Uj Szó, 1953. szeptember (6. évfolyam, 212-237.szám)

1953-09-04 / 215. szám, péntek

t 1953 szeptember i m si0 Petröci Bálint; KET CSEH BESZÉLGET (Elbeszélés Július Fucsík életéről) „Az örömért éltünk, azért indultunk csatába ..." Július Fucsík Az asztal csupa papírhalmaz. A negyedére szabdalt papírlapokat apró betűkkel telerótt feljegyzések tarkították. Nem hiányzott az asztalról cigaretta, feketekávé s egy tányérnyi keksz sem. Gyula a régi könyvek es újságok közt böngészve jóízűen ropogtatta a száraz süteményeket s olykor^Dlykor a kávéból is hörpintett. Jól esik ez ilyenkor munka közben. A villa emeleti halljának ablakai, a terraszról nyíló ajtók tárva-nyitva állottak. A szél hívatlanul be-belopakodott és megreazentette a papírokat. Gyula új cigarettára gyújtott és folytatta-az írást. Néha a fejét ingatta, a füle tövét vakarta, mintha valami nem tetszene neki. Jó ór*t múlva abbahagyta a jegyzetelést és felállt. A kezét zsebrevágva ^z ablakhoz ment és fütyörészett. Gyula középtermetű, vállban széles, derékban karcsú férfi. Már harminchét esztendős', de sokkal fiatalabbnak latszik. Vidámsága teszi fiatalossá tatán? ilyen a természete. Kékes-barnás a szeme, s fölötte sűrű. kissé összenőtt szemöldök övezi Dús fekete haja szelíden hullámtfs. a.ika telt, érzéki, s a kereken kiugró álla nagy akaratosságot árul el. Gyula nézi-nézi a tájat, a házkörüli virágos kertet, a gyümölcsfákat és a sötétlő fenyveserdőbe révedt a tekintete. Az ég már elhalványult. Elvesztette a derűs tavaszi napok azúros. mély kék színét és most úgy hat. mintha tejjel öntötték volna végig Már nyárba hajlott az idő, s az egész környék, az alig háromtucatnyi házat számláló falucska, Chotimer környéke olybá tűnik mintha továbbra is vendégségbe marasztalná a tavaszt A szellő a fenyveserdö üde, zamatos lehelletét hozza Hogy sztreti Gyula ezt a tájat, az egész cseh földet. Testvéreivel Libusával. Vierkával és feleségével, Augusztával hosszú-hosszú kilométereket jártak be naponta, s a magaslatokon olyan helyeket kerestek. ahonnét messzire elláthattak Milyen boldogan töltötték itt a nyári szabadságot. Együtt volt az egész család A szülők, a gyermekek s a kis unoka is, Libuska kislánya Hannicska .. Most is. idén is együtt volt a család. A naptár 1940-et mu tat: de mennyire más volt most minden. Az apa a kórházban feküdt — de nem is emmiatt ereszkedett rájuk a bánat felhője. Tüskés lett az egész cseh nép lelke. A fasiszták bitorolták az országot és a hazafiak üldözöttek lettek. Ám ki tépheti-e a vihar azt a fát, amelynek mélyek erősek a gyökerei? Csak megtépázhatja .. Sajgott a nép szíve, sajgott, mert odakerült, ahová nem akart. Fegyver volt a kezében és az urak mégis szabad utat engedtek az ellenségnek. Bizony, sírt ekkor a nép Ha kiszáradt volna ég és megszűnt volna az eső esni, akkor sem szikkadt volna fel a föld, mert a nép könnye áztatta. így volt ez az első napokban. De utána felszáradtak a könnyek Nem először történt, hogy el akarták temetni a cseh népet, de az ellenség sohasem élte meg ezt a véget, és most sem éli meg. Ezt a kommunisták mondották és hittek ebben. Ha tele is voltak fájdalommal és keserűséggel, ha nap nap után bilincsbe is verték a nép legjobbjá t, a gomolygó, betegítő honjályon át. tört a szabadság reményének sugara. Gyula íróember volt és kommunista. Tollal és szóval szolgálta az eszr iét. Tudta, hogy a fa ágain, melyet ők ápolnak, a rügyek kivirágoznak mind. Oj generáció nő fel, amely majd befejezi azt. amire nekik talán nem jut idejük. Ebben bízott. Ismerte a cseh népet, ismerte minden baját és örömét. És tudta, hogy valakinek ?rőt kell önteni beléje. Ez a feladat rájuk várt. Az elmúlt télen Bozsena Nemcováról írt tanulmányt. A mult század rothadó korát elemezte és a legemberibb szívvel emelte ki ezt a nagy cseh írónőt; a nép sorsa ellen fellázadt asszony új típusát rapzolta meg benne. Az őszhajú