Uj Szó, 1953. december (6. évfolyam, 290-315.szám)

1953-12-02 / 291. szám, szerda

4 U J SZÖ 1953. december 2. Petrőci Bálint. I ' í Ili I I i • LAjra dalol a hegyek fia Hogyan biztosíthatjuk népünk anyagi és kulturális színvonalának szüntelen emelkedését (Folytatás a 3 oldalról.) hogy megteremtsük az árleszállítások előfeltételeit. Ezt a célt szolgálják azok az intézkedések, ame. lyek biztosítják kulturális életfeltételeik megjavítását. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy életünk és munkánk környezetének megjavítása hozzájárul ahhoz, hogy fokozzuk a munkás kezdeményezését, érdeklődését. Ez is egyik eszköze annak a nagy folyamatnak amellyel megváltoztatjuk a dolgozók viszonyát a szocialista tulajdonhoz. íme, néhány probléma, amelyek szorosan összefüggnek azzal a kérdéssel, hogyan biztosítsuk a dolgozók életszínvonalának gyorsabb ütemü emelkedését. • Az életszínvonal emelésének különféle előfeltételeit biztosító alapvető feladatok és egyes konkrét részfeladatok teljesítése további előfeltételeket kíván meg. Elsősorban magasabb színvonalra kell emelnünk egész gazdasági gépezetünk munkáját. Az előttünk álló feladatok színvonalára kell emelnünk a vezetés minőségét és operatív képességét. a tervezés, az anyagellátás és a fogyasztás megszervezését stb. Ez a párt egyik legsajátabb feladata. Az életszínvonal emelésének biz. tosítására, azaz nemzeti jövedelem gyarapítására átgondolt intézkedések egész rendszerére van szükség. Biztosításukról a népgazdasági terv gondoskodik. Ezeknek az intézkedé. seknek a végrehajtása a dolgozók legszélesebb tömegeitől függ, attól, hogy kifejlesszük a tömegek kezdeményezését. Az új, egyre növekvő feladatok nagy követelményeket támasztanak a politikai és gazdasági gépezettel szemben. Tudjuk, hogy a szocializmus tudomány, ezért érthető, hogy mindaz, ami a szocializmus sajátosságai közé tartozik, a nyilvántartástól kezdve a tervezésen, az anyagellátás megszervezésén keresztül egészen a termelésig és a kereskedelemig, mindez a tények gazdag ismeretét követeli meg. A tények ismerete nélkül nem irányít, hatunk, nem vezethetünk egyetlen szocialista vállalatot sem. A párt. nak ezért az a feladata, hogy emelje a gazdasági apparátus dolgozóinak színvonalát, mégpedig nemcsak politikai, hanem szaktudás szempontjából is. Mint már mondtuk, a szaktudás nem elég, a szaktudás politikai öntudat nélkül vakon tapoga. tódzik; a politikai öntudatot is azonban szüntelenül mély szakismerettel kell kiegészíteni. Gyakran ennek a fordítottját tesszük. Nem törődünk a gazdasági apparátus ká. dereinek rendszeres nevelésével, szakképzettségük elmélyítésével, sőt igen gyakran rövidlátó módon lealacsonyítjuk ezeket a kádereket. Gyakran ugyanjs igen szerencsétlen módon azt mondják, hogy mun. kájuk nem produktív. Végeredményben mindenki tudja, hogy a tényleges értékeket a bányászat, a fel. dolgozó ipar, az építészet, a mező. gazdaság, a közlekedés stb. hozza létre. De gazdasági gépezetünk — é.' az állami apparátusunkra is vo. natkozik, társadalmilag szükséges feladatokat teljesít Hisz gazdasági dolgozóink irányító munkája nélkül, tervezők, statisztikusok, könyvelők nélkül a nemzeti bizottságok, a közbiztonsági szervek, stb. munkája nélkül megakadna a társadalmi termelés folyamata. Ha ennek az apparátusnak valóban jól dolgozóit munkájukban lelkesíteni akarjuk, akkor meg kell győznünk őket munkájuk alkotó jellegéről, amely abban áll, hogy rendszeres szakadatlan kapcsolatban állnak a dolgozók szé. les tömegeivel, általánosítják