Uj Szó, 1954. június (7. évfolyam, 132-158.szám)

1954-06-20 / 150. szám, vasárnap

4 u i si® 1954. június 20. Meides-France kijelölt francia miniszterelnök progranmbeszéde A kommunista képviselőcsoport támogatja Mendes-France beiktatását Á francia nemzetgyűlés zsúfolásig megtelt üléstermében feszült figyelem közepette mondotta el csütörtökön délután Mendes-France kijelölt miniszterelnök programmbeszédét. Laniel, a lemondott miniszterelnök nem.volt jelen az ülésen. , Mendes-France mindenekelőtt az indokínai kérdéssel foglalkozott. Rámutatott arra, hogy az indokínai háború évek óta elviselhetetlen terheket ró Franciaországra. Ma pedig egy újabb félelmetes fenyegetés is támadt: ha nem rendezik — és még hozzá nagyon gyorsan — az indokínai koníiiktust. szembe kell nézni a nemzetközi összeütközés, sőt talán az atomháború kockázatával. Genfben tárgyalást kezdtünk szövetségeseinkkel és a társáliamokkal. Az a kormány, amelyet majd megalakítok — ha önök úgy döntenek — folytatni fogja a tárgyalást, állandó békeakarattól fűtve, de ugyanakkor azzal az elhatározással is, hogy — érdekeink megoltalmazása és tisztességes eredmény elérése érdekében — éreztesse mindazoknak az ütőkártyáknak súlyát, amelyekkel Franciaország még mindig rendelkezik. Mendes-France ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy kormánya kötelességének fogja tekinteni az expedíciós hadtest biztonságának megóvását és erejének fenntartását. Mendes-France jónak látta célozni arra is, hogy nem kéri a kommunista képviselők támogatását. Mendes-France ezután hangsúlyozta, hogy hosszasan tanulmányozta a helyzetre vonatkozó adatokat és okmányokat, tanácskozott katonai és diplomáciai szakértőkkel és arra a meggyőződésre jutott, hogy az indokínai konfliktus békés rendezése lehetséges. Arra van most szükség tehát — folytatta — hogy gyorsan jöjjön létre a „tüzet szüntess!" Az a kormány, amelyet meg fogok alakítani, négy hetet szab maga elé és ellenfeleink elé ennek eléréséhez. Ma június 17e van, még július 20. előtt megjelenek majd önök előtt és számot fogok adni önöknek az elért eredményekről. Ha semmiféle kielégítő megoldásra nem lehetett jutni eddig az időpontig, önök felszabadulnak majd a bennünket összekötő szerződés alól és kormányom átnyújtja lemondását a köztársaság elnökének. Magától értetődik, hogy a közbeeső időben, vagyis már holnaptól kezdve megteszünk minden szükséges katonai intézkedést mind azért, hogy szembenézzünk a pil lantanyi helyzettel, mind pedig azért, hogy a kormányomat követő kormány képes legyen folytatni a harcot, ha — sajnos — meg kell azt tennie. . Mendes-France kijelentette, hogy célja a béke. — Nemzetközi téren Franciaország a legteljesebb vüágossággal a békét fogja keresni — mondotta. A kijelölt miniszterelnök ezután ismertette kormánya céljait egyéb területeken. Ami a gazdasági helyzetet illeti, megigérte, hogy kormánya július 20-án gazdaságfejlesztési programmot terjeszt majd a nemzetgyűlés elé az ország gazdasági függetlenségének és az életviszonyok megjavításának biztosítása érdekében. Az „európai védelmi közösséggel" kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a jelenlegi kétséges helyzet károsan hat ki az Atlanti Szövetségre, éppen ezért véget kell vetni ennek a kértéi telműségnek. Ügy véli, hogy közeledést lehetne létrehozni az „európai védelmi közösség" hívei és ellenfelei között. Az északafrikai problémáról szólva Mendes-France annak szükségességét hangoztatta, hogy ÉszakAfrika ne váljék tűzfészekké s hangsúlyozta, hogy meg kell valósítani a megígért reformokat. Mendes-France végül arra szólította fel a képviselőket szavazzák meg miniszterelnöki beiktatását, ha úgy érzik, hogy „hasznos szolgálatot tehet."'