságát védelmezte egészen 1889. május 10-én bekövetkezett haláláig. Lőrincz László.