tapasztalataikat, továbbítják és terjesztik ezeket a tapasztalatokat. Arról van szó, hogy ez az apparátus munkájában egyre több közösséget érezzen a közvetlen termeléssel, vagyis munkáját valóban bolsevik módra végezze. Ez azt jelenti, hogy alkalmazza a bírá. latot és önbírálatot, hogy engesz. telhetetlen legyen minden hibával szemben, felismerje mindazt, ami új és harcoljon érte. Legyen egyenesen megszállva az újítás vágyától. Gyűlöljön mindent, ami befejezetlen, megoldatlan és végezzen el minden munkát, minden feladatot. Ezek a valóban bolsevik munkastílus jellemző vonásai. Nekünk a pártnak ilyen apparátus megteremtésére kell törekednünk, ha valóban szilárdan, tartósan, szün. telenül biztosítani akarjuk a dol. gozók életszínvonalának emelkedését. • A pártnak a feladatok ezen ősz. szességét helyes politikai tömeg, munkával kell biztosítania. Miről van szó az életszínvonal emelésénél? Arról, hogy alkalmazzuk a szocia. lizmus gazdasági alaptörvényét. A legbiztosabb, legbeváltabb eszközről van SZÓ. amellyel végeredményben elmélyítjük és megszilárdítjuk a dolgozók legszélesebb rétegeinek bizal. mát. Először mindennapi életük kérdéseiben és fokozatosan a szocializmus építéséhez elfoglalt egész állás, foglalásukban. Arról van szó, hogy szemléltetően leleplezzük és meg. cáfoljuk a reakció hazugságait és rá. galmait. A politikai töniegmunkának az a feladata, hogy megmagyarázza a párt és a kormány valamennyi intézkedését, mégpedig sokkal merészebben, sokkal rendszeresebben, mint eddig tette. Szakítani kell azokkal a módszerekkel, amelyek a propaganda vagy agitáció ideiglenes felélénkülését hozzák ugyan magukkal, de aztán a munka megszakítására vezetnek. Egyszóval a feladat abban áll, hogy megmagyarázzuk a párt és a kormány minden intézkedését, tisztázzunk minden homályos kérdést és ügyesen megszervezzük a kampányokat. Ez azt jelenti, hogy olyan politikai munkát folytassunk a tömegek között, hogy az egész nyilvánosság a kormány intézkedései szerint éljen. Az eredmény, amelyet egyben a politikai tömegmunka hatásmérőjének tekintünk, az lesz, hogy a dolgozók fokozott mértékben támogatják, fokozott erőfeszítések. ke.

1 segítik' elő a szocializmus építését. És éppen ezzel teremtjük meg a kulturális és életszínvonal még gyorsabb emelkedésének szilárd és jobb előfeltételeit, aminek következménye ismét a dolgozók újabb kezdeményezéseiben nyilvánul meg Ná. lünk is érvényes az, amit Sztálin elvtárs mondott 1935-ben a sztahanovisták konferenciáján: „A sztahanov mozgalom alapjául mindenekelőtt a munkások anyagi helyzetének gyökeres megjavulása szolgál. Az élet, elvtársak, megjavult. Az élet vidámabb lett. Már pedig, ha az ember vidáman él, ak. kor szaporán megy a munka. Innen származnak a teljesítmény magas normái, innen a munka hősei és hős. női. A sztahanov mozgalom gyökere mindenekelőtt ebben -van. Ha nálunk volna válság, ha nálunk volna munkanélküliség, a munkásosztálynak ez a korbácsa, ha rossz, csúnya, szomorú volna nálunk az élet, akkor semmiféle sztahanov mozgalmunk nem volna. A mi pro. letárforradalmunk az egyetlen forradalom a világon, amely nemcsak politikai eredményeket mutathat fel a nép előtt, hanem anyagi eredmé. nyeket is." Ebből az következik, hogy soha. sem becsülhetjük le az életszínvonal emelésének feladatát. Ebből azon. ban az a feladat is következik,- hogy az életszínvonal minden emelkedését a termelés, a kulturális és politikai élet újabb fejlesztésére használjuk fel. Naponta összehasonlíthatjuk viszonyainkat a kapitalista államok viszonyaival. Ott "álság, munkanélküliség pusztít, kiéleződnek az ellen, tétek. Ebben a helyzetben egyre hathatósabban érvényesül majd a Szovjetunió és a népi demokratikus országok példája, amelyek megnye. rik, magukhoz vonják a nyugati kapitalista országok dolgozóinak száz. ezres és milliós tömegeit is. Vég. eredményben ez is hozzátartozik az életszínvonal emelésére irányuló tö. rek vésünk nagy, mélységes értelméhez. Ezzel nagy mértékben hoz. zájárulunk a világbéke megszilárdí: tásáért folytatott harchoz. Azt mondják róla, érzően ú't és szavai fénylettek, mint a kert virágai, amikor kelyhükböl a har matoseppet felszárítja a nap. He gényeiben egymás fölé tornyosí totta a fejezeteket, mint ahogy a hegyoldalra felkúsznak a parcellák, amelyek madártávlatból éke sek, akár a gondos, ügyes kézzel szőtt népi szőttes. János dalolva írt a hegyi lakók életéről. Szavaj zsongtak és pöröltek. mint az erdőkben kavargó szél és néha szelíden csörgedeztek, mint a csermely. A szép szavakat azonban mély szomorúság burkol ta. Olyan volt ez, mint amikor alkonyatkor a sángás vörös fénnyel teleibatódott szűkös völgyet félrevert, tüzet jelző harang zúgása riasztja fel, és utána süketen üli meg a néma csend. Az író müveibe, mint a fia után búslakodó anya fojtott zokogása, sürítődött bele a hegyek ölében nyomorgó emberek keserves élete. így írt valamikor, régen. Ezeket az írásait szeretik most is, mert igazat mondanak .. De János most nem ír, hallgat. Ha ismerősei érdeklődnek tőle, miért nem hegyezi ceruzáját, miért nem tölti meg tintával tollát, le gyint egyet. És azt beszélik róla, hogy nagy barátságot kötött a bo ros pohárral Vitatkoztak vele ele get az írószövetségben és & szerkesztőségek is egyre zaklatták: — írj nekünk! Írj valami újat! Nem használt se kérés, se szidás. Mindez csak felizgatta és újabb ürügyül szolgált, hogy éjtszakákat virrasszon át a vörösbor mellett. Törte fejét, mi újat írhatna? Ebbe a gondjába lassan belederesedett a haja. Mi újat is írjon, amikor azt sem tudja, mi történik a város határába.n Könnyen megtudhatná ugyan, mert a városkörnyéki fal vak életéről is egyre több újat ír nak az újságok. De János ezt nem bírja megtenni. Eddig is csak azt írta meg, azt öntötte zsongó, szin gazdag szavakba, amit szülőfalujában élt át, tapasztalt. Most azon ban. amikor évek óta nem hagyta •el a várost, amikor oly félve moz dul ki a füstös kávéházakból, mi Yijat is mondhatnak az embereknek ? Belebetegedne, ha utaznia kellene Legalább is így érezte Já nos. az iró. aki írásaiban már fel emésztette a mult emlékeit. Barátai azonban reménykedtek. Nem hagyták nyugodtan. Néha együtt kocintgattak és nem mű lőtt el egy alkalom sem. hogy a szemére nem vetették volna hallgatását. János, ez a sovány, ma gas ember, ilyenkor mindig az asz talra borult és kék szeme könybe lábadt. — Én már halott vagyok. Ez az élet már nem tud feltámasztani. Fiataloknak való az írás, az iz gágáknak, akik mint a madarak röpdösnek az egyik helyről a másikra ... így beszélt? a szárnyaszegett sas. — Ne keseregj. — vigasztalták barátai. — Látod, a könyveidet újra kiadják, nem feledkeztek meg rólad! — A halottaknál is így tesznek . . . És szégyen ide, szégyen oda. az ötvenéves János könnyet törölt le az arcáról. Lecsüggesztette fejét és egy régi dalt kezdett dúdolni. Még az öregapjától hallotta, ami kor kölyökkorában vele együtt járt ki a hegyoldalra birkákat legeltetni. • Egy nyaratköszön ^ö délelőttön szokása szerint a városban ődöngött. Nézegette a kirakatokat és hosszasan elidőzött a könyvesből tok előtt. Valaha erős. délceg em ber lehetett amilyennek Jánošík legényeit képzeljük. Most már rogyadozva iár. Lába