. Mendes-France programmbeszé dének elhangzása után hosszabb szünetet tartottak: ezalatt az egyes parlamenti csoportok tanácskozásra ültek össze. A parlament folyosóin elterjedt hírek szerint a tanácskozások során a kommunista képviselői csoport úgy határozott, hogy MendesFrance mellett szavaz, a radikális képviselők — két képviselő kivételével — szintén a beiktatás megszavazása mellett döntöttek. A „függetlenek^ viszont, a hírek szerint bizalmatlanak Mendes-Franceszal szemben, bár hat „független" képviselő állítólag kész arra, hogy mellette szavazzon. Ami a- szocialistákat illeti, álláspontjuk így jellemezhető: ,,Hallgatni és várni." Az URAS-csoport (amely különben néhány nappal ezelőtt, a ,,köztársasági szocialisták csoportja" névre keresztelte át magát) az értesülések szerint többr-égében Mendes-France felé hajliK, míg az MRP tanácskozásán, a hírek szerint elhatározták, hogy több ..zavaró kérdést" tesznek fel a kijelölt miniszterelnöknek. A tanácskozáson az MRP vezetői állítólag azzal fenyegették meg a csoport képviselőtagjait, hogy erélyes fegyelmi intézkedéseket hoznak minden olyan MRP-képviselő ellen, aki netán nem tartaná be a szavazási fegyelmet. A szünet után megkezdődtek a hozzászólások. De Benouville („köztársasági szocialisták csoportja") kijelentette, hogy nem csoportja nevében, hanem kizárólag saját nevében szól és azt a véleményét fejezte ki, hogy Indokínában „a döntést csak a fegyverek hozhatják meg". A gaulleista képviselőnek e kijelentését a nemzetgyűlés fagyos csenddel fogadta. Henault (ARS) csodálkozását fejezte ki azon, hogy a miniszterelnök miért éppen négyhetes határidőt szab az indokínai fegyverI szünet eléréséhez és ezt a kérdést intézte hozzá: „Mondja meg, miért biztos ön abban, hogy sikert tud majd elérni Genfben?'* Francois Billoux, a kommunista képviselői csoport nevében feszült figyelem közepette emelkedett szólásra és a következőket mondotta: — Kijelölt miniszterelnök úr! A kommunista csoport a legnagyobb figyelemmel hallgatta az ön programmnyilatkozatát. E programmnyilatkozatot egy mondatban lehetne összefoglalni, • melyet ön különben ki is mondott: célom a béke. Ön kijelentette, azt a feladatot tűzi ki maga elé, hogy négy héten belül megvalósítja a „tüzet szüntess"-t Indokínában. A kommunista csoport e határozod kijelentést tartja szem előtt akkor, amikor dönt arról, hogyan szavazzon a beiktatás kérdésében. A Francia Kommunista Párt feltétlenül meg van győződve arról, a népnek és az országnak létérdeke az, hogy elősegítsenek egy új politikát, egy új kormánnyal és hogy ez azonnal lehetséges is. Francois Billoux emlékeztetett ezután Maurice Thorgznek a XIII. kongresszuson mondott beszédére, amelyben kijelentette, hogy a Francia Kommunista Párt támogatni fog minden olyan politikát* amely nemzeti szükségességnek tartja a bonni és párizsi egyezmények ratifikálásának' visszautasítását, az indokínai fegyverszünet megvalósítását, az európai kollektív biztonság megszervezését, a nagyhatalmak közötti vitás kérdések tárgyalások útján való rendezését, a munkásosztály gazdasági követeléseinek kielégítését és a demokratikus szabadságjogok hathatós védelmét. A szónok ezután így folytatta: — Úgy véljük, hogy az indokinai ellenségeskedések beszüntetése