Uj Szó, 1955. március (8. évfolyam, 51-77.szám)

1955-03-26 / 73. szám, szombat

í 1955. március 26. IIISZÖ MILOŠ KRNO: A fűzfát nem lehet kiirtani... Kora hajnalban fiammal a patak partján kóboroltunk. A nap éppen akkor bukkant ki a hegyek mögül és mintha valami szürke fátyolt rántott volna félre az arcunk elől, a félhomály eltűnt é^ felcsillant előttünk a harmatos rét. Felettünk a magasban egy pacsirta zengte dalát, és amikor e patakon átvezető -pallóhoz értünk, megzizzent a fiatal sás. A kígyózó kis patak egyhangú csörgedezését egy csillogó, fehérhasú pisztráng csobbanása törte meg, mely valami legyecske után kapva feldobta magát a víz fölé. A parton odvas, vén fűzfa görnyedezett, törzsét sűrűn befonták a szúrós szederindák csápjai. Tavaly tavasszal, mikor a jég megindult, ugyaňcsak erre jártunk és fiacskám erőnek erejével egy fütyülőre vágyott. Levágtam tehát egy gallyat a fűzfáról. Nézem, és lám, most új hajtások bújtak ki a vágás helyén. A fűzfát nem oly könnyű kiirtani. A levágott ágak helyén újak tolakodnak elő. Gyökereit sem lehet elpusztítani, olyan szívós. A fűzfa új, erőtől duzzadó hajtásai egy epizódot juttatnak eszembe a partizán időkből — mikor csapatunk egy völgy torkában előretolt őrség segítségére sietett. Ma is világosan látom őket magam előtt, mintha élnének. Hárman voltak itt őrségen, — Gyuro, Laco és Milo, na meg a negyedik, aki a friss fűzfahajtást juttatja eszembe, a kis .'óska, a Gyuro fia. . Az esthomály már ráborult az erdőre, melyből 1<ifeketéllettek a sudár fenyők, sötéten csillogtak a hóolvadás után visszamaradt pocsolyák. A hegyek ormán és a fák árnyékában még kullancsként tartotta magát a hó. Ma a hold is valahogy túl korán gurult fel az égboltra, és a bozontos kuvasz, mely mintegy megbűvölten meresztette rá kerekrenyilt szemeit, kísértetiesen felvonított. Kitágult orrcimpákkal szívta magába a langyos szél illatát, mely dél felöl jövet végigfésülte a sudár fenyőfák koronáit. A hegyi patak vizén, mely csak alig pár napja dobta le magáról jégpáncélját, halvány, szögletes fényfolt tükörképe táncolt. A patak feletti dombon, egy oementl'alba vágott kis ablakból gyönge világosság szüremlett. Valamikor egy erdészlak állt ott, homlokzatán hatalmas szarvasagancsok büszkélkedtek. A németek még az ősszel felgyújtották a házat, nem maradt más belőle, mint a két sziklába vágott pincehelyiség, melynek rozsdás, erőszakkal feltört vasajtaját a bejárat mellé támasztották. Az egyik kamrában, a keskeny ablak alatt, falba vert szögön karbidlámpa pislogott. Sárgás fényében három férfi arca bontakozott ki a homályból, akik illatos fenyőgallyakka! megvetett priccsen heverésztek. A kis vaskályhában vígan pattogott a tűz, a kályhán egy ócska rohamsisakban víz forrott, a sisak lassan komikusan himbálódzott, mint egy hintaló. A másik priccsen, kis kutyák módjára összegömbölyödve, egy tizenhárom-tizennégy éves fiúcska aludta mélyen az igazak álmát. — Te, Milos, nézz csak körül, — szólalt meg az egyik, egy tagbaszakadt, vállas férfi, ráncos homloka alatt hatalmas sasorral, — valami madár szólt! — Ugyan ne zavarogj! — felelt vállát vonogatva egy magas, sudár legény és egy ásítást nyomott el a tenyerével. — De mikor hallottam, ha mondom, biz' isten hallottam. Hiszen eleget pásztorkodtam fiatal koromban. Ha a madár szól, bijtosan járkál valaki. Nem igaz, Laco? A Laconak nevezett .férfi harmincéves tehetett. Beesett arcát egyhetes, súrű sörte borította, kezével helyre simította rakoncátlan hajfürtjét, aztán elmosolyodott és így szólt: ' — Csak eredj, Milo, ami biztos, az biztos! Hiszen nemcsak rólunk van szó! Az utolsó szavaknál közelebb húzta magához a fatuSkót, amelyen a telefon állott, kinyújtózott, hogy a csontjai beleropogtjík és szemével hunyorgatva, így folytatta: — Hej de kár, hogy nem volt elég töltényem, bizony nem szorultunk volna ide vissza a völgybe... Dehát — tette hozzá rövid hallgatás után, — ezért még majd megfizetünk, megfuttatjuk a gazembereket! Milo felállt, kidörzsölte szeméből az álmot, katonazubbonya felett szorosabbra húzta a derékszíját és kilépett a kít kamrát egymástól elválasztó folyosóra. — Kussl — förmedt rá a kutyára. A kuva&z abbahagyta a vonítást és a farkát csóválta. Milo sokáig álldogált a dombon, simogatta a kutya bozontos fejét és figyelte az éjszaka hangjait. De csak a patak csörgedezett halkan, és csendesen zúgott az erdő. Mintha egy mesebeli alvó óriás nehéz pihegéséthallaná. amilyennel gyermekkorában mese közben az anyja ijesztgette valamikor ... Az anyja . ., Hogy meggörnyedt szegény, hogy megöregedett, mióta özvegyen maradt... Egyetlen fiából urat akart nevelni, Pozsonyba küldte,- az egyetemre, jogásznak. Az alamizsnaféle nyugdíjból, amelyet tanító férje után kapott, bizony nagyon keservesen nyomorgott. .. Fiát mindig arra oktatta, hogy alázatos és engedelmes legyen a földi hatalmasságokkal szemben. Milos azonban haladó szellemű diákok társaságába került, akik között Marx és Lenin műveinek cseh fordításait olvasgatta, tanulmányozta; a templomnak feléje sem nézett többé, és mikor kitört a felkelés, otthagjta a cséplőgépét, melyhez,— mint főiskolást cséplési ellenőrnek' küldték ki, otthagyott csapot-papot és elment ft hegyekbe, a partizánok közé. Milo merész fiú volt, ha nem maradt egyedül a gondolataival. Különösen Laco, a textilmunkás társaságában érezte jól magát, aki már szervezett kommunista volt. Megsimogatta a kutya fejét és maga elé mormogtad — Az erdészlakot felgyújtották, az erdészt és családját agyonlőtték, csak ez a kutya maradt meg . . . Különös, hi gy nem akarja itthagyni régi helyét .., Közben a vaskályhában, ahol a ,tűz m

4.r leégett a parázs között nagyjt pukkant egy beledobott fagyos krumpli. A priccsen aivó gyerek felébredt, kimeresztette a szemét, majd újfent behunyta. De ' az álom már kiment a szeméből. Csak feküdt és hallgatta, amint az apja Lacoval beszélgetett. — Bizony, ha még szegény Hanká-n; élne, nem igen kerültem volna ki ide az erdőbe, — szólt az apja. — Azok a piszkosok elözönlötték az egész falut, lövöldöztek mint az eszeveszettek, rálőttek minden árnyékra és szegény Hankám meg éppen akk">r a sajtárral az istálló körül motozott. — Itt — görcsös új jávai a homlokára mutatott — itt kapta a golyót ... Hej, az anyjuk istenit, azoknak a bitangoknak!... A gyerek szemét elöntötte a könny. Nehezen tudott beletörődni, hogy a mama nincs többé.. . Mikor a németek lelőtték, az apja vasvillára kapott és rájuk akart rontani. Alig bírták lefogni a szomszédok. Kisebbik testvérét meg a húgát a felvégen lakó nőnikéjük vette gondjaiba, és alighogy a németek kitakarodtak a faluból, az apja magához szólította a fiát, a fejére tette a kezét és ilyesfélét dörmögött: — Nézd csak, fiam, volt ugyan egy tenyérnyi