Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)
1955-02-19 / 43. szám, szombat
1955. február 19. ül S20 André de Saintpierre képviselő elégedett mosollyal < érkezett haza. — Susanne — szólt a feleségéhez — minden kívánságod teljesülni fog. Beérkeztem. Az elnök maga fogadott, a miniszteri tárca már a zsebemben van. Lesz dollár Susanne, lesz autó, lesz Nizza ... — André, te aláírod? — kérdi Susanne megdöbbenve. — Furcsa vagy, most kérdezed, hogy aláírom-e? Nem azt hallom már évek óta, hogy más mindenki elébem kerül, hogy az én tehetségemmel már régen karriert kellett volna csinálnom, hogy nem gondolok a családomra és így tovább? Hát most meglesz! Ne gondold, hogy könnyen kaptak meg. Te jól tudod, hogy mennyire szeretem Franciaországot és hogy gyűlölöm a bocheokat, de meggyőztek az amerikaiak, arról, hogy ők vigyázni fognak ránk, nem fenyeget semmi veszély és én végre ott állok majd azon a helyen, ahová sojia nem jutottam volna. — Ez háborút jelent André> — szólt Susanne reszketve. — Háború, háború, mit tehetek én arról? Megszavazom-e vagy sem, egészen mindegy, megszavazzák a többiek. Eh, ne idegesíts Susanne, Kérlek, hagyj magamra, nehéz napom volt, fáradt vagyok, háború, háború, ugyan mi közöm hozzá! Rágyújtott egy cigarettára és elnyújtózkodott: — André de Saintpierre miniszter úr most aludni fog, holnap megszavazom, aztán jön a siker, a pénz, a nagy élet! De most kutyamód fáradt vagyok... Pedig André de Saintpierrenek azon az éjszakán még egy hosszú utat kellett bejárnia. Mintha Ott állt volna egy széles országút szélén, a szél süvített, a hold elbújt a felhők mögé, de André mégis oly tisztán látott a sötét éjszakában. Mi az? Mi mozog ott fehéren az országúton és jön egyre közelebb? Nem hallok lépéseket, csak zörgést, mintha csontok zörögnének. Nem, nem igaz, hisz ezek katonák, ostoba voltam, hisz ezek francia trikolórokat lengetnek. A mi fiaink! De mért nem énekelnek, mért nem hallom a lépésüket? — Vive la Francé! — kiáltja André, de nem felel Senki. Kísérteties csendben•jönnek közelebb, egyre közelebb, ruhájuk rongyos, piszkos. Öh, szörnyűség, soknak a karja hiányzik, másoknak a lába. Most egy egész ezred jön, szemük helyén fekete lyuk mered, de mennek, mennek katonásan előre. Az ott ki? Fél arca letépve, mintha rámnézne! Camille! Bátyám, testvérem! — felelj, te vagy? Igen megismertelek így is! Hozzárohanna, de mozdulni nem tud és Camille sem felel, csak mintha a táblát, amit erősen a kezében tart, emelné feljebb: „Liege" olvassa André és Camille már messze jár. És jönnek sokan, ezren vagy tízezren, ez véres fejét ott viszi kezében, nyaka csonkán mered ki a katonagallérbói, tábláján ott áll: „Verdun". És jönnek asszonyok és jönnek gyerekek, széttépett testükről cafatokban lóg le a megperzselt hús.,.. Halad a menet! Újabb csoport rettenete! Felpuffadt testű katonák, zöldesszürke arcuk felismerhetetlen, ruhájukból csurog a víz, elmálló kezeikben reszketnek a táblák: Csendesóceán ... Földközi-tenger ... — Elég, elég, nem bírom tovább ! — hörgött André, de a szótlan menet halad az országúton, beláthatatlan, végnélküli sorokban. És jönnek és jönnek a csendes szép szál halottak, kis báránybőrkucsmájuk alól hosszú csíkban folyik a vár mellükön tátongó seb: Voronezs... Baku ... Sztálingrád ... Leningrád ... Sose ér véget, jön a hangtalan légió! És jönnek aggok és fiatalok, a meg1-ínzottak, megcsonkítottak serege, máglyán égetettek, börtönben halálratiportak, táblájukra rávilágít a holdfény: „Békeharcosok!" És újra katonák és újra civilek: Athén ... Lidice ... Varsó ... Csepel.. Korea : :: — Nem akarom, nem akarom! — ordított André és zokogva zuhant le az országút porába, de a halottak végtelen tömege jön, jön tovább rendületlenül! — André, mi van veled, rosszul érzed magad? — nyitott be Susanne férje szobájába. Alapjában véve kissé megsértődve engedelmeskedett André kívánságának, > mikor az arra kérte, hogy hagyja maA HALOTTAK ORSZÁGÚTJÁN írta: SIMKÓ MARGIT gára. Házasságuk harmonikus, jó házasság volt. Mikor André ügyvédi praxisát felcserélte politikai pályával és eltökélte, hogy munkáját és tudását kerülete és hazája szolgálatába állítja, Susanne még diáklány volt a Sorbonneon. Megesküdtek és házasságukból két fiúgyermek származott, két valódi párizsi csibész. Nem éltek nagy társadalmi életet, néha eljártak színházba, • nyáron André szabadsága alatt elutaztak a provencei Chateau de Rose-ba — ahogy tréfásan elnevezték azt a kis házat, m ely e t André nagyapjától örökölt és kertje tele volt Provence legszebb rózsafajtáival — ahová oly szívesen mentek el és ahonnan egy hónap múlva oly boldogan jöttek vissza a szürke párizsi bérházban levő kedves otthonukba. — Mi bajod, André? — kérdezte Susanne újra, és felkattantotta a villanyt. — Istenem! — nyomott el egy sikolyt, mikor meglátta a gomolyaggá gyűrött párnán lehúnyt szemmel síró, izzadt, lázas embert, ki karjaival csapkodva vívott harcot egy láthatatlan ellentéllel. — Csendesen kedvesem — a gyerekek még felébrednek, — fogta meg Susanne férje karját és elsimítva a beteg csapzott haját homlokáról, gyengéden megveregette az arcát. André durva mozdulattal lökte el kezét és hirtelen felült fektéből: — Nem engedem, nem akarom! — kiáltotta eszelősen és a lázas beteg ziháló gyorsaságával kaphodott levegő után. — Orvost — villant át Susanne agyán — felhívom a doktor bácsit. A „doktor bácsi" egy emelettel lejjebb lakott, régi baráti viszonyban volt a Saintpierre családdal. Már nem praktizált, csak néha járt el régi pacienseihez, kik súlyosabb esetekben konzultációra hívták. A házvezetőnő nyitott ajtót. — A doktor úr még fenn van? — kérdezte Susanne. — Hogyne Madame, éjfélig is olvas. Idős embereknek nem esik jól az alvás. Azonnal jelentem. Viron doktor maga jött ki Susanne elé. — Bocsásson meg, doktor úr, hogy ilyen későn este... de André lázas, félrebeszél, nem tudom mi történhetett vele. Este még semmi baja nem volt, csak épp fáradtan jött haza és korán lefeküdt. Nagyon kérem, jöjjön fel, magam nem bírok vele, nem ismer meg ... Az öreg doktor avval a nyugalommal bújt ki házikabátjából és vette fel zakóját, ami a hosszú praxisú orvosok tulajdonsága és megnyugtatóbban hat a környezetükre bármely idegcsillapítónál. Típusa volt az öreg háziorvosoknak: ő segítette Andrét a világra jönni és ő mentette meg egy végzetesnek látszó torokgyíktól, ő igazította helyre a virgonc Camille bokáját, aki szenvedélyesen szeretett három lépcsőt is átugrálva lerohanni az emeletről. De ellátogatott akkor is a családhoz — sőt, akkor