Uj Szó, 1953. augusztus (6. évfolyam, 186-211.szám)

1953-08-16 / 199. szám, vasárnap

4 U J SZO 1953 augusztus 26 A történet színhelye egy csupa-líget, csupa-akác, barátságos kisközség. Sze­replői pedig Naca néni, a szövetkezet legjobban dolgozó családjának elismert feje; a szövetkezet párttitkára, aki előzőleg Naca nénit és kedves család­ját teljes joggal és igaz meggyőződés­ből felmagasztalta s végül a riporter. Mikor a történet kezdődik, éppen lerobban majd csendesen, suhogva szaporázza a májusi aranyeső. A tit­kár és a riporter a tornácon áll, Naca néni pedig, ez a pozsgás, jóköté­sű ötvenes asszony a sárkolonco­kat rugdalja bocskoráról a tornác küszöbén. No, tiszta a bocskor, a derék, sokat-dicsért családanya, is leráz­ta magáról a vizet, a kezelés, a be­mutatkozás is megvolt, gyerünk, rukkoljunk vele elő, mert jöttünk, mi járatban vagyunk? RIPORTER: Hogy élnek, mint .élnek, kedves Naca néném? Meg. találják-e számításukat a szövet Kezetben V A „nagy csa>ul"-ban, ahogy oly sívépen elnevezték? NACA NÉNI; Hát. lelkem-fiam. megvagyunk, dolgozgatunk. Munka az van elég, amíg csak él, szenved az az ember gyereke TITKÁR (aki meghökken rert dicsekedni P har Naca nénivel föl­mutatni a messziről jött embernek, mint egy széj: pünkí.ídj rózsát s terebélyes bokor köz-p S: • * «ľ1nye, már, te Micsoda beszéd az ilyen? Elvégre munka, meg munka kv.ött négif, csak va, különbség Mert tu- • <• elvtárs (3 vendég felé. mintogy ömgazoláskeoi, ennek a Narának az apja örül: életében árendás földe* bírt/azŕ béreit a plé híniátoi NAC<* NP-NI: Jó folt' tolt az, te V;nce, de micsoda jé föld. Akkora krumplikat remeit, mint az ök­l'>m e TITKÁR (kezd kijennt a sod ráből): Hát az á«-mda? Talán szivszerelf mből bírta azt a földet az apád 9 / NACA NÉNI: Na.n éppen ab bői, de m^gvolnj azlrt -negvoltunk akkc is, RIPORTER: No mégis ;sak ép pen kíváncsiságból kérdem, mit számított a pap, mc Adjuk, ezer öléért, Naca néném ľ NA'A >ÉNI (nyel egyet, só­hajt, aztán szemlesütve, mintha a gyóntatószékben vallaná): Hát... ezer ölét 360 kila búzában számította. URBAN ERNŐ: LAgtj is leltei monda nt TITKÁR (diadalmasan!: Vagyis holdját csaknem 6 mázsába! Tu­dom én, emlékszek én! Egyszer is, ni, mikor az apádnak 12 darab marhát sikerült felcseperinteni, ősszel a negyedik esztendőben ho­gyan jártatok? Két marha maradt a tizenkettőből. A többi a sárvár: vásárra ment, a pénz meg a pap zsebibe. Eccóval nem magatokra, a plébániára dolgoztatok NACA NÉNI: Hát. . úgy is le­het mondani. TITKÁR (most már egyenesben van, átveszi a „menetet"): Na lá­tod . .. Hát az urad, aztán te ma­gad is? Hogy volt, mikor a Szeke­res Jánosnál szolgáltatok ? NACA NÉNI: Nem volt éppen rossz. Fiatalok voltunk. Bár most is olyan fiatal lennék, te Vince. TITKÁR: A megélhetés, azt monda, te Naca, mert vénnek most se vagy vén. Hátúról nézvést még negyvenét se mutatsz. NACA NÉNI (nem értődik meg, sőt r.evet egy koccanót, mintha megcsiklandozták volna): Elmenj már, Vince. Valő az ilyesmi egy titkárhoz? Megvoltunk, dolgozgat tunk. gyermekeink lettek' mit akarsz még ? TITKÁR: Ne értetlenkedj, Naca, aki csoporttag, az nem értetlenke, dik. Az öntudatos. A kommenciót mondd, azt, hogy hetedmagatokka 1 miből éltetek? NACA NÉNI: Kommenciő, mi­kor volt az? Megvolt a gabonánk, a tüzelőnk, a disznójárá.