Ottó Girgal ki is adta ezt a könyvecskét. Amikor a tavasz elején Gyula Prágában járt, Václav Vydra, az öreg színész könnyes szemmel ölelgette s így szólt hozzá: — Másfél év óta a maga Bozsenája adta meg nekem először ismét a szabadság érzését! így írt Gyula, tgy harcolt. És most új munkába kezdett. De milyen érzéssel? Májusban Plzenben. a szüleinél és Libusáék lakásán a Gestapo kereste. Nem akadtak nyomára. Akkor is itt volt, ebben a falucskában. Utána Prágába ment és csak néhány heti bujkálás után jött vissza újra . Most. ahogy ott állt az ablaknál és nézte a tájat, újra feltámadt benne a/ egész mult. Szüleire gondolt, akiknek napos őszt akart biztosítani, akik mindig féltették őt és akiket nem tudott aggodalmaiktól megszabadítani. Bántotta, hogy még most sem tudja megtenni. Anyja sohase aggódott érte annyira, mint éppen most. Amikor csak tehette, vidámságával, dalaival hessegette el róla a bánat felhőit de a beálló felszabadult öröm mindig szomorúságba fúlt. A minap is, hogy megörvendeztette a beteges szívű, már kissé hájlotthátú anyját. Ezért is kívánta neki annyira a nyugalmas napos őszt. Az anya legnagyobb ked vét a házkörüli virágos kert ápolásában találta. Órákhosszat ott hajladozott, gyomlálgatott, szépítgette a kertecskét. Gyula egy nap. amikor könyvekért ment Domazslicére. szűkíthető és tágítható gyomlálógereblyét vett. Nevetve hozta haza anyjának . — A hajladozás fáraszt, anyácskám. Emellett még énekelhetsz is! — mutatott az új szerszámra. Müyen vidám és fiatalos tudott lenni. Most is már szállt az ajkáról az ének, az a dal. melyet évekkel ezelőtt a kolhozparasztasszonyoktól hallott, akik a bő termésnek örülve, érmekkel üdvözlik szárnyaló életüket Ő is mindig e szárnyaló élet után vágyott. És ezt a vágyát oltogatta az emberekbe, a7 anyjába is. De az anya szeme elhomályosult. — Rossz éveket élünk fiam — mondotta. — Te mindig másra gondolsz, magadról megfeledkezel. Szaglásznak utánad, mint a megveszett kopók ... — Anyám, anyácskám, hát mitől félsz? Meglátod, hogy rövidesen minden rendben lesz és olyan boldogok leszünk, mint soha eddig. Az anya mindig, mindig féltette. Gyula tudta, hogy az ilyen asszony vigasztalásra szorul, hogy könnyíthessen lelkén... És most. hogy üy sokat gondolt rá. benyitott a szomszédos konyhába. Az anyja ott állt a tűzhelynél és talkedliket sütött. Szép, nagy szemét a fiára emelte. Hatvanegy éve ellenére most is fiatalosan sürgött-forgott. nem. nézett ki megtört, idős asszonynak, hajlottságában "is méltóság és büszkeség sugárzott arcáról és alakjáról. Gyula ajkára vidám gyermeki mosoly szökkent és egyenként kapkodta le a sütőtálról a talkedliket. — Csak egyet anyácskám, csak egyet veszek! De a tészta oly gyorsan fogyott a tálról, ahogy az anya sütötte. Az anya mosolyogva csóválgatta fejét: — Hamar kész az ebéd, fiam. — Még ezt az utolsót...! Gyula most be is tartotta szavát, csak egvet vett el és megölelte az anyát. — Látod, így szeretlek téged, ha ilyen vidám vagy. — De röpke boldogság ez, fiam. Ha arra gondolok, hogy elfognak és tömlöcbe vetnek, elszorul a szívem. Gyula megrezzent. Lehet, hogy az anyja halálát jelentené, ha a gestapósok markukba kapnák. De erre még gondolnia is nehéz. — Emlékszem, anyám — szólt ekkor gyorsan az anyjához, hogy ideje se legyen búslakodnia — amikor a sztrájkoló moszti bányászok között voltam, milyen nehezen értettél meg. Azt mondtad:' „Ne oltsd a tüzet, ha nem éget." S én azt feleltem . .. — Hagyd csak fiam jól emlékszem ér mindenre. De sokat gondolok most is akkori szavaidra. „Ne félj ne félj anyácskám, — mondottad - - nekem nem történhet semmi bajom csak kicsinység törheti kí a nyakam. És erre aztán meg vigyázok, hogy ez ne for dúlhasson elő!" — Fiam. Julek fiam, — fordult most az anya ^könnybelábadt szemmel Gyulához — éjjeleken át töprengtem. elmondjam-e neked . . Küzdöttem ellene és mégis úgy érzem, ki ke'

