Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-26 / 22. szám, szerda

4 UJSZÖ 19o5. íanuár 26. L. KISS IBOLYA: A KÖLTŐ ÉDESANYJA A költő édesanyját Debrecenben leánykori nevén nevezték még mindig, pedig csaknem húsz éve özvegy volt. Leányneve és a balsors ám hozzája szegődtek s úgy látszott, hogy el sem hagyják élete végéig. Diószegi Sára az ablak melleit ült s ujjai közt a zsoltáros könyvet forgatta. Szeméhez emelte, nyitogatta, majd megint letette. Forgatta a lapokat, de mikor végig akart szemével futni a sorokon eszrcvette, hogy nem látja, amit néz; másutt kalandozik nehéz gondolata, nem a Dávid királytól szerzett éneken... az ágy felé figyelt minduntalan s meg se mert moccani, nehogy felriassza szendergő gyermekét, aki „az élet és halál setétes hullámjain" lebegett ... csak ült szoborszerű mozdulatlanságban, ujjaival görcsösen markolva a vén énekeskönyv megsárgult lapjait. Szeme néha az ablakra tévedt, mintha kintről várna segítséget. Az ablaküveg azonban átlátszatlan volt ma: hóvirágot rajzolt rá a tél s a Darabos utca szemközti házait eltakarta szeme elől a képződött jégcsoda. Eltűnt a külvilág s nem maradt más számára, csak ez a kis szoba, melynek magasra vetett ágyában szívének szerelme, vérének testbe formálódott folytatása: a fia búcsúzott az élettől... a fia aludt... homlokán kisimultak a szomorúság szántotta barázdák s nemes hajlású orra, mely oh, hányszor hajolt jácintusok felé, remegve szítta tüdejére a kevésnek tetsző levegőt. Az anya elborulva nézte a neki máskor annyira drága képet s úgy érezte,.a fájdalmat nem bírja már visszatartani tovább, s kibuggyan belőle a zokogó sírás. De mégis összeszedte magát s egyenesre húzta meghajlott derekát. Nem, a sírás nem hagyja, el Vitézné Diószegi Sára száját, még ha beleszakad is ez a kis vonagló húsdarab, melyet.úgy neveznek, hogy „szív". El$tt az ablaktól s széttekintett a gerendás szobában.- Még nem törült nia port s a muskátli is megöntözetlenül fonnyadt az ablakpárkányon ... ha legalább tavasz lenne már! Ha violaszagú szellő osonna be az ablakon s csókolná gyógyulttá a sorvadásnak induló tüdőt! A, tél azonban zúzmarás szárnyával bevette magát a Nagytemplom tornyába, onnan süvít végig a cívis házak között s úgy látszik, hogy nem is hagyja el egyhamar Debrecent. Mécsest gyújtott, mert gyertyára nem telt s a, gyéren pislogó láng hitvány fényénél rendezgetni kezdett az asztalon, melyen Homéros feküdt Ariosto mellett. Szótár. Károlyi biblia. S a lap, sók teleírt lap, szép, formás betűkkel. Versek. Mindmegannyi vers, újak és régiek ... költő fia írta mindezeket. a költő, kit „nagy lelkek hívtak" maguk felé. „Kergettem a reménységet, És ha olykou megjelent, , Nálam hagyta a kétséget, S a boldogabbakhoz ment." Kergettem a reménységet — ismételte az anya a leírt szavakat s a mécses lángjaiba bámult. Kihez írta fia a kesergő sorokat? Lilla miatt vetette papírra vagy kettészakadt pályáját búsulta, a felívelő pályát, melyet itt törtek ketté a collégium falai között? Az anya szemei felvillantak s remegni kezdett a szája széle. Düh és szégyen, fájdalom és megaláztatás vették birtokba lelkét. A collégium, óh, hogy gyűlölte városának ezt a híres iskoláját, mely rásütötte fia babéros homlokára a szégyenbélyeget. Kiközösítette a fiatal tanárt s bolygó, örök diákká degradálta... ha lehette volna, téglánként hordta volna szét a vén épület falát, az iskolát, mely eltávolította a tanári karhói fiát, mint a felcser eltávolítja a test üszkösödésnek induló végtagját. S Miért? Mert a diákjaival mulatott bor s pipaszó mellett? A Nagyerdőben énekelt mókás