Uj Szó, 1954. július (7. évfolyam, 159-185.szám)

1954-07-08 / 165. szám, csütörtök

•u %m 1954. július 8. ^ Visszahív a föld Sötét felhők tornyosulnak az égen. A nagyabonyi szövetkezet tagjai szorgalmasan gyűjtik a ta­karmányféléket. A szél keményen belekapaszkodik a jól megszáradt zabosbükkönybe, amit a napbarní­tott izmos karok a szekerekre len­dítenek. Iparkodnak a begyűjtés­sel, hogy minél előbb kazalba rak­hassák, hogy a várható eső esetleg kárt ne tegyen az eleségben. Rózsár János is ott szorgoskodik a bükkönyösben. Zsíros kalapját mélyen szemébe húzta. Arca rán­cos, fogai dohányfüsttől sárgák. Hiányzik is már egy pár a har­minckettő közül. Kezében ügyesen forog a villa. Karján kidagadnak az izmok, amint a szekérre ado­gatja a bükkönyt. Rózsár János szorgalma példaadó. Lehet, hogy az év végéig sok munkaegységet akar szerezni, az is lehet, hogy más valami serkenti, buzdítja a munkában. Az őszülő fejű, ráncosarcú, hat­van év körüli János bácsi már a kezdet kezdetén, amikor Nagy­abonyban megindult a szövetkezeti mozgalom, az elsők között lépett be a szövetkezetbe. Amit a saját­jának mondhatott, nem volt több egy kataszteri holdnál. Persze ez a kis földecske arra sem volt elég, hogy családjának a mindennapi ke­nyeret biztosítsa. Rá volt utalva, hogy másokat, vagyis szerinte a jómódú gazdákat szolgálja. Meg­elégelte ezt az életet és amikor a szövetkezet megalakult, azzal a gondolattal lépett be, hogy javít sorsán. Telt az idő. A nagyabonyi szö­vetkezet szépen fejlődött. János bácsi is rájött arra, hogy nem cse­lekedett rosszul, amikor aláirta a belépési nyilatkozatot. Mondogatta is, hogy közös erővel mégis sokkal jobban megy a munka. Az éwégi eredménnyel is meg volt elégedve. Rózsár Jánost megszerették a szö­vetkezetben. Szorgalmas embernek ismerte mindenki. A közös munká­ból is kivette részét, éppúgy, mint a többiek, ha nem jobban. A bé­kességnek, egyetértésnek azonban egyszerre csak végeszakadt. Már nem úgy értve, hogy a szövetkezeti tagok beleuntak volna a közös gaz­dálkodásba. Sőt, még nagyobb eredmények elérésére törekedtek, csak Rózsár Jánosnak akadt nézet­eltérése Szele Zsigával, a szövet­kezet agronómusával. Az eső sűrűn szitált. A látha­tár is nagyon megrövidült azon a novemberi délutánon, amikor Ró­zsár búcsút mondott a szövetkezet­nek, s falujának. A dolog úgy tör­tént, hogy Rózsár János veje, aki a szövetkezet állatállományát ke­zelte, házat akart építeni. A ház építéséhez azonban cementre is szükség volt. Ennek az építőanyag, nak a beszerzése abban az időben még elég körülményes volt. A fa­luban az a hír járta, hogy' aki el­megy a stupavai építkezésre dol­gozni, fizetés fejében egy-két zsák cementet is kaphat. Rózsárék is úgy döntöttek, — mivel a vő nem mehet, nem hagyhatja az állato­kat — elmegy az após kéthónapi brigádra. Mindent szépen kitervel­tek. Iparkodtak, hogy a kapásnö­vényeket minél előbb betakaríthas­sák és a téli hónapok alatt meg­szerezhessék a szükséges cementet. Amikor a kapásnövények már mind fedél alatt voltak, Rózsár Já­nos bejelentette szándékát a szö­vetkezet vezetőségének. Különösen Szele Zsiga ellenezte, hogy elmen­jen a kéthónapos brigádra. Szó szót követett, s a végén összezör­rentek. Rózsár János dühösen fe­jébe nyomta a kalapját, s