! mondanom V -'letem vagy. eües a.

am: tu nekeu tnuiji nem .esz nyugtod. Addig hajszolnak majd. míg el nem érnek. És utána.. Erre még gondolni is rossz. Eddig sem volt ugyan nyugtod, mindig harcban állcitál. de hidd el, sohasem kívántam, hegy valamelyik irodában, poros akták közt töltsd az életed ... Most azonban fiam, fogadj szót nekem. Van rá lehetőséged, menj a Szovjetunióba, ott nyugalmad lesz! Gyulát váratlanul érték a féltő szavak. Nem. nem rökönyödött meg a mondottakon. Mélyen belátott az életéért aggódó anya lelkébe — Jó anyácskám, — lépett közelebb — nem lennék a te fiad. ha meg tudnék hunyászkodni. Mitévő is lennék ott, abban a nagy országban, ahol már megcsinálták a forradalmat?! Az én helyem itt van, anyám. A megkezdett harcot nem hagyhatom abba ... Egyszer anyám, meglátod majd. mi is o!yan boldogan fogunk élni. mint ott a szovjetekben élnek az emberek. És Gyula újra mesélni kezdett erről a nagy országról, ahol szabadok az emberek. Az anyja csak felsóhajtott és félbeszakította: — Most rúgnak, taposnak rajtunk fiam és nem tudod, hogy holnap mi vár reád ... Gyula töprengve, zsebretett kézzel föl és alá járkált a konyhában. Most csak egy dolog járt az eszében: hogyan is vidíthatná fel anyját. — Azt az időt még mindnyájan megéljük anyám. — mondta határozott hangon — hogy «ii tapossuk el azokat a férgeket, akik sírt akarnak nekünk ásni. És akkor majd újra elmegyek a Szovjetunióba és felkere-' sem azt a törzset, is Közép-Ázsiában, ahol tíz évvel ezelőtt voltam. Náluk még elevenen éltek akkor az ősi népszokások. Tudod-e, hogyan fogadtak ott engem? A törzs legidősebb tagja — akiről azt beszélték, hogy már 140 éves, tejfehér, hosszú szakálla volt — mélyen meghajolt előttem és elvezetett a falucskán túlra, ahol a birkákat tartották, hogy válasszak ki egyet közülük. Gondoltam, jó pecsenyét sütnek majd belőle és a legnagyobbra esett a választásom. Utána visszamentünk a faluba, ott már tüzet gyújtottak és szólt a zene, a síp, a dobszó, s az aggastyán táncraperdült a fiatalokkal. Magam is követtem őt. Egyszerre csak odahozták a kiválasztott birka két szemét, s az aggastyán így szólt: „Hogy igaz barátságot kössünk, meg kell ennünk ezt a szemet. Az egyiket te. a másikat meg én." Az öreg rögtön lé is nyelte az egyiket, a másik meg a tenyerembe került és néztem a szemre, a szem meg kíváncsian nézett reám, de sehogyse tudtunk egymáshoz közeledni. Nem utasíthattam vissza, a szemet a számba tettem, de lenyelni már nem tudtam. Egy óvatlan pillanatban a zsebkendőbe rejtettem. Utána ettünk ittunk és a birkaszemről meg is feledkeztem. A szakái las aggastyán a tűz fölött táncolt, ebben sem maradtam szégyenben Jól kiizzadtam és ekkor kirántottam zsebkendőm s a birka szomorú szeme az emberek Közé repült. Jól tudod anyám, hogy keveset sportoltam de akkor úgy futásnak eredtem, hogy senki sem ért utoi. Biztosan azt gondolták, hogy ezzel megszegtem a barátságot. Jót nevetett ezen az anya, hogy a szeme csücskében bújó könny az öröm könnyévé változott. — Látod anyám, már csak ezért is szeretnék még egyszer odamenni. Abban a faluban bizonyára emlékeznek még rám. s ha most viszontlátnánk egymást, szeretettel borulnánk egymás nyakába. Gyula örült anyja szívből jövő mosolyának A nyitott ablakon át dúsai* ömlött a konyhába az üde levegő A gyümölcsösből behallatszott a madarak dala. És kissé távolabb hívogatólag zöldéit a fenyveserdö Gyula a szabadba kívánkozott. Az ebédig még sétálhat egyet. —• A lányok hol vannak, anyám? Testvéreire, Libusára Vierkára és feleségére gondolt. — Az udvaron — Kimegyünk egy kicsit az erdőbe — mondotta Gyula, és amikor látta anyja furcsáló fejcsóválását. sietve hozzátette — az ebédre pontosan visszajövünk