egyaránt megfelel a munkásosztály, a nép és a nemzet érdekeinek és a világbéke érdekeinek is. Lépést jelentene előre egy új politika útján. Igaz, hogy a legnagyobb fenntartásokkal kell élni a legtöbb egyéb kérdésben, melyet ön programmnyilatkozatában taglalt. így gazdasági és társadalmi téren nagyon homályosan nyilatkozott a munkások és a dolgozó tömegek jogos követeléseinek kielégítését illetően. — Ügy véljýk továbbá, — folytatta Francois Billoux — hogy az európai védelmi közösség halálos veszély a béke és Franciaország biztonsága számára. Csupán kerek elutasításról lehet szó, nem pedig bármilyen új formában való alkalmazásáról. Ez az elutasítás a feltétele a kollektív biztonság európai politikája és a német kérdés békés rendezése megvalósításának. Lehetetlen tervbevenni a tuniszi, marokkói, algíri probléma igazi megoldását anélkül, hogy ki ne elégítenénk e népek követeléseit. — De ön azt mondotta, hogy az elkövetkezendő négy hét során egy szent feladat vár teljesítésre: az indokínai béke helyreállítása. Ezt a békét mi nem szüntünk meg követelni, ennek az igazságtalan háborúnak megkezdése óta. Biztosak vagyunk abban, hogy világosan látó, a munkásosztály, a nép és Franciaország ügyét szivén viselő hazafiak módjára cselekedtünk. Akciónk hatalmas mértékben hozzájárul ahhoz a tényhez, hogy ma — az ön személyétíen — egy kijelölt miniszterelnök mondotta, a legsürgősebb feladat az indokínai béke, mivel ez a nép akarata. Az ön beiktatásának megszavazásával megadjuk önnek az eszközöket arra, hogy megteremtse a békét Indokínában. Megadjuk mi önnek így azt a lehetőséget, hogy holnap tettekre váltsa szavait. Ha létrejön a béke Indokínában, Franciaország és a francia nép csak nyerhet ezzel. Nagykövetséggé alakítják át Izrael moszkvai követségét és a Szovjetunió telavivi követségét Tárgyalások folytak Izrael állam külügyminisztériuma és a Szovjetunió telavivi követsége között. E tárgyalások eredményeként piegállapodás jött létre arra nézve, hogy Izrael állam moszkvai követségét, illetve a Szovjetunió telavivi követségét nagykövetséggé alakítják át. A Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége Alekszandr Nyikityics Abromovot a Szovjetunió rendkívüli és meghatalmazott nagykövetévé nevezte ki Izraelbe. A Biztonsági Tanács folytatta a thaiföldi javaslat vitáját A Biztonsági Tanács június 16i ülésén a thaiföldi küldött támogatta Dulles amerikai külügyminiszter álláspontját. Dulles — mint ismeretes — azt a nézetét juttatta kifejezésre, hogy küldjenek ENSzbizottságot az indokínai helyzet megfigyelésére. A thaiföldi küldött a Biztonsági Tanácsban határozati javaslatot terjesztett elő egy ilyen bizottság kiküldésére. Az Egyesült Államok, Anglia, Törökország, Új-Zéland képviselői és a Kuomintang-küldött a thaiföldi határozati javaslat mellett foglaltak állást. A javaslatnak az a célja, hogy az ENSz nevével elleplezze az Egyesült Államok beavatkozását Indokína ügyeibe. A nyugati hatalmak képviselői különértekezletet tartottak Genfben Bidault francia ügyvezető külügyminiszter, Eden angol külügyminiszter és Bedell-Smith amerikai külügyminiszterhelyettes szerdá n a késő esti órákban bizalmas megbeszélést tartottak Eden genfi szállásán. Kiszivárgott hírek szerint Bidault a francia körök elégedetlenségét tolmácsolta azzal kapcsolatban, hogy az amerikaiak és az angolok Churchill és Eden tervbevett washingtoni látogatása során az indokinai kérdésben leginkább érdekelt nyugati állam, Franciaország nélkül