Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-21 / 18. szám, péntek

1955. ianuár 21. UJSZO 5 Szín: Szövetkezeti irodahelyiség. ELNÖK (Hivatalos iratot szorongat): Sejtettem, hogy ezt fogják rám. Nem gazdálkodtunk jól, mert az elnök elszakadt a tömegtől. Milyen könnyű ezt mondani. Csak magának és nem az embereinek él. (Az írásba tekint és tovább morfondíroz.) Jönnének le a magos minisztériumból és ülnének az én helyemre. Megtudnák, hogy nem passzióból senyvedek az irodában. Ilyen leirat, olyan kiértesítés ... Hászen még falni sem mozdulok el innét. (A fejét vakargatva.) Haj, a keserves nemjóját...! (Veszi a kalapját és kifelé készül.) KÖNYVELŐ (a szomszéd szobából bekukkant): Elnök elvtárs, egy úr, akarom mondani, egy elvtárs keresi. Beküldjem? ELNÖK: Küldje be. (Megint ránéz a papírosra.) De gyorsan, mer a hivatal szerint elszakadtam a tömegtől. Oszt azért az elnök a hibás. Ha a munka nem megy, azért is az elnök a hibás. (Könyvelő el.) NÉPNEVELŐ (belép): Jónapot.' elnök elvtárs. ELNÖK: Jónapot! NÉPNEVELŐ: Mit álmodtunk? Gondolom, szépet, jót, hasznosat. ELNÖK (kelletlenül): Há én azt nem tudom. Nem születtem álomfejtőnek. Meg ha aqfiak születtem vón, akkor se kotyognám ki a tudományomat. NÉPNEVELŐ: Az ember csak arról beszéljen, ami a legszükségesebb. (Élénkebben.) S a gyerekek? Sanyika. Zsuzsika és a kedves felesége hogy s i mint vannak? ELNÖK: Köszönöm kérdését, megvannak. Énné^külem. Az apjuk nélkül. NÉPNEVELŐ: Mért, csak nem történt valami baj? ELNÖK (idegesen topog és az ajtóra pislog): Történt, már hogyne történt vóna. NÉPNEVELŐ: Mi? Beszéljen hát..j ELNÖK: Há nem iárok haza. NÉPNEVELŐ: No és? ELNÖK: Oszt így elszakadok a családtól. NÉPNEVELŐ (szélesen mosolyog): No, nem egészen úgy, elnök elvtárs, mert hálni hazajár, na ... ELNÖK: Haza én. De éccaka nem tarthatom a kapcsolatot az asszonnyal, mert akkor horkolni, aludni jó. NÉPNEVELŐ: Nagy kopé maga, elnök elvtárs. (Fontoskodóan.) De én nem azért jöttem. Én hivatalosan jöttem a kerülettől. ELNÖK: Elhiszem, mert még mindig hivatalosan jött. Sohse ütné ide az orrát a maga jószántából. NÉPNEVELŐ: No, no... nem egészen úgy... gyövök én, ha szükségét érzem. ELNÖK (az ajtóra tekintget): Oszt most mi szükségét érezte? NÉPNEVELŐ: Kakaskukorékolás. kotkodácsolás csalogatott ide. ELNÖK (leül): Ühüm. De egyszer már összeírták a szárnyasokat? NÉPNEVELŐ: Az összeírás vót. Most más kell nekem. Az kell, hogy megerőlMindennapos látogatók ^ t Jelenet — Irta: Mács József tesse az eszit és mondja el, hogy miféle dögvész uralkodott a baromfiakon. ELNÖK: Ki jó fene tudná azt hamarjában? NÉPNEVELŐ: No, ne tetesse magát. Csak a felszabadulástól kellenek az adatok. De ha onnan nem megy, jó lesz 48tól is. ELNÖK (bánatos arccal): Elszakadtam a tömegtől... NÉPNEVELŐ: Mitől? ELNÖK: A baromfiak szakítanak el. Mennem kellene a mezőre, az építkezési csoportho! Oszt mehetek? Fenét mehetek ... NÉPNEVELŐ (helyet foglal): Mehet, hogyne mehetne. Nyomban elindulhat, ha a járványbetegségeket felsorolja. ELNÖK (gondolkozva): Ki tudná, mi pusztította a szárnyasnépet? Láttam «n má olyan tyúkot, amelyik sántított, olyat is, amelyik gubbaszkodva