Uj Szó, 1954. június (7. évfolyam, 132-158.szám)

1954-06-22 / 151. szám, kedd

1954. Mnius 22. 9IIS3ÜO 5 Anyám kicsi madárnak nevezett, mert saépen énekeltem. Az emberek megállítottak az utcán s ha tehették, markamba nyomtak valamit. „Ne, itt egy picula te s énekelj'. A boltos is, ha anyám hozzáküldött egy s más apróságért, ki-kitett a pultra két szem cukorWt. „Nem énekelsz-e? Mer' ha ig«n, én ezt a szép cukorkát mintl neked adom." De legjobban az öregek szerettek s én is őket a legtíikabb, Mert váltottak az utcán s ha tehették, markomba nyomlak valamit. „Ne, itt egy picula te s hajtogatták: Áldott szép hangod van és téged az Isten is jókedvében teremtett". Őriztem a juhokat x ha békén voltak, hanyatvetettem magam a szép havasi földön s ami nótát tudtam, mind énekeltem egysorban. Olyankor én is elhittem magamról, hogy kicsi madár vagyok, mert se'rn cukorért, sem piculáért — én iga zából a magam gyönyörűségére énekeltem. Mikor az első nótáért kapott pénzt hazavittem és odaadtam anyám kezébe, megcsókolt s úgy örvendezett, mint egy gyermek. Mondtam neki, hogy énekeltem, azért adták, de alig figyelt rám Vette a kendőjét, nagy gyorsan magára terítette, s szaladt ki az ajtón, mintha kergetnék. Soha világéleťemben jobban meg nem értettem, hogy milyen koldusok vagyunk. Mert anyám boltba ment, nagy zacskó lisztet hozott,, s azt ettük meg vacsorára. Attól kezdve én úgy jártam az utcát, hogy hol ki lakik, s mikor ül ki a kapu elé. Nem a pénzt akartam, hanem — édesanyám örömét. Az pedig elszállt, mint a megdobált madár. Minél többször vittem a pénzt, annál messzebbre repült. Már a szemembe se nézett anyám, s úgy vette el kezemből, mintha kölcsön lenne s nem is én adnám, hanem valaki messzi idegen. Mikuláskor történt, hogy sok pénzt vittem haza* többet, mint más vasárnapon, ötöt összevéve s odatettem anyám eié az asztalra. — Né, de sok pénz édesanyám! Éppen a tüzet gyújtotta s az én szavamra felállt. Odajött az asztalhoz, de nem rám, hanem a pénzre nézett. Kezét a kötényébe törülgette, olyan szaporán pislogott, hogy gondoltam, mindjárt sírni kezd. Megszólalt s alig isinertem a hangjára: — Engem az Isten is meg foy verni, édes fiam! Nem értettem, mért mondja. Biztatni kezdtem, vegye el, szükség van rá s még jó, hogy ilyen sok, máskor a kevesebb is milyen jól fogott. Csak néztem pénzt úgy, iiogy megijedtem tőle, olyan volt az arca, mint mikor öcsém meghalt. Ha most váratlan valaki ránéz, biztos azt hinné, megint temet. Mert olyan volt, pontosan olyan. Úgy elszorult a szívem, hogy éreztem: vergpdik, s úgy dobog. Odakerültem hozzá, de közben mi utamban volt szék s veder, az inind felborult. Én csak az anyám arcát láttam. Odaértem s befogott a karjaiba. Szorított magához, mintha vinni akarnának. Csókolgatott, ahol ért, aztán leereszkedett a székre. Odahúzott az ölébe s mintha sohase akarná abbahagyni. úgy isméttelgette, szinte jajgatott belé: „Az Isten is meg fog érni, jaj, kicsi gyermekem, enni az Isten is megver." Feje:ret etúrtam a köténye ráncaiba, folyt a könnyem, mint hírtelen áradt pa'ak, szó a számon ki nem jött, pedig mondani akarta-r. amit nem éltettem: „Az én lelkem nem nyughatik s nagvon fá;i édesanyám.'