nótákért? Vagy mert a népből származott s a népnek énekelt? J A kínos emlékek lelkét marcangolták s felindulásában észre sem vette, hogy halkan kinyílt a pitvarba vezető ajtó s megállt a küszöbön a lelkes jqbarát: Fazekas Mihály. Vitézné felugrott, mutatóujját a szájához emelte: Psszt. A barát megállt az ajtóban s zavartan forgatta jobbjában hótól nedves kucsmáját A gyenge zajra mégis felriadt a költő. Felriadt, révedezve maga köré nézett s újra lecsukódtak ólomsúlyúnak tetsző, fekete pillái. Nem érezte már a gyötrelmeket, fájdalom sem hasogatta elnyűtt tüdejét, ágya mellett már „rémlet ült s jéghallgatás ..." Az anya hangtalanul iryújtott Fazekasnak kezet, aki megilletődve nézte hűséges barátját, aki előtt már az „örök titkok kárpitjai nyiladoztak." S a költő felébredt. Lassan kinyitotta dióbarna szemét s mint aki csak most veszi észre azokat, akiket néz, szája kedves mosolyra húzódott. Szenvedő vonásán felcsillant még egyszer az érdeklődés parányi szikrája, ajka megmozdult, mint aki keresgéli a szót, kiálló arccsontján bordóba piroslottak a láznak rózsái, s aztán egy mélyet sóhajtva suttogva azt mondta: „Amice ...'! Barátom ...1 Hát eljöttél hozzám? Kinyújtotta kezét a Fazekas után. ^— Tudod-e — folytatta kedvesen —, hogy éjjel álmomban Ludas Matyit láttam? Ott 'lovagólt előttem őkelme ... vásárra fnent. éppen... megtanítani Döbrögi urat... Most megpihent, gyorsan, fulladozva köhögni kezdett., aztán folytatta: — Ügy nézett ki Matyi,, olyannak álmodtam, amilyennek amice, megírtad. Fazekas nevetett s az anya szívébe gyorsröptű szárnyával beröppent a remény. A kicsi szobában duruzsolni kezdett a búbos kemence s a jégvirág Att-ott olvadni kezdett a fagyos ablakon. A költő pedig félkönyökre támaszkodva tovább vitte a szót. — Miska! Hallottad, hogy diákjaim felkerestek tegnap? Ez a szív — s most horpadt mellére mutatott — a szívem érzékeny... tiid még örülni is. — Nagyon szeretnek a fiatalok téged, —;mormolta Fazekas s úgy érezte, mintha valami keserűt nyelt volna s ez a kellemetlen fanyar érzés összehúzza torkát. — Oh, tudom én, hogy a fiatalság szeret. Mindenütt szeretnek: Pozsonyban, Patakon s Csurgón is. Hiszen velük nótáztam én s együtt jártuk az erdőt... de a tanárok? Ők kiközösítettek... a tanárok, akik nem az élethez, hanem a rendszabályokhoz akarják láncolni a fiatal lelkeket. — Hidd el, ők is megbánták már régen, amit tettek. S nem gondolták, hogy úgy a szívedre veszed azt a megintést• Meglásd, ismét jóra fordul minden. Ha meggyógyulsz, még igazgató lehetsz a collégiumban. Hiszen már felfigyel a nemzet! A költő legyintett. Aztán, hogy az anyja meg ne hallja, odasúgta Fazekas Mihálynak: -—/Nem fogok én már - tanítani többet... Soha. Tudod, mit jelent az a szó soha? „Már nyugtom éjjel sem találom, mert ott is ébren tart az álom." Kifáradt a beszédben, szemei lecsukódtak. Az anya most az ágy szélére ült s kidolgozott kérges tenyerébe fogta fia finom, kékeres kezeit. S ifaost a szemek, melyekre már vak kárpitot kezdett szőni a közelgő halál, még egyszer felnyíltak s rátapadtak szülője szomorít arcára. — Anyám! Egyetlenem! Ha majd erős. leszek, csupán szerelmet és bort fogok dalolni. Akart, még valamit suttogni, de egy szörnyű, fullasztó köhögés elnyelte szavát. f Fazekas lehajolt, megcsókolta némán barátja izzadságverte homlokát, meghajolt az özvegy, előtt s halk léptekkel elhagyta a szobát. A ház előtt kicsiny csoport várt rá. Diákok és néhány idős tanár. Levett kalappal• álldogáltak a szállingózó hóban s szemükkel kérdően kutatták a kilépő arcát. Ludas Matyi írója nem szólt. Csak egyet legyintett jobbjával