; hosszúak és vékonyak mint a gólyáé szeme hunyorog a dúsan ömlő na.psuga rakban. Elszokott már az erős fénytől Ahogy mendegélt egyszer re felfigyelt a járda széle felé tömörülő emberekre. Ugyan mi cső aíthette össze őket? Utánuk ment. S amikor kifürkészte, hogy felvonulásról van szó, legyintett és tovább indult. Ilyesmire nem veszte geti az idejét. De amikor a közeledő felvonulók ajkáról 'fölzeng az ének, tüstént gyökeret ver a lába. Egy dal üti meg a fülét, amelyet csak a hegyek között szoktak énekelni. Gyorsan a kíváncsiskodók közé furakodik, hogy jobban lássa az érkezőket. Elöl két ifjú nagy táblát tart a kezében: »A népi együt sek köszöntik Pozsony dolgozóit!. — olvassa a feliratot. ' Feldobog az író szíve. Már rég látott ilyen színpompás menetet/ Táncolnak, énekelnek az ifjak. Já nos ragyogó szemmel gyönyörködik bennük. Szomszédait sorra bökdösi s hangosan magyarázza: — Ezek itt gyetvaiak! Amazok polhoraiak! Tarka ruháikról, dalaikról, táncaikról ismeri fel az együtteseket. Hirtelen torkán akad a, szó. Fo kosokat lengető legényeket pillant meg, akik a dal ütemére duhajkod va táncolnak Jánošík fiainak mód jára. — Az én falumból valók! — tör ki végre belőle a szó és feléjük siet. — Fiaim hát ti is eljöttetek? Köszöntelek benneteket! — harsognak az író szavai, de a szálas le gények csak biccentenek feléje és dalolva, táncolva mennek tovább. János megtörik. Szomorúság köl tözik a szemébe. Nem ismertek rá. Rég volt. amikor elkerült a falu ból, ezek a fiúk azóta születhettek Az író fájdalmas tekintettel néz utánuk, mintha szíven sebezték vol na. — Hé, János! — csap valaki há túlról a vállára. Zavartan megfordul. Lihegő, ve le egykorú, de jóval alacsonyabb emberrel találja szembe magát Barna kabátot • visel és nadrágjai harisnyába gyűrte. így járt vala mikor az ö apja is. — Hát meg sem ismersz. Jankó? szól hozzá a. váratlan talákozás örömétől kikerekedett arccal a falusi ember. János hunyorog, aztán széles mo solyra húzódik a szája. — Hogyne ismernélek, édes jó barátom! — kiált fel örömében és átkarolja a köpcös embert, úgy ölelgeti. - Hornyák Pali vagy. a mi falunkból! Hát te is velük jöttél? — int a fiatalok után. — Csak jönnék! Nem tudok én már lépést tartani velük, így csak utánuk ballagok — neveti el ma gát Hornyák. — Gyere, veled megyek, hadd beszélgessünk egy kicsit — indít ványozza az író. Megindulnak. Lassan lépegetnek. Együtt nőttek fel. János valósággal megfiatalodik. Kérdésekkel hal mozza el barátját Barázdás, gyü rött arca kisimul Évek óta nem találkozott fáiUjabelivel. — De büszke lettél! — mondja Hornyák, amikor megfelelt a kér désekre — már felénk se dugod az orrodat . . . — Sok a munkám. — szabadkozik az író és a verejték is ki ver a homlokán. Hazudnia kell. Mit is mondhatna mást? —- Olvastuk a könyveidet! Híres ember lettél! A mi kis falunkban még nem született ilyen nagy em ber. akinek a nevét az egész ór szágban ismernék ... János erre szóhoz sem tud jutni. Szégyenlősen lehajtja a fejét. Hornyák reáreá pislog, várja a választ. S amikor látja, hogy ha rapófogóval se tudna Jánosból több szót kihúzni rákapcsol újra a beszédre. De szavai most már élesebben csengenek. Ki lehet érezni belőlük, hogy készült erre a beszélgetésre: — Tudod-e Jankó, mi hír járja a faluban ? Az író csodálkozó tekintetét lát va, gyorsan folytatja: — Azt beszélik, hogy már eleget írtál arról, ami régen történt. Most arra akarunk megkérni, gyere el közénk é

