Uj Szó, 1955. április (8. évfolyam, 78-102. szám)

1955-04-09 / 85. szám, szombat

/ 1955. április 9. UJSZO ff Budapesten 1953-ban jelent meg ez a könyv. Kodály Zoltán, az Akadémia Nyelvművelő Bizottságának elnöke, írt hozzá előszót. A szerző 171 lapon a helyes magyarság kérdésével ' foglalkozik. A könyv csak összefoglalja azokat az előadásokat, amelyeket Lőrincze Lajos a felszabadulás után különböző helyeken tartott. A cím rögtön rávilágít a szerző elvi álláspontjára is: a nyelvet a való élettel szorosabban egybe akarja kapcsolni. A nyelvújítás óta ugyanis a magyar nyelv sok olyan szót vett fel készletébe, melynek képzésmódja, alkotása nem felelt meg a nyelvtan szabályainak, ma azonban az egész magyar nyelvközösség egyértelműen használja őket. Ezek a szavak tehát élnek, megvannak, az ellenük való tusakodás felesleges időpazarlás lenne. Amit a köznyelv jónak fogadott el, az a nyelvhasználat szempontjából jó akkor is, ha nem felel meg a nyelvtani szabályoknak. A zongora magyarul már nem lesz többé klavír, a szobor szó használata ellen is hiába kardoskodtak az ortológusok, a nyomda meg a nyomdász szavunk is teljesen jó szó, mert semmi mással sem tudnánk pótolni. Az esernyő is megmarad esernyőnek, a házbér helyett használt lakbér is meggyökeresedett, a röpgyülés, szünidő szintén meghonosodott. Lőrincze a tudatos szakember szemével vizsgálja a mai nyelvállapotot, hibáztatja a „Magyarosan" című nyelvművelő folyóirat köré csoportosult egyének nyelvészkedését, különösen az irodalomtörténetíró Pintér és Dengl János egyetemi tanárnak a nyelv helyességéről írt vaskos könyvét. Erről azt mondja, hogy sok tekintetben elévült. Arra hivatkozik, amit különben Sztálin tanításaiból is tudunk, hogy a nyelv élő valami, az élet pedig a változások sorozata. Ezekben az alapvető fő kérdésekben egyet kell értenünk a szerzővel, az élet folyamán a nyelv csakugyan változik, és ha csak igen csekély mértékben is, de mégis csak változik a nyelv nyelvtani rendszere is. Ez a változás azonban nem ugrásszerű, sohasem önkényes, hanem szabad fejlődés eredménye. A régi nagy mesterek a magyar nyelv szelleméből következtették, mi jó és mi rossz a magyar nyelv használatában. Az egész magyar nyilvánosság élénk érdeklődése . közben írók és tudósok alaposan megvitatták a nyelvhelyesség kérdését. Az ő munkájuk is hosszú évtizedekre visszanyúló kutatás, elmélkedés eredménye, s ezt a munkát a legszélesebb körű tudományos értelmiség is ellenőrizte. Nem szabad tehát ezt a munkát lekicsinyelni, nem szabad rásütni a maradiság bélyegét csak azért, hogy mi magunk a liberális értelmesség színeibe öltözködhessünk. A túlságos szabadelvűség éppen annyit árthat az ügynek, mint a szülők vagy a nagyszülők majomszeretete utódaik iránt. NYELV ÉS ÉLE Lőrincze az idegen szavak használatát nem kifogásolja, és megbocsát a nyelvtani szabályok sutbadobásával létrehozott korcsszavak egy részének. Ebben a tekintetben egy véleményen lehetünk vele, de csak akkor, ha a magyar szókészlet rengetegében nem találunk olyan szót, mellyel ezt az idegen szót minden árnyalatával együtt kifejezhetjük, és pótolhatjuk. így például a tanár, nyelvtan szavunk alig fog már más alakot ölteni csupán azért, mert képzésmódja nem felel meg a