Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-01 / 1. szám, újév

1955. O J É V UISZO Színházak és színházi esték Moszkvában Ha a színjátszás feladata tükröt é tartani a társadalom elé, hogy ubban — Shakespeare Hamletjének szavai szerint — a kor meglássa önábráza­tát, akkor azt kell mondanunk, Moszkva színjátszó művészete ezt a funkciót világszerte elismert és a maga nemében egyedülálló művészi finomsággal és lendülettel teljesíti. Még hozzá milyen méretekben tör­ténik ez! Esténként Moszkvában harminc színház nyitja meg kapuit, s mint­egy harmincezer látogatót .fogadnak be, akik valamennyi nézőteret az utolsó hfelyig megtöltenek. A külön­böző színházak a több mint hatmilliós város népe számára évenként mintegy tízezer színielőadást* rendeznek. Eľs micsoda dicsőséges, magasrendű ha­gyományok hordozói a moszkvai szín­padok! A Nagy Színház (Bolsoj Teatr) öt­emeletes nézőterén kétezer látogató­nak van hely. 1776-ban alapították. A Szverdlov- téren emelkedő oszlop­csarnokos épületéhez fűződnek a XIX század folyamán Glinka, Muszorg­szkij, Romszkij-Korszakov, Borodin és Csajkovszkij klasszikus zenei al­kotásainak bemutatói. Az októberi forradalom után a párt és a kormány kivételes gondoskodá­sának tárgya volt a Bolsoj Teatr. A legkiválóbb orosz és nyugati zene­szerzők operái és balettjei új rende­zésben kerültek előadásra, sok eset­ben megtisztítva a cári cenzúra és reakciós igazgatók által kierőszakolt torzításoktól. Szovjet komponistáktól 25 'operát és balettett vittek a kö­zönség elé. Sztálin-díjat nyert 12 da­rab előadása és a Nagy Színház 65 művésze. A Szovjetunió történetében nemcsak ezzel szerepe! a Nagy Szín­ház, hanem azzal is, hogy hagyomá­nyos színterül szolgál és szolgált ün­nepi gyűlések és ülések számára. Itt hirdették ki a Szovjetunió első/ alkot­mányát, itt tartják nagy jeleptőségű történelmi vagy irodalmi évfordulók alkalmával a központi jelentőségű rendezéseket. A Bolsoj Teater-en kí­vül opera-színpad Moszkvában a Szta­nyiszIavszkij-Nyemirovics-Dancsenko Színház és az Állami Konzervatórium fiatal erők szereplését előkészítő ope­ra-stúdiója. Operett-színháza is van Moszkvának, amelynek műsorán a ma­gyar könnyűzene is képviselve van Kálmán Imre Montmartrei ibolyájával és Farkas Ferenc Csinom Palkójával. Moszkva legrégibb drámai színháza a Kis Színház (Malij Teatr), ugyan­csak a Szverdlov téren, a Nagy Szln­* ház szomszédságában. Előtte a polgá­ri társadalom kritikai ábrázolójának Osztrovszkijnak szobrát látjuk. Eb­ben a színházban mutatták be Gribo­jedov „Az ész bajjal jár" című sza­tíráját és Gogoly Revizorát. Ez any­nyit jelent, hogy a Kis Színház a múlt század derekén szoros kapcsolatban állott a forradalmi demokra­ták működésével. Ennek a hagyo­mánynak folytatója a Kis Színház a jelen század húszas éveitől kezdve Leonov Lavrenyov, Kornyejcsuk, Szoí­ronov és mások drámai alkotásainak előadásával. 1898-bar. nyílt meg a moszkvai Művész Színház, amelynek jellemzé­sére idézzük Leninnek azt a kijelen­tését. hogyha van valami a múltból, amit kötelességünk megvédeni és megmenteni, akkor ez a MHAT (Moszkovszkij Hudozsesztvennij Aka­demickij Teatr). A Szovjetunió két nemzetközi művésze, Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko lángeszű rendezők alapították. Róluk mondotta Gorkij, hogy az orosz művészi kul­túra egyik legnagyobb vívmányát, a min.;iszerű színházat ők teremtették meg, s hogy a realista színművészet­nek ezt az otthonát nem szeretni — lehetetlen, nem dolgozni számára —S bűn Megragadta és lázba hozta a Művész Színház látogatóinak első nemzedékét műsorának összeállításá­val és művészi módszerével. Elutasí­totta az élethűséggel össze nem egyeztethető álpátoszt és külső hatás­keresést. Meglepte E nézőket az egy­szerűségre törekvő színészi alakltás­. sal és a színpadi környezet hitelessé­gével. Megnyitásakor Lev Nyikolaje­vics Tolsztojnak