*, fertály­kor az öt pengő, aztán . . TITKÁR: Aztán ámen Mit tud­tál venni azon az öt pengőn? Sót, netrót, minden három esztendőben egy fejkendőt a kirakós vásárkor... Vagyis a bérlőnél is másnak gya­rapíltatok. NACA NÉNI: Hát úgy is le­hat mondani... Bátor a gabnánk, az most se volt sokkal több, ha jói rriegi-zámítorn. RIPORTER (aki úgy jegyez, hogy a ceruzája füstöl): Mégis, mennyi, ha. ntni terhelem vele. ITaca né­ném? NACA NÉNI: ö. 'elkeni, egy. fiam, szóra se érdemes Ügy 21 má­zsa kírill kapunk. De azt i3 számít­sa hozzá, hogy hárman szenvedtek érte. TITKÁR (kezd elege lenni): „Ügy ;s lehet mondani". De igazá­ban úgy igaz, ahogy én mondom, elvtárs. Szólj közbe Naca, ha rosz­szul számítanám. Az apjok, az 356 munkaegységet szerzett tavaly, a Kálmi gyerek, az 250-ét, az Emmi lány, aki az állami gazdaságba jái, aztán csak akkor dolgozik b c hoz­zánk, ha sürgős, az meg valami harmincat. Ez cakumpak annyi mint... szóval úgy 640 / munka­egység körül. Ezért járt az a 21 mázsa gabona ... Más semmi, az égvilágon semmi se gy.itott te Naca? NACA NÉNI (tűnődik, mintha az eszét kellene erőltetni): Hát... nem mondom, árpa is gyutott vala­melyes. TIÍKAR (dohogva). Valamelyes... Hat és fél mázsa volt az a val a. TI eiyes NACA NÉNI: Az lett volna izép, ha nem gyutott volna. Az ál­latok. miből tartottam vo.nc az ál latokat? A liszt az magában sem­mi. Ahhoz zsírozó is kö'.!. Rj TVjRTER: Vagyis disznót is vágtak. Talán kettőt is, mert..'. kettőt is kinézek én Naca néniből. Olyan asszonynak látszik, aki kút­vizen is fölneveli az állatait. NACi NÉNI: 0, ne tessék már ilyet mor.dani... Kettőt vágtunk, az 'gaz, csakhát a másadik, az nem valami jól sikerült. Amolyan csö­kött, poszera volt már malacnak is, sel'ogyse tudta utólénü magát. RIPORTER: A mázsát csak meg­ütötte? NACA NÉNI: Azt a^ért meg ... Gyönge 130 kilő volt az ártatlanja. TITKÁR: Nohálaistennek Éhen már nem haltok. Valahogy csak eltengődtök újig. NACA NÉNI: No, igen igen, de ruházkodni is köll, nem járhat pu­céron az ember gyereke Ml az az 1^00 fő-irt, ami annyi emberre gyu. tatt? TITKÁR Hinnye, te Naca. Ne hozz ki a sodromból. Hát cukor, az mennyi gyutott ? NACA NÉNI (sanda pillantás­sal a szaladó ceruzára): Azt tar­tom, két mázsa 25 kila. TITKÁR: Aztán mit 2iloáltatok vele? Elszopogattátok? NACA' NÉNI: Mit mérgeskedsz? Való az a vendég előtt, te Vince? A javát azt Eladtam, valami 170 kilát. TITKÁR: Hány forintjával? NACA NÉNI: Ahogyan kelt Atajjában azért kijött érte a 10— 12 forint. TITKÁR: Vagyis 1300, meg 2000, az 3300. (Vendég