Uj Szó, 1954. december (7. évfolyam, 291-316.szám)

1954-12-02 / 292. szám, csütörtök

4 IfJSZO 1954. december 2. z európai béke és biztonság kérdésével foglalkozó moszkvai értekezlet . Számunkra, lengyelek számára, akiknek országa a második világháború idején vált az első harctérré, nincsen olyan érv, amivel legkevésbé is meg tudnának győzni arról, hogy lehetséges a német militaristák újrafelfegyverzése anélkül, hogy abból veszély ne keletkezne, hogy országunk és az öszszes többi európai országok újabb katasztrófába ne sodródnának. Hiszen éppen országunk megtámadásának előestéjén adta ki Hitler Adolf azt a parancsot, melyhez hasonló nem található az emberiség egész történetében: „Lengyelország felszámolása a legközelebbi cél . . . Szolgáltatok nektek propagandisztikus ürügyet a háború megkezdéséhez. Ne törődjetek azzal, hogy valószínűnek látszik-e vagy nem. Legyetek könyörtelenek és kegyetlenek. Az igazság annak az oldalán van, aki eró'sebb. A lehető legnagyobb durvasággal járjatok el. Lengyelország teljes felszámolása — ez katonai célunk." És akkor, amikor a nyugati államok „biztosítékai'-' papíron maradtak, a hitleri háborús gonosztevők Hitler parancsait teljesítve igyekeztek a lengyel népet eltörölni a föld színéről... Ezt a parancsot pontosan teljesítették. Hat év alatt hatmillió halottal, országunkban határtalan káx rokkal, városok és falvak lerom- . bolásával fizettünk érte. Vajon fel teheti-e valaki annak lehetőségét, hogy hasonló körülmények ismétlődjenek? Ami a lengyel népet illeti, az ilyen lehetőséget visszauta- I sítja.Érdemes felhoznom éppen Csehszlovákia példáján is, amelyet az aljas müncheni árulás következtében még a háború formális megkezdése előtt kiszolgáltattak a hitleristák kénye-kedvére, és amely saját bőrén tapasztalta az összes szörnyűségeket, amikor fokozatosan, izekre tépték élő testét, míg csak Hitler végül be nem 'kebelezte azt is, ami még ferihmaradt belőle és meg- nem szegte legünnepélyesebb ígéreteit, melyeket Münchenben tett a nyugati államok államférfiai előtt. Hiszen végeredményben Nagy-Britanna miniszterelnöke; aki aláírta ezt a szerződést, 1939^ március 15-e után akarva, nem akarva kénytelen volt igazolni magát a nyilvánosság színe előtt és kijelentette, hogy akkor becsapták őt. Talán meg lehet feledkezni a történelemnek e tanúlságáról, amely teljes világossággal megmutatta, hogy miit érnek a német njilitarizmus ígéretei? És talán érthetetlen az, hogy a Szovjetunióban, amely a hitleri bitorlók elleni háború fő súlyát hordta vállain, ez a szó, hogy újrafelfegyverzés, haragot és felháborodást vált ki, hogy az emberek ökölbe szorítják tőle kezüket? Hiszen ők, a szovjet katonák voltak azok, akiknek keresztül kellett menniök Európán és Kaukázustól egészen Berlinig, hogy a német militarizmusra döntő csapást mérjenek. Vagy vegyük Franciaország történelmét. Hetven év alatt háromszor támadták meg. Párizson kétszer tiport végig a győztes Wehrmacht lába. És minden támadására halottak hatalmas száma, a francia ifjúság egész nemzedékeinek vére folyt. A két világháború közötti években a francia politikusok olyan lépést tettek, amely káros volt a francia népre. Következményei villámgyorsan megmutatkoztak. Véresek és kegyetlenek voltak, a franciák nemzeti büszkeségének példátlan megalázásával és meggyalázásával jártak a háború éveiben és a vichy-i uralom idején. És mindennek ellenére vannak Franciaországban olyan politikusok, akik készek védelmezni a német militarizmus romboló erőinek megújítását. Ehhez hasonló dolgokat élt át Belgium, amely kétszer esett a német militaristák támadásának áldozatul, akik röviddel azelőtt esküt tettek arra, hogy tiszteletben tartják semlegességüket. Ugyanígy Olaszország is saját tapasztalataiból ismerte meg, hogy mit ér a német milita'rizmussal való „szövetség'-', amelyből véresen saját szövetségese által elpusztítva került ki. Keservesek és kegyetlenek az európai nemzetek tapasztalatai, akik a német militarizmusnak áldozatul estek. A lengyel nép és a többi békeszerető nemzetek le tudták vonni a megfelelő következtetéseket ezekből a tapasztalatokból: a világ túl kicsi ahhoz, hogy egyszerre magába tudná fogadni a szabad nemzeteket és a német militarizmust. Egyes nyugati politikusok, akik arra törekszenek, hogy a német militarizmus még egyszer a történelem színpadára kerüljön, nem akarnak olyan következtetést levonni, amelyek az összes nemzetek számára érthetők. Ilyen a londoni és párizsi egyezmények értelme. És semmi sem tudja eltakarni ezt az igazságot. Nyugat-Németországban is jelentkeznek azok az erők, amelyek Moltkétől egészen Hitlerig irányították a német militarizmus politikáját. Azok az erők ezek, amelyekre Churchill nemcsak a két -háború közötti években akart támaszkodni, hanem amint saját beismeréséből tudjuk, számolt ezekkel az erőkkel a szovjet szövetséges elleni hitszegő terveiben abban az időszakban is. amikor a hitlerizmus elleni háború még teljes erővel folyt. Minden okosan gondolkodó politikusnak, aki ismeri a múlt évszázad történetét, meg kell értenie, ha beismeri, ha nem, hogy akkor már senkinek sem sikerül megszelídíteni a német militarizmus erőit, ha egyszer szabadságét kapott, azoknak sem, akik ezt a helyzetet előidézték. Mindenki tudja, hogy a német militarizmus, melyet a két háború közötti 20 év folyamán az angol, amerikai és francia imperialista körök keleti hadjárata előkészítésében támogattak, rövidcfel a háború megkezdése után a nyugati államok területén is háború tüzét szította. A német militaristák szeretik maguk megszabni,, hogy hová akarnak lecsapni, erről már meggyőződhettek azok, akik patrónusai voltak. Hiszen a „biztosíték" és az „ellenőrzés", amely szavakat oly gyakran ismételgették a londoni és párizsi tanácskozásokon, legjobb bizonyítéka, hogy a nyugat-európai politikusoknak nem tiszta a lelkiismeretük. A német militarizmus valóban félelmetes szövetséges, ha partnerei mindenféle óvintézkedésekre törekszenek és éjopen ellene irányuló „biztosítékokat" keresnek. Teljesen érthető, hogy az „ellenőrzés" és a „biztosítékok" kérdésével kapcsolatos izgalmak elsősorban azért voltak, hogy megnyugtassák, vagyis pontosabban mondva, becsapják a közvéleményt, amely a legnagyobb mértékben nyugtalankodik a német militarizmus veszélye miatt. A nyugati német militaristák mögött az amerikai, angol, francia körök állanak, amelyeknek nincsenek semmiféle kikötéseik vagy ellenvetéseik a nyugatnémet militaristák terveivel szemben. • Az agresszív amerikai körök számára, amelyek csak ürügyet keresnek egy új nemzetközi kaland kirobbantására, az új Wehrmacht felbecsülhetetlen értékű szövetséges, mivel ennek a szövetségesnek riincsen még a legkisebb „lelkiismeretfurdalása" sem és mindenre képes. Az Egyesült Államok agresszív köreinek szükségük van Nyugat-Németország felfegyverzésére, hogy a német militaristák kezével valósítsák meg háborús terveiket. És ezt a tényt az amerikai politika vezető tényezői nem tudják elleplezni azon kísér4 leteikkel, amelyek olyan fényben tüntetik fel őket, mint hogyha a most veszélyben lévő nyugat-európai országok védelmezői lennének. Ezek az országok igaz, hogy veszélyeztetve vannak, de egyedül és kizárólagosan csak az amerikai háborús tervek veszélyeztetik őket, melyeknek alapján egész Európa új hadszíntérré válna. Az ajagJákai imperialista köröjk • • r# számára az új Wehrmacht nemcsak agresszív terveik eszköze, hanem Európa csendőre is. Éppen ez az az erő, amelyre készséggel akarják rábízni a nyugat-európai országok „rendjének" védelmét, azoknak az országoknak védelmét, amelyekben a nép oly erővel felemeli hangját az agresszió és a háború ellen, az atom- és hidrogénbomba ellen, a német militarizmus ellen, a békés együttélés mellett, a nemzetközi kapcsolatokban a feszültség enyhítése mellett, a tömegpusztító fegyverek betiltása, a lefegyverzés és a béke mellett. Az imperialista körök kemény vereséget szenvedtek azzal, hogy a francia közvélemény hatalmas csapást mért az európai hadseregre és kikényszerítette az indokínai fegjrverszünet megkötését. Az imperialista körök igyekeznek megsemmisíteni az európai nemzetek függetlenségét, ami akadályozza őket terveik megvalósításában. A megszálló rendszer fenntartása Nyugat-Németországban a párizsi egyezményekben foglalt olyan különleges cikkelyek,, amelyek megengedik a belügyekbe való beavatkozást, a nyugati gazdaságban a kulcspozíciók kézbentartása — mindez arra irányul, hogy Németország nyugati része teljes mértékben alá legyen rendelve az Egyesült Államoknak és az amerikai imperializmus politikája eszközeként legyen felhasználható. Mindezzel kapcsolatban az amerikaiak Franciaországra és Nyugat-Európa más országaira gyakorolt nyomásának megerősödésével és azzal számolnak, hogy az Amerikai Egyesült Államok számára biztosítva legyen egész Nyugat-Európa fölött a korlátlan ellenőrzés joga. Az agresszív amerikai körök úgy vélik, hogy a bonni Wehrmacht az ő érdekeiket fogja szolgálni és hogy képes lesz az agresszortól félő nyugat-európai nemzetek elégedetlenségét elnyomni És ezért az amerikai politikusok mindenben védőkezet nyújtanak bonni testvértársaiknak. Még a látszat kedvéért sem törődnek semmiféle ellenőrzéssel, sem pedig biztosítékkal. És ha nem tesznek semmiféle kifogást ellenük, ez csak azért van, mert megvannak győződve arról, hogy ezekről a biztosítékokról való tárgyalások csak azért szükségesek, hogy becsapják a közvéleményt és azért, mert meg vannak győződve arról, hogy a biztosítékok nem reálisak. Az amerikai politikusok, mint a nyugati tömlb fő részvevői, tudják, hogy a nyugat-német militarizmussal együtt mindig képesek tesznek felszámolni minden ellenőrzést. Mellékesen mondva, mit érnek ezek a biztosítékok? Lényegükben arra az ígéretre korlátozódnak, melyet az angol kormány adott a francia kormánynak, hogy az európai szárazföldön négy angol hadosztályt hagynak meg. Nekünk lengyeleknek ahogyan ezt már Molotov elvtárs említette, már bizonyos tapasztalataink vannak, az angolok részéről a háború előtt tett biztosítékok dolgában. Amikor szembe kellett szállnunk a német militarizmussal, megmutatkozott, hogy ezek a biztosítékok teljesen értéktelenek. A lengyel nép, a lengyel katonaság teljesen egyedül harcolt. Mellékesen mondva az előrelátó angol politikusok, mint amilyen Lloyd George volt miniszterelnök, már akkor nem ringatták magukat illúziókban arról, hogy az ilyen biztosítékok nem egyebek mint üres koholmányok. És miről tanúskodtak Franciaország tapasztalatai, amelyeket az 1939—1940-es években szerzett? Francia földön akkor éppen négy angol hadosztály állott. Elég emlékezni rá, hogy a négy angol hadosztály Franciaországot nem mentette meg a katasztrófától és hogy alig tudták megmenteni saját bőrüket. De minek beszélni ezeknek a biztosítékoknak és ennek az ellenőrzésnek értékéről, amelyek már a múltban teljesen sikertelenek vollsak, amikor ma mindezt még megnehezíti az a veszély, amely abból a tényből ered, hogy a német militaristák kezébe atomfegyvert adnak. Eden, Nagy-B.ritan.nia