földecskénk, dehát tudod, hogy még abból a nyavalyás krumpliból sem termett elég. Azt hiszem, a parasztnak soha nem lesz jó dolga, akármennyit dolgozik is, sohase lesz semmije, csak a kérges tenyere, meg az örökké korgó gyomra, mintha békák kuruttyolnának a hasadban. A földecskéi is elvitte a végrehajtó, az anyja teremtésit, nem is maradt más, csak az a kis szérűskert, meg az a falatka föld a Bryndzovec alatt, akkora, mint egy töpörtyű ... Anyád már a föld alatt van, hát nincs már itt semmi keresnivalónk, gyerünk az erdőbe. Mikor a köztársaságot szétmarcangolták, a fronton voltam, tudok a puskával bánni, te meg majd segítesz a konyha körül, fát vágsz, vizet hordol az izéknek... a partizánoknak. Apja azóta még mogorvább lett. Most is zord tekintettel nézett maga elé. Fejét kérges tenyerébe hajtotta és meigint csak Lacohoz fordult' — Tudod, Laco, ha a parancsnokunk valamire való ember lenne, azt mondaná: „Ereggy, Gyuro, vissza a faluba, nesze itt van két gránát, aztán üss szét a németek között, hagy tuggyák meg azok a tetvesek, hogy bosszút állsz Hankádért!" Mit bánnám én akkor, ha le is lőnének, úgyis csak kutyának való ez az élet. . . megint csak idegenekre kell majd dolgoznom ... — A fenét, — nevetett Laco. — A földedet, amit elvettek tőled, viszszakapod, meglásd, még beválasztanak a tanácsba is! Egész más élet vár majd rad! — Ugyan még mit nem, a tanácsba ... hiszen jóformán a nevemet sem tudom leírni! Ne csinálj bolondot az öregebbekből! Könnyű neked, — súlyos tenyerével a térdére csapott, — legényember vagy, szabad vagy, mint a madár... Neked nem gyilkolták meg senkidet... — Szerettem egy kislányt — válaszolt szomorúan Laco, — ennivalót hordott nekünk az erdőbe, tudod, még egész az elején, mikor az orosz ejtőernyősöket dobálták le segítségünkre a hegyoldalakban .. A lányt elkapták a gárdisták és kiadták a németeknek ... Ki tudja, él-e még szegényke valahol... — Hát akkor meg mi a csudába dicsérgetsz folyton mindent, hogy ilyen jó lesz, meg olyan jó lesz? — csodálkozott Gyuro. — Hát hogy is lehetne jó, ha a kislány elpusztult valahol? Nem piarad az emberben n.ás, csak a düh ... Laco elgondolkozott. Julka a városban szolgált egy ügyvédnél. Nagy, kék szeme volt és nagyon szerette az ő Lacoját. Megbeszélték, hogy öszszeházasodnak. Maid a háború után. De hátha csakugyan nem tér vissza abból a Németországból? Hát lenne értelme az egész életnek? A levegőbe suhintott a karjával, mintha el akarta volna hessegetni magátó' ezt a gondolatot, mint valami szemtelen legyet és megszólalt: — Hát nézd csak, nekem nem volt földem. Gép mellett dolgoztam a pajtásaimmal. Egy csoportban dolgoztunk mind, Miso, a felvégi Jano, meg a Dúbraváék Édoja. Mikor az Edo mamája meghalt, nekem is >jjotyogtak a könnyeim... Egy volt a munkánk, egy a fájdalmunk, egy az örömünk, úgy bizony! Nos hát ha egyszer majd jobb napok virradnak a többiekre — és ez holtbiztosán így lesz —, nos hát akkor majd én is örülök velük ... — Ügy, úgy — ásított egyet Gyuro —. dehát a föld sem egyforma', nemhogy az emberek! Aki pedig csak egyedül é'. mint a remete, annak a saját búja kezdi ki a lelkét... Aztán meg — folytatta sóhajtva — most bedugtak bennünket ebbe a lyukba, hogy aszongya ez a harci feladat. Oszt itt lopjuk a napot, nem történik semmi

1 — őrségen vagyunk, őrködnünk kell. .. — dünnyögte Laco. — A politikai biztos tegnap azt ígérte, hogy még kivesszük a' részünket a lövöldözésből! Alighogy kimondta a szót, hogy lövöldözés, az üszkös romoktól nem messze felugatott egy gépfegyver s rá mindjárt élesen kerepelni kezdtek a géppisztolyok. Felpattant az ajtó és Milo bukott be rajta a kamrába. Nehezen kapkodta a lélegzetét, egész testében remegett és rekedten suttogta • — Baj van... Itt vannak a németek'... Laco felemelkedett, megszorította Gyuro karját, aztán leakasztotta a szögről géppisztolyát és elkiáltotta magát: — Gyorsan, elő a puskákkal! A Jóska gyerek tért magához legelőször, odafutott a sarokba és odanyújtotta apjának a katonafegyvert. A lövöldözés pár pillanatra, elcsendesedett, mire Milo, puskáját kezébe tartva, kilopódzott a folyosóra, ahol a kutya fájdalmasan vonított. — Kifelé, gyorsan! — Kiabálta La- co és a telefon főié hajolt. — Németek! A németek körülfogták az erdészlakot! — ordította a telefonba. — Igen... Kitörünk! Még a telefonkagylót szorongatta, mikor a bejárat mellé támasztott vasajtón dobolni kezdtek a géppisztolygolyók. A kamraajtón túl valami nehéz test zuhant a folyosó padlójára. Jóska, aki az ajtónyílásban, a küszöbön térdelt, rémülten kiáltott fel: — Milo! Kidugta a karját az ajtónyíláson, sokáig tapogatózott, majd hozzátette: — Itt fekszik, már nincs benne élet... — Gyerünk! — Gyuro szemében harci tűz lobogott, de Laco útját állta. — Hová a fenébe! Tartanunk kell magunkat! Kivette a tuskót a telefon alól és beleszorította a vasrácsos pinceablakba. — Maradj az ajtónál! — sziszegte fogai között és újból belekiabált a telefonba. — Segítsetek! Körülfogtak bennünket! A pince betontetején gránát r - j bant. A folyosón csend uralkodott. j kutya sem nyöszörgött már. Milo moz- j dulatlanul feküdt. Most egy újabb gré- 1 nát robbant a pincébe vezető lépcső- ! RÖNTGEN 1895 őszének egy éjszakáján dr. Röntgen tanár, a würzburgi egyetem fizikai intézetének igazgatója, a már akkor Európa-szerte nagy tekintélynek örvendő tudós, laboratóriumában kimerülten dörzsölte meg az állandó mesterséges fényekkel való kísérletezéstől elromlott szemét. Mi volt ez? Kísérleti készüléke előtt pihenő kezét egy ideig még nem ismert sugár világította át és csontszerkezetét világosan rajzolta le a'lemez fényérzékeny rétegére. Ez volt az a pillanat, mikor ez a csendes és hozzáférhetetlen tudós az öt emberi érzéket egy hatodikkal toldotta meg: szilárd anyagok átvilágítása után immár az élő emberi organizmusba is betekintést nyert. Nem ezt kereste, de soha nem jutott volna idáig, ha nem lett volna kísérleteit évtizedekig fáradhatatlan kitartással és legtökéletesebb pontossággal végző kutató, akinek az emberiség javára oly nagy jelentőségű felfedezést köszönhetjük. Nem ezt kereste, de mit változtat a felfedezés nagyságán az, hogy Kolumbus Indiába akart jutni és felfedezte Amerikát? A rajnamenti Lennep városkában született 1845. március 27-én. *A 48-as forradalom szele Németországban is érezteti hatását és Röntgen — aki kereskedő volt — felesége Hollandiában élő csaladjához küldi a hároméves gyermeket. Itt jár később iskolába is. Középiskoláit már Utrechtban végzi, hol egy diákcsiny miatt eltiltják az érettségi vizsgától. Apja foglalkozása nem érdekli és az apeldoorni gépépítő iskola tanulója lesz. Ez az iskola azonban bármily jó is, nem elégítheti ki a magasabb tudományok iránt lelkesedő fiatal Röntgent, és mikor tudomására jut, hogy a zürichi Polytechnika felvesz érettségi nélkül is diákokat, Svájcba siet. Zürichben a diákélet szabad és kötetlen. Az egyetemen kitűnő tanárok adnak elő s így a kicsapott diák nagy kedvvel kezdi meg tanulmányait. A fizika fiatal tanára, Kundt van legnagyobb hatással rá, aki nem elégedett meg elméleti előadásokkal, hanem bevezette a fizikai gyakorlatokat is. Kundt felfigyel az ügyes, ezermester-kezű hallgatóra, aki elméleti tudásban is kiváló. Oklevele megszerzése után Kundt maga mellé veszi aszszisztensnek és áthelyezése után Röntgen vele megy Würzburgba is. Itt írja meg első nagy munkáját a fajhőelméletről, amelyben a göttingeni Kohlrausch tanár egy tételének hibájára mutat rá. E munkája a Fizikai és Kémiai Évkönyvekben jelenik meg, mint azután is minden írása: A testek tulajdonságainak változása magas nyomás hatása alatt, Kapillaritás stb. Európában győz a reakció. Németország Bismarck önkényuralma és hatalmi politikája következményeképpen, a „védelmi háború" jelszavával megtámadja Franciaországot és bekebelezi Elzász-Lotaringiát. Röntgen féltő aggodalommal gondol francia kartársaira, kiknek munkáját megzavarja a német ágyúk bömbölése. Németországban aránylag kevés a fizikus és ezért nevezik ki Röntgent a strassburgi egyetemre magántanárnak, majd a gisseni egyetemre — melyet Röntgen tervei szerint rendeznek be — rendes tanárnak. Innen Würzburgba kerül vissza és itt fedezi fel a róla elnevezett sugarat, mely kísérlet lényege a következő: Egy légüres cső két végén anód és katód vezeték van beolvasztva. Ezekre a pólusokra Ruhmdorff-induktorból magasfeszültségű áramot vezetett. Ennek következtében a csőben katód^gárzás lépett fel. Ahol a katódsugarak a cső falához ütődnek, azonnal X sugárzás jön létre. Hogy az X sugárzás hatásosabb legyen, a katódsugarak útjába egy platinalemezt helyezett 45 fokos szögben, a cső két pólusa közé. E láthatatlan sugarak megfigyelésére báriumplatinzianür fényellenzőt használt. Az X sugarak, ahol a fényellenzőre érnek, látható, zöldes színben villannak fel. Ha a légüres cső és a fényellenző közé átvilágítandó tárgy kerül, a fényellenzöre vetődő árnyék színének különbözősége, a tárgy anyagának sűrűsége szerint váltakozik, világosabb vagy sötétebb lesz. Ezek az árnyékképek egyszerűen fényképezhetők. Felfedezését benyújtja a Fizikai Orvostani Társasághoz „A sugaraknak egy új fajtája" címmel. Röntgen alaposságát mi sem mutatja világosabban, mint az a tény, hogy felfedezésén a következő tíz évben egy jottányit sem kellett változtatnia. A hatás leírhatatlan. A kitüntetések és ünneplések sorozata száll felé a világ minden tájáról, és jellemző, hogy a nemességet visszautasítja, a felajánlott szabadalmazást nem fogadja el, nem csinál üzletet munkájából, hanem átadja felfedezését a köznek, hogy az orvosok munkáját megkönnyítse, és az utána következő fizikusoknak a további kutatásoknál segítségére legyen. 1901-ben, amikor első ízben osztják ki a Nobel-díjakat, a fizikai Nobel-dijra senkit sem találnak méltóbbnak Röntgennél. Ekkor már a müncheni egyetem fizikai osztályának vezetője és Stockholmból való visszatérése utan így szól az őt ünneplő kartársaihoz: „A sikeresen megoldott probléma adta belső elégtétel mellett minden külső elismerés jelentéktelenné válik". A Nobel-díjjal járó 50 ezer svéd koronát a würzburgi egyetemnek adományozza. Az 1914—18-as világháború alatt Röntgen tovább dolgozik és a gyűlölt háborús évek alatt egyetlen vigasza tanítványainak lelkes ragaszkodása. 1919-ben, negyvenhét évi együttéles után, elveszti feleségét és négy év múlva, utód nélkül követi őt a sírba. Röntgen halála után alig három évtizeddel a róla elnevezett sugarak felmérhetetlen áldásait már természetesnek Vesszük. Nemcsak a gyógyítás terén, de az ipar és technika világában is nélkülözhetetlenné vált az anyagok és szerkezetek belsejének vizsgálatánál. Ma, amikor a háború megszállottai kutatóik és iparuk javát az atombombák és egyéb pusztító eszközök tökéletesítésére összpontosítják és morális züllötségük útját a robbantások fényével világítják meg, még intőbben, szótlanságában annál vádolóbban áll a nagy tudós emléke, aki a szó legtisztább értelmében az emberiség egyik legjobb békeharcosa volt, kinek alkotó keze kikényszerítette az anyagból az élet sugarát. Simko Margit kön és a légnyomás kifordította sarkából a faajtót is. — Baj van — mormogta dühösen Gyuro. — Gyönnek! — Ne engedd ide őket! — villant rá Laco szeme, bár szívét megdermesztette a közeli halál fagyos lehelete. — Tartsunk ki. tnár jönnek a mieink! A németek

1 már lerohantak a folyosóba. A kis ablakon nem' férhetnek hozzánk, gondolta Laco és egy rúgással kitárta a kamraajtőt. Kidugta géppisztolya csövét és golyózápor vágódott a németek arcába. Pár pillanatra idegtépő csend lett, aztán közvetlen közelben egy kézigránát robbanasa rázkódtatta meg a levegőt. A félig nyitott kamraajtón át a szilánkok tömege zúdúlt a kamrába és leterítette Lacot. Mellére szorított kezekkel súlyosan végigzuhant rajta Gyúró is. Laco göndör haját elöntötte a vér és e.qyríL nagyobb vérfolt szivárgott át ^Gvuro" ingén is ... Laco mozdulatlanul fllcüdt, mint egy darab fa, de Gyúró még hörgött. A kis Jóska apja vállát rángatta, mintha fel akarná ébreszteni... Szemeit elborította a könny ... — Apám. édesapám! — jajdult fel a fiú, majd hirtelen megrezzent. A patak túlsó oldaláról heves lövöldözés hallatszott. — Jönnek a partizánok! Jönnek a mieink! — villant át Jóska agyán a qondolat. Felkapta a géppisztolyt és kirohant a folyosóra, letérdelt a vasajtó mögött és fegyvere golyói belehasítottak a sötétségbe. Néhány német katona vérében fetrengett a tisztáson, a többiek ész nélkül rohantak az erdő felé. Jóska csak lőtt, lőtt, kaszálta őket irgalom nélkül... Ott találtunk rá a pincelejárat előtt. Ott állt, szétterpesztett lábakkal, géppisztollyal a kezében. Gyermeki szeméből az az elpusztíthatatlan szívósság sugárzott, melyet a vakmerő, mindenre elszánt partizánok szemébe-, láthattunk a veszély perceiben ... Az őrség három tagját, — Milost, Gyurot és Lacot, — legyilkolták a német banditák. Már azt hitték, hogv elhallgattatták a bunkert, de a halál pincéiében egy röpke pillanat alatt új partizán nőtt fel — a tizenné.qyéves Jóska. Géppisztolyának sortüze félelmetesen verődött vissza a köröskörül meredező sziklákról, mintha azt harsogták volna az ellenség fülébe: Az én népemet nem lehet kiirtani!... Ma is világosan látom őket magam előtt, mintha élnének. Látom a három bátor harcost, akik 'hősi halált haltak ... de látom a negyediket, az élőt is... Ott ül a traktoron és lassan úszik az éltetadó rög barnás-fekete hullámai felett — a fűzfahajtás, melyet nem lehet kiirtani!... Fordította: Soós István \ .