elrobo­gott. Útközben még mérgesen visz­szakiáltotta: „Mától kezdve nem vagyok a szövetkezet tagja". A stupavai kéthónapos brigád le­telte után újból visszatért a falu­ba. A vezetők közül többen is hív­ták vissza a szövetkezetbe. De ő makacsul kijelentette: — Nem me­gyek közétek, máshol könnyebben megélek. S hogy szavának nagyobb súlyt adjon, el is ment a felvásárló­üzembe dolgozni. Ott dolgozott egé­szen ez év tavaszáig. A mult nyáron munka után több­ször kisétált a határba. A mezőn dolgozó szövetkezeti tagokat elke­rülte, de gondolatban nagyon sok­szor volt közöttük. A szövetkezeti tagok, ha találkoztak vele az ut­cán, vagy egyebütt, mindig meg­kérdezték tőle, nem akar-e vissza­jönni közéjük. Az ilyen kérdések­nél az öreg rendszerint zavarba jött, de a végén mindig makacsui nemet mondott. Pedig már akkor sem azt mondta, amit gondolt, amit szeretett volna. A mérge, a nya­kasság erőt vett az igazság felett. Munkaközben is sokszor messze járt a gondolata. Ezerszer végig­járta a határt. Meg-megpihent az aranysárga, érett búzatáblák fe­lett. Valami húzta vissza a földek­re. Néha-néha úgy szeretett volna kaszát ragadni, hogy ő is újból be­álljon kézikaszával az arató szö­vetkezeti tagok soraiba. Máskor meg az járt az eszében, hogy mi­lyen jó volt az aratógép után a kövér kévéket szedni és keresztek­be rakni. Egy éves távollét után már úgy vonzotta a mező. a rin­gó búzatenger, a csicsergő pacsir­ták dala, hogy sokszor egészen belefájdult a szíve. De nem mehe­tett, mert ő azt mondta, hogy már többet nem akar közöttük dolgoz­ni. Titokban azonban már a szom­szédoktól is kezdett érdeklődni a szövetkezet állapota iránt. A kér­dést mindig úgy tette fel, mintha nem is érdekelné a válasz, de azért minden szót jól megfigyelt. A z év végi osztozkodás után, amikor látta, hogy milyen gazda­gon részesednek a tagok, meg is jegyezte: — Van mit a tejbe aprítaniok, az tagadhatatlan. Ezt a megjegyzést azonban csak családja körében tette. Egy nap, ahogy az utcán végigment, talál­kozott a szövetkezet elnökével. Kölcsönösen üdvözölték egymást, s elbeszélgettek. Megvitatták az egyes politikai kérdéseket, beszél­tek arról is, hogy rosszul fűtik a vonatot, csak éppen a szövetkezet­ről nem esett szó. Az elnök mint­ha készakarva tenné, nem beszélt a szövetkezetről. Végre Rózsár ér­deklődött a szövetkezet felől. — Nincs semmi bajunk — vála­szolta az elnök — jol kijöttünk, osztalékot is kaptunk. Rózsár János többet várt az el­nöktől. Azt várta, hogy most majd visszahívja őt a szövetkezetbe. Ez azonban nem akart kijönni az el­nök száján. _ , Amikor hazatért, szinte úgy érezte magát, mintha valami nehéz kő nyomná a mellét, mintha va­laki szorongatná a torkát. Lehet, hogy már vissza se fogad. 1 nának a szövetkezetibe, cikázott át az agyán a gondolat. Ezután a gondolat után érezte csak igazán, hogy mennyire vá­gyódik vissza a szövetkezetbe. Mennyire vágyódik a 100 holdas táblákra. Napról napra jobban meg­érlelődött benne a gondolat, hogy visszamegy a szövetkezetbe. A tavaszi napsugár pajzánul csiklandozta a rügyező fák koro­náit, amikor Rózsár János végle­gesen döntött. Kalapját mélyen be. húzta a szemébe, s elindult a szö­vetkezet irodája felé. Léptei nyo­mán a felázott föld málott, mint a tészta. Amikor belépett