a legszívesebben — ha mindannyian egészségesek voltak. Ilyenkor André azőtá elhúnyt apjával, a gimnáziumi tanárral egy pohárka bor mellett heves irodalmi párbajt vívott, melynek rendszerint az lett a vége, hogy az idősebb Saintpierre csipkelődve állapította meg, hogy a doktor pályát tévesztett, rossz orvos, de annál jobb pedagógus — Tegnap este mit evett André? — kérdezte, miközben kis táskájába rakta az injekciós tűt, vattát, étert. — Nem vacsorázott, nagyon fáradtan jött haza. Volt az elnöknél és készült a holnapi szavazásra, ideges volt. Engem kiküldött a szobából. Doktor Viron felnézett "a 'szemüvege mögül. — Összevesztek? — kérdezte mosolyogva? — Nem, dehogy, igazán nem, sőt örömmel mesélte, hogy miniszter lesz hogy megígérték neki, ha megszavazza... — Mit szavaz meg? — kapta el a szót korát meghazudtoló hévvel a doktor. — A német újrafelfegyverzést — szólt Susanne halkan. — És André? — Meg fogja szavazni — hajtotta le fejét Susanne. Az öreg úr megmarkolta orvosi táskáját: — Menjünk, Madame! Beléptek a szobába. A doktor elővette óráját és a megszokott mozdulattal rátette kezét. André pulzusára, meghallgatta szívét és elgondolkozva nézte pár pillanatig a beteg arcát, mintha most látná először. Aztán odanyújtotta az injekciós tűt Susannenak: — Főzze ki, kérem. Mire Susanne visszajött, már dezinficiálva volt a véna és az orvos beszúrta az injekciót. — Idegösszeroppanás, mindjárt jobban lesz — szólt inkább magához, mint Susannehoz. Susanne egy széket tolt az ágy mellé és a doktor leült. Mindketten a beteget figyelték. Néhány perc telt így el hangtalan várakozásban, míg André lassan felnyitotta a szemét. — Mi fáj, fiam? — kérdezte az orvos, miközben öreges kezébe fogta André erős kezét. — Semmi, doktor bácsi, már semmi, csak nagyon rossz álmom volt. Ott álltam egy nagy országút szélén ... és André lassan mesélni" kezdett. A doktor nem szakította félbe egyszer sem, hagyta, hogy mindent elmondjon. A sebnek fel kell fakadni egészen, mielőtt meggyógyul. Csak mikor André elhallgatott és megkönnyebbülten lehunyta a szemét, szólalt meg az öreg ember, szemérmesen uralkodva elérzékenyülésén: — Andre fiam, nem láttad véletlenül az én kislányomat is abban a menetben? Hisz játszótársad volt, meg kellett ismerned? Vagy valami porfelhő nem keringett körülötted? Mert őt sok millió áldozattal együtt elégették. — Bocsásson meg doktor bácsi, kérem, bocsásson meg ... én nem akartam, én elfelejtettem... — könyörgött André kétségbeesve. — Nem tettél. te semmi rosszat, fiam. Ne gondold, hogy te juttattad eszembe az én egyetlen örömömet és legnagyobb fájdalmamat egyetlen, drága kislányomat, ő itt él velem, amig csak magam is meg nem halok. De te André — folytatta szelíd gúnynyal — te úgylátszik, hamar felejtesz! Elfelejtetted nagyapádat, aki 71ben Párizs védelmében sebesült meg. az apádat, ki egész életében arra tanította a diákok ezreit, hogy ki Franciaország legnagyobb ellensége. Elfelejtetted a bátyádat, kinek boldog, ifjú életét oltotta ki a német hadigépezet sok százezer becsületes franciával együtt. Nem, nem André, te nem álmodtál, tebenned ott él mélyen az a tisztességes ember, akit ugyan pillanatnyilag el lehet tévelyíteni", pénzzel, magas pozíciókkal, ígérgetésekkel, de te nem álmodtál André. Neked a lelkiismereted szólalt meg még idejében, hogy megmenekülj egy meggondolatlan lépéstől, ami egész életeden végigkísérne. Mondom, idejében, mert ennek nem szabad megtörténnie! Azt akarod, hogy Franciaország drága földjét újra meggyalázza a háború tiprása? Te ott akarsz lenni az elsők között, akik a szörnyeteget újra feltámasztják és újra hozzásegítik a tömeggyilkossághoz? A háborút akarod, André ? — A békét akard fiam, az egész emberiség boldog, édes békéjét, ezt a meleg puha fészket, mert ha nem, akkor a saját gyermekeid gyilkosa vagy! Az öreg doktor elhallgatott, aztán csendesen visszarakta kis táskájába a műszereit és anélkül, hogy elbúcsúzott volna, lassan becsukta maga mögött az ajtót. Másnap André de Saintpierre képviselő a francia parlamentben a párizsi egyezmény ellen adta le szavazatát. A Magyar Területi Színház vidéki előadásai februárban 19-én, szombaton ešte ig:30-kor Kassán (V'eritäs) A sevillai borbély. 20-án, vasárnap délután 14.30-kor Kassán (Veritás) A fösvény. 20-án, vasárnap este 19,30-kor Kassán (Veritas) A sevillai borbély. 21-én, hétfőn este 19.30 Kassán (Ve ritas) A sevillai borbély. 22-én, kedden délután 14.30-kor Kassán (Veritas) A sevillai borbély. 22-én, kedden este 19.30-kor Kassán (Veritas) A sevillai borbély. 23-án, szerdán d. u. 14.30-kor Moldaván (Kultúrház) A sevillai borbély. 23-án, szerdán este 19.30-kor Moldaván (Kultúrház) A sevillai borbély. 24-én, csütörtökön délután 14.30-kor Kassán (Veritas) A fösvény. 24-én, csütörtökön este 19.30-kor Kassán (Veritas) Finom úriház. 25-én, pénteken délután 14.30-kor Kassán (Veritas) A sevillai borbély. 25-én, pénteken este 19.30- kor Kassán (Veritas) A fösvény. 26-án, szombaton délután 14.30-kor Kassán (Veritas) A fösvény. 26-án, szombaton este 19.30-kor Kassán (Veritas) Finom úriház. 27-én, vasárnap délután 14.30-kor Moldaván (Kultúrház)-Finom úriház. 27-én, vasárnap este 19.30-kor Moldaván (Kultúrház) Finom úriház. Egy öreg néger esete Az öreg néger Virginia állam legszegényebb részében egy elhanyagol kis farmot vásárolt. Három évig kora reggeltől késő estig verejtékes munkával dolgozott, míg a farm biztosította megélhetését. Egy vasárnap meglátogatta őt a papja. Amikor megpillantotta a pompásan megművelt kertet, csodálkozva mondta az öreg négernek: —' Amint látom a jó isten kiváló segítőtársadnak bizonyult. — Majd végigjárták a földeket, amelyen az öreg Sam kiirtotta a fatörzseket és amelyet lelkismeretesen megművelt. A kenetteljes pap közben állandóan ismételgette, milyen áldásos dolog, hogy a jó istenbén ilyen kiváló segítőtársra akadt. • Búcsúzáskor, amikor a pap a kocsijába ült, az öreg néger ezekkel a szavakkal fordult hozzá: — Tisztelendő atyám! Mindaz, amit rólam, a jó istenről és közös munkánkról említett, nagyon helyes. De szavamra mondom, nagy kár, hogy tisztelendő atyám nem látta ezt a földet, amikor még a jó isten egyedül gazdálkodott rajta... A Szpilki nyomán „Falusi regény" Martin Kukučín elbeszélései A Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó kiadásában „Falusi regény" címmel megjelent négy elbeszélése a legméltóbb bizonyítéka annak, hogy a szlovák irodalom klasszikusai közül Martin Kukučín a realista széppróza egyik legnagyobb mestere. A XIX. század alkonyán nemzeti