Uj Szó, 1954. november (7. évfolyam, 265-290.szám)

1954-11-29 / 289. szám, hétfő

S UJSZO 1954. november 29. Á hold rőt fénnyel bukkant fel a sziklás ormok mögül. Lapos korongja olyan volt, mint egy óriási, rézből öntött tányér, melyet most ,vettek ki a kohóból s kihűlni feldobták a nyárutói, hűvös éjszaka égboltjára. De amint feljebb és feljebb kúszott az égbolton, úgy halványult vörös ábrázatja, s lassanként szelíden fénylő aranyhoz vált hasonlóvá. — Szép marad az idő — mondta a juhász és felbámult az égre. — Az, — felelt kurtán a bojtár s egy nyaláb rőzsét dobott a pislákoló tűzre. — Pedig az eső mán elférne — vette át a szót az idősebbik. — Igen száraz a föld. — Nem ártana — felelt vontatva a másik és subájára dőlve, bebámult a felszökkenő éji pásztortűz re. Az erdő tisztásán állott a kaliba, mellette léccel bekerített férőhelyen szunnyadtak a juhok. Szorosan egymáshoz simulva feküdtek, maguk alá húzott lábakkal. Úgy festettek a holdvilág fényében, mint megannyi egymás mellé rakott gömbölyű kő, melyeket varázsló keze hajított az akol kerítése mögé... A vén juhász gomolyát majszolt fogatlan szájában. Lassan, megfontolva forgatta a falatot nyelyével, mintha először élvezné a juhgomolya ízét. — Jó, — mondta. — Porhanyós, mint a vajjal sült pogácsa. Hát még, hogyha jól meg is sózhatnám. — Van egy csipetnyi bent a kalibában. Kihozzam? — Ne, ne hozzad, mert még rá találom mind szórni, oszt akkor a holnapi levesbe mit teszel? — Majd hoznak az asszonyok szombaton. — Hoznak, ha jönnek, de ha megkezdik az aratást, akkor nem jöhetnek, oszt akkor hát mi lesz? — Az én asszonyom még éccaka is eljön, ha nappal nincs rá érkezése — mormolta magában a bojtár, de nem szólt egy szót sem hangosan, csak a melegség járta át a feleségére gondolva szívének táját. Tavasz kezdetétől éltek itt fenn, a havasok alján a számadójuhásszal s az asszonyát csak a hét végén látta, mikor kenyérrel meg sóval megrakodva feltűnt az alakja a hegyiösvény szélén. A sót a juhoknak hozta, a kenyeret kettőjüknek, de a csókját egyedül csak neki tartogatta ... Hallgattak a pásztortüzet nézve, s csend és békesség áradt szét a langyos éjszakában ... Egyszerre csak nagyhirtelen megreccsent valami a fenyőerdő szélén. Száraz gally tört le a fáról, vagy vaddisznó kóborolna erre? A szokatlan zajra felriadt egy vércse, s hangos vijjogással rebbent el felettük: a komondor is elvakkantotta magát, majd hangosan csaholva a sűrű felé szaladt. Felugrottak egyszerre mindketten. A fokosuk után kaptak, de még mielőtt feleszméltek volna, máris egy emberi alak állott a tűz mellett. Olyan hirtelen került eléjük, hogy a bojtár kételkedni kezdett, nem a holdsugáron szállot-e le hozzájuk? — Jó estét! — szólalt meg a jövevény és hátrasimította homlokába hulló hollószín haját. Süveg nem volt rajta, csak a vállára dobott mentéje mutatta, hogy úrféle. — Adjon Isten! — felelték egyszerre, s tekintetüket merően rászegezték. Honnan jöhetett, hogy ilyen későn, éj idején toppan elébük? Milyen szándék vezetheti útját? A ruhájába bojtorján csimpaszkodott, csizmájára agyagos sár tapadt, mint aki lápon, ingoványon, nádasokon törtet... Fokost azonban nem láttak nála, pisztoly sem volt az övébe dugva — rossz szándékkal tehát nem igen lehetett. — Üljön a tűz mellé — kínálta az öreg. — Ha meg fáradt, üljön ide mellém a subámra ... Úgy szemlélem, messziről jött erre. — Köszönöm, felelte a most érkezett férfi, s kezét/ a zsarátnok felé tartotta, mint aki fázik, de elébb inni szeretnék. Van egy pár korty bora? — Bor?? A juhász szájában öszszefutott a nyál. Bort az esküvője óta nem ivott, pedig már nagyocska unokái voltak. — Borom, az L. KISS IBOLYA: A JUHASZOK TANCA nincs, de frissenfejt juhtejet adhatok. — Nem hiszem, hogy a tej oltaná szomjamat. — De azért egyhajtásra kiitta a fasajkában elébe tett nehézillatú juhtejet. — Jól esett — mondta csendesen és leült a tűz mellé, fejét a hegyek felé fordítva. Kutatva járatta szemét a hegygerincen végig, de nem láthatott mást, csak körvonalait a sötét magasságnak. Arra vonul a határ? — kérdezte közömbösen, de mintha megreszketett volna a hangja. — Arra — felelte a bojtár, s szeme összevillant az öregével, mint akik azt mondják tekintetükkel, hogy no, ennek is bűn nyomja a lelkét és most szökni akaf, ki az országból. — Azon túl már Lengyelország van. Ott a határ, annál az előreugró sziklánál. De veszélyes ám nagyon arra az út. Istenkísértés a szakadéknak vágni. A férfi nem felelt, csak .'nézte a sziklát, amely mögött kezdődik az idegen ország. A bojtár újra tett a tűzre, s a fellobbanó lángnál szemügyre vette a titokzatos embert. Szép barna arca volt... Szeme úgy ragyogott, mint az izzó parázs: hullámos, dús haja .a vállára omlott, s a termete sudár volt, mint a szép szál fának ... Kár lenne, bizony nagy kár lénne, ha a sziklán agyonzúzná magát. Oda is szólt: — Ha nehéz a lelke, ne búdosson ki azért... Itt is meghúzódhatik a fenyőfaerdőben. Gomolyával. tejjel rendesen ellátjuk ... Aztán majd csak idő múlásával visszatérhet hazájába. — A hazámba? Keserűen felkacagott. — Nincs nekem már hazám. Hontalanná váltam Aztán halkan, mintha csak magával beszélne, még hozzátette: „Mindentől megváltam. Egyedül maradtam. Barátaim elhagytak.*' Végigvágta magát a jószagú füvön s arcát a csillagok felé fordította. A szemére azonban gyorsan harmat borult, de lehet, hogy csak a tűz kapta meg füstjével a szeme szögletét, azért fénylett egyszerre oly nagyon ... ' A bojtár szívét mos* szánalom fogta el: szorongató, ríkató fájdalom, amely mint a belső hideg hűtötte a szívét. Hallgattak mindhárman. Valahonnan szellő kerekedett simogató, sejtelmes fuvalla*.. Végigsuhant az arcukon és beillant a fenyves sűrűjébe, ott eltűnt a zizegő ágak közt, aztán tompa csendesség borult a tátraaljai tájra ... A jövevény még tovább bámulta a fényes csillagokat. Úgy bámulta, mintha ma látná őket először. Majd hirtelen a juhászhoz fordult. — Van duda a kalibában? — Van. — Nem hoznád ide? A duda pár perc múlva már az öreg kezében terpeszkedett. — Aztán, mond csak, eltudod-e játszani a juhászok táncát? Kihúzta magá*. legénykedve az öreg. — Hogy tudom-é? Azt mondják: Liptóban én vagyok a legeslegjobb dudás. — S már bele is kezdett a nótába. Szilaj volt a dal, gyors ritmusú, mely megmozgatta a lábban az izmokat, s bizsergővé tette az érben keringő vért. Az idegen meg csak hal)ga*ta, hallgatta, aztán egyet villant a szemebogara, felkurjantott, s felugrott ültéből ... Kihúžta magát, mint a szálfa, majd hirtelen mozdulattal leguggolt a földre, hogy mint az acél visszapattanjon. Derekát egyenesre feszítette, s a nóta ritmusa szerint hol a jobb, hol meg a bal lába alól rúgta ki a földet. Azután ismét leguggolt a dal rezgése szerint, hogy sólyomként a magasba szökkenjen a szilajságnak olyan tüzével és ördöngös ügyességével, hogy a vén juhásznak kiesett a dudasip a szájából. — Emmán aztán tánc — mondta hüledezve. — Idestova hetven éves leszek, de így emberfia még nem járta előttem. — Mondta ezt már más is — s most dölyfösre vált a jövevény — Tudod, hogy ki? A pozsonyi koronázáskor maga a császár. A bojtár á/m csóválta a fejét. — Bolond ez, tisztára meghibbant — súgta a juhásznak. Az elébb sírt, aztán táncra perdült, most meg a császárt emlegeti... Úgy látszik, hogy megszállta az ördög ... Keresztet vetett magára és hátrább húzódott a fakerítés mellé Az idegen pedig benyúlt a mentéje zsebébe, s egy fénylő aranyat dobott a dudás markába. — Ne mondja a gazdád, hogy ingyen mulattam a juhászainál — vetette oda kevélyen, majd kisvártatva megkérdezte: — Kinek a juhait őrzitek? Tiszteletteljesen kapta le süvegét fejéről a juhász. — Mi a törökverő, egervári hősét, gyarmati Balassi Bálint nagyvitéz uramét. — Kiét, te? — Balassi Bálint nagyjóunam nyáját. — A B a-l-a š-s i-é t? Azt mondád, hogy a Balassi Bálintét? Rácsapott kezével térdére, s elkezdett kacagni. S kacagott, kacagott n^g nem szűnő, hangos hahotával, úgyhogy a komondor elkezdett szűkölni. — Hát akkor meg ez a legelő még Liiv'.tújvárhoz tartozik, s ez is a Balassié? Ti pedig úgylátszik. nem ismeritek azt, akinek a nyáját őrzitek? — Nem, mi nem ismerjük — felelte csendesen a juhász. Soha nem is láttuk. Mi itt élünk fenn, a havasok aljában, ő meg fejedelmekkel parolázik, bíborban, bársonyban jár, s arany sarkantyú cseng karmazsin csizmáján. — Bíborban, bársonyban jár ... Bíborban bársonyban — ismételte szomorúan az idegen férfi. Aztán végignézett öltözetén. „Ruhámba sötét színt, Szívembe sötét kínt Viselek én ..." i,ii,,iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiisiiiiiiiiiiiiiiiiiisi2iiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimi Jól használják a könyvet a nyitrai kerület dolgozói A nyitrai kerület magyar dolgozói Érsekújváron kerületi irodalmi konferenciát tartottak. A konferencií n Galina Nyikolajeva „Aratás" című regényét vitatták meg. A kerület minden tájáról megjelent szövetkezeti tagok, magángazdálkodók és értélmiségi dölgbzók számára már a konferencia külsőségei is meglepő és szokatlanul jó benyomást keltettek. Az ünnepi díszbe öltözött terem, a fehéren terített asztalok, a díszes emelvény stílusos keretet adtak a jól sikerült vitadélelőttnek. A kerületből meghívott delegátusokon kívül szép számban jelentek meg a helybeli munkások és értelmiségiek is. Egri Viktor államdíjas író vitaindító előadásában párhuzamot vont a polgári regény és a szovjet regény között. A polgári regényben nincsenek hősök, akiket meg lehet szeretni, mert ilyen hősök hiányoznak a polgári társadalom életében is. A polgári regény rideg, nincs benne élet, melegség, mondotta Egri elvtárs. A szocialista regény hőse maga a dolgozó ember, az új ember, aki a kommunizmus ügyét és a békét szolgálja. Majd az „Aratás" tartalmát ismertette, jellemezte a regíny főalakjait, végül Nyikolajeva életét és a nagy háborúban tanúsított példás magatartását ismertette. Az első hozzászóló Krta elvtárs volt, a KNV küldöttje, aki a szovjet irodalom megismerésének fontosságáról és nagy nevelőhatásáról beszélt. Elmondotta, hogy a kerületben lévő Ifjúsági Falu dolgozói sokat köszönhetnek az „Aratás"-nak. Nemcsak olvasták a könyvet, de értékes tanulságait átültették a gyakorlatba és így érték el országosan ismert, kitűnő termelési eredményeiket, melyek a legeredményesebb gazdasággá tették az Ifjúsági Falut a nyitrai kerületben. Majerné elvtársnő, az érsekújvári járási könyvtár vezetője kiemelte a párt szerepének nagy jelentőségét a regényben. A három tagból álló pártszervezet egy célra, a szövetkezet felvirágoztatására összpontosította erejét. Az erőt ehhez a hősies cselekvéshez a párt adja nekik. Verebes Lajos traktoros, színvonalas hozzászólásában a regény gyakorlati tanulságait tartja a legértékesebbnek. Meg lehet tanulni a regényből a szocialista tulajdon megbecsülését, szeretetét. „Bizony nálunk még sokakat nem hatott át ez az érzés." — mondotta többek közt Verebes elvtárs. Azután a nők szerepéről beszélt a szocialista építésben, amely nálunk még sok helyen nem talál kellő megértésre. „Többet kell törődni ifjúságunkkal, többet kell foglalkozni azokkal, akik hivatva vannak a jövőben a mi munkánkat folytatni. Vannak már nekünk is hőseink, aki az ifjúság soraiból emelkedtek ki." Végül rátért a kritika fontosságára. „Bátran kell feltárni a lopásokat, úgymint Kuzmics, a „Május elseje" szövetkezet elnöke. Csak így tudjuk megvédeni közös vagyonunkat és fokozni a termelést," hangoztatta. Dudics elvtársat leginkább Nyikolajeva gyönyörű természetábrázolása fogta meg. Szarka Gabriella, a párttitkár jelleméről beszélt, aki saját nyugodt házaséletét is feláldozza és elküldi feleségét a távoli kolhozba.^hogy segítse rendbehozni a romlásnak indult gazdaságot. „Minden szövetkezeti dolgozónak el kell olvasnia a könyvet" — fejezte be felszólalását. Mackó Ferenc, EFSz-elnök szerint csak a szövetkezeti dolgozók értékelik igazán ezt a regényt. „Olyan a története, mintha nálunk játszódott volna le, — mondotta többek közt. Liska Ferencnét Avdotja alakja ragadta meg a legjobban, s ellenszenvet váltott ki belőle a kupeckodó Sztyepanyida figurája. Varga elvtárs elmondja, hogy szövetkezetükben 400 q cukorrépa és 22 q búza termést értek el hektáronként és mindez csak annak köszönhető, mert olvastak és tanultak. De nehéz lenne felsorolni a sok értékes felszólalást, amelyek mind azt igazolták, hogy dolgozóink megszerették a szovjet regényt, melynek nevelő hatása olyan erős, hasznosan segíti szocialista építésünket. Ünnepi összejövetelnek nevezte Egri elvtárs ezt a vitadélelőttöt és teljes joggal. Amíg a nyugati imperialisták fegyvercsörtetéssel rémítik a világot, addig nálunk a jobb életről, a munkáról, az élet szépségeiről, az öröm és a szépség kútforrásáról, a művészetről vitatkozunk. Minden felszólalás tanúságot tett arról, hogy az igazi szépirodalom ma már szocialista építésünk nélkülözhetetlen tartozéka. Mindenki más és más szépséget talált a könyvben^ de abban mindnyájan megegyeztek, hogy életreszóló élményt jelentett számukra az „Aratás" olvasása és új távlatokat nyitott szocialista építésünkben való tevékenykedésünk útján. A konferencia sikeréhez hozzájárult Dobos Ildikó és Hevesi Erzsi szlovák és magyar nyelvű szavalata. A hibátlan, gördülékeny rfendezés a KNV népművelési szakosztályának, valamint a Csemadok kerületi, járási és helyi szerveinek jó munkáját dicséri. Perl Elemér De ezt már igen halkan mondta, s rajta kívül más meg nem érthette. Aztán lassan felkelt a tűz mellől, s az akol felé indult, ahol szorosan egymás mellé bújva pihent az ö nyája, amelynek gyapját, már a császár emberei nyíratják le. Rákönyökölt a kerítéskorlátra s elgondolkozott sorsán. Milyen szép, milyen felfelé induló volt ifjúi élete. Vagyon ... hírnév ... szép asszonyok kegye. S az a sok dal, amely úgy buggyant fel benne., mint itt a sziklából csörgedező patak ... Dalok, melyek átrepülték a hegyeket, rónákat s dalolták vitéz cimborái, mint a népéneket ... Aztán jött a kegyvesztés, a császár nagy haragja ... Üldözés ... bujkálás „tövis közt bokorban, sok esőben, hóban"... S most itt all útjának ezen az utolsó állomásán, s nézi elpereskedett, elzálogosított vagyonának utolsó morzsáját: a liptóújvárhoz tartozó havasi legelőn pihenő juhnyájat. Véletlenül sodorta erre az útja — nem is tudta hol jár? Úgy látszik, a sors akarta, hogy saját legelője nyújtson utolsó pihenőt hazájának földjén. De jaj!... Nehéz, nagyon nehéz megválni attól a földtől, melynek rögeit vérével öntözte, melynek végvárain az ő dalára sorakoztak fel a katonák vitézi tettek, re. Hát hiába volt a harc, hiába az ének? Itt áll kifosztottan, kisemmizve, elhagyottan.. < Hullócsillag szelte át az egkárpitot, s fényes, hosszú uszályával végigsepert a halvány tejúton, A bojtár összerezzent, s hányta magára a keresztet. A tűz kialvófélben volt, s a Göncölszekér rúdja nyugat felé fordult. Nemsokára vége lesz az éjszakának. Itt az idő a továbbindulásra. A juhász fogadkozott, hogy elkíséri, de ő egyedül vágott neki az erdőségnek. S ment, haladt „magas kősziklák, kegyetlenbe nőtt fák" alján a neki olyan drága, s annyiszor megénekelt liptói vidéken, hol a vadvirággal béborított tisztásokon „mondhatatlan szépség lebeg." ;.; Minden egyes lépésével egy-egy sajgó emléket hagyott maga után: hűtlen feleségét, törvénytelenített törvényes gyermekét, a fiát, életének élő folytatását. És még Valakit.Egy asszonyt, aki soha az övé nem lett, s aki után nem maradt mása, mint olthatatlan, örök sóvárgása. — Hej Anna, Anna, Losonczi Anna, ha te más lettél volna hozzám! Mélyet, nagyon mélyet, a lelkéből sóhajtott, s megkétszerezte léptét. A hold udvara már elhalványult, s a Tátra ormok felől rózsaszínű köntösében már ragyogott a hajnal. Sietnie kéllett. Kiért az erdőből. Útja most a gyalogfenyők közt vezetett, aztán egyszerre ez is háta mögött maradt és ő fent állt a havasok gerincén, a szakadék szélén. Lent a messzeségben jól látta még Liptóújvár körvonalait — a túlsó oldalon a reggeli ködből most bontakoztak ki a lengyel falvacskák házai. Arra fekszik Krakkó ... Lába előtt most egy apró. havasi virágot vett észre. Harmat csillogott a gyönge levélen, s édes illat áradt a parányi virágból. Lehajolt érte és a mentéjére tűzte. Ezt, ezt a kis virágot viszi csak magával, s a lelkében zsongó el nem dalolt sok szomorú éneket. A nap előbukkant a ferde Kriván mögül, s bíborsugarát rászitálta az ébredező tájra. S ő a felkelő nap felé fordította arcát. Amint ott állt a hegynek gerincén a napsugárözönben,, olyan volt, mint a mostoha sors bronzba öntött szobra. Kitárta a karját. „Ti mezők, hegyek, Berkek, szép völgyek, Kikben gyakran jártam. Szép szelid vadat, Hangos madarat Ott hallottam, láttam: Isten veletek" ... Még pár percig merőn nézte a neki drága képet, aztán hirtelen eltűnt a völgybői utána bámuló juhászok elől. Balassi Bálint átlépte a lengyel határt. ÜJ SZO". kiadja Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Szerkeszti a szerkesztőbizottság. Felelős Lőrincz <Jyuia rôszerKesztô Szerkesztőség: Bratislava. Jesenského s—111, teleton .<47-16. 852-11 Kiadóhivatal: Bratislava, Gorkého 8, telefon 837-28. Előfizetési díj havonta Kčs 6.60 Terjeszti a Posta Hírlap szolgálata Megrendelhető minden postahivatalnál és kézbesítőnél. Nyomás; Pravda, Szlovákia D-55325 Kommunista Pártja Központi Bizottságának kiadóvállalata, Bratislava.