Uj Szó, 1954. június (7. évfolyam, 132-158.szám)

1954-06-06 / 137. szám, vasárnap

1954". június 6. III SZO •J** 5 A KERTBEN néhány nagy, sötétlombú fa áll. Árnyékukban virágzó bokrok és sok, nagyon sok élénkszínű virág. A tengert nem látni, de morajlása olyan közelről hallik, mintha a hullámok a kertet körülfogó mohos kőfalat ostromolnák. A hatablakos dolgozószoba nem kisebb a kertnél. Falait mennyezetig érő könyvállvány futja körül. Az állvány csak egy helyen szakad meg. Ott a falon, üveg alatt egy távirat függ. Ezt a táviratot Lenin küldötte Martin Andersen Nexönek, amikor elolvasta a nagy dán írónak „Hódító Pelle" című regényét, amelyet Skandináviában — „Munkás-Bib. liának" neveznek. Andersen Nexő a táviratot 1914. augusztus 1-én kapta meg. Választ 1917. november 8-án küldött: felajánlva a Szocialista Tanácsköztársaság kormányelnökének minden tudását és erejét, ha kell — az életét. Kopenhága utcáin minden ember köszön Andersen Nexönek. 0 levett kalappal sétál és a köszönésekre hatalmas, fehérüstökü fejének egyegy biccentésével válaszol. A miniszterelnöknek sem jár több. De ha gyerekek köszönnek neki, azok szá. mára mindig van néhány barátságos szava. A várost mutatja meg nekem. Megnézzük a házat, melyben Lenin lakott néhány napig. Megnézünk egy viking-hajót, amely — állítólag — még Kolumbus előtt járt Amerikában. Megcsodáljuk a másik Andersennek, a nagy mesemondónak szobrát. Kint vagyunk a külvárosban. Itt lakott Andersen -Nexő, amikor már nem tehénpásztor volt, hanem suszter és amikor első könyveit írta. Még — ahogyan ő mondja — „gyakorló suszterlegény" volt, amikor a dán sajtó már a skandináv irodalom reménységének nevezte. Egy délelőtt váratlan vendéget kapott. — Képzeld — meséli Andersen Nexő — a király adjutánsa keresett fel, a király adjutánsához illő aranyos ruhában. Én nem egészen tiszta, kék munkáskötényben állottam előtte. A

z aranyruhás úr közölte, hogy őfelsége, Dánország királya szeretne velem megismerkedMARTIN AND Lapunk csütörtöki számában jelentettük, hogy Martin Andersen Nexő, a világhírű dán író és Sztálin-díjas békeharcos, aki e hó 26-án töltötte volna be nyolcvanötödik évét, kedd este drezdai otthonában elhunyt. Nexő a nemzetközi munkásmozgalom és a békéért folytatott harcunk egyik vezéralakja volt. Halála ezért mélységesen megrendítette az egész világ haladó emberiségét és nagy vesztesége korunk szocialista kultúrájának, melynek felvirágzásáért évtizedeken át soha nem lankadó munkahévvel annyit tett, hogy méltán nevezték a „skandináv Gorkijnak". Nexő, a szocialista realizmus egyik legragyogóbb nevű úttörője, nagyszerű regényeivel, — mint a „Hódító Pelle", a „Szürke fény", a „Vörös Morten" — az olvasók millióinak hirdette az egyszerű emberek, a munkások és parasztok világának erkölcsi erejét és az emberi szolidaritás, a harcos szocialista optimizmus érzéseit ültetni. „Kész örömmel állok őfelsége rendelkezésére" — válaszoltam én. „Reggel 8-tól délután 5-ig itt talál a műhelyben, 6-tól pedig a Bőrmun. kásák Szakszervezetében dolgozom. Itt is, ott is örömmel látom". Amint látod, én nagyon udvarias voltam őfelségéhez és az aranyruhás katonához is, de az aranyruhás úr válaszomat hallva, mégis olyan zavarba jött, hogy felelni sem tudott. Talán azért, mert körülöttem hangosan nevettek kollégáim, a suszterlegények és az egyik suszterinas — Isten tudja miért — hangosan fütyült. Nexö megmutatta a házat, ahol mint suszterlegény dolgozott. — Azóta már harminc esztendő mult el, de a házon semmi sem változott. Igaz, valamivel öregebb, mint akkor volt, — de ezt magamról is elmondhatom. 1920-BAN Lenin meghívta Andersen Nexőt Moszkvába. A szovjet nép ekkor tizennégy állam hadseregei ellen védte földjét és fiatal szabadságát. A tengereken hadihajók százai ügyeltek arra, hogy egy lélek se jusson be a szovjet földre és hogy onnét ne juthasson ki a legveszedelmesebb szovjetáru: a szabadság gondolata. Andersen Nexő mégis eleget tett a meghívásnak. Svédországból halászbárkán tette meg a

z utat a Szovjetunió északi kikötőjéig, Archangelszkig. A Nexőt szállító norvég halészbárka m mmú sikeresen áttörte a blokádot és néhány kilométerre Archangeleszktól sötét éjszaka partra tette Lenin vendégét. Hajnalban Andersen Nexőt letartóztatta — a szovjet határőrség. Lenin vendége dánul, angolul, franciaui és németül magyarázta a vörös határőröknek, hogy ő nem ellenség, hanem Lenin vendége; — a Lenin-katonák oroszul, ukránul és finnül válaszoltak. A tárgyaló felek sehogy sem értették meg egymást. Andersen Nexőt bezárták egy üres iskolaépületbe. Négy napig volt a határőrség foglya. A négy nap alatt te a lelkekbe. N»x6 ismert személyisége volt a nemzetközi kongresszusoknak és szavai mindenütt meghallgatásra találtak, ahol az emberiség jobb holnapjáért, az elnyomottak felszabadulásáért harcoltak. Ott mit a nagy békemanifesztációkon, ahol — mint írta — „dobogó emberi szívekből emelnek barikádot a reakció pokolgépe ellen" és harcolnak a sötétség, az önkény és a barbárság ellen. Nexő, a nagy harcosok nagy életét élte, akinek megadatott, hogy lássa eszményi megvalósulását, a szocializmus győzelmét a Szovjetunióban és a népi demokráciákban. Megadatott az is, hogy érezze: harcosságában előremutató életműve százezrek és milliók kincse, bátorítója és barátja lett. Az alábbi megemlékezést a nagy dán íróról és humanistáról, korunk egyik legnagyobb szélleméről Illés Béla „Találkozások" című könyvéből közöljük. azzal szórakozott, hogy megfoltozta és megtalpalta őreinek csizmáit. Négy nap után távirat jött Moszk. vából és pár órával a távirat vétele után megérkezett a repülőgép is, amelyet Lenin küldött Andersen Nexöért. Mindezt akkor mesélte el nekem Andersen Nexö, amikor Archangels2kben sétáltunk. Kirándultunk oda, ahol azt a nevezetes négy napot töltötte. Meg akartuk nézni a „fogdát", de hiába kerestük. A kis faház helyén gyönyörű, hatemeletes épület állott: az új iskola — felnőttek számára. KIRÁNDULTUNK Andersen Ne. ^ővel egy Rosztovtói nem messze lévő kolhozba. Nexönek tetszett az, hogy minden munkát géppel végez, nék, nagyon tetszettek neki a lakóházak, az iskolák, a klub, az emberek — de azután egyszerre dühbe, gurult. Ez akkor történt, amikor a tehénistállót látogattuk meg. Mi tagadás benne, a tehenek piszkosak voltak. — Na, te kutyafülű — mordult rá a tehenek őrére — nem sül le a bőr a képedről, hogy ilyen rosszul gondozod a kolhoz teheneit? A megtámadott — „tehéngondnok", egy ravaszképü kis öreg, türelmetlenül hallgatta a „kövér, külföldi burzsuj" szidalmait. Azután — hogy Nexö elhallgatott — fölényes hangon válaszolt: — Ha az úr csak egy porszemnyit ls értene a tehenekhez, akkor tudná, hogy a tehén szereti a piszkot. Több tejet ad, ha piszkos. Nem ís szólva arról, hogy ez a piszok olyan természetű, hogy nem lehet lemosni. — Mindjárt meglátjuk! — rikoltott Nexö. És már le is dobta kabátját. Sú. rolókefét és melegvizet követelt. Nekifeküdt — és a volt tehénpásztor szakértelmével, ragyogóra súrolt három tehenet. — Na látod, tehéngyilkos! — fordult a megdöbbent tehéngazdához. Megmutattam, hogyan kell dolgozni. Folytasd

1. Rövidesen visszajövök, lehet, hogy csak év múlva, de lehet, hogy már holnap és ha a teheneid nem lesznek ragyogó tiszták, akkor téged súrollak tisztára — forró vízzel és drótkefével. MIKOR a moszkvai földalatti villamost mutattam meg Andersen Nexönek, elismerő, dicsérő szava, kat vártam. Nexő egyetlen szót sem szólt. De nagy, szürke, csodaszép szeme tele volt könnyekkel. Két nappal később a moszkvai mezőgazdasági kiállítást látogattuk meg. Ábrákon láttuk, a statisztikából számíthattuk ki, milyen szegény volt az orosz föld a cári uralom idején. Azután láttuk azt a gazdag, osodálatos termést, amit a szovjet föld ad: gumit és gyapjút, teát és gyümölcsöt, húst és bort, — hófehér kenyeret... Andersen Nexönek mindehhez nem volt egyetlen szava sem. De amikor Sztálin terméskőből vert hatalmas szobra előtt állottunk, kihúzta szélesvállú termetét, úgy, hogy a hatalmas ember szinte óriásra nőtt. Pár percig a szobrot nézte, aztán behúnyta szemét és halkan beszélni kezdett: — Mindig azt tanultuk és tanítottuk, hogy minden elmúlik. Ezelőtt ez igaz volt. de ma már nem igaz. Milyen boldogító érzés tudni, hogy van valami, ami örökké fog élni. Örökké fog élni azoknak a neve, akik az első, valóban szabad országot alkották és az Eszme, ami elválaszthatatlan az ő nevüktől: a szabadság eszméje. Büszke vagyok és boldog, hogy Lenin és Sztálin katonája lehetek. A betyár regénye Ivan Olbracht: Nyikola Suhaj a betyár Az ŰT egyik, húszévelőíti, az első világháború két évtizedes fordulójára kiadott számában, egy lengyel író (ha jól emlékszem: Wittlin) regényéből jelent meg egy részlet. Egyik képe még ma is él bennem: a hucul vasúti bakter vcroszászlóval áll az őrház előtt és szájtátva bámulja a lehetetlent: vonat vonat után fut el mellette szakadatlan, katonákkal, ágyúkkal. Szegény még nem tudja, hogy a monarchia trónörökösének halálát meg kell bosszulni, hogy Berchtold gróf, a külügyminiszter, sportszenvedéllyel a háborús tétre tett és mindent elkövet, hogy hiúsága — a háború kirobbantása — kielégülést nyerjen. Szegény hucul még nem tudja, hogy a magyar mágnások féltékenyek a szerb sertésbehozatalra, tehát „vesszen, vesszen kutya Szerbia" ... nem tudja, hogy Poincaré és Izvolszkij is Berchtold tétjére tettek fel mindent. Huculunk még álmában sem sejti, hogy Princíp szarajevói golyója magyar mágnások sertéspiaci aggodalma: a monarchia becsülete az ő legszemélyesebb ügye. Annyira, hogy egy szép nap mindezen személyes ügyeiért ott kell hagynia a bakterházat, katonamundérba bújni és ordítva gyilkolni vagy meghalni. Nyikola Suhajt, a kárpát-ukrán legényt is így ragadja ki hegyei, tisztásai, Erzsikéje mellől a háború. Ez a legény azonban más fából van faragva. A hegyek, az erdők és Erzsike még a háborúnál is nagyobb erőt jelentenek: Nyikola katonaszökevény lesz. „Nem gondolkodott a szökésen, mint ahogy a farkaskölyök sem gondolkodik, ha elszakítja láncát és fejét-farkát magasra emelve rohan, ahová ösztöne hajtja". Elfogják, újra visszaszökik. A magyar csendőröket felváltják a románok, majd a csehek. Béke van, de Nyikolából most lesz igazán Nyikola Suhaj: üldözött vad, betyár, „aki megsarcolta a gazdagogokat és segítette a szegényeket". Az egész államapparátust mozgósítják ellene, de „az őserdő nem árulja el az embert. Itt akarjátok megtalálni Nyikolát? Kirepült a madár a markomból, fogjátok meg emberek. Az őserdőben csend es enyészet illatozik. És ez az illat, mely Nyikola számára mindig a biztonság érzését jelentette, még soha sem csalta meg". De emberek vagyunk és a betyárcsapda örök: szerelem és áruló cimborák. Nyikola Suhajjal is árulók végeznekvolt cimborái, akik fejszével verik agyon, hogy utána a csendőrök a két csendőrfcaratoély között fekvő holttestet a maguk győzelmi trófeájaként fényképeztessék le. A két karabély közti fekete táblán krétaval ott az elejtés dátuma, akár a vaddisznónál, vagy medvénél: Suhaj vége. 1921. 8. 16, Igy elmondva, a történet csupán érdekfeszítő rablóhistóriának látszik. És hősköltemény lett belőle, népkincs, népballada és Suhajból népi hős, bosszúálló igazság, betyár. És ennél is több: regény, mely vele és általa irodalmi kincs lett. Nyikola Suhaj, Ivan Olbracht magyarul most újból megjelent regényében érte el azt a harmadik dimenziót azt a harmadik átlényegülést, mely által a kis kárpát-ukrajnai epizód világgá tárulkozhat. Kezdetben volt a katonaszökevény, aztán lett üldözött vad mindenkeppen, kit azonban most már a nép szeretete és úrgyűlölete óvott és rejtett, hogy a végén fantáziája, nyomorúsága hősévé emelje: „Egyedül ő mert szembefordulni a nyomorúsággal. Nyikola. Nyikola, a hős! Csak neki volt igaza, a többiek mind szemérmetlenül hazudtak. És amíg nem megy utána a hegyekbe mindenki és amíg ezeket a csendőröket, jegyzőket, erdészeket és gazdagokat el nem pusztítják, addig nem lesz vége a nyomorúságnak. Menj, Nyikolaj! Üss, lőjj, gyilkolj magadért s értünk is!" Amikor a népi szenvedés kibírhatatlansága betyárt avat, akkor királyt választ: forradalmat! A népszenvedés minden vágyálmát átruházta Suhajra, mert azt vállalta, amit ők nem mertek. Suhaj olyan nép álmát váltotta egyszemélyben valóra, „mely történelme során sohasem jutott el a lázadásig, melynek sohasem adatott meg a tömegbosszú boldogsága". Nyikola Suhaj vágyálom hordozója: valóság, mely regévé izzik és szé pül. Nyikola, a kis katonaszökevény egységbe ránthat multat és jövőt: Oleksza Dovbus lesz a tegnapi betyár, az örök betyár, aki „ma is él és holnap is él. Mert Oleksza Dovbus nem ember. Oleksza Dovbus nemzet. A bosszú lángja. Az igazság elemi erejű vágya". Halála előtt Braziban elásta kováspuskáját. És ez a puska minden évben egy lehelletnyivel feljebb emelkedik és ha kint lesz az egész fegyver, akkor új Oleksza Dovbus támad". És eljött Nyikola ötgolyós mannlicherrel és azonmód legenda lett: a sebezhetetlenség új Achillesze és Siegfridje, akit a golyó nem fog, mert egy kis galyacskával úgy hesegeti el magától a csendőr golyókat, mint a méhész a rajzó méheket. Ezért kellett, a halálthozó fejsze! Suhaj meghall, de sérthetetlensége legendáját ez nem érinthette. Achilles és Siegfried emléke és nagysága sérthetetlen, örök. Olbracht Suhaj emlékét élteti, de ezt a szót, hogy „örök" nem használja, a realizmus megelégszik a „sokáig" határozóval és ezzel feltétlen igazsággá emeli Suhaj történetét, mint a pásztorok, akik kénytelenek a sebezhetetlenségi legendát, „csak golyótól védő sebezhetetlenségre leszűkíteni, hogy így meghagyhassanak egy kis rést, amelyen az emberi halandóság ördöge keresztülbujhatik". A regény utolsó mondatát idéztük, az író végszavát, az író hozzáadását, többletét, mely a döntő ponton szűkíteni mer és tud, hogy így egységben adja a lényeget: valót és legendát, ezt a csodaszínekben pompázó és csodahangokat megütő regényt, mely — hányszor fogjuk meg ismételni — mint a teljesség műfaja: hitelesség és — hitelesítés. Olbracht regénye a primitív népi igazság lengendaérlelő erejét a valóság talajára kényszeríti, de nem azért, hogy megfossza varázsától, hanem inkább, hogy ezt a varázslatot reális szabadság-tudattá fokozhassa. A betyár-regény nem mentesülhet a betyár-romantikától, de itt és most ez a romantika az igazság hőn óhajtott kisugárzása, a realizmus lírája: a tömegvágy pontos megfogalmazása: „Lelkük mélyén mindnyájan betyárok. Mert ez az egyetlen védekezési mód, amit ismernek ... És vérük minden testecskéjében benne van a mult sérelmek homályos és a mai sérelmek égető tudata 'és minden idegszálukban a szabadság vágya, Dovbus vágya, Suhaj vágya. Ezért szeretik őket". Suhaj mesévé vált, a szabadság meséjévé, „mert Nyikola az elnyomottak barátja és az urak ellensége volt és ha élne, nem lenne annyi nyomorúság a világon". , Hogy ez az élet eltűnhessen, az író hitelesen fogalmazta meg meséjét. Hitelesen: aktáival, adalékaival és legendájával együtt. Olbracht a kincskereső és kincstaláló boldogságával ásta ki felszínre valóságát, de ezt a valóságot sohse különítette el a legendától, mely nem más, mint a népi igazság, mely ime még tegnap is betyárigazsággá kényszerült, hogy így félemlítsen, boszszúljon és változtasson. Oleksza Dovbus a gazdagokat sarcolta és a szegényeket segítette. És ezzel még pedagógiai értelemben is jót cselekedett, mert „az urak és a zsidók jobbak lettek, mert féltek tőle". A legenda valósága itt e regényben a teret és időt betöltő reális feszültség eredménye: a kibírhatatlanságé, mely nem Suhajjal kezdődik és nem általa zárul le. A Suhaj regény Kárpát-Ukrajna tegnapi szegénynemzetének a kisugárzása, Azoknak a pásztoroknak az utódairól van itt szó, kik „a tatár kánok ukrajnai dúlásai elől menekültek, azoknak a rebellis jobbágyoknak az ükunokáiról, akik Jozef Potocki úr atamánjainak és alvezéreinek korbácsa és akasztófái elől menekültek ide" és akik „román bojárok, török pasák és magyar mágnások zsarnoksága ellen emelték fel öklüket, azoknak apái, testvérei és fiai, akik az osztrák császárok vágóhídjain pusztultak el, ők maguk pedig a zsidó uzsorások és az új cseh urak áldozatai". Ez a fontos: jelenti ki vallomásszerűen és mégis bírói nyomatékkal Ivan Olbracht regényében, e feledhetetlen könyvben, ahol még a természetnézés is Kárpát-Ukrajna legendaérlelő földrajzává színesül és szélesül: „Az őserdőborította földön, amelyet a természet erői úgy összegyűrtek, mint emberi kéz a tűzgyújtásra szánt papirost... a fenyőfák koronáin lomhán fölfelé kapaszkodó hajnali ködsávok hegyekbe vonuló halotti menetek, a vízmosások fölött úszó felhők pedig vicsorgó pofájú gonosz kutyák" ... Ezekben az erdőkben még Pán él: „az őserdő fülledt csendjében még él a föld Istene, aki hegyet s völgyet ölel, medvével játszik a sűrűben, enyeleg a gulyától elmaradt üszővel... erdők s nyájak ura, aki megtagad minden közösséget azzal a gőgös, fényűző Istennel, aki aranyba, selyembe öltözve az ikonosztázok tarka üvegfala mögött lakik, s azzal a mogorva aggastyánnal is, aki a zsinagógák purjocheszének. kopott függönye mögött rejtőzik". Az idézetből és a feljebb elszórt próbákból azonban még valami tűnik ki: a fordítás adekvát szépsége, Zádor András tolmácsolásának művészi ereje. Dicséret illeti a címlapot is: Lőrincz Gyula munkáját. Meleg pasztellszínek teszik levegőssé, frissé az ég és a fák suhaji kulisszáját és belőlük nő ki szervesen a természettel eggyé vált szabadságvágy: a betyár. Fáöry Zoltán