Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-03 / 29. szám, csütörtök

6 UJSZ0 1955. február 3. A tanári szobában kínos csend volt, csak a folyosóról hallat­szott be a gyerekek izgatott vitája, s egy-egy tisztán érthető szó soká­ig ott csengett a tűkön ülő tanítók fülében. Az öreg igazgató bicegve, idegesen topogott az asztalfőn: — Egyetlen megoldás kínálkozik Haza kell kísérni a gyerekeket. Ki aí isten csudája tud negyven szállást keríteni ebben a községben hirtelen Mély csönd követte a szavakat. To­kai tanító lesütötte szemét s közöm­bös arcot vágott. A két Idősebb taní­tónő úgy tett, mintha figyelne, de szemével az asztalon heverő kézi­munkamintákat leste. — Az utat befútta reggel óta a hó — folytatta az igazgató. — Az autóbuszok nem indulnak, de gyalo­gosan elérhet az ember Rekettyés majorig is. A kopasz, nagybajszú, töpörödött földrajztanár nyugtalanul pislogott az ablakra, amelynek közepe táján te­nyérnyi helyen elolvadt a jégvirág. A jól megtermett igazgatóhelyettes hi­deglelősen húzódott a kályhához, amelyben duruzsolva égett a tűz és a kályha másik oldalán karbatett kéz­zel álldogáló feltűnően kifestett An­cikára pislogott. Az igazgató homlokát kiverte a verejték. — Tudna valami jobbat ajánlani a tanári kar? — kérdezte kétségbe­esetten. Hosszú-hosszú hallgatás, csak az igazgató topog idegesen és mélyeket sóhajt. Aztán akadozva, bátortalanul megszólal: — Elvtársak, kollégák ... akkor hát ki vállalkozna? A legtávolabbi tanya, a Rekettyés alig 8 km... Sötétedésig még odaérhet akárki. Mikor a tanítók felfogták, hogy miről van szó, mocorgás, krákogás támadt, aztán a fázós igazgatóhelyet­tes szólalt meg szabadkozva, leplezett örömmel: — Én vállalnám kartársak, de este előadok a kultúrotthonban. Igazán sajnálom. Alig fejezte be, Tokai felállt és si­etve eldadogta, hogy a felesége gyen­gélkedik, nem hagyhatja egyedül. Bányácski számtanprofesszor a hét éve nem látott sógorát várta. Kele­men vagy hússzor megigazította a szemüvegét és végül ô is kivágta ma­gát: — ugyebár beteg, házimunkák. Az igazgató elkeseredetten, kétség­beesett szemmel, esdeklően meredt munkatársaira, s már a nyelvén volt, hogy szemükbe vágja: maguk peda­gógusok? negyven gyerekről van szó! Maguk szülők is, tudják, otthon mi­lyen aggódva várják ezeket a gyere­keket. A festett képű tanítónő szólni akart, már a karjával olyan mozdula­tot tett, mintha azt mondaná, talán csak nem kívánják, hogy nők vállal­ják ezt a feladatot, mikor az asztal sarkán felállt a vézna gyerekképű, sápadt Bodnár: — Én elmegyek Géza bácsi! Mindenki nagy szemet meresztett. A szürke kisegér, az új tanítócska, aki az idén tanít először, tavaly még diákoskodott. Akinek alig lehetett sza­vát hallani, a halovány gyerekember. Bodnár Bandi levette vállukról a ter­het. De nemsokáig törődtek vele, egy-kettőre elszeleltek a tanáribői, nehogy meggondolja magát a tacskó és tovább kelljen ülésezni, szabadkoz­ni. — Én is mennék fiam, csak látod, a háborúban a lábam... Öltözz fel igen jól, azt ha visszajöttél szólj be hozzám — mondta az igazgató kicsit meghatottan és félszeg mozdulattal Bodnár felé nyúlt a keze. Szerette volna megsimogatni, de nem tette. Bodnár Bandi nem sokáig ké­szülődött. Magára kapta zöld átme­neti kabátját, nyakába tekerte a sá­lat és jókedvűen elindult. A gyerekek nem csináltak nagy kérdést a gyaloglásból. Még örültek is, hogy a folyton zsúfolt autóbusz helyett egyszer szabadon kutyagol­hatnak haza. így Izgalmasabb. Kint kemény idő volt. Ahogy kiértek a fa­luból, a szúrós szél végigsepert né­ha-néha a síkságon és pirosra csípte a gyermekarcokat. Kórusban szipog­tak, nem Igen akaródzott kabátjuk zsebéből előhúzni kezüket Bandi, mint kotló a csibéivel, lehú­zódott a szántóföldre, ahonnan a sze­szélyes szélvihar elhordta a hótaka­rót és fáradhatatlanul beszélt. A sok kiscsižmás, posztócipős magyar meg hallgatta a tanító elvtársat és szapo­rán szedte lábát, nehogy elmulasz­szon egyetlen szócskát is. Beszélt a sarkkutatókról, akik kegyetlen hideg­ben szolgálják a tudományt. Aztán az északi népek életéről mesélt csuda ér­dekes dolgokat. Közben fogytak a kilométerek. Apró falvak, majorok -bukkantak elő hó­sipkás tetőikkel a dombok mögül A gyerekseregből kis csoportok szakad­tak ki. Elköszöntek és futva, zajosan Igyekeztek hazafelé. Már sötétedett, mire Rekettyés első házainál elköszönt a tanítótól a ma­radék három gyerek. Az úton visszafelé egyszer csak azon kapta magát Bodnár Bandi, hogy rettenetesen fázik, mintha nem is lett volna rajta kabát. Persze, most egye­dül bandukol az úton és nem űzi el vidám mesékkel a tél haragos fagyos­ságát Alig haladt néhány száz mé­tert, a metszően hideg szél ott bújt be a kabát, ruha alá, ahol akart. Ban­di fogai vacogtak. Futni kezdett, hogy kicsit felmelegedjék, de nem sokáig bírta. A jó meleg szobára gondolt, forró teára, meg pirítósra. Aztán a negyven gyerek jutott az eszébe, akik már otthon vannak. Egy-egy gyerek­arc villant fel képzeletében és szinte maga előtt látta, ahogy az egyik va­csorázik. a másik az iskoláról mesél, a harmadik okos tekintettel, komolyan a házi feladaton töri a fejét. Ez ki­mondhatatlanul jó érzéssel töltötte el. A Iába kegyetlenül fázott, arcába porhót fújt a szél, amelynek minden kristálya szúrta, akár a tövis. Újra futásnak eredt, A vihar, mintha meg­vadult volna, jajgatva, üvöltve kavar­gott a tájon, körültáncolt, megtépá­zott mindent, ami az útjába került. A vézna kis tanító megállt, úgy érezte, hogy nem birja soká, cson­tig fázott minden tagja. Csak az első faluig kibírja, bemegy valahová, meg­melegszik. Tétován haladt tovább. Szédült. Haragudott magára, hogy olyan gyenge. Mindössze néhány kilo­méter még az iskola, el kell érnie, erőt kell csiholnia magában, milysn fonák ostoba dolog volna, ha nem bír­ná a hideget, eldőlne és megfagyna. Behúnyta szemét és makacsul, ne­kidühödve rakta maga elé a lábait Nem szabad megállni, mert akkor vé­ge. A vihar ott tajtékzott körülötte Mintha csengettyű szót hallana. Ku­rültekintett. Sehol semmi. Ojra a gyerekekre gondolt, az iskolára. Hal­lt tta a csengőt. Fülébe zúgott a szél. Már nem látott semmit, nem hallott, k ment-ment előre. A süvöltő vihart ekkor túlkiabálta egy férfihang. — Maga az tanító elvtárs? Bodnár nem tudta, a képzelete ját­szik-e vele, vagy elvesztette eszmé­letét. Kitörli szeméből a fagyos hó­pelyheket. Egy szánkó áll mellette. Odatántorog és rátámaszkodik. Egy bundásember bíztatja: — Szálljon csak fel, bújjon bele a bundába — hangzik a hívás. Az ember fellódítja a könnyű le­gényt a szánra és belesegíti a nagy juhászbundába. Aztán felpattan és a lovak közé csap. — Jó hogy el nem tévedt ebben a cudar időben — szól az ember, de a tanító alig hallja. Ugy érzi magát, akár egy mese hőse. A meleg bá­ránybundában lassan felmelegszik és elbóbiskol. Alig hallja, hogy kocsisa hátra szől: — Én vónék a Bogár Sanyi apja. Azé a feketeszemű csibészé. Tudja, melyik az?... Átfázott ugyi? Én bírom Húsz esztendeig minden áldott reggel az uraság tejét hordtam be. Megszoktam. Bandi csak hallgat. Szíve bizsereg, úgy szeretne hálálkodni, megköszönni ennek a derék embernek, hogy így törődnek vele a tanyán. Utána jöttek és szánkőn viszik haza. Mikor felneszel, áll a szánkó és beszédet hall: — Viszi a tanító elvtársat? Mink is azért jöttünk a falubői, hogy haza­vigyük. — Köszönjük, de már hazaszala­dok én vele, — szől az ember és a párolgó lovak közé csap. Bodnár Pali szeretett volna mon­dani valamit, de csak elmosolyodott. Akaratlanul is az jutott eszébe, hogy őt itt szülőfalujától messze mennyire szeretik az egyszerű emberek, s hogy milyen szép is minden. Mosollyal a szája szögletében aludt el a hátsó ülésen a rekettyési Rudi gyerek apjának meleg bundájában és azt már nem is hallotta, mikor a bo­zóti szövetkezet szánkójával találkoz­tak. Az is a derék tanító elvtársat akarta hazavinni. Szűcs Béla VOJTECH MICHÁLIK: ooam, looam, holló I ooaľľt Lovam, lovam, holló lovam hallod? — morognak a hegyek. Vagy talán a gyUkos ellen zörgeti a fegyvereket? Talán rablók törnek reánk, kardforgató, ordas csapat éjfekete zászlók alatt? Tömött sörényedre hajlón hányszor zengettem énekem néha lágyan, majd robajlón? Ö, te tudtad, hogy a hűség erős pajzsom énnekem, örök élet, értelem. A szerelem piros dalát hallottad ? Szívemből áradt. Tábortüzek visszfényében messze szakadt minden bánat. Hogyha újra golyó sivít, akkor is e dal melegít. Ej, nem halok meg nyűves szalmán, táltost alám, azt adjatok! Gerincemet meg nem törik, szívemből őserő buzog. S visszhangtalan nem maradhat csörgése e dal-pataknak. SPEJBL és HURVÍNEK Ostorodat ne csattogtasd sanda barbár; magad sújtod! Hiszen ölelő szívemben csengenek az ifjú kardok. Nem volt tán a rosszból elég? Kardom éle nem csorba még! Felújjong az élet dala, ej, nem halok meg nyűves szalmán, Holló lovam int fejéve) büszkén ragyogó sörénnyel. Uljiink nyeregbe hamarján! Táltosom erős patája verset vág a kemény földbe, karddal s verssel vágok vissza orvtámadó ellenemre! Jaj, de akkor sem feledem forró, édes dalaimat, nem lehet és nem szabad! Nem! Forró csókod énkedvesem perzseli mosolygó ajkam, nyakamban a meleg kendőd kibomlik és lobog rajtam. Ne sírj értem, visszatérek majd a győzelmes napokkal, Lágyabb, gyöngédebb dalokkal ; Fordította Dénes György Vannak írók, költők, színészek, színésznők, sportolók, zeneművészek, akiknek nevét mindnyájan ismerjük, akiknek fényképét az újságokban rögtön felfedezzük, .akiknek minden darabját megnézzük, mert „ő" játszik benne, vagy minden versét elolvassuk, mert úgy érezzük, a költő nekünk, csakis nekünk írta. Készek vagyunk órákon keresztül vitatkozni, síkra száll­ni, ha társaságunkban valaki kedve­zőtlenül birálni merészelné kedven­cünk alakításét. Az érdekes azonban az, hogy e népszerű személyeknek nem ugyanazok a hívei. Van, aki az egyikért, van, aki a másikért él-hal. Nem ez a helyzet a gyermekek társadalmában. Azt hiszem, nincs olyan srác, aki ne ismerné, ne sze­retné, ne lenne odaadó híve és bá­mulója a nagyszájú, kotnyeles, sok­szor a kelleténél szemtelenebb, de ugyanakkor elragadóan kedves Hur­víneknek és a dörmögő, látszólag szi­gorú, de végeredményben engedékeny apjának. Spejblnek. A legapróbb csöppségektől kezdve a „felnőtt gye­rekekig" mindenkinek belopakodtak szívébe és őket onnan kiűzni semmi­lyen körülmények között sem lehet. Valamennyiünk kedvencei. Prága leg­népszerűbb sztárjai. De hogy valaki tévedésbe ne essék, ha véletlenül nem hallott volna e két híres személyről, elárulom, hogy Spejbl és Hurvínek, nem maguknak reklámot csináló, be­képzelt, szeszélyes egyéniségek, ha­nem egyszerű bábfigúrák, Josef Skupa tanár, nemzeti művész alkotásai. Rop­pant nehéz feladat azonban, mint bábfigurákról írni róluk, mert jelleg­zetes megjelenésükkel, mindenki ál­tal ismert hangjukkal, majdhogynem az élők sorába kvizdötték fel magukat. Hut vír,eket a gyerekek legközeleb­bi barátjuknak tartják, Hurvejznek becézik. Pöttömnyi kis alakja a még kisebb rolleron a legtöbb gyermek játékja között szerepel. Ha elmennek a róla elnevezett kis színházba, el­viszik nekik megmutatni féltve őr­zött kincsüket (mert ilyen minden gyereknek van), sőt még csokoládé­jukat is meg akarják vele osztani. A felnőtteket szándékosan nevez­tem felnőtt gyerekeknek, mert még a legmorőzusabb ember is, ha Spejbl és Hurvínek párbeszédét halija, könnyekig kacag és a színházban töl­tött idő alatt újra gyermek bsz. Csu­da mulatságos például, amikor a srá­cok előadás közben kérdéssel merik megzavarni apukájukat és az idegesen int — pszt. csend legyen majd a vé­gé n megmagyarázom —. nehogy el­szalasszon valamit a füle mellett írja: Kis Éva Af.a és fiacskája, Spejbl és Hurví­nek nemcsak Csehszlovákia közönsé­gének hódította meg a szívét. Ismeri őket már a fél világ. Voltak a Szovjet­unióban, Lengyelországban, Romániá­ban, nemrégen tértek vissza Magyar­országról, tavasszal pedig Franciaor­szág és Anglia meghívásának tesznek sleget. M agyarországi turné jük műsorát a napokban mutatták be a prágai Ma­gyar Kultúra és a színház közösen meg­rendezétt estjén. A nézőtér tele ma­gyarokkal, csehekkel. A legtöbb szülő magával hozta gyermekeit is. Mielőtt Hurvínek beszámolna magyarországi útjáról, Spejbl, civilben Josef Skjpa nemzeti művész üdvözli szívélyesen a megjelenteket. Majd Lederer Margit elvtársnő, a Magyar Kultúra vezető­je fejezi ki köszönetét a kis színház tagjainak azért a felejthetetlen él­ményért, amelyet fellépésükkel Ma­gyarít szágor, felnőtteknek és gyere­keknek egyarant szereztek. — Talán még nem is volt példa ar­ra, hogy együttesnek olyan gyorsan és olyan maradandóan sikerült volna meghódítania 'i magyar közönség szí­vét, mint Hurvíneknek, — mondja Léderer elvtársnő. Jan Dvoŕák, a szín­ház díszlettervezője részleteket olvas fel útinaplőjáből: Budapest, Székesfe­hérvár, Miskolc, Debrecen, Szeged, Békéscsaba, csupa kitörülhetetlen em­lék. A turné alatt szorgalmasán írt megjegyzések ismétlődnek; szívélyes, meleg fogadtatás, még a bábszínhá­zak tagjait is meglepő kitűnő ven­déglátás, — márpedig ők igazán ván­dor népség a javából — hálás tap­sokkal nem fukarkodó, temperamen­tumos magyar közönség. Amíg visz­szaemlékezik és felelevenedik előtte első budapesti fellépésük, felmegy a függöny és berobog a színpadra el­maradhatatlan rollerjával a kéknad­rágos, fehéringes, piros pionírkendős Hurvejz. És most jön az est szenzá­ciója. A kis Hurvínek óriási derültség közepette magyarul köszönti a néző­ket. A derültség nem a kiejtésének szől, mert az majdnem kifogástalan. Betyáros hangsúlyozása, szellemes tré­fás csevegése, az izé, beütemezett, kidöglött „tősgyökeres" magyar ki­fejezések használata, ellenállhatatlanul vonzó, groteszk kézmozdulatai megne­vettetik a jelenlévőket. A műsort nyelvismeret nélkül is mindenki meg­érti. A kabarénak és cirkusznak ügyes összetétele, — esztrádműsor, ahogyan az egyes számokat ismertető konferanszié nevezi. A konferanszié szerepét persze Hurvínek tölti be, mégpedig nagyon kedvesen és fino­man. Egymást követik a jobbnál jobb és izgalmas számok. Struccot táncoltató zenebohóc, bicikliző artisták, erőmű­vészek, hajmeresztő mutatványokat végző trapézművész, állatszeliditő idomított malacával, pompás majom­cirkusz, héttagú vidéki dalárda hom­lokáról az izzadságot törölgető nagy­bőgőssel, velencei gondolás, háromta­gú jazz-zenekar vonagló dizőzzel, s a még jobban vonagló, ugra-bugrá'ó csőnadrágos ifjúval és hipermodernül felöltözött partnernőjével, polkákat játszó fúvószenekar, egyszóval min­den egyes szám bámulatba ejti az időnként hangosan kacagó, máskor kí­váncsian figyelő, de az elragadtatás­tól mindig viharosan tapsoló közön­séget. Valóban csodálatraméltó az a technikai tökéletesség, mesterségbeli készség, amit az együttes a mario­net-bábjátékban bemutat. A zeneka­rok „tagjainak" mozdulatai tökélete­sen élethűek és a lehető legponto­sabbak. Ha nem látnánk a drótokat, azt hinnénk, hogy tényleg élő figurák. A frakkos, fehérkesztyűs, maradi gondolkodású Spejbl papa is megjele­nik a színen. Xilofőnon játszó cseme­téjét kíséri zongarán. Kiderül, hogy Hurvíuek, ha szemléletben nem is, de külsőre szakasztott mása az apjá­nak Spejbl mesteri zongorázása, Hur­vínek ördöglen gyors, virtuóz xilofón­játéka elkápráztatja a nézőket. A család harmadik tagja, az óvoda má­sodik szemeszterét hallgató Mánička, (így konferálta be Hurvínek) egy cseh és egy magyar verset szaval tündéri kedvességgel. A z előadás befejeztével szűnni nem akaró tapsot kaptak az élő bá­búk, a kis színház lelkes tagjai. Kü­lönös szeretettel éltették magyarok és csehek egyaránt a színház atyját, alapítóját, eszmei vezérét, Skupa ta­nárt és feleségét, aki nemcsak élet­társa, hanem hűséges, odaadó mun­katársa is a nemzeti művésznek. Azt est sikeréről ítélve, nem cso­dálkozom, hogy Csehszlovákia gazdag hagyománnyal rendelkező bábjátéká­nak legkiválóbb képviselői, a Spejbl és Hurvínek-színház művészi együt­tese magyarországi útja alatt egy csapásra belevéste magát a magyar közönség szívébe. A színház együttesét hálásan ün- • neplő apák és anyák, a színpadra tó­duló Skupa tanárt ölelgető és Hur­víneket simogató gyerekek az egy­mást tisztelő és becsülő két nép, Csehszlovákia é» Magyarország népe őszinte, meleg barátságát fejezték ki.

Next

/
Oldalképek
Tartalom