a szö­vetkezet udvarába, mielőtt még a kilincsre tette volna a kezét, vé­giggondolta, mit is mond az el­nöknek, vagy éppen az agronó­musnak, vagy azoknak, akik az irodában lesznek. — Na, mi jót hozott János bá­tya — kérdezte az elnök a belépő Rózsár Jánostól. Az elnök várakozóan nézett rá. Rózsár János arcán kényszeredett mosoly futott át, amikor az elnök szemébe nézett. Röviden csak ennyit mondott: — Szeretnék újból köztetek len­ni. — Vissza akar jönni a szövetke­zetbe — kérdezte az elnök és ar cára komolyságot erőltetett. — Szeretnék. — Hát jól van János bátya, hol­naputón lesz a tagsági gyűlés, ott m*jd dönt a tagság. Az elkövetkező két napon iz­gatottan járt-kelt Rózsár János. Sehol sem találta a helyét. Egy­mást űzték a gondolatok a fejében. Vájjon visszafogadják-e? Mi lesz, ha azt mondják, hogy menjen oda, ahol eddig volt. Ettől félt a leg­jobban, mert most már szívvel-lé­lekkel vágyott a szövetkezet után. Úgy kívánta azt a percet, hogy mint szövetkezeti tag belevághas­sa kapáját a közös földbe, mint ki­száradt föld az esőt. A tagsági gyűlés utáni napon már kora reggel bekopogott a szö­vetkezet elnökéhez. — Mit döntöttek — volt az el­ső szava. — Visszavettük — volt a válasz. Az idős ember arcán valami mo­so'yféle futott keresztül. Olyan, mint amikor az ember valami te­hertől szabadul meg. Ebben a pil­lanatban hálával gondolt tagtár­saira. Szerette volna mindegyiknek sorban megszorítani a kezét és olyasmit mondani: „Nem fogtok ti sem csalódni bennem." De megint csak nem talált szavakat. Nem tud­ta mit is mondjon az elnöknek. A ráncosképű idős embert tag­társai épp úgy szeretik és meg­becsülik most is, mint két évvel ezelőtt. Szeretik szorgalmáért, be­csületes munkájáért. Rózsár János iparkodik, kitesz magáért. A cu­korrépa egyelésből is négy ember részét vállalta magára. Becsülete­sen elvégezte a munkát Ilyen eset több is előfordult már. Nagyabonyban. Azok a fiatalok is visszatérnek, akik a szövetkezet megalakulása után az ipart vá­lasztottátar A 25 éves Patócs Béla és StefSnkovics Sándor is a szö­vetkezetben dolgozik. Ők is a ta­vaszon tértek haza. Belátták, hogy mindazt megtalálják a szövetkezet, ben is, amiért az iparban helyez­kedtek el. A szövetkezetben is biz­tosítva van gondtalan megélheté­sük. Szarka István. A csehszlovák traktorosok győztek a sárospataki és trebišovi gépállomás párosversenyének második szakaszában A Szabad Nép július 6-i száma jelenti: Kiváló eredménnyel ért véget a sárospataki és a trebišovi trakto­rosok párosversenyének második szakasza. A baráti versengés mind a magyar, mind a csehszlovák gép­állomás dolgozóit újabb teljesítmé­nyekre serkentette. A verseny első szakaszában, az őszi talajmunkák­ban és a téli gépjavításokban a sáros­patakiak szerezték meg az elsősé­get. a tavaszi talajmunkákbari és a június 15-ig terjedő növényápolá­si munkákban viszont a csehszlo­vák versenytársak bizonyultak jobb­nak: a sárospatakiak 121 százalé­kával szemben 146 százalékra tel­jesítették tervüket. J A párosverseny harmadik és egy­ben döntő szakaszát szeptember vé­gén, az aratás és cséplés befeje­zése után értékelik. A verseny során a magyar és csehszlovák traktorosok kölcsönösen felkeresték egymást, a látogatások alkalmával kicserélték a munkában szerzett