akarnak tárgyalni a délkeletázsiai helyzetről. lések pénzben kifejezett összege az 1953 januári 73 milliárd dollárról 1954 januárjában 53 milliárd dollárra csökkent, azaz 27 százalékkal esett. Ez a tény megcáfolja azt a reklámot, hogy a folyó évre az 1953 évinél csak 4 százalékkal kevesebb tőkebefektetést irányoztak elő. Az csak az érem egyik oldala, hogy a megrendelések az egész éven át folyvást csökkennek, az érem másik oldala az, hogy a csökkenés üteme hónapról hónapra fokozódik. Feltehetjük az amerikai burzsoá közgazdászoknak az alábbi elemi kérdést: — Ha a válllakozók hónapról hónapra kevesebb termelőeszközre adnak megrendelést, a munkások, alkalmazottak és a farmerek pedig jövedelmük csökkenése miatt egyre kevesebb fogyasztási eszközt tudnak vásárolni, hogyan érhet véget a válság a közeljövőben, és hogyan „fordulhat jobbra minden?" A gazdasági válság természetsze ileg kifejezésre jut az Egyesűit Államok belpolitika; helyzetében és a washingtoni vezető körök külpolitikai irányvonalában is. A sajtóban napvilágot látott adatok még korántsem elégségesek ahhoz, hogy megrajzolhassuk az amerikai gazdasági válság politikai következményeinek többé-kevésbbé teljes képét. Bizonyos irányzatok azonban mindamellett máris kirajzolódnak. Belpolitikai téren a válság egyrészt azt a í

; rekvést váltja ki a vezető ronopoliumokból, hogy még jobbrn fokozzák a reakciós elnyomást mindennemű ellenállással szemben, amely népellenes terveiknek útját állja, másrészt fokozza a tömegek tiltakozását a vezető körök e politikája ellen. Elkerülhetetlenül erősödik a néptömegek ellenállása Washington politikájával szemben, amelyet egyedül a monopoltőke érdekei diktálnak. Ehhez hozzájárul, hogy a kormány mindjobban diszkreditálja magát: a dolgozók meggyőződnek róla, hogy egyes-egyedül a nagy üzletemberek érdekeivel törődik. Eisenhowér elírok, mint tudjuk, kijelentette, hogy amennyiben márciusban nem változik a helyzet a munkaerőpiacon, a kormány „erélyes intézkedéseket" tesz. Márciusban a konjunktúra mit sem változott. Igaz, hogy a hivatalos adatok szerint a munkanélküliek száma csak 54 ezerrel emelkedett. A sokéves tapasztalat szerint azonban minden márciusban 55 százalékkal, azaz többszázezerrel szokott csökkenni a munkanélküliek száma, tekintettel a meginduló mezőgazdasági és építőmunkákra. Az a körülmény, hogy a munkanélküliség nem enyhül, biztos jele a gazdasági helyzet további rosszabbodásának. Mégis az elnök, amikor március végén a sajtóértekezleten megkérdezték tőle, mit akar tenni a kormány a válság további elmélyülése ellen, azt válaszolta, hogy a Fehér Házban nap-nap után értekeznek és tanácskoznak ebben a kérdésben, egyébként még semmi olyasmi nem történt, ami a rendkívüli hely zet kívánta programm megvalósítását tenné szükségessé. Természetesen felesleges bizonyítani, hogy semmiféle kormányinl tézkedéssel nem lehet megváltoztatni a válság folyamatát, amelyet a kapitalizmus objektív törvényei határoznak meg. Az amerikai dolgozók szemében azonban a kormány teljes tétlensége a hangzatos ígéretek után ékesszóló bizonyítéka annak, hogy a washingtoni hatóságok mit sem törődnek az egyszerű emberek érdekeivel. Ennélfogva méginkább hitelét veszti a vezető köztársasági párt, s a küszöbönálló őszi kongresszusi választások előtt helyzete nehezebbé válik. A köztársaságpártiak húsz évi szünet után mindössze másfél évvel ezelőtt jutottak ismét hatalomra. És most újra az a veszély fenyegeti őket, hogy vereséget szenvednek a kongresszusi választásokon. Nem tudják, milyen programmal lépjenek csalódott, és a válságtól rettegő választóik elé. Az is egyik oka a köztársasági párt nehéz helyzetének, hogy McCarthy kihívóan viselkedik e párt vezetőivel szemben. A köztársaságpárti Boss-ok pedig nem tudják megleckéztetni McCarthyt, mert nekik nincs semmiféle választási plattformjuk a féktelen kommunistaellenes hisztériára teszik fel a tételt. Az Egyesült Államok dolgozó tömegeinek létérdeke szempontjából magától értetődően nincs nagy jelentősége, vájjon köztársaságpárti vagy demokrata többség lesz-e a kongresszusban. E pártok bossainak és politikusainak azonban nem mindegy, hogy mi lesz a választások kimenetele. Az amerikai politikai élet megfigyelői, akárhogy is, de nem tagadhatják, hogy a küszöbön- i álló választások felszínre fogják hozni a lakosság erősödő elégedetlenségét a vezető körök politikája miatt. Külpolitikai téren a kifejlődő válság hatása nem kevésbbé bonyolult és ellentmondásos. Mig egyfelől az Egyesült Államok befolyásos agresszív körei a válság csapásai alatt kétségkívül hajlamosak fejest ugrani külpolitikai kalandokba, másfelől az ország gazdasági helyzetének rosszabbodása elkerülhetetlenül arra vezet, hogy erősödik a tömegek ellenállása a legelvetemültebb imperialisták agreszszív terveivel szemben. Az utóbbi idők tényei azt mutatják, hogy a hatalmas monopoltőkés csoportok, s a kormányban és a kongresszusban lévő képviselőik új háború kirobbantásában keresik a kiutat a válságból. Ebből következik a Knowland, Nixon és a hozzájuk hasonlók beszédeiben kifejezésre jutó agresszív politika. Ebből következik Dulles politikai vonala is, amely alá akarja ásni a nemzetközi feszültség további enyhítésének minden lehetőségét. Ám ez az irányzat mjnd

/ népszerűtlenebb az országban, s az amerikai lakosság legszélesebb tömegeinek egyre elutasitóbb megtartását váltja ki, nemcsak a munkások, hanem a farmerek, a kiskereskedők és az alkalmazottak körében is, akik csökkenő keresetükből egyre több adót kénytelenek fizetni, mind ezt mondják: „Mi közünk Indokinához vagy Taivanhoz? Miért kell magas adókat fizetni más országok felfegyverzése érdekében? Minek nekünk új háború? Miért kell fiainknak elvérezniük a világ másik végén, miért nekünk kell megfizetni a háborús költségeket? A válság hatására a széles tömegek ellenállása fokozó* dik Amerikában a háborús tervekkel- és kalandokkal szemben. A lakosság széles tömegei egyre erösebben áhítják a tartós békét, mind ellenségesebben fogadják a háborús készülődést. Az amerikai válság kétségkívül egyike a Washington külpolitikai helyzetét gyengítő tényezőknek. Az Amerikai Egyesült Államok partnereinek kilátásuk van arra, hogy ez a válság a legsúlyosabb gazdasági következményekkel jár majd rájuk nézve. Ez az egyik (ha nem is a legfőbb) oka annak a diplomáciai kudarcnak, amelyet Dulles elszenvedett, amikor kísérletet tett, hogy Angliával és Franciaországgal együtt „ultimátumot" küldjön Kínának és kicsikarja az indokinai háború „nemzetközivétételét" és a délkeletázsiai katonai szövetség haladéktalan létrehozására irányuló tervek gyors megvalósítását. Anglia, amelyet egyelőre még nem sodort magával a"* gazdasági válság, biztosabb talajon érzi magát „idősebb partnerével" szemben s hajlamosabb most az önálló politikára. A válság az Egyesült Államokban tehát elősegíti az amerikai imperializmus nemzetközi pozícióinak további gyengülését. i (Megjelent a „Novoje Vremja" 1954. évi 23. számában.)