külügyminisztere most azt állítja, hogy az angol kezességi és az ellenőrzési rendszer érdeméből a párizsi egyezmények megóvják a nyugateurópai országokat Németország ellenőrzés nélküli felfegyverzésének veszélyétől. Elég megemlítenünk, hogy 21 évvel ezelőtt, amikor Hitler uralomra került, Simon, Nagy-Britannia akkori külügyminisztere ugyanilyen módon igyekezett megnyugtatni a Németország felfegyverzése miatt nyugtalanná vált közvéleményt és — amint később megmutatkozott — olyan beszédet mondott, amely tele volt azon különleges cikkelyekről szóló üres frázisokkal, amelyek megállapították a Németország felfegyverzése feletti ellenőrzést, de amelyek így vagv úgy csak papíron maradtak. Nyugat-Németország újrafelfegyverzése halálos veszélyt jelent közvetlenül a német népre. A. német nemzet ma tragikus szétszakítottságban él. A militarizmus és az agresszió erői a Szövetséges Köztársaság és a Demokratikus Köztársaság határain új gátat építenek, az újrafelfegyvérzés gátját. A Német Demokratikus Köztársaságban a német nemzet egy része először élvezi a békés életet, nem hallja a német kamarilla menetelésének hangját, nem hajlong minden káplár előtt, aki útjába kerül. De teljesen más távlatokat ígér a német népnek Adenauer kancellár az úgynevezett „Trauertag'

J-ról mondott beszédében. Ilyenek ezek a távlatok: „Ezen a napon megemlékezik a német nép a második világháborúban meghalt és elesett hétmillió németről és az első világháborúban elesett kétmillióról. A háborúnak nagyon sok áldozata , nyugszik idegen földben. Ötvenhárom országban vannak német sírok." Amint tudjuk, a második világháborúban három és félszer több német pusztult el, mint az első világháborúban. Mennyi veszteséget okozna a német népnek a harmadik világháború, ha az amerikai és a német militaristáknak sikerülne azt kirobbantani? De miért kellene kirobbantani? Talán azért, hogy újból több mint ötven idegen országban német sírok domborodjanak? És hogyan kerültek oda? Ki kergette a német katonákat ötvenhárom állam területére? — A német militaristáknak, a német fosztogatóknak az uralom és hatalom utáni fékezhetetlen vágya, akik idegen föld, idegen birtok, idegen élet, és idegen munka után nyújtották ki kezüket. Miért kell újból megismétlődnie a német nemzet tragédiájának, melynek fiait másfél évszázaddal ezelőtt darabonként három dollárért adták el az angol gyarmatosítóknak, hogy segítsenek nekik Washington. Lafayett és Kosciuszko katonáit leverni. Most az Amerikai I Egyesült Államok uralkodói, akik nem méltók Washington nevére, újból német katonát akarnak vásárolni. Nyugat-Németország újrafelfegyverzése ásat jelenti, hogy a nyugat-német politikusok és tábornokok éppen úgy mint amerikai protektoraik a német nép számára még szörnyűbb „Trauertag "ot készítenek elő, mint az volt, amelyről nemrégen megemlékeztek. Azt iis < jielenti, hogy meg akarják szilárdítani Németország széttépettségét. Nyugat-Németérszágban azok az emberek, akik még nemrégen nem figyeltek azokra az intő hangokra, amelyek a Német Demokratikus Köztársaságból vagy a béketábor más országaiból hangzottak, most kezdik ezt érteni. A Német Szociáldemokrata Párt vezetőinek utolsó nyilatkozata azt bizonyítja, hogy a tömegek ellenállása egyre nagyobb Nyugat-Németország újrafelfegyverzése ellen, amely akadályozza Németország egységesítésének kilátásait. A burzsoá politikusok, például Wirth, Brüning és Luther volt kancellárok nyilatkozatai nagyon jellemzők erre. És végül elég sokat mondanak magában a bonni koalíció belsejében lévő egyre növekvő széthúzások. És a német politikának, vagyis a német nép érdekének megfelelő politikának, nem pedig az amerikai kormány, valamint a német, militaristák és íevansisták érdekeit képviselő politikának mégis messzeható lehetőségei vannak. Az ilyen politika előidézhetné a megszálló katonaságok visszahívását az egységes, független német állam megteremtését. Az ilyen politika levenné a német nép vállairól a megszállással járó terhek súlyát és mentesítené attól, hogy hatalmas eszközöket fordítson az új Wehrmacht kiépítésére, fenntartására és felfegyverzésére. A lengyel nép a második világháború összes szenvedéseinek ellenére, azoknak a hatalmas károknak ellené-* re. amelyeket a hitlerizmus és a német militarizmus okozott, mégsem vágyódott és nem is vágyódik boszszú és elégtétel után. A lengyel nép bebizonyította, hogy képes kiépíteni a kapcsolatait a Német Demokratikus Köztársasággal, a függetlenségnek, a határoknak, a nemzeti jogoknak és érdekeknek kölcsönös tiszteletbentartása és elismerése alapján. Lengyelország már évek óta békében és barátságban él a Német Demokratikus Köztársasággal. A Német Demokratikus Köztársasághoz minket a béke utáni közös vágy és az az óhaj kapcsolt, hogy együtt akarunk dolgozni politikai, gazdasági és kulturális téren. Baráti kötelékeket létesítettek köztünk az Odra és Nisa menti igazságos békehatárok. Lengyelország nem egyszer kijelentette, hogy meg akarja tartani a jó szomszédi kapcsolatokat egész Németországgal. Ezt az állásfoglalásunkat már első nyilatkozatunkban kifejezésre juttattuk Londonban 1947-ben a külügyminiszterhelyettesek a német probléma rendezéséről szóló konferenciáján. A német militarizmustól megszabadított egységes békeszerető Németországgal békében és barátságban akartunk és akarunk élni, gazdasági és kulturális kapcsolatokat akarunk vele teremteni. , A probléma abban van, hogyan érjük ezt el úgy, hogy szem előtt tartsuk a német nép érdekeit mindkét oldalon úgy, hogy szem előtt tartsuk legközelebbi szomszédainak és az összes európai országoknak érdekeit. Ugy vélem, hogy az ehhez vezető utat megmutatta a Szovjetunió a berlini konferencián és a diplomáciai jegyzékek egész sorával, amelyeket az utóbbi hónapokban a nagyhatalmakhoz intézett és ez év október 23án kelt jegyzékében is. Nem szükséges, hogy itt megemlítsem azt, amit valamennyien jól tudunk. Létezik egy világosan kitűzött út, amely Németország egységesítéséhez vezet. De van egy másik út is, amely éppen ellenkező irányban vezet: a párizsi egyezmények ratifikálásán keresztül. Ez az út eddig ismeretlen, veszélyes következményekkel jár. Elsősorban azt jelenti, hogy megmarad Németország szétosztottsága. És Németország szétosztásának megőrzése a nemzetközi helyzet kiéleződéséhez vezet Európában, ami fokozza a háborús veszélyt. Másodszor a párizsi egyezmények ratifikálása azt jelenti, hogy megalakul egyes országok új katonai csoportulása más európai országok ellen, köztük Lengyelország ellen is. így ez az út Európa szétszakadására vezet. Az a körülmény, hogy a felfegyverzett Nyugat-Németországot beveszik a nyugati országok katonai csoportosulásába, a nyugat-európai szövetségbe és az atlanti egyezménybe, komolyan kiélezi ezen egyezmények agresszív jellegét. Ilyen a másik út — a Nyugat-Németország újrafelfegyverzésére vezető út célja és következménye. Szükséges, hogy a legnagyobb határozottsággal hirdessük ezt egész Európa előtt, nehogy bármiféle kétségek, vagy illúziók keletkezzenek. Éppen ezt tesszük ma konferenciánkon, világosan kijelentve, hogy: amíg a Nyugat-Németország újrafelfegyverzését célzó egyezmények nincsenek ratifikálva, addig nyitva áll minden út, amely a német probléma békés megoldására vezet, a nagyhatalmak közötti tárgyalások útján Németország részvételével és ezeken az uta-