egy drámai művét mutatta be, majd Csehov darabjaival arattak sikereket, amelyek a polgári társadalom problémáit lélektani oldal­ról tárták fel. Különösen mély benyo­mást gyakorolt és emlékezetessé vált a „Sirály" előadása. A Művész Szín­ház függönyén ma is szárnyaló sirály látható. Egyszerű', egyíltal$n nem fel­tűnő ékesítés ez, a szürkés függöny­be be van illesztve egy négyszögletű szövetdarab, s ezen barna színnel ki­varrva, vagy talán beszőve egy kiter­jesztett szárnyú sirály, mint a rea­lista színműírás és színjátszás jelképe. Tulajdonképpen Csehov nyomán to­vábbhaladva, Gorkij volt a Művész Színház társadalombírálő-forradalma­sító vonalának megteremtője. Itt mu­tatták be tőle a Kispolgárokat és az Éjjeli menedékhelyet. ötvenkét évvel az utóbbinak bemu­tatója után, 1954 októberében alkal­munk volt megnézni a Művész Szín­házban ezt a darabot, ame'y akkor világszerte a társadalom problémáiról gondolkodókra megragadó és gyors hatást gyakorolt. A polgári társada­lom szörnyű lejtőjét mutatja be ez a darab, amelyen a legszerencsétleneb­bek lesodródnak olyan ingoványba, olyan mocsárba, atôpnnan nincs me­nekvés. A társadalom^bűne ez a le­sodródás, az egyes emberben van min­dig valami jóravaló törekvés vagy tu­lajdonság, de a társadalom bűnéből keletkezett lejtőnek nem tud. ellen­állni. A darab eredeti címe „Na dnye", ami nem éjjeli menedékhelyet, tehát valamilyen közintézményt jelent, hajléktalanok menhelyét, vagy ehhez hasonlót, hanem szó szerint annyit tesz: A társadalom fenekén, (vagyis legeslegalul). Az értelmiségiek köré­böl,i hivatalnokok és művészek közül, az "iparosok sorából, sőt a feudális uralkodó tétegből is sodródtak ide le emberek, akiknek nyomorúságát gya­lázatosan kihasználva, valóságg-U vé­rüket szíjjá egy szállásul nem is tekinthető nyomorfészek fekvőhelyei­nek bérbeadója. Tragédiák kötegje vagy mozaikja ez a darab, a benne szereplők: a színész, a volt szűcs, a báró, a jobb sorsra érdemes fiatal­ember, Pepel és a többiek feltárják benne sorsukat. Gorkij nagyszerű tet­te, hogy az embernek a társadalom által okozott esettségével együtt fel­mutat, fel tud mutatni mindig érté­keket, amelyek becsülést érdemelnek. Megható a társadalomban hajótörést szenvedettek vágya helyzetük enyhí­tésére, esetleg felemelkedésre. Hogy ilyenre lenne kilátás, arról nincs szé a darabban. < Amint visszagondolok arra, hogy az Éjjeli menedékhelyet nagyon régen, 48 év előtt láttam, tehát négy eszten­dővel az 1902-es moszkvai bemutató után, alkalom nyílik az akkori néző­közönség összehasonlítására a moszk­vaival a jelen évben. Akkor, annyi évtized előtt, Gorkij darabját a közönség abból a társada­lomból nézte, amely az író által szín­padra vitt szenvedéseket okozta és az ilyen felburjánzó förtelmeket maga. körül látta. Bár akkor a nézők többi sége a társadalomnak abban a réte­gében élt, ahonnan nem fenyegette őket a mocsárba sodródás veszélye, jelenlevőnek érezték a tragikus egyé­ni sorsok sorozatát és megrendülve nézték végig a négy felvonást. 1954-ben a Szovjetunióban azonban a polgári társadalofn a múlté. Gor­kij darabjának téméja a múltba he­lyeződött át s a jelen jelentőségét kiemelő szemléltetésül szolgál. Mint ilyen nagy tanulságú, de épp azáltal, hogy tartalma történetivé vált, nem közvetlenül megrázó. Az egyes szereplők nyershumorú kiszólásai a nagyszerű előadás köze­pette pillanatokra derűt keltettek. Ilyen elmosolyodás akkor, 48 év előtt, nem hullámzott végig a nézőtéren, mert a társadalom bűntudata ott ült a nézők között és bennük, ellebben ma a Szovjetunióban a felszabadultság tudatával tekintenek a nézők arra a világra, amelynek legzordabb körül­ményei közé Gorkij forradalmasító célzattal bevilágított. SAS ANDOR _A(e li "írj háborúi! Auschwitzban halt meg. Sem hír Sem gyászjelentés nem jött sose róla. Emlék, mit tőle őrizek Mindössze egy kis svájci óra. Bőrtokba ágyazott