s egy odatévedt kis kóbor hópehelyt törült le a szeme sarkából. Aztán szótlanul, lassan megindultak a frissen esett hóban s eltűntek a szomszédos utcában. A későnjárók ezen az estén hiába néztek be a náddal tetőzött Vitéz-ház \blakán, nem láttak mást, csak jégvirágos rajzát a sziporkázó télnek ... hallgatózó fül neszt nem fogott fel az alacsony házból, szív nem érezte meg a bent történteket. A fenn világító holdnak egy kandi sugara ám beosont a jégfátyolos ablaknak egy tisztán maradt résén, s széjjelnézett a szomorú szobában. Az anyát látta csak, Diószegi Sárát, ki az asztalnál ült és a mécses lángjainál lassan írt valamit. A holdfény lekúszott a lúdtoll szárán s kibetűzte a még fénylő friss tintás sorokat. Ez volt oda írva: „Kedves fiam, soha szóval, annyival kevésbé cselekedetével soha meg nem szomorított. Minden baját csendesen hordozta és az volt a legnehezebb előtte, hogy én is vele együtt éreztem mindeneket" A szobában csend volt s csak a lúdtoll sercegése halatszott... A tűz már kialudt. A hold végig siklott a szegényes szobán, melyben minden a szokott helyén állt, csak az ágyat takarta be egy hófehér lepel s a mályva fonnyadt el az ablakpárkányon. A holdsugár látta, hogy az anya most felkel ültéből s tántorgó léptekkel az ágy felé lép. Kinyújtja öreg, remegő kezét, s simogatni kezdi a hófehér leplet, úgy ahogy a kicsi gyermek fejecskéjét szokás. Aztán úgy marad ott, mozdulatlanul állva — mintha szoborrá vált volna. A hold ráontotta ezüstös sugarát s bevonta tündöklő palásttal. És ő megrázkódott a ráömlő fényben. Végigsimogatta homlokát, felsóhajtott, nagyon mélyen, a lelkéből sóhajtott s lassan, lábujjhegyen lépve, kiment a pitvarba. Kiment a pitvarba, onnan az udvarra. Kint még szürkület volt, fogyóhold s téli rideg reggel. Senki nem járt még a havas úton, csak egy mozgó árny volt látható a szomszédház tornácán. így meszsziröl arca nem volt kivehető, Vitézné is csak mozgásából ismert a szomszédra. — Szomszéd uram— szólt feléje nyugodt, komoly hangon — Szomszéd uram, térjen ide hozzám A hajnali derengés motoszkáló árnya most emberi alakot öltött s nagy sietve bejött az udvarra sötét subájában Kalmár szomszéd. — Szerencsés jó reggelt! — köszönt illendően, friss kialudt hangon. — Nemzetes asszonyom már ilyen korán felkelt? — Fent vagyok — felelte csendesen Vitézné — még mindig fent vagyok. Felsóhajtott, pár percig hallgatott s csak nehezen nyílt szólásra a szája. A — Valamire meg ^eretném kérni. Nincs senkim, aki ezt megtenné helyettem... ha a szomszéd a Nagytemplom körül jár, mégkérném, hogy szóljon be a tiszteletes úrhoz. Hogy izenem — itt megcsuklott a hangja — azt izenem ... hogy az éjjel... hogy ma éjjel heghalt az én drága, szeretett jó fiam. S ekkor, mint a gátját tört áradat, elöntötte a hetek óta elfojtott bánat. S zokogva sikoltotta be az ébredő utca zúzmarás csendjébe: — S mondja meg a collégiumban is, hogy ott is tudják meg: megholt volt diákjuk, a kitiltott tanár: Csokonai Vitéz Mihály. (J)edagóguSaink héfczésétteU ú f áf fOL J\ klasszikus ókor örökségeként elterjedt latin szállóigét: „Nem'az iskolának, hanem az életnek tanulunk," mindenki ismeri. • Ez a mondás nemcsak a tanulóifjúságnak szóló intelem, hogy amit elméletben megtanul, elsajátít, azért sajátítsa el, hogy a reális életben, a műnka és a cselekvés világában alkalmazza, hanem egyszersmind kritika az iskola munkája, az oktatási intézmények felett, amelyeket a régi Róma világától, a rabszolgaság korától kezdve a jobbágyság és a bérmunkásság korán keresztül napjainkig hol árok, hol szakadék, de mindig űr választott el az élettől. Ezt az elrekesztettséget az élettől az osztálytársadálom valamennyi változatában az okozta, hogy az iskolák sem számuk szerint, sem technikailag, sem ideológiai tekintetben nem voltak az egyes nemzetek dolgozó osztályainak figyelembevételével méretezve, berendezve és szervezve. Nem álltak nyitva mindenki szárfiára. S ha nyitva álltak volna, akkor sem lett volna bennük elég hely és elég tanerő befogadni a művelődés lehetőségéből kizárt, de a tudás világosságára kívánkozó tömegeket. Másfelől az

: oktatási előírások és á tanítók alárendelték magukat az uralkodó osztályok önző követelményeinek és az ő kiváltságaikat elismerő ideológiának, nem a dolgozók igazságát, nem a számukra hasznos és becses tudást közvetítették, Még Ady Endrének is ezt a figyelmeztetést kellett intéznie a tanítókhoz: ... Kik • hivatottak vezérül a népnek Ne maradjatok gyáva söpredéknek Űri gazságok hitvány őréül. Á. hűbériség, majti^a kapitalista társadalom kora kevesek számára fenntartott intézményeket látott az iskolákban s eltekintve a nehezen hozzáférhető középfokú és magasabb iskoláktól, csak éphogy tengődni engedte őket. A feudális világban általában az ment tanítónak, aki középiskolai vagy magasabb tanulmányok végzésével valamilyen értelmiségi pályára készült, s közben vagy megszakította tanulmányait, vagy ha elvégezte őket, nem vállalt munkát képesítése körében, hanem mint tanító próbálta értékesíteni megszerzett tudását és műveltségét. Aki teológiát végzett lelkészként működött, azt a tanítói munkára is alkalmasnak tartották. Voltak kivételek, pl. egyes oktatók külföldön szereztek pedagógiai képzettséget, de az ilyesmi ritkaságszámba ment. Más érdemes pedagógusok önképzés útján váltak kiváló oktatókká. Ennek az állapotnak alapján a köztudatba szűrődött az a felfogás, hogy a tanító számára nem kell külön képzés. A polgári társadalom gondoskodott a műveltségi minimumot nyújtó népiskolák számára tanítók képzéséről, preparandiák felállításával, de már a középfokú oktatást nyújtó iskolák tanítóival kevesebbet törődött, amire példa, hogy az első republikában nem volt külön intézet polgári iskolai pedagógusok képzésére, hanem elemi iskolai képesítéssel bíró aktív tanítók magánúton készültek elő, tehát anélkül, hogy új hivatásukra egyetlen szak-, vagy pedagógiai élőadást hallgathattak volna, a polgári iskolai képesítés megszerzésére. A középiskolai tanárok képesítését a XIX. század második felében rábízták az egyetemek filozófiai. fakultásaira. ahoi azonban az úgynevezett tudományos képzéstől a pedagógiai pályára való képzést alig választották külön, s a leendő középiskolai tanárok nyolc féléven át tanulták szaktárgyukat, s alig két-három féléven keresztül járultak a szaktárgyakhoz neveléstörténeti és neveléstani kollégiumok. 1 1953-as iskolatörvényünk a szocializmus építésével szorosan összefüggő törekvése: 1. teljes középiskolai, középfokú nevelést biztosítani az egész ifjúságnak, 2. az oktatást összhangba hozni a technika és a termelőmunka fejlődésével, vagyis megvalósítani azt, amit Lenin mint politechnikai nevelést követel. Az 1953-as iskolareform szellemében jelentek meg 1954-ben az új tantervek, és tankönyvek az általános műveltséget nyújtó 11 évfolyamos iskolák számára. Ez az új iskola nemcsak elemi ismereteket, nemcsak kulturális morzsákat, hanem a tanulók képességeit sokoldalúan, harmonikusan kifejlesztő műveltséget nyújt s egyúttal alapvetést az ipar, a mezőgazdaság és általában a fejlődő technika munkájába való, bekapcsolódásra. Az iskolázás megnövekedő méretei azt követelik, hogy sok tanító legyen, de a mennyiség