gazdag tapasztalataikat, át­adták egymásnak munkamódsze­reiket, valamint legjobban bevált újításaikat is. A trebišoviak nagy örömmel fogadták a sárospatakiak két jól bevált újítását — egy kéve é 3 egy szalmagyűjtő szerkezetet — amit az idei aratásban már ők is használnak. , A magyar traktorosok viszonzá­sul egy elektromágnes-vezérlésű négyzetes vetőgép tervrajzában olyan újítást kaptak, amely nem­csak Sárospatak környékén, de or­szágosan is megoldhatja a négyze­tes vetések okozta gondot. Ezt az újítást az idén már az egész Cseh­szlovák Köztársaságban sikeresen alkalmazták. Két esetem az autóbusszal Losonctól Kékkőig hosszú az út. Autóbusszal közlekednek erre. Nem olyan utazás ez, mint vonaton, de nem ám! Leg­alább a felszállás nem olyan. Amikor a vonat befut egy állo­másra, a felszállók azt az ajtót keresik, amelynél a legkeveseb­ben tolonganak. Rendszerint meg is találják. Akkor persze nincs tolongás. De próbáljuk ezt meg Losoncon a kékkői autóbusznál. Itt csak egy ajtó van. Abban is a kalauznő kéri a jegyeket. Persze nehéz a munka a törtető, tolongó, egy­mást lökdöső utasokkal. Én is fel akarok szállni. Lá­tom vagy 10—12 ember nagy harcát az ajtónyüás torkában. Elfog a félelem: hátha nem ju­tok be. Rajta hát! A bejárat felé! — Én is kérek egy jegyet. — Én is Rárospusztára. Utánam egy fiatal ember törtet, ő is megijed, hátha áll­nia kell Kékkőig. A rossz sej­telmek arra ösztönzik, hogy könyökével a bordáimat kezdi gyömöszölni. ... Végül is benn vagyunk. Mind a tizenhármán. Megérde­meltük a kényelmet. Tyű de nagy munka volt! Most leg­alább mindnyájan ülünk, még hozzá jó kényelmesen: kétsze­mélyes ülésen egyedül. Talán azért olyan kényel­mes itt, mert jól tolakodtunk, kiharcoltuk magunknak? De­hogy! Egyszerűen azért, • mert tizenhármán ülünk az ötven­személyes autóbuszban. Hogy ez miért nem jutott eszünkbe előbb? Nem tudom. Pedig a kalauznő mondta mindjárt. * Én vagyok kérem az a ko­mor arcú, barátságtalan, senkit sem ismerő, mindénen zsörtö­lődő utas, akit annyiszor és annyi példányban látnak a bra­tislavai villamosokon, autóbu­szokon. És én kérem, ma azon kaptam rajta magamat, hogy rámosolygok a kalauznőre. Nem csoda ez. Mindjárt elmondom, hogyan történt. Kékkőn vártam a losonci autóbuszt. Azzal a szilárd el­határozí sal persze, hogy mint mindig magamba mélyedek nagy komolyan azonnal, amint várakozóból utassá válok. Már ebből kitűnik, hogy nem isme­rem a helyi viszonyokat. Körülöttem bányászok, néni­kék, különböző korú emberek beszélgetnek. Már ez szokatlan. Miért nem komorak? Valószí­nűleg erre felé barátságosabb nép lakik. Azután beszállunk. De mi ez? Hát lehet ez így kérem?! Az autóbusz belsejét megvilágító lámpák egynéme­lyike hiányzik, vászondarab van a helyén. Ilyen tervezést. Autóbuszt gyártanak, de pót­lámpát nem. Aztán így néz ez ki. Éppen zsörtölődni akarok, amikor a szomszédom, valószí­nűleg bányász megszólal: — Kár, hogy a jövő héten délutáni műszakunk van. Reg­gel jobb műsor szokott lenni. Műsor? Talán menetrend? Nem? — Kedves hallgatóim, a munkába induló dolgozóknak közvetítünk hanglemezműsort — szólalt meg fejem felett va­lami, vagy valaki. Hát ez meg micsoda? Hm... Az a vászon­darab a lámpa helyén, úgylát­szik hangszóró... Belőle meg ropogós csárdás