felé, belemeleged­ve.) Mászunk, elvtárs, mászunk már fölfelé, mint esőkor a leveli béka Mert úgy számítsa, hogy eh­hez jön még a tej, annak a sze­gény, tizenkétliteres Zsömlének a teje, amelyik az istállóban áll, a háztáji föld, a tojás, a baromfi, mert annak is nagy mestere ez a Naca. .. NACA NÉNI: Elmenj már, C3ak a gondom több vele. Meg aztán az isten pénzét is fölemészti annyi gyereknek a ruhaszaggatása. TITKÁR (hunyorít, hogy hely­ben vagyunk, most került csak be­le Naca nénénk az ő utcájába): Pláne az Emmié, aki az állami gazdaságnál magára keres? NACA NÉNI: Ó, az a pár rongy, amit veszeget a lelkem ... TITKÁR: Abbiza... Az a hét­meg nyolcszázforintos lódén, a bal­Ion, a kardigán, meg a nájlonharis­nya ... Pesten nincs akkora pará­dé, elvtárs, mint vasárnap délelőtt a mi falunkban ... Csak úgy illeg­nek, csak úgy páváskodnak a lá­nyok, hogy melyiknek a „rongya" különb ? NACA NÉNI: Talán írlgyled tő­lük? Addig boldog az ember, amig fiatal. Bezzeg a szülő, annak most is kijut... Az sírdogálhat, epeked­het, hogy miképpen neveli föl a gye­rekét ? TITKÁR (újabb, diadalmas ka­csintás): Teszem azt a legnagyob­bat, a Józsit, úgye, te szegény? NACA NÉNI: Ne is mondd, Vin­ce, csak a szívem szaggatom vele. Iv rORTER (Talam. rosszat sej­dít'; Beteg? Vagy érte v 1- :t? NACA NÉNI (csak legyint): A 1 atcouságnál van. Légvédelmis. Ott siayi'V-'k a szef\ty. 1 TIKÁR: Síny.ő.hk ám...! Csa-, pal i)sztin van, elvtárs. Tiszt lesz a J'zsi. Meg Is érdemli! Míg be nem vonult, a fö'dmüvesszövetkezet ügyvezetője volt, egyszerre három fcuiseget dirigált. NACA NÉNI: Volt s baja a lei­kenuik. A sok'iál is több baja volt Az a renguteg irka-firka, éc cakázás. ilyen gyűl-s olyan gyű­lés. Mondtam is a Kalmánnak, a má.-; "iknak, maradj te csak az asjád mellett! De marad? Marad a Cfudát. A titkärkodás a DISz­ben, az köll neki. Meg a verseny. Szegéry apját, azt űz*, -hajt;a, av­val ve-senyez. TITKÁR:* Jól teszi. Bár minden gyedek olyan lenne, mint a Kálmi 'iad. Szóljon hozzá az elvtárs. Apa meg a fia egy r.a it előzi a csoport ban. Az egyiknek rr.ár mc.st 120, a mávk: ak meg 140 munkaegysége van. Az Elek, ar legkisebb pedig, az a jó számoló, a? se tudja majd íss>eaini esztei.dő utfiljára, annyi les J nekik! N.-vCA NÉNI (lemondanak: Lesz is aj rak rá ide.'e... Hajnalban kel, látni is aüg látom. Az is el­megy majd meíľUe n idörap előtt. VTI'ÁR: El há", persze hogy el, talán e szoknyádra üljön ... Mert az m<g Szómbatnelyre jár be, elv­társ, i közgazdasági gimnáziumba. Olyan fogalma f-n a számoláshoz, hogy nincs az a ma.nikulás őrmes­ter, amelyik kiállhatna vele ... (Vég k*p kijött a. bSke'ürésből.) Tedd a szívedre a kezed, te Naca, mi lett volna 8 gyerekeiéiből, ha nincs meg a iölszabaduláirnk? NAÍ-A NÉNI (megbántva;: Ej. nye már, te Vin">. Minek támadsz rám? Talán én ne n tudom? Kiből szóga-gyerek, klboi disznópásztor, a kislányból, az Emmiből meg cse­léd. Amilyen én voltam. TI'.'