Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-05 / 31. szám, szombat

1955. február 5. UJSZO 7 — Hátmegöltéka Ferdinándot — mondta a takarítónő Svejk úrnak, aki évekkel ezelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította, s azóta abból élt, hogy szörnyű csúf korcskutyákat vásárolt, pedigrét hamisított nekik és eladta őket. Ráadásul még reumát is kapott, s most is éppen a térdét dörzsölgette, kámforspiritusszal. — Melyik Ferdinándot, Müllerné? — kérdezte Švejk, tovább masszírozva térdét. — Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Prusa drogista szolgája, tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán ismerem még a Kokoska Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár. — Na de Švejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopisteit, azt a kövéret, aki olyan vallásos volt. — Jézus Mária — kiáltotta Švejk — nagyon jó. És hol történt a baj Ferdinánd őfenségével? — Szarajevóban, Švejk úr, valaki fogott egy revolvert és elintézte. JOSEF LADA nemzeti művész rajzai. Mert ott autóztak éppen, ő meg at fenséges asszony. — Na ja, Müllerné, autóztak. Mi az egv főhercegnek egv autó? Köziben arra nem qondol, hogy az ilyen kocsikázásnak rossz vége is lehet. Hozzá még Szarajevó Boszniában is van. Müllerné. Biztos a törökök ludasak benne. Hiába, kár volt, hogy elvettük tőlük Bosznia-Hercegovinát. Most láthatja, Müllerné. Ezért kellett Ferdinánd őfenségének megboldogulni. Sokat kínlódott szeqény? — Mindjárt vége volt neki, Švejk úr Lássa, a revolver az nem gyerekjáték A múltkor minálunk, Nusléban, eg • |»kó addig játszott revolverével, anrq agyonlőtte az egész családját, mea a házmestert is, aki felment mecnémi. hoqv ki lövöldözik ott a h^rmiHik emeleten. — Vannak revolverek. Müllerné, amik n- istennek se akarnak elsülni, ha r^eqhulondul. akkor se. Sok ilyen revolverfajta létefcik. De a Ferdinánd őfenségéhez biztos valami jobbat vásároltak és foqadni mernék, Müllerné, hoov az illető, aki a trónörökös öfenséqét kicsinálta.

vúqy felöltözött hozzá, ah^qv kell. Tudia, naqvon nehéz doloq eqy fenséges urat agyonlőni. Az nem úgv meqv, mint amikor eqy közönséges vadorzó lepuffantja az erdészt. Előbb ki kell spekulálni, hogy férkőzik hozzá, mert nem mehet oda csak úqv, akármilyen rongyokban. Cilinderben kell mennie, hogy a rendörök méq előtte le ne füleljék. — Azt mondják, hogy többen voltak. — Magától értetődik, Müllerné, — bólintott Švejk, befejezve a térde masszírozását. — Ha maga meq akarná ölni a trónörököst vagy a császár őfelségét, először biztosan maga is összeduqná a fejét valakivel. Több szem többet lát. Ez is ad eqy jótanácsot, meg az is és akkor siker koronázza a művet, ahogy a himnuszunk is mondja. Az a legfontosabb, hoqv kilesse azt a pillanatot, amikor a fenséqes úr éppen arra meqy. Mint a Luccheni úr csinálta, ha emlékszik rá. a'xi leszúrta a meqboldogult Erzsébet királynőnket azzal a reszelővel Előbb sétált vele. Így bízzon meg az ember valakiben; azóta nem jár sétálni eqyetlen császárné se. És uqyanjz a sors vár méq nagyon sok mindenkire. Meglátja, Müllerné, egyszer még így jár az a cár is, meq a -cárné. sőt, ne adj isten, talán a császár őfelséqe is, ha már az unokaoccsére egyszer rákerült a sor. Sok ellensége van neki, az öreqúrnak. Méq több. mint Ferdinándnak volt. Éppen a múltkor mesélte eqy úr a vendéglőben. hogy nemsokára üt az óra, amikor ezek a császárok mind elpatkolnak, eqyik a másik után és nem segíthet rajtuk méq az államügyészség se. Aztán nem tudta kifizetni a cecchet, és a vendéglős mit csináljon, rendőrt hívott. Az az úr meg lekent neki egy pofont és a rendőrnek kettőt. Mindjárt be is duqták a kerekes' kosárba, hoqy észretérjen. Hja, Müllerné, ilyen idők vannak most. Megint eqy naqy veszteséq Ausztriának. JAROSLAV HASEK: Soqk, cl deiík katőíia Januárban volt 32 éve, hogy Jaroslav Hašek, századunk e nagy szatirikusa, meghalt. Legnevesebb munkája, amellyel megalapozta világhírnevét, a „Svejk, a derék katona" próbaköve a műfordítóknak. Első kötetét az első köztársaság idején kétszer is próbálták átültetni magyar nyelvre. Most Réz Ádám, a neves magyar műfordító kísérli meg egyenértékűen visszaadni a nagy cseh szatirikusnak eleven humorát, csípős szatíráját és utolérhetetlen nyelvezetét. Tolmácsolásában hašeki ízzel áll elénk az első világháború idejének cseh kispolgára, akit a háború számmá degradált és aki a maga utánozhatatlan módján az emberi korlátoltság álarcábanleplezi le a támadó imperialista háború mérhetetlen ostobaságát és feneketlen bűneit. Az alábbiakban Réz Ádám fordításában részletet közlünk a nagy cseh szatirikus művének első könyvéből. SVEJK, A DERÉK KATONA, BELÉP A VILÁGHÁBORÚBA Amikor katona voltam, eqy baka lelőtte a kapitányt. Megtöltötte a puskáját és bement az ezredirodára. Mondták neki, nincs ott semmi keresnivalója, de ő nem, neki mindenáron beszélni kell a kapitány úrral. Ki is jött a kapitány, és mindjárt rásózott egy laktanyafogságot. Erre az foqja a puskáját és durr. egyenesen bele a szívébe. A goló meq kijött a kapitány úr hátából és kárt tett még az irodában is. Széttört eqy üveq tintát, és az iratok mind összefröcskölödtek.. — És mi lett azzal a katonával? — kérdezte Müllerné egy idő múlva, miközben Svejk felöltözködött. — Felakasztotta magát a hózentráqerjára — mondta Svejk, a keménykalapját pucolva. — És az a hózentráger nem is az övé volt. A profósztól kérte kölcsön, mert azt mondja, leesik a nadrágja. Majd bolond lesz várni, amíg főbelövik. Látja, Müllerné, ilyen helyzetben senki se tudja, hogy hol áll a feje. A profószt le is fokozták azért, és hat hónapot kapott. De nem ülte le. Kiszökött Svájcba, most valami lelkész ott, vagy micsoda. Mostanság nagyon kevés a becsületes ember, ^íüllerné. El tudom képzelni, hoqy csalódott a Ferdinánd őfensége abban az illetőben, aki Szarajevóban belelőtt, ő csak azt látta, hoqy jön egy úr, gondolta, na, eqy rendes ember, milyen szép, hogy megéljenez enqem. Az az úr meq egyszerre csak: puff. Mennyit kapott a fenséges úr, egyet vaqy többet? — Az újság azt írja, Svejk úr, hoqy a Ferdinánd őfensége olyan lett, mint a szita. Minden patront belelőttek, amennyi csak volt. — Az ilyesmi szörnyű gyorsan meq.v, Müllerné, borzasztó gyorsan. Én egy browningot vennék az ilyesmihez. Ügy néz ki, mint eqy kis játékszer, de két perc alatt agyonlőhet vele húsz főherceget, soványát vagy kövéret, mindegy. Habár, köztünk mondva, Müllerné, a kövér főherceqekbe könnyebben beletalál, mint a soványakba. Emlékszik, mikor a portugálok aqyonlőtték a királyukat? Az is kövér volt. Peüze, eqy király miért is lenne sovány? Na, én most elmeqvek a „Kehely" vendéglőbe, ha jönne valaki azért a ratlerért, amelyikre előleqet adott, mondja neki. hoqv levittem a vidéki kutvatelepemre. mert a napokban kürölnyírtam a fülét, és nem merem felhozni, amiq be nem qyóqyul, mert félek, hoqv megfázik. A kulcsot adja le a házmesternél. A „Kehelyhez" címzett vendéglőben csak egy magányos vendéq üldögélt: Brettschneider úr, az államrendőrség civilruhás detektívje. Palivec, a vendéglős, poharakat mosott és Brettschneider hiába próbál komoly beszélgetésbe elegyedni vele. Palivec híres volt a tráqársáqáról, minden második szavában az ember fenekét emleqette, vaqy szarosnak titulált valamit De amellett nagyon művelt férfiú is volt, s ami az utóbbi csúnya szót illeti, mindenkinek