finom műszer. Ketyegve, csendesen ver, Miútatja nékem minőig az időt. Tőle kaptam örökbe egyszer... Arcképét őrzöm a falon. A fényképezés remekének Tartom, oly csodás, Mindig mosolyog, ha rája nézek. Tekintetével csendesen követ, Ha nyugtalanul hánykolódom! Próbára tettem százszor is Nem képzelgés! Szemeiben a lelke él S a $zívét őrzi a kis óra ... Nékem halálomig utat S irányt szab drága mutatója*: Auschwitz ellen, minden ellen, Mit fenyeget gyilkos düh. Az óra számadásra int: Légy emberhez, eszméhez hű! Ne tűrj háborút, fasiszta kínt! Kende István. cAjirákait Rohanunk ködlepte szürke úton, kabátom gallérját összébbhúzom, s kitekintek a párás üvegen. Mellettünk didergő fák suhannak, pislogó fénnyel egy kicsi ablak int felém, majd eltűnik hirtelen. Hosszú, csendes falvak, kertek, pajták, felszántott földek követik egymást, s távol szálas jegenyék bandukolnak. Egy kicsit kiszállni de jó volna... Duruzsol a gépkocsi motorja. Egyhangú dallama álomba ringat. Álmomban átugrom már az árkon, gondos csőszként a határt bejárom. Őrzöm a deres rögök nyugalmát. Ozsvald Árpád 111 M 1111111111 ! C 11111111111111 M 1111 [ i ; I < I M 111 M 1111 M i 11 M M i M 1111111 F 11111111 F 1111 F 111 ! 11111111 M 11 F 11111111111 u u 1111 u ; 1111 u 111 u 111111111111111111 n 1111 F 1111111 I 1111111111111111 N 11 Négyéves a Magyar Faluszínház „Komédiások voltak ők, Vének, ifjak és gyenge nők. Ekhós szekeren jártak szerte, S bár arcukat a vihar verte, A dal' sohsem szűnt ajkukon!" A versíró eme szavai jutottak eszem­be, amikor a Magyar Faluszínház fenn­állásának negyedik évfordulóján be­kopogtattam az igazgatóság bratislavai székházába. Mert ha ennek a kis mű­vész-együttesnek lelkes tagjai ma már nem Is vándorolnak ekhós szekereken, ha ma már nem is kell nyomorral meg­küzdeniük, célkitűzésük, életük mégis sokban hasonlít a versben leírt elődök életéhez. Hiszen nem kis dolog ám ta­nyai pajtákban, apró falusi kultúrhá­zakban hinteni a műveltség magvait. Amikor beléptem a központ első­emeleti szárnyas ajtaján, elsősorban az a nagy sürgés-forgás hökkentett meg, amely oly jellemzője a festett deszkák birodalmának. Az egyik félignyitott aj­tón zűrzavaros kiabálás, hangos ének­és zongoraszó áradt kifelé, egy másik helyiségből írógépek jégesőszerű kopo­gása borzolgatta a csendhez szokott látogató idegeit, a félhomályban úszó tágas előszobában pedig olyan lótást­futást rendeztek a furcsábbnál-furcsább öltözetű színészek, hogy embernek kel­lett ám lennem a talpamon, ha össze­ütközés nélkül keresztül akartam fura­kodni e tumultuson! Szerencsémre azonban csakhamar ráakadtam arra az aránylag csöndesebb titkári szobára, ahol Dióssy elvtársnő, a színház örökké mosolygó titkárnője felvilágosított e nem mindennapi nyüzsgés-mozgás okairól. ­— Az elvtárs éppen olyankor jött, amikor mind a szlovák, mind a magyar együttes tagjai éppen idehaza tartóz­kodnak. Most aztán, próbák-próbákra halmozódnak. Ilyenkor beszéljük meg a következő turnék problémáit és színé­szeink is ilyenkor adják elő apró-csep­rő kívánságaikat é^ panaszaikat. Azon­ban már csak féllábbal vannak idehaza, mert pár nap múlva kezdődik a követ­kező turné és azután bizony 20—25 napig csendesség lesz nálunk. A továbbiakban megtudom, hogy a Magyar Faluszínház minden hónapban több mint 25 napot tölt vidéken és fő­ként azokban a kis községekben tart előadásokat, amelyek kiesnek a komá­romi Magyar Területi Színház játszási köréből. \ Az igazgatóság már jóelőre leköti a falvak kulturális.vezetőivel az előadá­sok időpontját. A Faluszlnház művész­együttese és műszaki személyzete saját autóbuszán és műszaki kocsiján kiuta­zik a játszás területéhez legközelebb eső nagyobb városba, és itt egy kényel­mes szállodában üti fel a „főhadiszál­lást'. Itt tartózkodnak aztán a turné befejezéséig, s innen rándulnak át au­tóbuszokon az előadások színhelyére, ahol a műszaki