. K ÁR: A im. áriádat te Naca, akkor mit siránkozol? Az elvtárs •nég ezt. gondo'ir.tj'a, i"gy zúgo­lódsz, hogy a hátad közepének se kell az a mai világ? R> C A NÉN': Zúgoiídom én? Azt eztán nem, hallod. Sohse le gyen jobb vilá?»a. De az igazsá­got. azt igenis, kimondom. Mert el­s5 az igazság, úgy-e, kedves ->lv. társ ? RIPORTER) (mit tehetne mást, mosolyog egy j<-süt és vállon öleli a Méltatlankodói;: Hát. . úgy is tE.het mondani. Naca néném. EGRI VIKTOR: cAdjutla n ô k ig,azP(íg,a Ádám bíró útja naponta elvezetett a vesztőhely alatt A kopasz magas­laton fenyegetve álltak a bitók; erős vaskampók rozsdásodtak a fákon és fekete dögmadarak keringtek széles szárnyalással a domb felett. A város népe rettegve kerülte a vesztőhely íá ját, csak Ádám bíró rótta félelem n él kül a domb alatt kanyargó kövecses utat. Egy reggel új szolgája kísérte hí vataíába a bírót. Amint az akasztófák árnyékába értek, János, a szolga haj­longva fordult a magaslat felé és de­res fejéről lekapta kucsmáját. — Alázatos tiszteletem 1 — rebegte vértelen ajakkal. A bíró csodálkozva nézte az öre­get. Templom előtt elhalad kereszt­vetés nélkül és a bitófa előtt hajbó­kol?! Bogaras vénember. De sietős volt az útja és nem ért rá faggatni, mit mormol olyan ijedt alázattal. Aznap dolga akadt a hóhérnak és másnap reggel a dögmadarak károgva repdesték körül az akasztottat, ami­kor Ádám bíró elhaladt a bitók alatt Jánossal. — Tisztelet adassék, hódolat a bi­tófának! — lihegte vakult szemmel a szolga, s remegő kezével sietve letép­te fejéről a kucsmát. A bíró megállt. — Miért hajbókolsz, János? Miféle tisztelgés ez az akasztófa előtt. Nem templom keresztje az. te pogány! — Nem vagyok én pogány, jó uram! A templomban isten lakozik, de ez a domb az ördögé. A szolgaember élete nem ér sokat, gazdám. Ha ártatlanul gyanúba kerül, nincs senki, aki véde­né. A kínpad és a hóhér kötele várja. Érted hát Uram, hogy jóban kell len­ni a bitófával! — Bolond beszéd ez, öreg Az ártat­lanok igazságát a törvény védi. — A törvény? .. Miféle törvény?... Amit az erős emberek csináltak? Azok bizony nem védik a szegények igazát. Monda Elfutotta a bíró arcát a harag pírja. — Hallgass' Lázadó beszéd ez, Já­nos! . Nem büntetlek meg érte, mert öreg vagy és szívellek — Nem perelek véled, uram. . Légy elnéző, hogy .szólni merészelek... Bíró vagy és ismered az írott tör­vényt Nagy hatalom van a kezed­ben, kegyelmet és halált osztó hata­lom. Ádám bíró elgondolkozva nézte az öreget. — Sok bűnt láttam és sokszor bün­tettem. De isten a tanúm, hogy ár­tatlant nem adtam hóhérkézre. A szolga . görnyedve lépegetett a bíró mögött, kicsi lett és reszketős, szinte belesüppedt a földbe és a reg­geli szélben a hangja halk volt. mint­ha már nem is élő ember, hanem va­lami árnyék beszélne ott a bíró mö­gött. a kétely csüggesztő és fáradt hangján. — Hiszed ezt, bíró? Megvizsgálod minden ítélet után a lelkedet? Emlék­szel