nyelv törvényeinek. A traktor is megmarad traktornak, a garázsból sem lesz száguldótér, bár Toldi Géza a Varázsrontóban annak akarta keresztelni. A mi felfogásunk némiképpen mégis eltér Lőrincze feelfogásától. Nem tartjuk elfogadhatónak azt a tanítást, hogy ha valaki 30 vagy több éven át beteg, akkor már ezt az állapotát egészségnek kell tartanunk. Ha egy szó képzésmódja ellenkezik a nyelvtan rendszerével, 30 vagy több esztendő múlva is hibás alkotású szónak kell tartanunk, és használatát csak akkor fogadhatjuk el helyesnek, ha más, jól képzett szóval nem tudjuk pótolni. Az indok például szócsonkítással alkotott szó, eredetileg indító ok volt. Lépten-nyomon halljuk, hogy valaki megindojiliiliiii<i:!i;;i:;i! iiil. • iiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiu Kultűrliirek Forgatják a „Vörös fény Kladno felett" című filmet. A barandovi filmműtermekben Vladimír Vlček Sztálin- és állam díjas rendező „Vörös fény Kladno felett" című színesfilmjét forgatják. A film zenéjét Ludovit Podéšť szerezte. Kukučín- és Tajovsky-gyűjtemény készítését tervezik. A Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó, „Martin Kukučín a kritika és megemlékezések fényében" és „Jozef Gregor Tajovský a kritika és megemlékezések fényében" című gyűjtemények kiadását készíti elő. Ezért azzal a kéréssel fordul a közönséghez, hogy hívják fel a kiadóvállalat figyelmét e klasszikusok kézírásainak vagy levelezéseinek birtokosaira. A figyelmeztetést a következő címre küldjék: Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry, Bratislava, Michálska 9. Kiállítás az iskolák közötti szövetségről. A tanítók és iskolai dolgozók továbbképzésének bratislavai központi intézete a Práca Sztálintéri könyvkereskedésének kiállítási helyiségében április 16-ig tartó kiállítást rendez az iskolák közötti szövetségről. A Csemadok hegysúri színjátszó-csoportja nagy sikerrel adta elő a közelmúltban Szigligeti „Liliomfi" című vígjátékát. kolta szavait. Mivel tökélef tesen jó az egyszerű ok, megT

« j okolt kifejezés is, semmi szük| ségünk sincs sem az indokra, sem ........,..,..„.,:. az indokol szóra. A bölcsőde szó is jogtalanul furakodott bele a magyar szókincs gyűjteményébe; — da, de képzőnk nincs, de van csecsemőotthon szavunk, ösi jó szó, benne van a régi emik igénk. Ne hagyjuk kiveszni, ne gyilkoljuk mi magunk a saját nyelvünket! Az okmány alapszava az ok, ez pedig főnév, ehhez nem járulhat deverbális képző, pedig a -mány az, mint a: tanulmány, szerzemény szavunk mutatja. Az okmány magyarul okirat, a menlevél is inkább menedéklevél (12), láthatárra sincs szükségünk, mert ott van a jóképzésű látóhatár szavunk, a távcső helyett is könnyen mondhatunk messzelátót. Lőrincze nyomán azonban hibáztatjuk azt a beszédet, amely antiszociális, a tömegek előtt érthetetlen. Helyesen mondja Lőrincze: „Ha az egész népnek akarunk szólni, akkor az egész nép nyelvén kell szólnunk." (88. old.) Erre a beszédre Lőrincze ilyen példákat idéz: „Kérem az elvtársakat, döntőbben járuljanak hozzá a faliújsághoz". „Ünnepély keretén megnyitották Nyíregyházán... a földművesszövetkezet új súlypontbolját". (89. old). „Súllyal ráállván minden tömegszervezet erre a kérdésre" (90. old.). Sok tekintetben mégsem helyeselhetjük