Uj Szó, 1954. szeptember (7. évfolyam, 213-238.szám)

1954-09-22 / 231. szám, szerda

1954. szeptember 24. UJSZO * 5 Egyetlen egyszer vett apám olyan lovat, amelynek csikója szü­letett. Cidra volt a neve. Szép, sötétpejszínü kanca és a csikója valamivel világosabb színű. Ban­dinak neveztük el, néhány órája látta csak meg a pókhálós istálló­ablakon keresztül beszűrődő nap­világot, amikor először megsimí­tottam. Hosszú sovány lábán bi­zonytalanul állt, de • az anyja te­jetontó csecseit hamar megtalálta és olyan mohón szopott, hogy a fehér lé habosan csöppent le szája szegletén. Soha se tudtam, hogy a kis csikó olyan sokszor szopik, mert a mi istállónkban csak kis­borjút láttam ezidáig és azt elein­te napjában háromszor, később csak kétszer engedték az anyja tő­gyéhez. Bandival csakhamar barátságot kötöttem. Szerette ha a füle között simogatom a fejét, hálából néha megnyalta az arcomat, de én nem undorodtam tőle, inkább még kö­zelebb bújtam hozzá, hogy jobban érezzem a szagát. A két lovat, a tehenet, vakarával, kefével, min­den reggel tisztára pucolta apám, soha senki trágyának vagy egyéb piszoknak a nyomát nem találhat­ta rajtuk, mégis nagyon külön­böztek ettől a picike csikótól, amelynek olyan illata volt, mint korahajnalban a diófa lombjának, ha bőségesen áztatja a harmat. Amikor Cidrát és Csillagot be­fogta apám, Bandi is kiment ve­lük a mezőre. Eleinte az anyja mellett ballagott, később nekibá­torodott, elszaladt a kocsitól, meg­nézte az útmenti árokban a vizet, beledugta az orrát is, s egy má­sik kis állatot látott a tükörben, ettől olyan jókedve kerekedett, hogy ugrálni kezdett, még mesz­szebb futott és Cidra olyan ijed­ten fordulgatott hátra, mintha at­tól félne, világgá ment féltett fia. Ha meghallotta a négy kis pata puha trappolását, csak akkor en­gedelmeskedett újra a gyeplöszár szorításának, lépegetett a rúd mel­lett és amikor Bandi melléje érve hozzádörgölte fejét, furcsa hehe- \ résző hangot hallatott: volt abban öröm és ilyenféle szemrehányás \ is: — Vigyázz ne szaladozz mesz­szire, mert sok veszély leskelődik rád. Amig a két ló szántott, Bandi és én elballagtunk egészen az aká­cosig. A járást csakhamar elunta, futni ketdett és én sohasem tud­tam utolérni, hiszen akkoriban multam csak ötéves. Az a jó, hogy a csikó értette a játékot, néha megállt, várt, de ahogy a közelébe értem, csúfolkodón rámnézett és még veszekedettebb trappolásba kezdett. A sűrűből őz szaladt fe­lénk, megijedt tőlünk, de Bandi is megtorpant, csodálkozva nézett a furcsa állat után, aztán rámsze­gezte tekintetét és én kioktattam öt: — Őz... SÄSDI SÁNDOR: engem. Muszáj volt hangosan ne­vetnem. A csikót mintha ez ve­szekedett futásra biztatta volna és a kettőnk viháncoló jókedve úgy színesedett az egyre jobban elmélyülő este barnaságán, mint sűrű lombon a piros virág. Anyám nyitotta a kaput, haza­értünk, pedig én még kocsizni sze­rettem volna, éjjel-nappal kocsiz­ni, amíg el nem érjük a nagy vi­zet, amelyen hajók úsznak, kürtő­jükből füst száll, ágyú terpeszke­dik a fedélzetükön. Igazi hadiha­jók ezek, láttam a régi naptárban, anyám kiböngészte a sok betűkből, hogy: ,A búr tüzérség háborúba indul..." — A búr... ? — kérdeztem anyámtól és olyanféleképpen néz­hettem reája ahogy Bandi énreám, amikor kimondtam a szót: „Őz". Éjtszaka azt álmodtam, hogy sziklás, iszonyúan meredek hegyen kocsizom Cidrával, Csillaggal: minden tiszta, tiszta fehér, mint a hó, egyszer csak látom ám, hogy Sebők Annuska angyalszárnyon röppen felém, szeméből könny hull és zokogja: „ a Bandi • • • a Bandi...!" Korareggel mezítláb futottam az istállóba, a kis csikóm javában szopott, nem szóltam siemmit, csak hozzásimultam, pillanatra abba­hagyta a szopást, csúfolkodón né­zett reám: „Buta, nem tudod, hogy