a lelkére kötötte, hoqy olvassa el Vietor Hugónál, mit felelt végül is Naooleon régi qárdája az anqoloknak a Waterlooi csatában. — Szép nyarunk van az idén — próbálkozott meq Brettschneider a komoly beszélgetéssel. — Fityfenét ér az eqész — felelte Palivec, miközben elrakta a poharakat a kredencbe. — Most aztán jól megkaptuk Szarajevóban — mondta Brettschneider némi halvány reménnyel. — Miféle „Szarajevóban"? — kérdezte Palivec. — Abban a nuslei kocsmában? Na igen, Nusle, ott minden nap verekedés van. — Dehoqyis, a boszniai Szarajevóban, Palivec úr. Ott lőtték agyon a Ferdinánd őfenséqét. Mit szól hozzá? — Én az ilyesmibe nem avatkozok bele; aki nekem ezzel jön, bú i ion a fenekembe — felelte Palivec úr kimérten és pipára qvúitott. — Aki manaoság ilvesmibe keveredik, naqvon könnvpn kitörheti a nvak«t ŕfi Vereskedőember vagyok, ha bejön valaki és rendel egy pohár sört, meq.yek, csapolok neki. De hoqy Szarajevó, meq politika, meq az Istenben boldo.qult főherceg, az énnálam nincs, mert abból nem jöhet ki semmi, csak a Pankrác. Brettschneider elhallgatott és csalódottan körüljáratta pillantását az üres vendéglőben. — Ezelőtt a császár őfelségének a képe ott lóqott azon a falon, — szólalt meg egy kis idő múlva, — éppen ott, ahol most a tükör lóg. — Az, jól emlékszik, — vfelelte Palivec úr — ott lógott és összeszarták a legyek, hát felraktam a padlásra. Mit tudom én, valaki méq tehet rá egy megjegyzést és csak kellemetlenségem volna belőle. Kell az nekem? — Csúnya doloq lehetett az ott Szarajevóban, Palivec úr. De Palivec úr még e csalfa módon egyenes kérdésre is rendkívül óvatosan válaszolt: — Ilyenkor pokoli meleq szokott lenni Bosznia-Hercegovinában. Amikor ott szolqáltam, jeges boroqatást kellett rakni a főhadnagyunk fejére. — Melyik ezredben szolgált, Palivec úr? — Ilyen kicsiségekre nem emlékszek, enqem az ilyen marhaságok sohase érdekeltek, nem is voltam rá kíváncsi soha, — felelte Palivec úr, — mert aki nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik. BrettschneiderdetektíVýr vé

9leq elhallgatott, s gondterhelt ábrázata csak akkor derült fel, amikor Svejk belépett a vendéglőbe és egy barna sört rendelt a következő megjegyzés kíséretében: — Na, máma gyászban áll az egész Bécs is. Brettschneider szemében felcsillant a remény, de csak annyit mondott: — Tíz fekete zászló leng Konopisten. — Tizenkettőnek kéne lenni — mondta Svejk, miután felhajtotta a sörét. — Miért gondolja, hogy tizenkettőnek? — kérdezte Brettschneider. — Azért, hoqy ki legyen a tucat, az kerek szám, és tucatjával mindent olcsóbban adnak — felelte Svejk. Egy ideig csend volt, amit Svejk tört meg egy sóhajjal. — Hát most már odafönt van a mennyországban, isten nyugosztalja szegény fejét. Azt sem érhette meg, hogy császár legyen belőle. Amikor katona voltam, eqy tábornok leesett a lováról és nyugodtan szörnyethalt. Vissza akarták segíteni a lóra, felültették. hát akkor látják, hogy egészen meg van halva. Pediq nemsokára megkapta volna a tábornagyi rangot. Ez egy katonai parádén történt. Az ilyen parádékból soha nem sül ki semmi jó. Szarajevóban is volt valami parádé. Emlékszem, eqy parádén egyszer nekem is hiányzott a zubbonyomról húsz gomb, be is dugtak tizennégy napra az egyesbe, és két napig úgy feküdtem ott qúzsbakötve, mint egy Lázár. De hát katonáéknál fegyelemnek kell lenni, különben soha nem mennénk semmire se. Volt egy főhadnagyunk, Makovec, az mindig azt mondta nekünk: „Halljátok, agyalágyultak, fegyelemnek kell lenni, mert ha nem, a fára mászkálnátok, mint a majmok, de majd a katonaság embert farag belő letek, hülye banda." Hát nem volt igaza? Képzeljen el egy parkot, mondjuk a Károly téren, és minden fa tetején egy fegyelmezetlen katona csücsül Nekem, ha ez eszembe jutott, mindig égnek állt a hajamszála. — Szarajevóban — kezdte megint Brettschneider — a szerbek voltak a ludasok. — Ebben téved — felelte Svejk — a törökök voltak, Bosznia-Hercegovina miatt. — És Svejk kifejtette nézeteit Ausztria balkáni külpolitikájáról. 