szomorkodott. De hogy mifene bántotta őket, nem vagyok én tyúkorvos, hogy tudjam. NÉPNEVELŐ: Sohse ugrasson, elnök elvtárs. Azért, mer siet, még felelhet nekem. Kezdjük csak. (Papirost és ceruzát vesz elő.) 48 előtt milyen járványbetegségről tud? ELNÖK (izegve-mozogva): Hát a pestisről. ; NÉPNEVELŐ: Látja, látja, vén ravasz. És 48 után? ELNÖK (hosszan elgondolkodva): Há megint a pestisről. NÉPNEVELŐ: És napjainkig? ELNÖK (még mélyebben elgondolkozva): Onnan is a pestisről. NÉPNEVELŐ (irogatás közben): Több nem volt? Csak a pestis volt? ELNÖK: Csak. NÉPNEVELŐ; Akkor jó. Akkor a jövő héten legyön az orvos pestis ellen oltani. ELNÖK: Lejöhet. NÉPNEVELŐ: Osztán a tyúkokat a nagyrétre hajtsák ki. Asztalt is vigyenek oda. Az orvos elvtársnak. Hadd kapirgáljanak egyszer az asztalon a tyúkok. ha olyan jól megy a dolguk a szövetkezetben. (Kezét nyújtja az elnöknek.) Viszontlátásra, elnök elvtárs. (El.) ELNÖK (a székre rogy): Baromfi, pestis, orvos, asztal... elszakadtam a tömegtől... Nem megyek az emberek közé:.. Azt a nemjóját... (A kalapját levéve a fogasról, kifelé megyen.) KÖNYVELŐ (bekukkant): Elnök elvtárs, egy úr szeretne beszélni az elnök elvtárssal. Messziről jött. Valami újságcsináló. Asszongya, egy pillanatra szeretne az elnök elvtárs társaságában lenni. ELNÖK (földhözvágja a kalapját): Küldje be. Taszintsa be, az úristenét! KÖNYVELŐ (el). ÜJSÁGÍRÓ (belép, szemüveg az orrán, fényképezőgép az oldalán): Semmi az egész. Csak a szövetkezetről néhány adátot, elnök elvtárs. ELNÖK (leül, nyájasan): Üjjön le! ÜJSÁGÍRÓ: ő, dehogyis. Dél van. Gyorsan halad az idő. Az elnöknek munkája van. Nemcsak az irodában, kint a mezőn is. ELNÖK: Vanni van. Oszt mivel szolgálhatok? ÜJSÁGÍRÓ: Kicsiséggel. Csupán néhány szót mondjon a tervről általában és a munkáról részleteden. ELNÖK: Most má melyikről először? ÜJSÁGÍRÓ: Az általános tervről. Az a fontosabb, nemde? ELNÖK: Kétszáz hektár búza-, zab-, árnavetés. ÚJSÁGÍRÓ (jegyezgetve): És a munka? ELNÖK: Vetnek. ÜJSÁGÍRÓ: így beszél a jó elnök. Röviden. Tömören. S mit tesz az újságíró ilyen esetben? Odébb áll. Más helyeken kereskedik. Mert a miénk olyan mesterség, mint a mesebeli hősé. Egyik percben itt, a másikban másutt ... ELNÖK (feszeng a helyén és az ajtóra pislog). ÜJSÁGÍRÓ: Hány falut bejártam már én. Ha felsorolnám... De én nem untatom az elnököket, ugyebár? Benyitok, kérdezek, megyek. És így a helyes ... ELNÖK (az asztalra könyökölve ásít). ÜJSÁGÍRÓ: Tudni kell az emberek nyelvén. Néhány okos szó és kész a munka. Bezzeg a burzsoá újságírók ráültek az emberek nyakára. Kínozták őket. Nem ismerték a parasztot, nem tudták, hogy nem kedveli a beszédet. (Fölényesen.) Én szót értek velük, mert rövid vagyok, mint a nyúl farka, és tömör, mint az acél... De ha már ennyire belemelegedtünk a szóbeszédbe, hát még egyre feleljen nekem. ELNÖK (hirtelen felocsúdva): Mire? ÜJSÁGÍRÓ: Hogy mikor keletkezett ez a falu? ELNÖK (haragosan): Amikor ükapáink megépítették. ÜJSÁGÍRÓ: Az régen lehetett... ELNÖK: Régen? Csak a Krisztus keresztrefeszítése után. ÜJSÁGÍRÓ: Azt meg honnan veszi? ELNÖK: A magam eszitől tudom. Mert a .józan ész aszondja, hogy