a leá­nyok még akkor is hazudnak, ha álmodjuk őket?" Már iskolába jártam, amikor apám kocsi elébe fogta Bandit. BANDI A zablát semmiképpen sem akar­ta megtűrni szájában, rázta a fe­jét, két hátsó lábával próbált ki­kirúgni, de végül mégis csak rajta volt a szerszám és most már csak az volt hátra, hogy meg is indul­jon a kocsi előtt. Hiába volt a biztatás, az ostorpattogtatás, a gyeplőrángatás, a kerék meg nem fordult. Apám értette a lóval való bánást, a keze alatt megjámboro­dott a legrugósabb állat is anél­kül, hogy csak egyszer is meg­verte volna. Néhány napig pihen­tette Bandit, aztán Csillag mellé fogta, de nem sok haszonnal. A ló feszítette az istrángot, a csikó fara nekiszorult az első saroglyá­nak, nem húzott a világért se. „A szép szó, a biztatás többet használ a verésnél" — szokta regulázni apám azt, aki minduntalan hasz­nálatba veszi az ostort, néha még a nyelét is kipróbálva a szegény igavonó hátán, de ezúttal annyircf elfutotta a méreg, hogy Bandi megkapta élete első verését. Ab­ból se jött ki semmi más, mint­hogy én sírva fakadtam. — Vidd el azt a pityergőt a szobába — kiáltotta oda anyám­nak. De én odabent is szöpögtem és csak akkor hagytam abba, ami­kor anyám azt mondta: — Ne sírj, már az istállóban fényért ropogtat a Bandi. Apám a pajtában bajlódott, én besurrantam az istállóba, nagy­darab cukrot vittem a csikónak. Szóltam hozzá, rám se nézett, nem fogadta el a cukrot se, csak állt a jászol mellett, a fényért szálaz­ta, olyan kelletlenül, mint a nagy­beteg. Lábbujjhegyre álltam, hogy job­ban elérjem és azt suttogtam: — Meg akarlak ölelni... Abbahagyta a takarmányszála­zást, darabig várt még, aztán lehajtotta fejét, nedves orrát ar­comhoz szorította, hang nélkül pa­naszkodott nekem. Két karommal átöleltem a nyakát, nem tudtam mivel vigasztaljam, csak a nevét mondogattam, sokszor egymás­után: „Bandi... Bandi... Ban­di ..." Apám, jókora öl *öldtakarmány­nyal, olt állt az ajtóban. Tudtam, hogy mindent látott, talán a sut­togó szavamat is hallotta, lesütöt­te szemét, szégyenlősen visszafor­dult a fenyerrel és csak akkor nyitotta újra az ajtót, amikor anyám hozta a fejőkét, hogy oda­üljön a tehén alá. Másnap Cidrával fogta össze a csikót, veregette tenyerével az ol­dalát, a tomporát és amikor meg­rántotta a gyeplőszárat, Bandi szé­pen, lassan megindult az anyja mellett. Ezen az őszön járt a faluban az olasz kupec és Sebők Annus apja elvezette a mi istállónkba is. Ezüstkarika lógott a kupec fülé­ben,. a szájában vastagnál is vas­tagabb szivar füstölt és olyan han­gosan beszélt, hogy Bandi dön­getni kezdte a jászol oldalát. Ez volt a baj éppen, mert a talián az eladásra szánt Csillag helyett őt kezdte szemügyre venni és hiá­ba beszélt neki Sebők Annuska apja is, azt mondta, hogy végle­gesen elment a kedve a himpókos lábú, havivak herélttől. — A csikó nem eladó, semeny­nyiért se eladó — mondta apám úgy, hogy én is halljam és már, futottam is anyámhoz. — Édesapám semennyiért se adja el a Bandit. ' De eladta. Az úgy volt, hogy a szüntelen őszi eső beáztatta a pincét, éjtsza­ka bedőlt a teteje és muszáj volt elhivatni Nájing kőművest. Ceru­zával, papiroson kiszámította Ná­jing, hogy ennyi meg annyi tég­la, cement, mész kell a javítás­hoz, hozzátette még a maga mun­kadíját és apám csak vakargatta a fejebúbját: — Drágálom... — Drága a muzsikaszó — így vissza a kőműves és a kapuban még annyit mondott: — Ha sür­gősen meg nem kezdem a mun­kát, beomlik a pince. Sebők Annus apja a faluba ve­tődő mindenfajta pantallós ember­hez odaszegődött: vétel, eladás, kiváltképpen pedig áldomás, meg nem eshetett nélküle, nem csoda tehát, hogy rákövetkező vasárna­pon a fürjesi szódagyáros vele együtt lépett be az udvarunkba. Ez is a Csillaggal kezdte, de a Bandival végezte. Első szóra, sa­ját jószántából kétszáznyolcvan pengőt ígért a csikóért, már bele is akart vágni apám tenyerébe, de az elkezdte, hogy így, meg amúgy, a Csillag lábát kéícgáliccal meg lehet gyógyítani, a havivakság pe­dig semmise, mert csak félszemét éri és, szó ami szó: a csikó rosz­szul húz, nem szeretné vele be­csapni Banna urat, mármint a szó­dagyárost. / — Ne féltsen engem — düllesz­tette széles mellét a fürjesi atyafi, Sebők Annuska apja is sugdosni kezdett valamit az én apámnak, az meg csak elnéz a fejem felett, úgy mondja, mintha csak most venné észre, hogy üres a dohány­zacskója: — Szaladj el fiam egy pakli hármasdohányért... Észreveszi húzódásomat, dug fe-. lém négy fillért külön, hogy: — Vegyél rajta magadnak kám­forcukrot ... Mit tehetek, indulnék már, de utánam kiált, hogy Duzsáki ángyi­hoz is szagoljak oda, éppen a falu másik végére és mondjam meg, holnap építőanyagot hord a téglaháztól, feldobhatja a kocsink­ra az őrletni szánt búzáját, elviszi a malomba... Mire hazaértem, üres volt Ban­di helye, a kötőfék szára lelógott az istállókőre. Nyújtottam apámnak a hármas­dohányt, nyújtottam a piros és fehérszínű kámforcukrot is, amely­ből csak egy szem hiányzott. Visszaadta: — Edd meg. — Egye maga — feleltem, egy­re csak néztem a jászol előtti üres helyet, néztem azt a lelógó kötő­fékszárat, úgy néztem, hogy apám hirtelen elkezdte a szellőzőlyukon keresztül kidobálni a trágyát. Három napig nem beszéltem apámmal. Harmadnap este kuko­ricát morzsolt a szobában. Ketten voltunk csak, odahúzott az ölébe: — A Bandi miatt haragszol?. — Tudhatja... — Te is tudhatod, hogy öt hold­nál több földünk nincsen, meg, hogy szegények vagyunk, meg, hogy a pince végképpen bedőlt volna... — Azt mondta, semennyiért se adja el. — Nem is adtam volna, de amikor szorít a csizma, akkor azt muszáj adni, amelyiket kérik... A gazdag keresheti a gyereke kedvét, de, akit az isten koldus­nak teremtett erre a földre... Morzsolta megint a kukoricát, a sok sárga szem között egyetlen nagyon-nagyon fényes is hullott a szapuba, apám könnye volt az, gyémántnál is csillogóbb, igazi könny. — Ne sírjon édesapám, mond­tam halkan, azt is akartam még mondani: nem baj, ha isten kol­dusnak teremtett minket erre a földre ... többféléket szerettem volna még vigasztalóul mondani, de csak morzsoltam mellette a ku­koricát, úgy, hogy össze-összeér­jen a kezünk. Talán a szót is furcsának ta­lálta, mert hegyezte két fülét, rö­vidke farkával csapkodott, mint­ha darazsakat akarna elhajtani. Lassan lépegetett a bimbózó kö­kénybokrok között, aztán hirtelen megállt, leheveredett a fűre, egy­két tavalyi száraz muhart a szájá­ba vett, életében először kóstolt ekkor takarmányt, de nem ízlett neki, kiköpte. Engedte, hogy va­karjam a fületövét, attól elálmo­sodott, oldalára fordult, elhevert és csakhamar elaludt. Zöldarany­színű kőrisbogár röppent szemhé­jára, azt elkergettem, egy poszmé­het is elhajszoltam a nyakáról, egyre jobban ellustuló mozdulat­tal, mert hirtelen elálmosodtam. Szorosan Bandi mellé feküdtem és éreztem még arcomon meleg, tejszagú lehelletét. A tavaszian kék égbolt alján pillantottam meg a mézszínü na­pot, amikor apám simogató te­nyere ébresztgetett: — Legényke hej, hazafelé indul a nép! Egyik keze én rajtam, a másik a csikón, vidám volt a tekintete és a zsebéből fehér cukor mara­dékot csúsztatott markomba, hogy adjam Bandinak. A szántásban kifáradt lovak fe­jüket mélyen lógatva poroszkáltak a. jószagú alkonyatban, apám álla a mellére horgadt, úgy szunyókált, hogy kivehettem kezéből a gyep­lőszárat, büszkén tartottam és azt gondoltam, milyen jó lenne, ha Sebőkék Annuskája láthatna így n |i t I>ii| ľ» ľ> i miig ul Jal aiuH öreg tűzhely, öreg gerendák, lámpafény, tányér a falon. Engem vár Tera néni; kontya ezüstös, fénylő kis halom. Vacsorát főz, kifelé figyel: nem kopog-e még a lábam? Sürög, forog és olyan friss most, mint rég, menyecske korában. Kicsit görnyedt a háta, keze eres és barna; egymaga él itt a sok borús emlékkel. A múltja: mint egy ballada. Nagyanyám hívta: — A városba lakni te Tera, gyere be! De ideköti már a szíve, mint eperfát a' gyökere. Veres János. ^•"•"••••••••••••(••••••"••••••(••••IImIOIOM"!"