és szociális elnyomásban sínylődő szlovák falu életét tárja elénk ez a mű. Az író választékosan egyszerű, színes és fordulatos nyelvében, finom humorában és élethű jellemrajzaiban megelevenedik előttünk Árva megye déli részének népe. Az elbeszélések főhősei: Misó, Miklós, Vakond Ádám és Puchor Ondro. valósággal hozzánk nőnek, hogy együtt érezzünk velük, s lázadó méltatlankodás ébredjen bennünk mostoha somsunk miatt. Jellemükben egy igyekvő, akarni tudó közösség sajátos értékeit dicsérik, az egészséges humor tükrében derűt keltő tévedéseik pedig még csak hitelesebbé teszik hús-vér valóságukat. Drozdík lelkész úr, Prieszada bíró és Machaj Janó az osztályelnyomókat testesítik meg, s magatartásukkal ellenszenvet váltanak ki az olvasóból. A könyvkiadó maga is beismeri, hogy „régi adósságot törleszt", amikor Kukučint magyarul szólaltatja meg. Mi fűzzük még hozzá: ez a törlesztés méltó Kukučinhoz. Hubík István bravúros műfordításában sikeresen tolmácsolja számunkra a kukučini ízt: eredeti szépséget és színes, könnyed fordulatosságot egyaránt. A „Falusi regény" érdekfeszítő, műélvezetet nyújtó olvasmány. Dolgozóink és tanulóifjúságunk részéről nagy érdeklődésre tarthat számot. Kovács Gáspár (2ehel-e feledni? Tíz éve, hogy Oránienburgban élő csontvázként tántorogtatok s hóhéritok egykedvűen, úntan nyitották a halálos gázcsapot. Betegség és golyó is tizedelt, s egyre hulltatok át a nagy szitán az állatnak is undok eledelt mohón faltátok, mert: megmenti tán az életet e bűzös kotyvalék, hisz makacsul élt a zúgó agyban a remény, a végső, a maradék, hogy az élet húrja el nem pattan, hogy e sok szörnyűségnek vége lesz s ha félholtan is, de túl kell élni, hisz keletről az élet közeleg ... Nem feladni, remélni, remélni! Fel-felderengett az otthon fénye, felétek mosolygott egy gyermekarc, vadul kapaszkodtatok a létbe és napról napra megújult e harc... Tíz éve, hogy Oránienburgból csapatbaverve elindultatok. Puskatus, korbács mi tovább unszol s itt is, ott is ki-kidől egy halott. Halál-mars. Ez az utolsó menet, — de már szabadságszagot hord a szél . Csak bírni még!... Tán erőt keveset úgy is nyer az ember, ha nem beszél. Égő szemmel bukdácsol hát némán nem tudva hová, a sok áldozat... — Igen, könnyem hull, ne nézz így énrám, — visszajöttél, s tudod, hány ottmaradt. A szemed mélyén még hányszor látom hogy mint lidércnyomás meglátogat a rémes emlék, mit elűzni vágyom. Látlak, érintlek, hallom hangodat, de lehet-e feledni, lehet-e hogy testünkön, lelkűnkön áttiport a poklok kénköves tűz-szekere, lehet feledni a halálsikolyt? Tíz éve, hogy a legszebb hajnalon testet öltött a vágyott szó: Béke! Jövőnk kelyhében édes tartalom, gyermekünk szemének drága fénye. Bölcsőket ringató anyák kara, s minden igaz ember, — éljen bárhol — szívből feltörő egy-akarata békénket védő pallosként lángol, hisz fehér, sárga, barna emberek kiömlött vére egyformán piros, s hpgy nyugatról új vihar fenyeget száz nyelven bár, de egy szó zúg: tilos! Az élőket, kik élni akarnak, s a halottakat, kik harctereken, útfélen, tömegsírban alszanak nem áruljuk el gyáván, nemtelen. Még csak tiltó szavunk zúg nyugatra mint sodró áradat, mint fergeteg s ha választ rá gépfegyver ugatna, — hát visszafelelnek a fegyverek! ORDÔDY KATALIN / \ f J