1912 ben a törökök húzták a rövidebbet .a szerbekkel, bolgárokkal és a görögökkel szemben. Azt akarták, hoqy Auszt ria segítsen rajtuk, de mert nem segített, aqyonlőtték a trónörököst. — Maqa szereti a törököket? — fordult Svejk Palivec úrhoz. — Szereti a pogány kutyákat? Uqye, hogy nem szereti? — Egyik vendég olyan, mint a másik — mondta Paíivec — felőlem lehet török is. Nekünk, kereskedő embereknek, semmi hasznunk a politikából. Fizesd meq a sörödet, akkor itt ülhetsz és pofázhatsz kedvedre. Ez az elvem. Aki a Ferdinándot elintézte lehetett szerb vagy török, katolikus vagy mohamedán, anarchista vagy újcseh, az nekem édes mindegy. — Jó, jó, Palivec úr — szólt közbe Brettschneider, aki már csaknem lemondott róla, hoqy a két ember közül legalább az egyiket sikerül elcsípnie —, de azt csak elismeri, hogy Auszt fiát nagy veszteség érte? A vendéglős helyett Svejk válaszolt: — Hogy veszteség, azt nem lehet letagadni. Borzasztó veszteség. Ferdinánd helyébe mégsem rakhatnak oda egy akármilyen hülyét. Csak az a kár, hogy nem volt egy kicsit kövérebb. — Hogy érti ezt? — élénkült fel Brettschneider. — Hoqy hoqy értem? —i válaszolta készségesen . Svejk. — Nagyon egyszerű. Ha kövérebb lett volna, mérget vehet rá, hoqy már korábban megüti a guta, amikor Konopistben a vénasszonyokat kergette, akik rőzsét meg gombát szedtek a vadászterületén, és nem érte volna az a nagy szégyen hogy így pusztul el. Gondolja csak meg, a császár unokaöccse, és agyonlövik! Hisz ez kész botrány, tele van vele minden újság. Minálunk Budejovicében évekkel ezelőtt egy kis piaci veszekedés alkalmával leszúrtak egyszer egy marhakupecet, bizonyos Biotiszlav Ludviq nevezetűt. Volt neki eqy fia, Bohuszlav, de attól már senki se vett többé disznót, mert akárhova ment, mindenütt azt mondták: „Ez annak a fia. akit leszúrtak, ez is finom alak lehet." Mit tehetett szegény, a krumlovi hídról beugrott a Moldvaba, úgy kellett kihalászni, élesztgették, pumpálták belőle a vizet, mégis kiadta a lelkét az orvos karjai között, aki meginjekciózta. — Hát magának furcsa hasonlatai vannak — jegyezte meg Brettschneider sokatmondóan — előbb a Ferdinándról beszélt, aztán egy marhakupecről. — Dehogy vannak — tiltakozott Svejk. — Isten őrizz, hogy én akármit is összehasonlítsak akármivel. A Palivec úr ismer engem. Igaz, hogy én még soha semmit se hasonlítottam össze semmivel? Csak épp hogy nem szeretnék a Ferdinánd őfensége özvegyének a bőrében lenni. Most aztán mihez fogjon? A gyerekek árvák, a konopistei uradalom qazda nélkül' maradt. Menjen hozzá valami másik trónörököshöz? Mit ér^vele, megint elkíséri Szarajevóba, és másodszor is özvegy lesz. Évekkel ezelőtt volt egyszer Zlinben, Hluboká mellett eqy erdész, nagyon csúnya neve volt Pindournak hívták. No, a vadorzók lelőtték, ott maradt az özvegy két gyerekkel, és két év múlva meqint hozzáment eqy erdészhez, Midlovaryba, a Pepik Savlovhoz. Erre lelövik neki azt. Aztán harmadszor is férjhez ment, megint csak egy erdészhez, és azt mondta: „Három az igazság. Ha ez se sikerül, hát nem tudom, mit csinálok." És mit' tesz isten, lelövik neki a harmadikat is, és akkor már összesen hat gyereke volt azoktól az erdészektől. Fogja magát bemegy Hlubokára, a herceg őfensége irodájába .