!"!"!"*"!"!"*"!"*"!"* 1'!"*"! KORTÁRSAIM Gellért Oszkár könyve Szép kivitelű, tartalomgazdag könyvet jelentetett meg a buda­pesti Müveit Nép könyvkiadó. Szerzője Gellért Oszkár. Címe: Kortársaim. Gellért Oszkár a legöregebb élő tagja annak az írónemzedéknek, melyet az irodalomtörténet a „Nyu­gat" nagy nemzedékének nevez. Jeles költője és hosszú éveken át szerkesztője is volt a „Nyugat" folyóiratnak, amely századunk első harmadának legjelentősebb magyar irodalmi mozgalmát kép­viselte. A „Nyugat" volt Ady irodalmi fóruma és a „Nyugat" adta meg Móricznak az érvényesülési lehe­tőséget. De itt kaptak helyet: Tóth Árpád. Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Koszto­lányi Dezső és mások, jelentős írók, akiknek neve ma már kitö­rülhetetlen a magyar irodalom tör­ténetéből. Gellértnek, mint e nemzedék egyik tagiának és mint a „Nyugat" szerkesztőjének szoros kapcsolata volt a „Nyugat" nemzedékének úgyszólván minden tagjával. Kor­társi és munkatársi kapcsolatain kívül többhöz baráti kapcsolatok is fűzték, amelyekről írott doku­mentumok tanúskodnak. Ezekből a dokumentumokból és kortársaihoz fűződő emlékeiből gyűjtött össze egy kötetrevalót, amely eddig is­meretlen adatgazdasága révén nagy érték mind az olvasók, mind az irodalomtörténészek számára. Gellért a közel 400 oldalas köny­vében 46 elhúnyt kortársáról: Os­vát Ernőről, Kaffka Margitról, Ady Endréről, Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról, Kosztolányi De­zsőről, Juhász Gyuláról, Tóth Ár­pádról, József Attiláról stb. ír ki­sebb-nagyobb írói arcképeket. írá­saiban közvetlen tapasztalatait és a hozzáírt leveleket használja fel. A kötet írásain kivétel nélkül végigvonul az a szeretet és meg­becsülés, mellyel Gellért elhúnyt kortársait elhalmozza. De a leg­szebb mégis az Osvát Ernőről irt portré, akihez Gellértet különösen jó viszony fűzte és akiről — szer­kesztői munkáját említve — Kosz tolányi szavait idézi: „Századok múlhatnak, míg hozzá fogható akad". Osvát Ernőt Gellért írásaiból nemcsak mint a „Nyugat" és min­den idők egyik legnagyobb magyar szerkesztőjét ismerjük meg, ha­nem megismerjük mint mélylelkii a fiatalokkal kitartóan foglalkozó, rendkívül becsületes embert is, aki kötelességének tartotta, hogy ál­landóan új irodalmi tehetségek után kutasson. Szépek a többi kortársakról irt írói arcképek is. „Kisebb halotti maszkok" gyűjtőcím alatt a „Nyu­gat" második nagy nemzedékének íróiról: Radnóti Miklósról, Sárközi Györgyről, Halász Gáborról és másokról is. Gellért könyvében, amely rövid áttekintést ad a 34 évet élt „Nyu­gat" folyóirat történetéről is, há­rom irodalmi műfaj: a napló, az irodalomtörténet és az életrajzok kapcsolódnak egybe és válik le­bilincselő, élményszerű olvas­mánnyá. A „Kortársaim" gazdag ismere­teket nyújt és megérdemli, hogy Gellért sza\»aival: „— ez a könyv ne csak írókat és irodalomtörténé­szeket érdekeljen, hanem minden pedagógust a legfelső fokig, min­den gimnazistát és egyetemi hall­gatót, általában minden olyan könyvolvasó embert, aki a negy­vennyolcas idők után a magyar irodalmi forradalom legjelentősebb korszakának eddig ismeretlen ada­tai iránt nem közömbös." A „Kortársaim" a már említett adatgazdasága mellett egyben váz­latos életrajza a 72 éves Gellért Oszkárnak. Balázs Bila

Next

/
Oldalképek
Tartalom