mellett ott van az a másik követelmény, hogy a felnövő nemzedék nevelését a szocialista társadalom feladatait ismerő és ezek elvégzésére nevelni képes, újtípusú tanítók végezzék. Az iskolarendszer átépítésével együtt kell tehát járnia a tanítóképzés átalakításának. Üj céltudatosságot, új rendet teremteni a pedagógusok képzésének terén, erre a munkára hivatottak köztársaságunk pedagógiai főiskolái, közöttük a Bratislavában 1954 szeptembere óta működő pedagógiai főiskola. felszabadulás után egyetemeink mellett pedagógiai fakultásokat szerveztek. Az óvónők, az elemi iskolai tanítók és a polgári iskolai oktatók képzését ezekre a pedagógiai karokra központosították. Feladatuknak a számukra előírt munka sokfélesége miatt nem tudtak megfelelni. S ezért külön óvónőképzők, elemi iskolai tanítók képzésére szolgáló pedagógiai gimnáziumok nyíltak meg, a pedagógiai fakultások pedig megszűntek. A tizenegy évfolyamos iskola második és harmadik fokozata számára a pedagógusokat ezentúl a pedagógiai főiskolák képzik. A másodfokra szóló képesítés két év alatt, a harmadfokú pedig négy év alatt szerezhető meg. Az általános Műveltséget nyújtó iskola legfelsőbb osztályainak szakpedagógusai a pedagógiai főiskolákon jövendő hivatásukra alaposabb pedagógiai képzést kapnak, mint amilyeneket az egyetemek vegyes, túlnyomóan akadémikus-tudományos s kisrészben pedagógiai-gyakorlati irányú munkát végző filozófiai fakultásai nyújthattak. Ez a tudományos és pedagógiai képzés a marxizmus-leninizmus eszmeiségében, a dialektikus materializmus beható tanulmányozásában és elmélyülő megértésében gyökerezik s biztosítja a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus, az alkotó társadalmi kölcsönösség és a munkához való új viszony nagy elveinek a konkrét nevelő munkában való érvényesülését. A tanítóképzés új útjának ismerete nemcsak iskola-politikai, közigazgatási tájékozottságot jelent, hanem mindenkit érdekel, akinek szívügye a gyermekek nevelését rátermett és a szocialista ember formálására hivatott pedagógusok kezében tudni. Népi demokratikus köztársaságunk magyar dolgozói cseh és szlovák munkástestvéreikkel vállvetve

1 dolgoznak a szocialista élet feltételeinek megteremtésén s hogy ez egyre bensőségesebben történjék, ki kell használni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket hazánkban a pedagógiai főiskola magas szakműveltségű magyar pedagógusok képzésére nyújt. A bratislavai pedagógiai főiskola természettudományi karán az I. évfolyam 134 hallgatója közül 22 magyar hallgató választotta a biológiavegytan és a fizika-vegytan szakcsoportot. A társadalomtudományi karon a magyar nyelvnek és irodalomnak külön tanszéke működik. E- tanszék keretében 22 első évfolyamos és 18 második évfolyamos hallgató végzi tanulmányait. E két fakultáson a tanulmányi idő négy év s a képesítés az általános iskola 9—11 évfolyamain való működésre szól. A főiskola harmadik fakultása a kétéves felsőbb pedagógia. Ennek elvégzése az iskolák 6—8. évfolyamán való oktatásra képesít. Itt az első és a második évfolyamon a magyar nyelvi szakos hallgatók száma a normaszámon alul maradt, 20—20 helyett csupán 10, illetve 6. A pedagógiai főiskolán való tanulás a magyar dolgozók értelmiségi pályára készülő gyermekei számára azért is fontos, mert teljes látogatottság, a norma-keret teljes kitöltése esetét* könnyebben mehet végbe tudományos, főiskolai tevékenységre alkalmas sarjadék kiválasztódása, amire mind a magyar nyelvi és irodalmi tanszéknek, mind a magyar nyelvű előadásokat is nyújtó többi tanszéknek egyre fokozódó mértékben szüksége van. SAS ANDOR