személyzet már a dél­előtti órákban színpaddá varázsolta a játszásra legalkalmasabb helyiséget. Ezután az elmúlt négy év munkájá­ról, örömeiről és apró-cseprő nehézsé­geiről számol be a Faluszínház titkár­nője. Elmondja, hogy a Magyar Falu­színház tagjai részint a kultúrkörök műkedvelő csoportjaiból, részint a leg­különbözőbb foglalkozási ágakból lép­tek együttesükbe. Éppen ezért a színház művészeti vezetőségének, vala­mint a bratislavai Nemzeti Színház egyes művészeinek, Koreň Branislav­nak és Gregor Martinnak igen sokat kellett foglalkozniok az együttes új tagjaival, amíg nyilvánosság elé lép­hettek. 1950. október 8-án került sor Diószegen az első bemutatkozó elő­adásra. A zsúfolásig megtelt nézőtér előtt oly sikeresen megállták helyüket az ifjú művészek, hogy a közönség alig akarta leengedni őket a színpadról. ez a siker, ez a forró szeretet to­vábbi útjukon is elkísérte őket. Lépje­nek fel bár rögtönzött szabadtéri szín­padokon, tanyai pajtákban, vagv kor­szerű kultúrházakban, a közönség mindenütt csaknem napokkal hamarabb elkapkodja a jegyeket, és az előadások végén meleg ünneplésben részesíti a színészeket. Persze, nem egyszer előfordulnak bosszantó kellemetlenségek is. Ezeket rendszerint egyes felületes községi elöljárók okozzák. így például az egyik kis Ipoly-menti faluban a köz­ség kulturális felelőse — bár a Ma­gyar Faluszlnház igazgatósága minden költséget megfizet — téli időben fű­tetlen helyiséggel várta a színészeket. Mikor megérkeztek és a közönség előtt kijelentették, hogy hideg helyi­ségben képtelenek öltözködni és ját­szani, annyi tüzelőanyagot hordtak össze, hogy egy hétre is elegendő lett volna. No, azért akadnak a mi vándor­madár életünkben úgynevezett derűs bosszúságok is — veszi át a szót a közben megérkező igazgató, Ondrás László elvtárs. — Előfordult egyik tél­végi kőrútunk alkalmával, hogy cson­tig dermesztő jeges esőben indultunk útnak az egyik távolabb eső falucs­ka felé. Fázósan gubbasztottunk az autóbusz bórpárnás ülésein, amikor egyszerre csak arra lettünk figyel­mesek, hogy sipoló köhécselésbe kezd motorunk. Meg 'is akadtunk rövidesen, és derék kocsivezetönk hiába emle­gette, hol a szenteket, nol az ördö­göt, bizony nem segítettek miraj­tunk. Mivel az előadást meg kelleti tartani, nem volt más megoldás, gyerünk neki a kocsinak, és toljuk, ámeddig bírjuk. Be is cuppogtunk jó kétórai késéssel. Mondhatom, kész­akarva se rendezhettünk volna különb komédiát, mint amikor sárosan, kék­re-zöldre fagyva betoltuk a kocsit a falu kultúrháza elé. Az ezután követ­kező jelenetet azonban soha sem fo­gom elfelejteni. Mert bár egészen úgy héztünk ki, mintha valamelyik madárijesztő karójáról szedtek volna l'i bennünket, még csak egy gyermek se akadt, aki kinevetett volná. Olyan szeretettel árasztott el minket az ösz­szegyűlt közönség, hogy ekkor éreztük csak igazán, mennyire felemelő hiva­tás ezeket az egyszerű embereket szolgálni. Mert ámbár több, mint két órát várakoztak ránk türelmetlenül, a világ minden kincséért sem engedtek bennünket addig színpadra, amíg ru­háink meg nem száradtak. Az előadás után pedig olyan forraltbor-traktát csaptak, hogy még ma is emleget­jük. Boldog emberek ám ezek a falu­járó színészek, mert legyenek 18 éve­sek, vagy deresédő fejűek, hívják bár őket Kovács Ottónak, Németh Violá­nak, Brezina Ottiliának, vagy Bella Antalnak, egyaránt szépért és jőért lelkesedő szív dobog keblükben. Csak az ilyen lelkesedni tudó emberek tud­tak a múlt sötétségébe is némi meleg fényfoltot varázsolni. És csak az Ilyen emberek képesek küzdeni ma is azért a nagyszerű célért, hogy leg­kisebb tanyáinkon is ragyogjon majd a műveltség fénye. Köszöntsük hát a kultúrának e magvetőit, és kíván­juk nekik, hogy a falusi lakosság sok-sok szeretetét fonhassák még si­kereik babérkoszorújába. Neumann János. I 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom