Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-04 / 30. szám, péntek

1955. február 4. U! SZU A didergő, holdfényes éjszaka ráborította köpenyegét a drahnói nyeregre. Szinte tapintható volt a csend. Csak a mohostörzsű tölgyfák koronájában nyüszített a csípős hideg szél; pár percre abbahagyta, hogy hamarosan újból még erősebben rákezdje vinnyogó nótáját. Néha meg-megrcppant az évszázados fák egy-egy ága és csattogva zuhant a földre. Vaszil Vasziljevics Kuljuskin egy vastagderekú cserfának vetette a hátát. úgy nézett fel a ringatózva dél felé úszó felhőkre, majd egy megroppanó gally zajára figyelmesen kutatta az erdő homályát, iszerte némaság és nyugalom, halott bénultság mintha a diahnói hegyeken rajta kívül nem volna eleven ember. A holdsugár elveszett a felhők mögött. Megbékült a szél is. Valahol messzi az erdőn túl, a front másik oldalán felbőgött egy motor. Egyhangú dübörgése felrázta elmélázásából Kuljuskint. Pillantásával még egyszer végigpásztázta az erdőt, megtapogatta vele a fák tövében hóval fehérlő országutat, aztán nesztelen léptekkel odábbment és beugrott a fedezékbe. Mintha meleg vízbe merült volna, úgy vette körül az emberi testek párás gőze. Orra ismerősen szívta be a maiicrka csípős füstjét. Lekuporodott kenyérzsákja mellé, amely ott búsla kodott egymagában a fedezék bejáratánál. A sötétben felvillant egy égő cigaretta vörös parazsa. Valaki köhögött. — Oltsd el a cigarettát, Szergej

1 — szólt rá Kuljuskin fojtott hangi .11 Ovszienko géppuskásra. — Fújod a füstöt, akár a török basa, megfulladhat tőle az ember. — Megnyugtatja az idegeimet, — válaszolta rekedt hangon Szergej. — Csak nem citerázik a horgasínad roham előtt? — Még csak az kéne, — nevetett fel halkan a katona, majd foga közt szűrve a" szót, kissé fájdalmas hangon folytatta: — Tegnap osztottál: ki a postát, én is kaptam levelet, Marja írta. Hogy alig győz már hazavárni. Hát akkor én mit mondjak? Engem talán nem esz a fene utána? Magának könnyű őrmester, maga már nem tudja, mi az a szerelem... Csöndesen fölsőhajtott, szomjasan megszívta az újságpapirosból sodort cigarettát és beleböffentette füstjót a"sötétbe. — Ejnye no, ti fiatalok azt hiszitek, ha már deres az ember feje, akkor tapló termett a szíve helyén?! Csak nem képzeled, hogy én nem vágyakozom haza? Persze nem a szeretőmhöz, hanem az asszonyhoz, a gyerekekhez; ott szeretnék lenni velük, a csendes Don partján, a szülőfalumban. Misalovkában. Aztán meg az is izgat, hogy mi van a kolhozban, jól gazdálkodnak-e, megadják-e a földnek, ami kell és szeretném látni mégegyszer azokat a sudár magas nyárfákat, amik olyan hűsítőn susognak nyári este a folyó partján. De hallod-c gyerek, Ismerem én azt a nagy fene vágyakozást is, ami most téged emészt! Éppen olyan tejfölösszájú voltam, mint most te, amikor elvittek a cár háborújába. Azt már a radai ragya tudta, nem én, hogy mi az ördögnek verekszünk. Jól emlékszem, ezerkilencszáztizenhatot írtunk, amikor rajtunk ütöttek az osztrákok, éppen ott, ahol mi is átfurakodtunk a Kárpátokon, a Duklai szorosban. Fogságba kerültem, később a táborból munkára vezényeltek a városba, a sörgyárba. Dolgozott ott egy munkásember, Márainak hívták; összebarátkoztunk, később el is jártam hozzájuk. Micsoda szép lánya volt! Bözsike — mert ez volt a neve — tüstént megtetszett nekem, neki is megakadt rajtam a szeme