előbb a tej, aztán a tejfel. Vagyis előbb a keresztrefeszítés, csak aztán jöttek apáink a keresztrefeszített Jézussal a falu végére. ÜJSÁGÍRÓ: Az már igaz... Aztán népes volt a falu? Hány család lakta? ELNÖK: Nem sok. ÜJSÁGÍRÓ: Mégis. ELNÖK: Kevés. ÜJSÁGÍRÓ: Szegények vagy vagyonosok lakták? ELNÖK: Ahol kevés a jómódú, ott sok a szegény. Itt meg kevesen vótak jómódúak. ÜJSÁGÍRÓ (mintha semmit se értene): Hm. hm. ELNÖK (kalapjáért nyúl, így mutatja, hogy menni akar). ÜJSÁGÍRÓ: Csak siettessen. Hogy megfelejtkeztem magamról. Mentségemre szolgáljon, hogy ilyen tömörszavú elnökkel ritkán találkozik az ember. ELNÖK (az ajtó kilincsét fogja). ÜJSÁGÍRÓ: Mert tudja, én gyűlölöm a fecsegő embert. Mondja el ki-ki a magáét, úgy mint az elnök elvtárs. (Újságíró, elnök el, a szín üresen marad. De csak egy kevés ideig, mert az ajtóban ismét érdes hang hallik.) , ELNÖK: Még az egyik el se ment, jön a másik, aztán a harmadik. Dolgozzon így az ember. Lassan beesteledik és én mindig az irodában. (Ketten lépnek a színre.) ZOOTECHNIKUS: Itt a te helyed. Sohse háborogj, mert nem építhetnek neked bódét az erdő alján. ELNÖK: Nem, nem. De bosszant, hogy nem tudok mozdulni ebből a vacak szobából. Jönnek bele az emberek, mint a templomtoronyba a denevérek. Oszt mind kérdez, mind tudakolózik. Mi vagyok én? Elnök vagy tudósító? ZOOTECHNIKUS: Elnök vagy. Vezér vagy. Ha pedig az idegen tudni akar egyetmást a szövetkezetről, hát nem mehet a közkatonáho. ELNÖK (erélyesen): Ne szúrja őket a zab. Ne járjanak a nyakamra minduntalan. ZOOTECHNIKUS (sértődötten): Azt hiszed, én jöttem vón tehozzád, ha délután kettőkor nem utasítanak, hogy állapítsam meg, hány tehenet a.jánltok műfedeztetésre. Ne gondold, hogy szaladok én hozzád, ha nincs ez az utasítás. Szívesebben mentem volna a családhoz, a gyerekekhez, de a kötelesség az kötelesség, hé. ELNÖK (bólingat). ZOOTECHNIKUS: Mondd meg a tehenek számát, oszt itt se vagyok. ELNÖK (fáradtan, álmosan): Hármat kellene fedeztetni úgy. A törzskönyveseket. ZOOTECHNIKUS: Ezt kint is megmondhattad vón. Én az állatok összlétszámára vagyok kíváncsi. ELNÖK (kedvetlenül nyitja ki a szekrényajtót és kihúz egy vastag könyvet. Belelapoz): Kétszázhetvenhárom. ZOOTECHNIKUS: Köszönöm. (Az ajtóból.) Aztán majd jövök megint, ha a körzeti műfedeztető erre jár. (Zootechnikus el.) ELNÖK (a színt belepi a félhomály. Az elnök hallhatóan mormolja): Élmenjek a csoportho'? Keressem az embereimet? Minek mennék? Mire kiérnék a Naplesőre, egészen beesteledne. (Megmarkolja az asztalon azt a leiratot, amelyet előbb betűzgetett.) Elszakadtam a tömegtől... Senyvedek az irodában ... Én, az elnök, nem élek az embereimmel. (És ismétli, míg csak a hortyogása nem hallatszik.) Holnap újra jönnek ... Holnap újra jönnek ... AMIKOR UTOLJÁRA Losoncon jártam, • elfogódva nyitottam be abba az alacsony, földszintes házacskába, melyben egy szelíd, kedves arcú éltes asszony lakott, akinek az ereiben az Ember Tragédiája írójának vére csörgedezett. Elnéztem gyöngéd tekintetű szemeit, finom, keskeny kezét, mely azóta már a temetőben porlad, s hallgattam halkra fogott szavát, melyre szordinót kényszerítettek az elmúlt évtizedek ... „Igen, én a Madách házaspár második gyermekének, Madách Jolánnak vagyok a lánya. Férjem, dr. Reinhardt István itt Losoncon volt orvos, de már évek óta özvegy vagyok. .. Emlékeimnek élek, melyekben sok a szomorúság és kevés az öröm ... Legfájdalmasabb számomra, a Madáchcsalád még élő tagjaira a magyar irodalomnak az a beállítása, mintha boldogemlékű nagyanyám" ledér életű, férje nevére nem méltó teremtés lett volna. Boldog vagyok, ha akad valaki, aki „az igazság mezsgyéjére igyekszik terelni" tragikus sorsú nagyanyámnak. Fráter Erzsébetnek élettörténetét, akit eddig előnytelen színben tüntettek fel. „Könnyű ítélni a felületeseknek, de mily nehéz ki a szívét kutatja" idézte a matróna Madách örök szépségű sorait — s azt, amit ő nem ítélt el, hogy van joga erre egyes regényíróknak? Hiszen minden Madách leszármazott tudja, hogy nagyatyám nem egyszer hívta vissza feleségét Sztregovára, de ő nem volt hajlandó * 132 évvel ezelőtt született a Tragédia írója. Jílmlacdi chm^t ľôkônnhiái anyósa közelében lakni. Mért állítják ennek ellenkezőjét azok, akik csak a látszatra adnak s nem veszik figyelembe a szívnek titkait? Megilletődve hallgattam a sír felé hajló időf asszony szavát, akinek minden mozdulatából végtelen szeretet sugárzott Fráter Erzsébet felé s bizonyos fokú vád és neheztelés özvidösb. Madáchné iránt, aki bár nagyműveltségű, rendkívül szorgalmas „Nagyasszony" volt, de a származási előkelőségére rendkívül sokat adott és sohase volt jószívvel hiányos műveltségű, vagyontalan menye iránt, akinek tetteibe „beleszólt szívverése is", s akinek a sorsa éppen itt, Losoncon pecsételődött meg. MÉG PÁR ÉV ELŐTT megvolt az a hosszú, sárgafalú, alacsony épület, amelyet száz év előtt „Fekete sas" vendégfogadónak neveztek s amelyben széles jókedvében áttáncolt egy báli éjt Fráter Erzsébet férje nélkül, annak akarata ellenére. Szörnyű, felháborító bűnnek számított ez az egykori dzsentri világban. Egy „úrinő" kíséret nélkül, egy fényes megyei bálon! S ropta a táncot Dobó Katica városában, ahol nemrégiben még Dombi Marci kesergője siratta a szabadságharcban felperzselt várost; de nem olyan andalgót, amelyet a felvidéken jártak, hanem Biharban tanult csárdásokat, rezgőset, tüzeset, temperamentumosat ... Ezt az „etikett"be ütköző cselekedetet meg kellett torolnia a bálon résztvevőknek — ami meg is történt. Madách Imre feleségét bojkottálta a nógrádi úri társaság. Ez a losonci bál tett pontot közös életükre. Ezután szakadtak el egymástól „asztaltól és ágytól", hogy aztán 1854 júliusában Ecsegen aláírják a válási egyességet. S így elszakadt egymástól a két egymást még mindig szerető fiatal teremtés. S a következmény? A lelki bánat Madáchból kitermelte remekművét, Az ember tragédiáját — aszszonya pedig Bomlott idegekkel, deliriumos láztól sorvadozva, elhagyatottan húnyt el a nagyváradi közkórházban, mely abban az időben a nincstelen szegények ispotálya volt. A MÁSIK ROKONT, a Budapestre szakadt Fráter Józsefet betegen, megtörten találtam szegényes otthonában. Számára a mostoha sors nem hagyott mást, csak az időt álló emlékeket. Az emlékek ám szivárványos szárnyaikkal körüllengték, elhessegették a megélhetési és betegség okozta súlyos gondokat s megszépítették tűnő életének alkonybahulló napjait. — Igen kérem, én Madách Imrén 5 unokaöccse vagyok, édesapám és Erzsi néni édestestvérek voltak — felelte kérdésemre. — Én még nagyon jól emlékszem a nénire, aki mély nyomot hagyott lelkemben. Nagyon szép asszony volt, kedves és jó. Engemet különösen szeretett s ha elment mellettem, mindig megsimogatta az arcomat. Én meg folyton körülötte lábatlankodtam, mert izgatta képzeletemet a „titok", mely apám nővévérét körüllengte, akiről azt suttogták, hogy „elhagyta az urát". Akkor még nem értettem jól, mit jelent az. éppen ezért füleltem, szavakat lestem el, hogy kibogozzam a titkot, mely izgatta gyermeki képzeletemet. Különösen apám és nagyapám beszélgetéseire figyeltem, mikor Erzsi néniről esett szó közöttük, így egy este vitatkoztak valamin, majd nagyapám egy levelet vett elő s fennhangon olvasta Imre bácsi kezevonásait: „Mi Erzsivel szeretjük egymást, de az édesanyámmal nem tudnak kijönni". Később, felnőtt koromban magam is több levelét olvastam Imre bácsinak, s jól emlékszem egyikben, mely Madách Imréné Fráter Erzsébet tekintetes asszonynak volt címezve Cséhtelekre, ez állott: „Gyere vissza, Erzsi, Te csak virág légy nálunk." — De hiszen ezek a sorok fellelhetők a Tragédiában is — füleltem meglepetten „Te csak virág légy, drága csecsebecse." — Tudom, kérem, s tudta ezt a néni is, hogy ő az örök Éva s halálig emlegette: „Nélkülem sohasem született volna meg Emi műve, „Az ember tragédiája". A bácsiról azonban nem beszélt soha, ha valaki mégis felhozta előtte, összeszorította a száját és hallgatott. Különben sem volt beszédes. Emlékszem, órákon át bolyongott a szilvásunkban, hátán öszszefont karokkal. Néha megállt, a felhők után bámult, én meg rejtekhelyemről lestem öt. Máskor leült a pázsitra s maga körül tépdeste a fűszálakat. Mindig tudtuk, hol ült, mert azon a helyen szálanként volt kitépdesve a fű. Akkoriban már eszelős volt szegény ... — Én is hallottam, hogy elborult az elméje, de azt hittem, ez csak olyan szóbeszéd volt, hogy későbbi tetteit kimagyarázhassák. — Igaz volt az kérem, sajnos igaz. Néha tőlünk napokra is eltűnt, s amikor visszajött, sohsem tudta megmondani hol, merre járt. Csak az ismerősöktől tudtuk meg, merre kóborolt hajadonfővel, néha hiányos öltözetben. Mintha űzte, kergette volna valami. — Talán a lelkiismerete — jegyeztem meg. — Bűne? Nem volt semmi bűne. Mert az, hogy a férje és anvftsa engedelme nélkül elment arra a végzetes losonci bálra, az csak nem volt olyan nagy vétek? Tessék csak a mai lányokat, asszonyokat megnézni, mennyivel szabadabb életet élnek! Az volt a baj Erzsi néninél, hogy az anyósa közelében volt kénytelen élni, akivel gyűlölték egymást, meg az, hogy dacos, „csak azért is" természet volt. Ebbe pusztult bele. FRÁTER JÓZSEF SZAVÁT fullasztó köhögés szakította félbe. Remegő kezével mégegyszer magához intett: — Egy életből kifelé induló beteg kívánsága, hogy tegyék jóvá a tankönyvekbe is becsúszott hibát, az Erzsi nénimre árnyat vető igazságnak nem megfelelő, hamis beállítást. L. KISS IBOLYA »