az elítéltek utolsó sikolyára? .. . Ártatlanul kiáltanak, de te sohasem hallottad! És mindaddig nem fogod hallani, míg csak a törvény betűjén függ a szemed ... Űri törvény az, nem védi a szegény ember, az ártat­lanok igazságát. Ádám bíró fázósan összehúzta ma­gán köpenyegét és szinte futott a kihalt úton. Fázott egész nap hivata­lában és otthon valami ismeretlen nyugtalanság telepedett meg lelkén; fanyarrá és keserűvé tette ételét s pállott ízűvé italát. Szótlan és töp­rengő volt egész nap, este fáradtan hanyatlott ágyára, de álom nem jött a szemére. Éjfélkor hirtelen felkelt. Kilopakö­dott a házból, odasurrant az" istálló­hoz és hallgatódzott. Benn a mellre­ülő nehéz párákban és trágyaszagban rágcsálva, halkan horkanva pihentek az állatok. Óvatosan kinyitotta az aj­tót. A jászol mellett meglátta Jánost. Ott aludt békésen, subával letakarva egy szénahalmon és a hold világa fe­héren tűzött őszes fejére. Ádám bíró lábujjhegyen a lovához lépett és élesrefent kését kíméletlen, erős döféssel az állat szügyébe már­totta. A szúrás a szívet érte, a ló ál­mában felágaskodott, hörögve nyerí­tett. hosszú reszketés szaladt végig a talpától a sörényéig és összerogyott Még rúgott egyet-kettőt aztán elnyúlt hang nélkül a sebből patakzó vér­ben, csak a bőre remegett tovább. János nem hallotta az állat hörgé­sét és eldűlését. Arra sem ébredt föl hogy a bíró föléje hajolt és a véres kést tűszőjébe dugta. Hajnalban egy cseléd futva jött sz istálló felől. János kábán állott az aj­tóban a véres késsel a kezében. — Valaki éjtszaka leszúrta a bíró legszebbik lovát! — dadogta az össze­futott cselédek előtt. Egy vénasszony felkiáltott: — Az én fiam nem volt elég jó, idegen kellett szolgának!... Nézzé­tek a kést a kezében' ö tette!... Nem megmondtam, nem való idegen cse­léd a házba! Mielőtt védekezésre vagy futásra gondolhatott volna, lefogták a cselé­dek Jánost. Vitték megkötözve a bíró elé. — Miért tetted? = faggatta a bíró. Önsápadt volt János, mintha a kés­döféssel az ő vére folyt volna el, a szája széle fehéren remegett és meg­bilincselt kezét magasra emelve kiál­totta: —- Az ég a tanúm, hogy ártatlan vagyok! — Ártatlan, te?... Miféle dajka­mese ez? A bírád, a gazdád is va­gyok, valld be hát töredelmesen a" bűnöd. — Ki látta?.. Ki meri mondani, hogy én szúrtam le a lovat? — hör­dült fel az ártatlan. — A véres kés mondja. És ott hál­tál az istállóban. Igaz-e? — Igaz, uram... De törődött és öreg vagyok már. nagyon elfárasz­tott a munka és mély volt az álmom Csak az a bűnöm, hogy aludtam és nem vigyáztam gazdám jószágára. —• Hogy is hihetném, János? — Valaki más tette, esküszöm! — Ne esküdj, János! A szolga odatette a bíró elé bilincs­bevert kezét és könnyekkel szemében rimánkodott: — Uram, hűséggel szolgáltalak. Vén fejemnek csak egy gondja volt, hogy óvjam és ápoljam azt, ami a tiéd. És most te sem bízol bennem? Te is elhagysz, te is vádolsz? — A véres kés vádol