Lőrincze iránymutatását. Például az 50. oldalon azt mondja az egyik mondat azt szaváról, hogy sokat hibáztatott germanizmus, s ezt igen jól mondja, ámbár igen sokszor maga is használja ezt a mutatónévmásunkat olyankor is, amikor ez a használat kétségkívül súlyos germanizmus: „Tudják azt, hogy Arany ... nyelvét nem változtatjuk meg". Nem mondhatjuk azt, hogy Isten, áldd mög a magyart. Egy-egy mesét, elbeszélést úgy Írattak le a tanulókkal, ahogy azt otthon elmondanák (mind a 36. oldalon). nem értheti meg a kezdő mellékmondatot, mert az nincs jól kapcsolva a tárgyhoz" (53. oldal). „Igaz-e, hogy az idegen szavak jó magyar szavakat szorítanak ki, azok halálát idézik elő (159, helyesen: és halálukat okozzák). Az ilyen mondattal sem érthetünk egyet: „Megmutatta a javítás általa látott módját"; helyesen: a javítás módját úgy, ahogyan maga elképzelte, látta. Az egyik tanítónak ezt a mondatát serft lett volna szabad hibásan közölni (így van a közlésben: szabadott volna) „... az amúgyis nehézségekkel küzdő gyermeknél szinte lehetetlenné tenni a fejlődést". (35. oldal, helyesen lehetetlenné tenné ... gyermek fejlődését). Lőrincze Lajosnak „Nyelv és élet" című munkája mégis nyeresége- a magyar nyelvészeti irodalomnak. Nyelvünk, kultúránk szeretete hatja át a könyv minden betűjét és a legtöbb tétele ma is igazság, s az ilyen igazságot sokszor igen jó újra meg újra hangoztatni. Bögi Irén. j:!iiii!ii;ii:ii!i|]!l!iii!iniiii ;ii;iiiiiiillilillllliiliiliill!IIIIIIIIIIHIIIIiiltlIllllilll Glvasólerem Makkhetes, vagy tán Garas-csárda | volt a neve, már nem emlékszem, villanykörte hinti fényét s olvasó paraszt ül c. széken. Pihen kapája a sarokban, hazafelé ment s betért kicsit, | Nem törkölyt nyakal, az elméje s titkos szépséget nyeldes, -iszik. Előbb döcög a bütykös ujja a s&r alján, de mindig jobban I gyorsul, úgy mint a szekérkerék | a kipróbált és biztos nyomban. A bölcseség nagy dús emlője | kínálja magát, majd elcseppen, s a kemény főben világosság § gyúl s ragyog egyre fényesebben. ~ Ott hátul, hol kövér csaplárné ľ magát kacéran illegette: könyvespolc s emberek előtte, | pipákból füstöt eregetve " válogatnak úgy komótosan, akárha szemre vételeznék | kaszálás előtt a lucernást, hogy melyik végéről is kezdjék? \ Itt vannak s hogy az idő röpül nem is tudni, szép új világok nyílnak szívükben s szemük holnap ] másképp látja a rónaságot. Hazafelé majd beszélgetnek \ — sokban megegyez véleményük —, | s ha kihűlt közben vacsorájuk, nem is pöröl a feleségük. \ VERES JÁNOSí I Öklökből érdi o no l | A mi kötésünk forró, mint a tűz | | és- erős, mint a tengerek! 1 | Megnőttünk immár s bízva harcolunk 1 | ifjú emberek! | | Robajlik a világ. Kelet s Nyugat: = óriás élet, mélységes halál. | 1 Megállunk a jövő partjainál 1 | fiatal szívek! | I Öklökből erdő nő, hitből kohó. | Békét! — viharotza egy akarat. 1 | Az éj elzúgott, új nap virradt, = i s megnő az erőnk. | így indulunk egymás felé, nincs gát. | | Egybeöleljük az egész földet! | | S tavaszunk meg nem verhetik jajjal, 1 = hitünk meg nem törhet! | A mi kötésünk forró, mint a tűz | és erős, mint a tengerek, | í megnőttünk immár, szavunk a béke, 1 = ifjú emberek! | | DÉNES GYÖRGY| 5 • lllllllll!lll[|!ll!lll!lllllllllll!ll!ll!|ll|}!|III|l|!!||||!||||||||||||||||||||||||||||||:||, valta: „Eljöttem a virágszálat megönteni..." Nem figyelt a mamára, aki varrogatott a kopott gyerekágy szélén, énekelve, dalolászva. Nem hagyta nyugton a gondolat, öntözködm megy, ő, a második osztályos gyerek, először életében. S mivel a szappanos víz a csillogó estében egyedüli boldogítója volt, kezében szorongatta, dédelgette, az ágyba is magával vitte. Nehezen jött álom a szemére, mert úgy lett volna a legjobb, ha le sem kell feküdnie. A sok forgolódásnak, nyöszörgésnek csak az lett az eredménye, hogy elaludt. Elszenderült mosollyal a szája szélében, szelíd vonásokkal az arcán. És az álom tündérei mintha már régóta vártak volna rá, kezéhez kaptak és vitték, ragadták ki a házból Bejáratták vele sorban a lányos házakat, szebbnél szebb ruhákra öntözgette szagos vizét, amiért annyi hímestojást kapott, hogy alig fért a tarisznyájába. Néhol még a csokoládéstojást sem sajnálták tőle. És ő hála»an döbbent rá, milyen jók az emberek. Édesapja ugyan tagadólag rázta a fejét, homályosan látta az arcát és vállán a puskáját. Jóval kakaskukorékolás előtt felébredt. Lehangoltan, elkeseredetten ült az ágyon, tovább élte még az álmát. Azt hitte, utána van a locsolásnak. Dörzsölgette a szemét és az ablakra tévedt a tekintete; a madarak csicsergésére, a hajnalhasadásról adott hírt. A nyitott ablakon beáramló, vérpezsdítő levegő az orrába csapott és felvillanyozta a testét. Leugrott az ágyról és odalopódzott édesanyjához. Megkereste szikkadt csontos kezét és előzékenyen mondta: — Édesanyám. „ — Mit akarsz? — Felöltözködnék, mert már reggel van. — Ugyan gyermekem, hol lenne még reggel. — Az van édesanyám, a madarak már énekelnek. — De a kakas csak egyszer kukorékolt. Eriggy szépen a helyedre, majd ha kivilágosodik, felkelsz. A kisfiú nem mozdult. Alit az édesanyja mellett és hallgatta a kis Zsuzsika pihegését és mamája sóhajtozását. Szorosabban simult a fáradt kézhez és önérzetében óriásit nőve jelentette ki: — Ha nagy leszek, keresek pénzt magának is édesanyám. Leszek én is olyan erős, mint apám volt. — Leszel, leszel. — És akkor szagos vízzel locsolkodok! Ezen úgy felvidult, hogy ugrált a földes házban, nevetgélt, annyira, hogy a?, édesanyja könnyes hej-haját sem hallotta meg. Könyökölt a szűk rácsos ablakban, kopogott az öreg komót hátán, amelyben ruhájuk, pénzük, minden reményük belefért, s mire az utcán feltűntek az első járókelők, az öntözködő kis emberek, már ő is úlra készen állt. Hófehérre mosott tarisznya lógott a derekán. Szappanos vizét a jobb zsebébe süllyesztette. Egyedül indult a faluba, gondolván, majd hozzá csapódik valamelyik csoporthoz. Fürgén, gyorsan mozgott. Foltos ruháját sem szégyenlette. Az öröm megmámorosította, még az evésről, a reggeliről is elfeledkezett. Az első lányos házhoz, B&rtosék kislányához többedmagával nyitott be. Kórusban mondták a versikét és a kezek is egyszerre mozdították az üvegen. A háziasszony virult az ünnepi pillanat láttán és meg sem várva a locsolás befejezését, benyitott a módos gazdára valló kamrába és hozta kötényében a hímestojást. Mindenkinek adott egyet, csak mikor ő következett soron, megállt az asszony keze félúton, a tojást visszaejtve kötényébe. — Várj