1 — s ajkáról felcsendült egy dal. Az anya mosolyogva nézett utána. — Nem változik meg soha ez a gyerek ..' az én nagy gyermekem

1 Az erdő felé menet már négyesben énekeltek. A két élénkszőke lánytestvér. Gyula és Auguszta. Tisztán csengett daluk, hogy még a távolabbi szomszédok is jól hallhatták: H

a vándoroltam muzsika játszott, babám az ablakból reám vigyázott... énekelték együtt és utána Gyula egyedül dalolta: Ne less utánam, jöjj inkább velem, néked is zöld szoknyát veszek kedvesem. Zöld szoknyát veszek, hosszú ne tegyen, hogy te is vidáman vándorolj velem. Ebéd után Gyula tovább dolgozott. Auguszta is ott ült nála, könyvet olvasott, Gyakran fel-feltekintett és nézte férjét. Kicsiny, szépalakú aszszony. Magasan ívelt szemöldöke alól nagy gyermekszemek ragyognak, telistele csupa gyöngédséggel, szeretettel és némi aggodalommal. Gyula mintha megérezte volna felesége ölelgető, puha tekintetét, hátrafordult és a szék támlájára támasztotta könyökét Kutatólag nézett Auguszta szemébe .. . Mostanában sokszor a tekintet többet mond, mint a hosszú-hosszú magyarázgatás. — Mondd. Julek, járjuk-e még kéz a kézben az országot? Gyula elmosolyodott: —Mint a gyermekek, úgy fogunk majd újra csavarogni! A hullámzó, fuvolázó szélben csapzott hajjal vándorolunk majd. Mily jó is lesz újra szabadon érezni a perzselő nap tüzét. — Gondolod, hogy átéljük ezt a nehéz időt? — Te ebben kételkedsz? Auguszta fejével nemet intett: — Csak oly nehéz azt kivárni... Augusztám, meglátod, hogy egyszer hozzánk is beköszönt majd a szovjet emberek szabadsága és nem lesznek többé sztrájkok, nem lesz éhség és nem kell majd a moszti bányászoknak illegális sztrájkújságot készítenünk. Gyula nem is a holnapot, de már a holnaputánt látta ... Felállt s a feleségéhez ment Melléje ült Mélyen sokatmondóan néztek egymásra. — Augusztám te már sokat álltál ki mellettem, a sok nehézség mégsem tört le. De a nagy próbatétel még csak ezután következik Augusztám, lehet, hogy egyszer elfognak.. s — Ne beszélj erről, Gyula! — Tudom, hogy kemény ez a szó, de fel kell rá készülnünk. Ha elfognának, ne ismerj fe< és ne tud.i semmiről Ha valamit mondani akarsz, számolj előbb tizig magadban és gondolj arra, hogy mindig az örömért, az élet öröméért éltünk ... És ezért a? örömért sokan az életükkel fizetnek. — Teljesítem Kívánságodat. Julek. válaszolta halkan Auguszta Forrón megölelték egymást. Együtt vert szívük. Hosszú évek utáp most kezdett bennük megérlelődni a? az igaz szerelem amely már sokkal több a;: első szenvedélynél az első simogatások pillanatainál. Ez már a két élet örök egybeolvadását jelenti ... Mily jól is esett most nekik a holnaputánra gondolni amikor túl lesznek mindéi, veszélyen és kisimul e'őttük Is az élet eddig