-' Mikor a testvéreim hazajöttek, mi még mind'g úgy ültünk s a vacsorámat nem tudom ki ette meg, mert lefeküdtem anélkül. Nem kellett egy falat sem belőle. Azután engem csak az öregek hallottak énekelni Más idegen emberfia sohasem. De csak karácsonyig. Mert két t'.tel anyám kétségbeesése után Katicánk, az én kicsi húgom, beteg lett. Pénz semmi a háznál, apám katona s tudtuk, ha így maradunk, a kis lányka meghal. A doktornak pénz kell. az orvo"á!>hoz is, s ha nincs, a? Isten «e törődik a szci;ér.y emberrel. Korán megtanultam, hogy a SÁNTA FERENC: ICi test mactar dá Sánta Ferenc teljesen új ember, új jelentkező a népi demokratikus Magyarország irodalmában. Szabó Pál figyelt fel rá a tél vége felé egy „Új föld" ankéton. Az ankét végén felszólalt egy egészen fiatal ember, Sánta Ferenc. De adjuk át a szót Szabó Pálnak, hogyan élte át ezt ,az első találkozást a felfedező izgalmával, gyönyörűségével és megilletődöttségével. ,,Azzal vigasztaltam magam, hogy öregszem, s ennél a felszólalásnál azért szorítja el az érzékenység annyira a szívemet..; így félteni a szegénységet, mint ez az ember, mosta nában csak igen ritkán aallottam. Ilyen tisztán, világosan feladni az írónak a szegénység védelmében a kérdések tömegét: nem történt meg velem mostanában. A szegénység a Sánta szívében egyben a magyar népet is jelenti. A magyar népet, amely olyan iszonyú ideig

( élt a szegénységben, hogy Isten ellen való vétek több szegénység a számára, ha csak egy cseppnyi is"-. Kicsoda az új jelentkező? Huszonhatéves, székelyszármazású ember, volt bányász, katona, most marós. Nős, "négy fiúgyermeke van. „Sokan voltunk" című első novelláját az Irodalmi Újság közölte, a „Kicsi madár"' pedig az Új Hangban, a DISz és az írószövetség irodalmi és kritikai folyóirata májusi számában jelent meg. — „Szeretet s szenvedés... ennek a két legnagyobb emberi érzésnek végtelensége zúg által ezen az íráson". — írja Szabó Pál a novellát követő bírálatban. Amíg Sánta Ferenc első novellája, a ,,Sokan voltunk" a szenvedés és pusztulás himnusszá fokozott romantikája, a „Kicsi madár

1' a kegyetlen reális élet rajza egy gyermek szívében. Hangja annyira egyénien a Sánta (Ferenc hangja s éppen ezért minden magyar dolgozóé. Közöljük a fiatal magy ar író nemes szavakba formált Írását a szenvedésről és szegénységről, hogy a mi dolgozóink szívét is megmarkolják és égessék a kis énekes madár réfeen kipergett könnyei, s ugyanakkor gyönyörködtesse őket az írás szép sége, s ízes egyéni nyelve. De szolgáljon fiataljaink okulására is a novella, vegyék példaképül és szeressék a szeretetnek és új erkölcsnek ezt a magával ragadó, szívből fakadó vallomását. baj. egyedül sohasem jár. S most megint megtudhattam, hogy ez így igaz, mert anyám megszédült épp a beteg gyerek fejénél. A hasát kezdte fogni, tőlem vizet kért és én mindjárt, tudtam, megint ver az Isten minket, anyám gyereket vár. Katica tüzelő forróságában is mind engem hívott. Kitágult szemeivel mindenüvé engem követett. Az az egész gyermek csupán két nagy fekete szem volt. Úgy éreztem magam a házban, mintha minden fal rám akarna szakadni, hogy összenyomjon. A harmadik betegséges napon épp vasárnap volt. Én a házból kimentem