s írd meg. mennyire más most a mi életünk Már nem ütik dobra házainkat nem vetjük többé vállunkra a vándortarisznyát. Jáno= álmában sem gondolt rá. hogy ellátogasson a falujába. De ezt nem mondhatja meg Hornyáknak. Megsértené. Ezért csak kérdéssel válaszol: — Nálatok is van szövetkezet? — Hogyne volna J Kevés hozzáfoghatót találsz az országiban! Pedig, ha tudnák, hogy még egyet sem láttam, — gondolja János — akkor nem volna ró. lam ilyen jó véleményük...« — Benne van az egész falu! — magyarázza Hornyák, — kultúrházat epítettünk és a villanyt is bevezettük! Horayájk egészen belevörösödik a nagy igyekezetbe. — Mit mondjak még, gyere el és meglátsz mindent! — Szinte parancsolva mondja ezt Hornyák, mintha másképp nem is történhetne és bőrtáskájából gyorsan kiragad egy levelet. János kezébe nyomja: — Nesze, ezt neked küldik! Szép rajzolt betűkkel íródott a levél. Két oldalt virágokkal cifrázták. Ilyen levelet csak nagy embernek szoktak küldeni, akinek köszönetet mondanak vagy akit ünnepségre hívnak. Ez is a régi szokásokhoz tartozik. János megilletődve tartja kezében a levelet. Moljón falja a sorokat. amelyek arról számolnak be, mennyire meggazdagodott a falu, amióta megalakult a szövetkezet. A levél így fejeződik be: »Ezennel meghívjuk hazánk nagy íróját, hogy a most felépített három új közös istálló felavatási ün népségén részt vegyen és szíveskedjék vállalni a keresztapai tisztséget^ — Ez meg micsoda? — csodálkozik e] meglepett képpel János, akii még valamit akar mondani, de Hornyák megelőzi: — Tudod, ezelőtt a templomokat keresztelték. Ezt az urak csinálták, no meg a vénasszonyok. A falunak semmi haszna sem volt belőle. Mi mást avatunk, a szövet, kezet épületeit most például a közös istállókat! Ez hozza meg a mi boldogságunkat! Annyi erővel és derűvel mondja ezt Hornyák, hogy az író nem utasíthatja vissza a meghívást. -Különös érzés markolja meg a szívét. Ügy érzi, valami kiragadja a városi életből, viszi a hazai tájak felé és ő mélyen szívja magába a mezők bóditó illatát. Amikor megérkeztek a népi együttes szálláshelyére és a fiatalok megtudták, hogy ki üdvözölte őket az utcán, hangos éljenzésben törtek'' ki. János úgy elérzékenyedett. hogy egy szó sem hagyta el az ajkát. Mégis csak ismerik őt, ha nem is látták soha életükben. Szeretik öt, mint az apjukat, a nagyszüleiket, akik meséket mondanak nékik a régi életről. Az író kedveskedni akar nekik. Sok-sok • szó tolul most egyszerre az ajkára s a nagy akarásból csak egy szerény kérdésre telik: — Ismeritek-e a régi dalokat? — Hogy ismerjük-e? — ragyog fel Benyó Feri arca, — még újat is tudunk! Gyertek, fiúk. énekeliük el! De csak ^gyre kérjük, mear ne írja előre, mert holnap ezzel akarjuk meglepni a közönséget! Nevetnek valamennyien. Az író is elmosolyodik. A fiatalok felsorakoznak és ajkukról felcsendül a dal: »Felszáhtottuk a mezsgyét, a mult minden keservét, táncoljunk most. vígadjunk, több gabonát adjunk ...« A második strófánál előugranak a táncosok Tüzesen járják a fokos-táncot. Az új élet tüzel bennük, az új élet, amelyet az író még nem ismer. Jánost megszállja az öröm. Ügy érzi, mintha kiveszne belőle minden régj bánat s a dal szövegének ismétlésekor már együtt énekel a fiatalokkal. Énekli a dalt, amelyet a mi életünk adott az ajkukra. Képzeletében újra a falujában jár, sorra benyit minden egyes házba, végigjárja az egybeszántott határt, felül még a traktorra is. És érzi, hogy a lelkében új dal fogamzik és ömlenek a betűk legújabb könyve lapjaira, amelyet faluja új embereiről ír. (1953)