hangzik. Mire Rárospusztáig érünk, már tudom, milyen idő lesz ma. Két faluval odébb meg „Esik eső karikára", Losonc­nál pedig „Adj egy édes csókot drága kis babám". Ott történt meg a csoda. Én, aki kérem komor arccal ta­nultam autóbuszon utazni, rá­mosolyogtam a kalauznőre. Sőt meg kell jegyeznem, hogy az úton beszélgettem Laci bácsi­val is. Nagyon kedélyes ember. De hogyan szokjam meg most újra azokat a komor embereket otthon? Vilcsek Géza t Az új technika hónapja (ms) Ez év júliusa az új tech­nika hónapja az építkezéseken. A gottwaldi ötéves terv alatt a szö­vetségi vasútvonal dolgozói szám­talan újításon dolgoztak. Ezek kö­zül több újítómódszer jól bevált. Ezek az újítások nagyban meggyor­sítják az építkezések befejezését Az építésügyi megbízotti hiva­tal az építkezések valamennyi sza­kaszán most, júliusban az új tech­nika hónapja mozgalmát indította meg. A szövetségi vasútvonalon ebben a hónapban a megbízotti hi­vatal által kidolgozott terv alapján megismertetik a dolgozókkal az építkezésben elért legújabb tech­nikai vívmányokat, valamint azo­kat az újításokat, melyeket az el­múlt években magán az építkezé­sen nyújtottak be. A szövetségi vasútvonal építke­zésein a jól szervezett munka ala­posságát bizonyítja az az ered­mény, melyet a tervteljesítésben értek el a szocialista verseny és a dolgozók kezdeményező erejének segítségével. Az új munkamódsze­reket most úgy igyekeznek érvé­nyesíteni, hogy tökéletesítik mun­kaeszközeiket. A szövetségi vasút­vonal az újítók részére tanulmány­utakat rendez, kiállításokon ismer­teti a technikai irodalmat, hogy a dolgozók közvetlenül megismerhes­sék a szocialista verseny új for­máit. Hogy az új technika meg­ismertetése teljes sikerre vezessen, az építkezés valamennyi dolgozója előadásokon vesz részt. Az akcióban az üzemi munkaiskola is részt vesz, hogy a növendékek az elméleti is­meretekkel együtt az új munka­módszereket és újításokat a gya­korlatban is alkalmazhassák. Az .építkezések színhelyén ennek a mozgalomnak népszerűsítését vég­zik most a hangszórók s erről be­szélgetnek a sajtótízperceken, erről tanácskoznak a munkavezetők és a munkások. A szövetségi vasútvonal valaimeny­nyi szakaszán ünnepélyesen nyi­tották meg az új technika hónap­ját. A munkamódszerek újítói dísz­ülésre gyűltek össze. E hónap meg­kezdése alkalmából villámhíradók jelentek meg. Az üzemi újság a hó folyamán rendszeresen közöl részletes beszámolót az elért ered­ményekről. Túlteljesítették a tervet A dolný benešovi építkezésen az elmúlt hónapban legjobban Heina elvtárs 6 tagú vakolócsoportja tűnt ki, amely a tervet 215<>/o-ra tel­jesítette. A betonozok közül Sabel elvtárs csoportja a mult hónapban 1130 négyzetméternyi mennyezetbe­tonozást végzett el. Az ácsok sem maradtak le mögöttük. Feladataikat 2280/o-ra teljesítették. Ez a telje­sítmény főként Struž elvtárs, az ácscsoport jreretője jó munkaszer ­I vezésének köszönhető. Az építke­zésen 5 tagú női csoport is dolgo­zik. A mult hónapban ez a csoport elérte a 197<Vb-os teljesítményt. A Dolný Benešovban dolgozó épí­tők kiváló teljesítményeik mellett munkájuk minőségére is nagy gon­dot fordítanak. Jó munkájuk ered­ményeként első helyre kerültek az építkezések versenyében. Girášek Eduard, Opava-.

Next

/
Oldalképek
Tartalom