és egymásba habarodtunk. De nem tartott sokáig a kettőnk szerelme. Vége lett a háborúnak — aztán agyő! mehettem haza, Oroszországba. Hidd el, en sem éreztem jobban magam, mint te most. De nincs olfan fájdalom, aminek egyszer vége ne szakadna. Te se búsulj, Szergej, te is leszel még boldog. Még egypár hét és vége a háborúnak, mind hazamegyünk a kedveseinkhez ... — Ügy bizony, hazamegyünk ... Tudja őrmester, azt szeretem magában, hogy úgy tudja orvosolni az ember baját, akár az édesapja, — bólogatott Szergej és hangján érzett, hegy megenyhült a szíve. — Hát nem vagyunk mi mindnyájan vér szerinti édes rokonok? Ügy felelek értetek, akár az apa a gyermekeiért — nemcsak a századparancsnoknak. hanem az egész népünknek. Az én ^ fiam is velünk verekszik, odébb éfizak felé, tankos a Ribalko marsail seregében. — Hej, ha csak már mi is megmozdulhatnánk innen! Már hatodik hete fagyoskodunk ebben az átkozott erdőben! Nekem is jobb lesz, ha végre nekirugaszkodunk és kergetjük magunk előtt azt a gyilkos náci csürhét, mint nemrég Duklátől egész idáig, — tüzeskedett Szergej Ovszienko. — Ne félj, megkergetjük őket, másképpen miért is lennénk 'katonák, — dünnyögte Kuljuskin őrmester, lángralobbantott egy szál gyufát és ránézett a karórájára, öt perc híján három óra volt. — Ugorj Szergej, keltsd föl a legényeket, ideje már! — mondta halk szóval, nyugodtan, mint valamikor odahaza az asszonynak, hogy ébressze fel a fiait, ideje már munkába indulni. Vaszil Kuljuskin őrmester szakasza a század és a gárdazászlőalj kötelékében készen állott a támadásra. A század küldöncei nesztelen léptekkel siettek fedezéktől fedezékig, nem hagyták ki a félköralakú gépfegyverállásokat és a mesterlövészek búvóvermeit sem. Kuljuskin még egyszer végigment a szakasz arcvonalán, meggyőződött róla, ismeri-e minden egyes katona a feladatát és felkészült-e a támadásra. Figyelmeztette őket, óvatosan hatoljanak keresztül a fasiszták aknamezőin. — A gyutacsos aknák mostanában nem veszélyesek, mert vastag fagyott hóréteg fedi őket. De a köztük húzódó drótokra vigyázzatok, beléjük ne botoljatok, mert egyszeriben a levegőben leszünk! Az erdő csendjét hirtelen fülsiketítő ágyúdörej verte föl. Az aknavetők is szorgalmasan küldözni kezdték üdvözleteiket az országúton túlra. A földet rázó gránátrobbanások szünetében fáradhatatlanul ugattak a puskák és a gépfegyverek. Az ellenség se maradt tétlen, tüzérsége egyre hangosabban hallatta szavát. Kuljuskin a fedezék ajtajánál hallgatta a halált hozó fegyverek sokhangú beszédét. Hirtelen öröm csillant szemében. Az erdészlak felől felbúgott a katyusák orgonáló zúgása. Az országút töltésén túl vakító fénnyel lángolt fel az erdő. Zengett, dübörgött a föld csonttá fagyott teste. A mohontostű faóriások meg-megrázkódtak, egy-egy gránát vagy aknatalálat nyomán derékba törtek, mint a gyufaszál és csonka testük számotkérően meredt a borús égre, amelyen máglyát gyújtott a születő hajnal. Az ellenséges ágyúk hamarosan elhallgattak. Csak itt-ott vakkantott fel még árván egy-kettő. Kuljuskin őrmester egy ugrással kint termett a fedezékből. Egy mohostörzsű tölgyfához simult és vizsla szemmel kémlelte az erdőt. Balkéz felől, a parancsnoki fedezék tájáról három vörös rakéta ívelt a magasba. Kuljuskin előre szökkent és a puskák kattoaását túlharsogva felkiáltott: — Előre! A hazáért, Sztálinért! Mintha a földből nőttek 'volna ki, egyszerre katonákkal lett teli az erdő, írta: JÁN SKALKA sebes szarvasugrásokkal szökelltek előre az évszázados tölgyek között az út iránt, amely a hegy nyergén kígyózva a front vonalával két részre szakította az erdőt. Kuljuskin őrmester a támadó hullám taraján .száguldott előre. Szürke kucsmáia vörösen izzott a kelő. nap fényében, amelynek fagyoscsókú sugarai végigsimították a fák koronáját és játékosan visszaperdültek a fagyott hókristályokról. A szakasz pár pillanat alatt elérte az úttöltés tövében húzódó árkot. Velük szemben jobbkéz felől, egy domb mögül ellenséges géppuska pásztázta az országút sima hátát. Az őrmester példája magával ragadta a katonákat. Keresztülmásztak az árkon és mint a vihar, csaptak le a fasiszták gépfegyver-fészkére. Az egyik SS kézigránátot dobott feléjük. Szergej Ovszienko előtt robbant. A legény vére vörösen freccsent a fehér hóra. Kuljuskin lelkét elöntötte a keserű fájdalom, a gátját tört düh. Egy ugrással az SS mellett termett és géppisztolyával leütötte. A szovjet gyalogság roharha hullámzó áradatként ömlött át az országúton. A támadás két szárnya felől tankok dübörgése hallatszott. v A drahnói hegyeket elfoglaltak. Kuljuskin őrmester szakasza benyomult a füstbe burkolt Klacsanó faluba. Az útszéli házak lángban álltak- Az eszeveszetten menekülő ellenség felgyújtotta. Egy SS-csoportnak nem sikerült elszöknie, visszavonulási útját elzárták az előnyomuló szovjet tankok. Behúzódtak egy tágas fallázba és eszeveszett lövöldözéssel védekeztek. Kuljuskin őrmester házról házra nyomult előre embereivel, hogy ártalmatlanná tegyék a bekerített németeket. Támadás közben érte a golyó. De a fájdalmat csak akkor érezte, amikor az SSeket már legyűrték és foglyul ejtették. Katonái fogták fel, amikor szemük láttára megtántorodott és összeesett. A szakasz a század és a zászlóalj élén folytatta gyors előnyomulását Os január tizenkilencedikén elérte Kassát. A nap erőtlen sugarai játékosan csillantak az ablaküvegen. Kuljuskin őrmester mozdulatlanul feküdt a tábori kórház ágyán. Fejében egymást űzték a gondolatok. Teste gyönge 'volt, hisz majdnem minden vére elfolyt. Tüdejét fúrta át a golyó. A napfény, a fehér falak és a csend — mindez kedvesen zsongította idegeit. Ajkáról mégis fájón el-elröppent egyegy sóhaj. Nem a seb mellét mardosó fájdalmától, de az emlékezéstől, amely fiatal bajtársának, Szergej Ovszienkónak képét rajzolta elébe. Hiába vár rá Marja, kedvese. És hiába vár a többi asszony a férjérc. •fiára vagy a szeretőjére. Hiába várják őket, mert életüket adták a szovjet hazáért, annak a népnek a szabadságáért, amelynek országában alussza örök álmát Szergej és vele a duklai hösök sok ezernyi serege. — Szergej, drága fiam, Szergej, — suttogta panaszosan. Olthatatlan lánggal égett fiatal szívében a vágy a hazai föld, Maruszja után! A lány is szerelemtől epedő szívvel várja haza kedvesét és egyszerre fagyasztó hirtelenséggel önti el a gyász, bánat. De szívének sebe, és vele ezer meg ezer anya, feleség és mennyasszony sebe egykor majd begyógyul, beheged. És újra szeretet sarjad benne, a boldog élet öröme, amelynek ára annyi hős élete volt. Múltak a napok, múltak a hetek. Kuljúskin úgy örült, mint az először szabadjára eresztett kisgyerek, amikor az orvos megengedte, hogy sétát tegyen a városban. A kertekben a fák ágain pirityőkék csiripeltek. A rügyek smaragdzölden ragyogtak és a levegő mámorító tavasz-illattal vólt tele. Kuljuskin szívét boldogság dobogtatta, mialatt lassú léptekkel rótta a város utcáit. Katonazene ütemes hangjai ütötték meg fülét. A nagyszálló szomszédságában, egy mellékutcából széles tizenkettes sorokban á gárdagyalogság egy zászlóalja kanyarodott elő, zenekarral az élen. Kuljuskin megállt és visszafojtott lélegzettel hallgatta a vidám indulót. Büszkén meneteltek a kék lovaglónadrágba, zöldesszínű zubbonyokba öltözött legények, nem egynek a mellén érdemrend csillogott. — De szépek, de gyönyörűk, — sóhajtotta az őrmester és szemét megnedvesítette, az öröm könnye. Sokáig járta a város utcáit, míg rátalált arra a sikátorra, amelyet keresett. Patkolt csizmája keményen csattogott a Bíró utca járdáján, egyszerre megtorpant, szinte el se akarta hinni, hogy ez az a kapu, amelyen annyiszor nyitott be huszonhat esztendővel azelőtt, amikor látogatóba ment Máraiékhoz. — Pedig mi sem változott a házon, — tanakodott magában, — csak a kapujáról kopott le a máz, és a falai is megfakultak. Benyitott. A csengő szava már ismerős volt és az udvar is ugyanaz, amelyen annyisszor siklott végig a pillantása — valamikor régen. Csak a surjancsemeték helyén terebélyesednek rücsköstörzsű fék, nyújtjék feléle füstkormolta ágaikat, amelyeken sebeket ütöttek a szelek és a fagyok. Mégis szépek ezek az ágak, hogy tarka pillangóként ülnek rajtuk a rózsaszín virágok. — Hiába, az életet még a háború sem állítja meg, — ébredt benne muzsikásán a gondolat, de még be sem telt a virágzó gyümölcsfák szépA cseh nép a kegyelet népe. Mindent, ami megmaradt, óv és gondoz s emléktáblával jelöli meg az események színhelyét. A sztrahovi múzeumban üveg alatt láttam egy hetven évvel ezelőtti újságlapot, mely a Prágai Nemzeti Színház égéséről adott hírt. A címlapon ez állt óriási betűkkel: „Csehek, gyászoljatok! Fedjétek arcotokat, emberek! Leégett a mi Nagy Nemzeti Színházunk!" Minden nép szeret a múltra emlékezni, de nem minden nép teheti. Itt azonban oly nyomtalanul szállt el az idő a kövek fölött, mint a szél; minden, vagy majd minden, megmaradt. Áll az a híd, melynek kőkorlátján keresztül Nepomuki Szt. Jánost a Moldvába dobták; csinos tábla mutatja a vízbedobás helyét, sőt, a dombormű még a dobás módját is megörökíti, feltüntetve, miképp úszott a szent, teljef ornátusban, a víz alatt. Megmaradt.' természetesen, e hallgataa szent nyelve is, melyet megfelelő tartályban őriz a kegyelet; csak a minap — a XVIII sz. elején — járt itt egy pápai küldöttség a nyelv ügyében, s megállapította, hogy az teljesen friss, semmi baja nincs neki. Mint az egyiptomi királysíroké, úgy óvja Prága-levegöje a múló idő rontásától kincseit. Az óvárosi városháza előtt meg van jelölve az a hely, ahol Jan Jeseniust, az egyetem rektorát 27 protestáns nemessel együtt kivégezték: a sztrahovi múzeumban látható a hóhér számlája is. Utcán és tereken, házak falán és a kapuk alatt száz meg száz emlékmű őrzi azoknak nevét, akiket falhoz állítottak és agyonlőttek a német fasiszták. Egyszerű kőtáblácskák ezek, rajtuk a név, az évszám, legtöbbször egv üveg alatt sárguló fénvkéo s néhünv virág. S fent. a vár tövéin magányos sfrjáLidice ban, egyszerű kőoszlop alatt egy szovjet katona pihen, néhány lépésnyire a trolibuszmegállótól: nem bolygatták sírját, hagyták pihenni annak az új életnek vízpartján, melyért föláldozta életét... Lidicében pedig — fönt egy dombtetőn, átellenben Uj-Lidice napfényben égő, pirostetejű házsoraival — múzeumot építettek. Azt hiszem, ez a világ legkisebb múzeuma, mindössze egy szobából áll. De ebben a kis szobában benne sűrűsödik a lidicei Szent Bertalan Éj fekete rémülete. Az egykori Lidice 105 házacskájában 174 férfi és 213 asszony lakott. Azon az éjszakán, amikor körülvették, felégették és felrobbantották és felszántották a falut, az asszonyokat elhurcolták Rawensbrückbe, a férfiakat pediq — jórészt bányászokat — agyonlőtték. Százhetvennégy férfi közül százhetvenhármat lőttek agyon; egy bányász aznap későn került haza, s ennek köszönheti életét. A lidicei múzeum gondnoka — s egyszemélyben pénztárosa, ruhatárosa és kalauza — egy őszülőhajú, kövéredő, Prosková nevű özvegyasszony. Neve mellől bátran elhagyható az „özvegyi" jelző: özvegység, árvaság, vagy a gyerekek elvesztése Lidicén nem kivétel, hanem szabály. Prosková vezet körül e nagyobbacska szobán, ő magyarázza meg a vitrinek tartalmát, a képek értelmét, ő mondja el t3-Lidice pusztulását és Uj-Lidice születését; az ő urát is, egy huszonhétéves bányászt, idelent a horáki tanyán lőtték aqvon azon az éjszakán ... A múzeum évek óta áll. Mindennap sok a látogatója. Gondolom, Prosková nem ezredszer, hanem tlzezredszer ismét\ li ugyanazt a szöveget: nyugodt althangjában azonban fel-felbúg az indulat, mint a rádió hangszórójában a légköri zavarok zúgása. Kérdem, mit érez ilyenkor, amikor — ki tudja, hányadszor — elmeséli azt az éjszakát. Azt mondja, még mostanában is siKoltozik álmában és sokszor sírvafakad itt a múzeumban, idegenek szeme láttára ... Szürke szemét egy pillanatra lehunyja, aztán rákoppint az üvegtáblára: — Itt láthatók — mondja — az elgázosított lidicei qyerekek kartotéklapjai; 80 gáz- s tüzhalált halt kisgyerek fényképei és személyi adatai. Nincs merszem megkérdezni : az övé köztük-e? Nézem az elkormozódott kaDUkulcsokat, az üszkös fakanalakat, egy megfeketedett fazék alján az elszenesedett köleskását, szegény háztartások filléres romjait. A Gestapo még a temetőt is feltúrja, ők maguk filmezték állati őrjöngésük bűnjeleit. A jelek itt láthatók, üveg alatt. — Ez itt a Hitlerjugend. — mondja Prosková —, amint feltöri a sírokat. Ezek pedig azok az aranyfogak, amelyeket a sírokból összeszedtek. Ök maguk fényképezték le ... Tizenkét kicsike üvegkoporsóban tizenkét bányász cipője, ruhája, csákánya és karbidlámpája látható. E ruhák és szerszámok megmaradtak, mert gazdáik a bánya szertárában leadták, mielőtt az utolsó műszakról hazatértek volna... A kegyelet összeszedte a sárral itatott bakancsokat és szénporos ruhákat is. Vannak dolgok, melyeket nem szabad elfelejteni. Vannak dolgok, melyekre örökké emlékezni kell, kikotorni a hamuból a kölesszemcséket és a fakanalakat, hoqv az. ami volt, a vérszomj és iszonyat éjszakája, ne támadjon fel többé soha és sehol. Örkény István. ségével, amikor egy galambősz, (negtörttestű anyóka szólította meg: — Akar valamit, fiam? — Nem, nem akarok én semmit. Aztán meg fiúnak is nagyon öreg volnék, — nevette el magát az őrmester, — vén kozák vagyok én, a szakállam is megszürkült! A barátomat keresem, régi cimborámat, Márai Gyurkát... Az öregasszony megremegett, a meglepetéstől még a dereka is kissé kiegyenesedett és kutatón kereste szemével a furcsa vendég pillantását. — Hát maga kicsoda? A férjem már rég meghalt... — válaszolta és az emlékezéstől tfftte ismét megrokkant, homlokára felhő ült. — Már nem emlékszik Vaszilra, Kuljuskin Vaszilra? Itt voltam hadifogoly, kocsis a sörgyárban, ahol a maga ura is dolgozott. — Vaszil, a mi'Vaszilkánk! — kiáltott fel az öregasszony, karját kitárva apró léptekkel odatipegett hozzá, megölelte és sírva fakadt. Még akkor Is, amikor már az otthonos konyhában ültek az asztal mellett, öregesen ingatta a fejét, mintha az egész váratlan találkozás álom volna, furcsa, eleven álom. Alig váltottak egy-két szót, negyven év körüli jóképű asszony nyitott be m konyhába. A szakállas őrmester láttára megtorpant. Vaszil a hangjáról és világoskék szeméről tüstént ráismert. Bözsike volt. Az asszonyban a távolba tűnt meszszi múlt emlékét idézte az egykori hadifogoly mesébe illő látogatása. A mosolygóképű, szálfatermetű Vaszilt látta megint maga előtt, akit olyan sokáig nem tudott elfelejteni. Nem is a fülével, a szívével hallgatta a vendég • szavait, aki hazájáról beszélt, az otthonáról, mindnyájunk igazságáról, amelyet annyi harcban vittek győzelemre. Maga előtt látta Vaszilt, ň fiatal Vaszilt, amint ott harcol a polgárháborúban a fehér bandák ellen. Majd megint n régi emlékeket idézte a férfi szava, a halott barátot: — Jó ember volt az apátok. És értő, látó szemmel nézte a világot. Nekem is. ő mondta, hogy- igaz ügy az, amiért Oroszországban harcolnak. Tőle hallottam először, hogy csak akkor élhetünk boldogan, ha nem lesz több úr, aki piócaként szívja a vérünket. Éjszakába nyúlt „ beszélgetés. az emlékezés. Kuljuskin otthon érezte magát a házban, mint valamikor régen, sok évvel ezelőtt, de az egykori izzó szerelem Helyére őszinte barátság lépett, terebélyesedett a szivében, az egyszerű emberi boldogság érzésévei melengette. A búcsúzáspk is egyszerű volt, szótlan és őszinte. Kuljuskin a kézszorítésukra gondolt, amelynek melegét mindketten halálukig érzik, amikor a lábadozók szállítmányával Drahnón keresztül hazafelé tartott. Pillantása még egyszer megakadt egy derékba tört cserfán, az árokparton, ahol utolsót sóhajtott fiatal bajtársa, Szergej Ovszienko, a géppuskás. Az erdőszéli zöld pázsitot virágok tarkázták. És az agyagos, barnán kopiirló árokparton vérvörös pipacsok bársonyos kelyhei ringatództak a szellő fuvallatára. Fordította: Tóth, Tibor. «..•>.»..•..•.-»..a-.a..,..,..i..,..,.,^,,..,.,^ Kultúiliirek 150 TUDOMÁNYOS MUNKA. A Csehszlovák Tudományos Akadémia ez évben 150 tudományos munkával gazdagítja a könyvtárakat Figyelemre méltó jelenség, hogy egyre több a hazai szerző műve, ami a tudományos" munkások alkotó tevékenységének egyre javuló lehetőségeiről tanúskodik. 85 EZER ELŐFIZETŐ a szovjet sajtóra. A szovjet sajtó terjesztésére indított előfizetési versenyben több mint ezer előfizetővel, a nagymihályi járás érte el a legjobb eredményt. A második helyre a bratislávai I. járás került ezer előfizetővel. A harmadik pedig a kassai járás 750 előfizetővel. Szlovákiában eddig több mint 85 ezer előfizetője van a szovjet sajtónak. A CSEHSZLOVÁK RÄDIÔ és televízió küldöttsége Berlinbe utazott. Az együttműködés kiszélesítése és megszilárdítása érdekében a csehszlovák rádió és televízió küldöttsége elutazott a Német Demokratikus Köztársaságba.