; meredek nyugtalan útja és szabadon örülhetnek majd 37 elkövptkező tágas és teremtő életnek tgy. egymás mellett még órákhoszszat is maradtak volna, ha Gyula anyja meg netsi avarja őket A küszöbnél megállt ijedelem volt tekintetében Május óta. amióta Gyulát a Gestapo kereste olv ritkán lehetett mást kiolvasni a szeméből — Egy férfi keres a feleségével, Julek — mondotta. — Egyszer már volt nálunk Plzenben is. — Ki lehet az? ^ állt fel Gyula. — Jöjjön csak belifflb. — Csak Reýľin lehet, — sejtette Auguszta — csak ő volt ott náluk. Nem tévedett. Bedrich Reícin kereste fel újra őket. Gyula dolgozóasztalához ültek Az utóbbi időben még az elnyomatás kezdete előtt, együtt dolgoztak a Rudé Právo szerkesztőségében. Reicin magas, erős férfi Mindnyájan tudták róla hog sokszor csak unszolásra végezte a munkát és hogy csípősnyelvű ember Gyula most mégis örült ljogy házukban láthatja régi ismerősét Az asszonyok magukra hagyták őket Auguszta a henteshez szaladt, hogy valami húst kutasson fel vacsorára. — Már nem háborgatnak téged? — érdeklődött Gyula. Reicin felnevetett. — Azt mondják, rossz vag'-ok börtöntölteléknek. Nincs ínyükre ilyen nagy darab embert ingye

n etetni!... de azt azért érzem hogy mindig 3 sarkamban vannak. Gyula felriadt erre. — Ide is követtek? — Ne félj Gyulkám. túljárok az 6 tyúkeszükön Úgy el tudok előlük tűnni, mint a kámfor. Gyula felvonta szemöldökét nem tetszettek neki ezek a szavak. — Vigyáznunk kell, mert egy óvatlan pillanatban valamennyien csapdába eshetünk. — Ne tarts te attól. Te itt úgv élhetsz. mint egy kiskirály. Csak nekem volna lehetőségem ilyen eldugott helyen és szép környezetben lakni. Itt aztán kedvedre írhatsz neked úgyis ez az életcélod .. — Tréfálsz talán? — Bocsáss meg de csak úgy gondoltam hogy neked most nem >s kellenne bujdosnod Hány íróember van most Prágában akik szabadon mozognak és írnak ... — Talpnyalók valamennyien' Mi nem arra születtünk

1 Nekem is felkínálták hogy dolgozzak a Česky Delnik kul túrrovatában Visszautasítottam Amit írni szeretnék, azt úgysem közölnék. Amit meg ők akarnának, azt nem írhatom meg... — Tudok erről — Hol hallottad? Gyula szeme megvillant. Valami rossz érzés talpraugratta és nyugtalan járkálásba fogott. Semmi gyanúsat nem észlelt vendégén Csak széles, mosolyra görbülő ajkát látta és rekedtes hahotázását hallotta: — Hogy honnét tudom. Gyuluskám? Az elvtársaktól' Jól működnek ám a sejtjeink' — és az asztalon heverő papírlapokat kezdte nézegetni. — Dolgozol most is? Miről írsz? — Szabináról Még csak a feljegyzéseknél tartok — A múltban turkálsz" Mem ne(Folytatás a 6. oldalon.)