és panaszt tesz, hogy ö megjárta az erdészekkel. Azt mondták neki, menjen hozzá Jareshez, aki a halastónak volt a felügyelője. És akár hiszi, akár nem, a Jares is befulladt a tóba, halászás közben, és tőle is volt két gyereke. Azután Vodr.anyba ment férjhez, az ottani miskároléhoz. az meg egy éjszaka fejszével agyonverte, és másnap önként jelentkezett a hatóságnál. Amikor Pisekben akasztották, a kerület; törvényszéken leharerpta a pap orrát, és azt mondta, hoqy nem bánt meg semmit és még mondott valami nagyon csúnyát a császár őfelségére. — Nem tudta, hogy mit mondott? — kérdezte Brettschneider a reménységtől elcsukló hangon. — Azt én nem mondhatom meq mafiának, mert azt senki se merte még egyszer kimondani. Állítólag olyan borzasztó és szörnyű volt, hogy az eqyik bírósági tanácsos, aki hallotta, ott helyben megörült tőle és a mai napig is elkülönítve tartják, nehogy kiszivárogjon valami. Az nem egv olyan közönséqes felséqsértés volt, amilyet részeqen szoktak a császár őfelségének a fejéhez vágni. — Miért, részegen mit szoktak a fejéhez vágni a császár őfelségének? — kérdezte Brettschneider. — Kérem, uraim, beszéljenek más témáról — szólt közbe Palivec úr —, nem szeretem az ilyesmit. Valami kicsúszik az ember száján, és akkor nyakig benne van a szószban. — Hogy mit szoktak részegen a császár őfenségének a fejéhez vágni? — ismételte meg a kérdést Svejk. Mindenfélét. Rúgjon csak

/ be, húzassa el az osztrák himnuszt, majd meglátja maga is, hogy miket kezd beszélni. Annyi mindent ki fog találni őfelségéről, hogy ha csak a fele volna igaz, őfelsége már azzal is meg lenne áldva élete végéig. Pedig az öregúr igazán nem szolgált rá. Gondolja csak meg. Elvesztette a fiát, a Rudolfot, azt a derék fiatal embert. A feleségét, az Erzsébetet, egy reszelővel szúrták ie, aztán odalett az Orth János; az öccsét, a mexikói császárt, falhoz állították valami várban és agyonlőtték. Aztán most, öreg napjaira, lepuffantják neki az unokaöccsét. Bizonyisten, vasból legyen az idege az embernek. És akkor jön egy részeg alak, és elkezdi szidni Ha most kitör valami kavarodás, én önként jelentkezek, és az utolsó csepp véremig szolgálni fogom a császár őfelségét. Svejk nagyot húzott a söröskorsóból, majd így folytatta: — Azt hiszi, hogy őfelsége ezt annyiban hagyja? Akkor nem jól ismeri őt. Muszáj, hogy háború legyen a törökökkel. Megöltétek az unokaöcsémet? Na jó, majd a pofátokra mászok. Háború lesz, és kész. Szerbia meg Oroszország majd segít nekünk. Lesz itt haddelhadd. E prófétai pillanatban Svejk igazán szép látványt nyújtott. Nyílt, egyszerű arca csupa mosoly, mint a telihold, s csak úgy sugárzott a lelkesedéstől. Olyan egyszerűnek látta az egészet. — Könnyen meglehet — folytatta előadását Ausztria jövőjéről — hogy ha háborúba keveredünk a törökökkel, a német hátba támad, mert a német és a török mind egy követ fúj. Olyan lókötők ezek, hogy nincs párjuk az egész világon, be akkor mi összeállhatunk a .franciákkal, mert ök már 71 óta állandóan zabosak Német^ országra. Aztán már úgy fog menni minden, mint a karikacsapás. Háború lesz, nem mondok egyebet. Brettschneider felállt és ünnepélyesen így szólt: Ne is mondja, jöjjön csak utánam a folyosóra, ott majd én mondok magának valamit. Svejk követte a titkosrendört a folyosóra, s ott egy kis 'meglepetés érte, amennyiben a derék söröző-társ megmutatta neki a jelvényt, a kétfejű sassal, majd közölte vele, hogy letartóztatja és azonnal be is kíséri a rendőrkapitányságra. Svejk megpróbált kimagyarázkodni, hogy az úr talán téved, ő teljesen ártatlan, nem mondott egy szót sem, amivel bárkit is megsérthetett volna. Brettschneider azonban azt felelte, hogy igenis elkövetett egynéhány bűncselekményt, amelyek között nem (Folytatás a 8. oldalon.)