csak, fiam, neked ez lesz a jobb — mondta szerényen és a kamrából hófehér kenyérszeletet hozott és azt nyomta a fiú markába. Karcsi bódultan támolygott k: az ajtón. Mintha egyszerre megsiketült volna, nem hallott kacajt, zsivajt, semmit. Vánszorgott az alvégen, észre sem vette, hogy elszakadt a csoporttól. KOrhadt fahídon pihent, s akkor az jutott eszébe, hogy nem érdemes a gyerekekkel tartania, mert ö azt nem bírná elviselni, ha mindenütt kenyeret dugnának a tarisznyájába. Remegő szívvel nyitott be Farkasékhoz. Lila ajakkal, hófehér arccal szavalt a lány előtt, bár a konyhában nem látott se lányt, se anyát, csak hímestojást. A szappanos vizet is mintha tojásra locsolta volna. Miután megöntötte a lányt, a háziasszony megsimogatta a fejét, dicsérgette szavalását, szagos vizét és megkérdezte : — Mi van a tarisznyádban? — Fehérkenyér — szepegte Karcsi. Farkasné befordult a kamrába és skelt a kenyérből. Odalibegett vele a kisfiúhoz és beleejtette a tarisznyájába. Jó nagy darab kenyér volt az asszony ajándéka, napszámos embernek is elég lenne egyszeri evésre. — — Marikának is adj belőle lelkem — figyelmeztette Farkasné. Karcsi szóértően bólintott és a pajkosan mosolygó kislányra pislogva, elköszönt. Az utcán elpityeredett. Haragudott a kenyérre, pedig otthon mindig ez után vágyakozott. Most rá se kívánt nézni. Azon töprengett, menjen-e, kopogjon-e tovább vagy haza térjen kisírni magát az édesanyja ölében. De valami arra késztette, menjen és ne hátráljon. Ha a himestojás tarisznyába gurulása nem dagaszthatja a mellét, legalább a locsolás örömét kóstolgassa. És a gyönyörű tavaszi napon nótázó, kurjongató legényeket mellőzve házalt egyre. A tarisznyája színültig telt ..kenyérrel, mert a lányos anyák úgy fordulnak a kopogtatóhoz, hogy mit kaptál a szomszédban. A falu leg zélső házához a Miklósék Évikéjéhez azért még azzal a boldogító érzéssel tért be, hogy hátha majd itt kap hímestojást. Az ajtóban a háziasszony megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Locsolgatás végeztével asztalhoz tessékelte a fiút és belebeszélte a süteményt, pálinkát. Karcsi tömte magába a falánkságot. Éhes volt, nem reggelizett. Közben-közben a pálinkából is szopogatott. Jól sejtette, hogy itt a legszélső házban nyílik ki az ö világa. Pedig Miklósék sem sokkal módosabbak mint ők, csak annyival, hogy Évikének éi az édesapja. Csevegett a lánnyal, a szülők kérdésére is szépen felelgetett, egyszóval — igen jókedvű volt. Csak amikor felszedelődzött, támadt sírhatnékja. A jószívű háziaszszony nagy karéj kenyérrel tetézte meg a tarisznyáját. Megalázottak sírta el magát, és könnyes hangon szipogta: — Nekem még seh.ol sem adtak hímestojást. Az asszony sajnálkozón, szánakozva tekintett férjére és így vigasztalta a fiút: — Várj, én adok neked. És a szakajtókendő alól kiválasztotta a két legszebbre kicifrázott hlmestojást .Karcsi valósággal szédelgett a jutalomtól. Még akkor sem hitte, fyogy mit tart a kezében, amikor a Miklósék házához közel, az árokparton feltörte az egyiket. Most már az ő szíve is a sok száz gyermek szívével együtt harangozhatott, tán még erősebb, hallhatóbb hangon, mert szentül hitte, hogy sorozatos csalódásai ellenére is az övé a legdrágább húsvéti ajándék a világon.