és a korcsmáig meg sem álltam. Végigszaladtam az egész utcát. Csak az ajtó előtt csendesedtem meg. A lépcsőn úgy vittek fel a lábaim, mintha ólomból lennének, s nem bírnák magukat. Az ajtón úgy osontam be, mintha lopni járnék. A homlokom tüzelt, mintha én is betegágyban lennék, s ha bolondul is, de szentül éreztem, erős bizonyossággal, hogy oiyan most az én lelkem, mint anyám arca Mikulás estéjén. A sok kiabáló ember között hátrasurrantam a gazdák szobájába. Az ajtófélfánál nekivetettem hátamat a falnak s álltam, míg megszólítanak. Jaj, csak a Katica sírása menne ki az én fejemből, mert így énekelni nem tudok! A sok embert a hosszú asztalnál úgy láttam csak, mint zavaros álmot nyugtalan éjszakán. A szavukat is úgy hallottam, mint mély sötét veremből a napon járók hangját. Réce Gábor, a molnár vett észre először, a bábaasszony ura. Odahívott, s elkezdte csörgetni zsebében a sok pénzt. Megállított maga mellett és megkérdezte: — Hát bonbont akarsz-e venni? Az én torkom rögtön megtelt sírással. Tudtam, nem nézhetek az arcába, s ha azt tehettem volna, amit a szívem diktál, megfogom a szép fehér inget a mellén, s a szép piros arcába belekiáltom, hogy nekem bonbon nem kell, de az én kicsi húgom odahaza meghal s adjon pénzt orvosságra, marad neki ílég úgyis! De csak azt mondtam, amit muszáj: — Én igen, éppen azt akarnék, bonbont. Az ujjait pittyegtetni kezdte, s a szájával adta elém a nótát. Dúdolta és nekifogtam én is: Az én csizmám disznóbőr, Apám hozta .Régenbői... Belekaptak a többiek is, de meg fogták a hangjukat, hogy az enyém magasra szárnyalhasson. Az pedii repült, mert ha-totifem. Úgy szállt ki belőlem, mintha ütnék s mene külne. Ami fájdalom, az én lelkemben volt, azt mind a szárnyára vette De nem bírhatta, mert vergődött, s meg-megrebben a nagy teher alatt. Mikor új nótát akartak, aki ke/rlte, az odacsalt a feje intéséve és kezembe szorította a bonbonra valót. Ha óra lett volna a szobában, én mind azt ügyeltem volna. De nem volt s a csupasz falra akasztottam a szemeimet. Kergettem a fülemből Katica sírását, összefogott öklömben a pénzt nyomorgattam, úgy számoltam. Nedves, csúszós volt mindenik darabja, mert a homlokomról, egész testemről, s a tenyeremről is szakadt a veríték. Későre járt már, amikor Kácsa András hívott magához, akitől apám őszön földet vett ki negyedébe. Csúnya lapos homlokát az arcomhoz tolta, hegyes sárga fogai között elkezdte a maga nótáját s én fújtam neki. Fújtam, hogy majd beleszakadt a tüdőm, mert nagyott hallott s csak úgy értette. Már a vége felé tartottam, mikor az ajtó kivágódott. Odanéztem s az ő fuvaros fiát, Imrét láttam. Belépett. Ami erő a testemben volt, az mind elhagyott. Ami hangom volt, az mind a torkomba rekedt. Ami vérem csak volt, mind a fejembe szállott. Ez az ember az én nagyapámat kutyával kikergette a házából, s a lőcsöt az én sarkomra dobja, mert fátvágni voltunk náluk s nagyapám egy marék aszalt szilvát a tornácról az én zsebembe belelopott. Nem láttam csak hallottam, hogy hangosan köszön, mert a fejemet félrefordítottam. Azt is csak éreztem, hogy a közelembe ül le, mert reccsent a pad s a hideg, amit behozott, az arcomat megcsapta. Bukdácsolt a hangom és reszketett, mint a haldokló madár. Ugy fejeztem be a nótát, hogy nem tudtam, kapok-e érte valamit. Nem tudom milyen volt az arcom, de mikor Kácsa András rémnézett, szó nélkül kezembe adta a pénzt, pedig a levegőbe szokta dobni, hc.gy ugorjak érte és úgy kapjam el. Hogyan indultam az ajtó felé nem tudom. De Kácsa Imre hangját most is hallom. „Állj meg te" — Botos Jani méhész elém tette a lábát és én megálltam. Úgy néztem az ajtót, mint a menyország kapuját. Ami könny a szemembe akart folyni mind lenyeltem. A karomat megfogta és visszahúzott a padhoz. A vállamat szorítgatta, de az apjához beszélt. — Maga se tudja mit csinál, csak szórja a pénzt, mert én ezért semmit nem adtam volna. Két nagy ujjával az államat felütötte és megkérdezte: — Talán ma nem etttél aszaltszilvát és a torkod kiszáradt? Néztem a két fekete csizmáját. — De az apám pénzére reá duplázunk. Még pedig azt, hogy... — Egyik kezét felemelte a fejemen verni kezdte a taktust, úgy énekelte: A citromnak zöld a bele ... Ami pénz a kezemben volt a földre hullott, mintha jioha hang a torkomat el nem hagyta volna, úgy szakadt ki belőlem: — Én nem! Olyan csend lett, hogy a szivem dobbanását hallottam. Hallottam, mint üstöt ha kongatnak, nem repedt-e? A szemem úgy éreztem kiesik a földre, mert becsukni nem tudtam, s felnézni Kácsa Imre szemébe nem mertem. Csak azt láttam. hogy a csizmája megmozdul és roppan a padló. Odaállt mellém Csontos, nagy keze ott emelkedett az orrom előtt. Megfosta a hajamat, s arcomat beleőrülte a két. szeme tekintetébe. Olyan volt. mint mikor nagyapám kezét észrevette. A szája is úgy húzódott a féloldalra, mintha mosolyogna. Talán azt is tette. Jaj nagyapám hová lettél! Az én kezemet nem fogod többé és ez az ember a kutyáját reád hajtotta. Édes nagy apám. Jaj, drága nagyapó, az én szívem mindiárt meghasad! A testem megemelkedett és a vérem mozogni kezdett. Nagyapám keze ott volt a szemem előtt és az aszaltszilvát nyújtogatta felém: „Tedd el és az úton megeszed." A lőcsöt is a sarkomon éreztem, mintha e pillanatban vágták volna hozzám A szívem majd kiugrott a számon. A két kezemet úgy éreztem, mint két nagy kapát. Kácsa Imre harisnyája ott táncolt a szemem előtt, a sújtásra úgy csavarodott, mint az erdész korbácsa. Mintha nem is a harisnyán, de az én hátamon lenne. — Én nem! S még most is tudom, mintha tegnap történt volna, a lámpa lángja megrebbent a dróton. Kiáltottam volna, míg lélegzetem tartja, ordítottam volna, míg a szívem bírja, de Kácsa Imre két keze az én torkomat megfogta. Nem kiabált, csak suttogta a szót: — Énekelj teí A sárga inyét láttam, úgy vonogatta a száját. — Énekelj a koldus istenit az anyádnak! A fejem felemeltem. Én embernek arcóba azon az estén nem néztem. De Kácsa Imre arcára az egész pillantásomat rácsaptam. Úgy mondtam, mint valami nagy szózatot. — Én nem! Az első pofontól megtántorodtam és a másodiktól földreestem. A bocskorommal, ami pénz volt a földör., mind szerterúgtam s mintha egésv testemmel, egész életemmel nagy erős hang lennék, úgy ordítottam fel a fényes csizmák felé. — Én nem! Én nem! Ha anyám nem lép be, megölnek Csak később tudtam meg, hogy nagyobbik öcsém az ajtóban állt, s az én bajomra hazaszaladt hívni anyámat. A kendője lobogott, mikor beszaladt s megfogta a Kácsa Imre kezét. Félig az én testemre borult, úgy. védett; — Te, te istentelen, az én fiamra emelsz kezet, te! — Felállított és fejemet befogta a két tenyerébe. — Nem félsz az Istentől, te? Anyád a sírjában is megfordul. Üss engem, te, üss ... Megfogott s indult velem az ajtí felé. Már a küszöbön voltunk, a: emberek nyitották nekünk az uta

v Már az utcaajtót is meghasították mikor Kácsa András a kmmka" megfogta. Az enyémet is. az anyámét is. Ugy állt, elónkbe. minthe maga lenne az Tsten. Állj meg Anna, s az eszei tedd a helyire. Épp olyan volt, rrint a fia, csa' kezét hagyta a harisnya zsebé ben. így még rosszabb volt. Nen a torkomat, úgy éretztem, egyeme sen a lelkemet fogja. — Vagy énekel a fiad, vagy ki takarodtok az én földemről Egyez ség sok van, s ha akarom, tartón Félelmetes volt, ahogyan ott áll Még jó. hogy anyám itt va s megszabadít. Ő mindent tud. mei nagy ember, s engem szeret. »Sze ret, talán maijánál is jobban Meg húztam a szoknyáját, induljunk. E nem mozdult. Felnéztem az arcr ra. Olyan volt, mintha tűzzel éget nék a testét. Cs k a szeme ner rebbent. Nézett Kácsa András fe kete arcába, d° úgy, nrrntha ti tekintene rajta valami nagy semn ürességbe. A szíve ott vert az é fülem mellett. Állták egymást sc káig, mintha sohasem lenne vég Megmerevedtek, mint két nagy k miből embert faragtak. Aztán mint ha a plafon rászakadt volna .min' ha a csontot a testéből kiszakító: ták volna, megroskadt az én édes anyám. A teste súlyát ott érezte a vállaimon. A fejét az arcomh. hajtotta, s csendesen, hogy ali értettem elkezdte usegni. — Énekelj Ferike, énekelj. Az esész világ megfordult ve lem. Odakaptam a ruhájához, megmarkoltam a két melle fölöt Úgy szólítottam, mintha nyösz" rögnék: — Édesanyám ... Elkezdtem rá" ni mellén a ruhát: téptem mint ha szakítani akarnám meztelenr A torkom megnyílt, s orclítottai az arcába. — Édesanyám... éde: anyám! Két csukott szeméből folyni kte:dett az anyám könnye. Fejeim odahúzta magához. Letérdelt, s ke zeivel a hajamat kezdte símogatn — Énekelj Ferike, én kicsi mr daram énekelj..

: Kifordított az emberek felé, már majdnem kiabált ő is. — Én édes kicsi madaram, énr kelj. Énekelj, mert ezek nem err berek ... két kezét levette rólas a hasára szorította — lásd én i hogy vagyok, s az Isten semm se ad. Énekelj, kicsi madaram, éne kelj! Eredt a szemembó'l a könn Éreztem, az én szép erőm mess: száll. Úgy néztem anyámra, mintl mindketten meghalnánk... ő derekamat átfogta s beszélt. — Lásd, én is énekelek: Nyitott szájába a könnye mir beleereszkedett s kicsi vékor hangon elkezdte a nótát. S én ve énekeltem: A citromnak zöld a bele, Szeretőmnek János a neve, Keserű a citrom mafeja. Édes a szeretőm csókja. Nem hiszem, hogy valaki ís me< értette, amit mi énekelünk, pad minden szavát kimondtam én i Valami megvillant a szemem előt Kácsa András pipára nyújtott, karomat anyám kezéből kiszakí tottam s a fejemmel nekirontó

1 tam. De nem értem el hozzá. Eg csizmasarok az arcom elé ugro* s én beleszaladtam. Odaestem Ká csa András fiának a lábai elé, amit utoljára éreztem, az pirc vérem melege volt az arcomon.