téged, nem én... Ki tette volna más, ha nem te? Ha -gyanakodsz valakire, mondd a nevét! — Nem tudom én, hogy ki lehe­tett, uram... De ha bíznál — — — — Hallgass! Megloptad bizalmamat. Nem voltál hű szolga. — Ártatatlan vagyok! — Majd a kínpadon vallani fogsz! — intett a bíró s a pribékek megra­gadták Jánost és vitték a hóhér kín­zókamrájába. A vereskámzsás sietve nekilátott tüzes csípőivel és szörnyű tagnyujtó köteleivel a kínzatásnak. Amikor harmadszor mosták fel ájultan és olvasztott ólommal közele­dett a hóhér, hogy sebeire öntse, el­hagyta az ereje Jánost és vallott. Vállalta a bűnt. Ádám bíró elrémülve hallgatta a vallomást. — Töredelmes beismerésed enyhít a helyzeteden. Megmentett a kerék­betöréstől, — szólt fúlva és aléltabb volt a kínpadra vont szolgánál. Á törvény enyhébben büntet. Hajnalban a hóhér kötele vár. János véreres szemében elhalt az élet utolsó szikrája. Olyan mindegy már, mi végez hunyó életével, a tűz, a kerék vagy a kötél! Csak gyorsan jöjjön a vég. Elhagyta öt ember és világ Elhagyta őt az ég kegyelme is, hogy ártatlanul halnia kell!.. s Ádám bíró hajnalig virrasztott. Ak­kor kiment a néppel a vesztőhely elé és fedetlen fővel állt a bitófák árnyé­kában. A hóhér két pribékje a vas­kampók erejét vizsgálgatta és Ádám a szolga különös hajlongására és tisz­telgő szavaira gondolt. Felnézett a komor fellegekkel bevont égre, mint­ha valami jelre vagy hangra várna a magasból. De az ég könyörtelenül ko­mor és néma maradt. Már jött a kövecses úton a hóhér fogata a megbilincselt elítélttel Já­nos szemében szomorúság volt, ami­kor a bírót megpillantotta. — Látod, gazdám, ki védi az ártat­lanok igazát? — kérdezte megtört, há­lyogos tekintete. Ádám leszegett fejjel elfordult. Amikor újra felnézett, szolgája már a bitófa alatt állott és a hóhér a nya­kára tette a kötelet. '— Ártatlan vagyok! — kiáltotta végső erejével az elítélt, de a sikoly elhalt a vesztőhely alatt szájtátva és szitkozódva álló tömeg üvöltésében. Ádám bíró felpillantott az égre. A komor felhők közt, úgy rémlett, apró rés hasadt és a kék derűn áttűzött az első napsugár. — Megállj, hóhér! = kiáltott fel messzehangzó szóval. Odarohant a vesztőhely lépcsőjéhez és széttárt ka­rokkal fordult a nép felé. — A szolgám ártatlan!... Én ... én magam szúrtam le a lovamat. Tudni akartam, vájjon pusztulhat-e bitón ár tatlan ember? .., János, szolgám, bo­csáss meg. Erős volt kettőnknek ez a próba! A pribékek elengedték Jánost, az öreg odavonszolta törődött s elkínzott testét gazdájához. — Megértettem már, János Gyen­ge és hazug a mi igazságunk! — ha­jolt a bíró a szolga fölé. Aztán kar­jába emelte és vitte a hintájához. A nép kalaplevéve szótlanul nyitott utat. Mondják, hogy Ádám bírónak ez volt az utolsó ítélkezése Elvonult szolgájával falusi birtokára és csak évek múltán jött vissza a városkába, amikor Jánost már eltemette. \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom