Uj Szó, 1952. november (5. évfolyam, 260-286.szám)

1952-11-04 / 262. szám, kedd

UJSZG 1952 november 4 A. J. Visinszkij elvtárs beszéde a koreai kérdésről az ENSz-közgyűlés politikai bizottságának október 294 ülésén 1950 június 20-án, öt nappal az Észak-Korea elleni támadás előtt Dulles ezt írta Li Szin Man-nak: „Nagy jelentőséget tulajdonítok annak a döntő szerepnek, amelyet az Ön országa játszhat abban a nagy drámában, amely most van kibontakozóban." Ebben az időben már készen állt a terv Észak-Korea megtámadására. 1 Koberts tábornok már 1950 januárjában kijelentette a liszinmanista miniszternek adott utasításában, hogy „az Észak-Korea elleni hadjárat terve — eldöntött dolog". Roberts felhívta a figyelmet arra, hogy — noha a támadást ők maguk kez dik — mégis ürügyet kell teremteni ahhoz, hogy az jogosnak és megokoltnak lássék. Ezt az Egyesült Nemzetek Szervezetének bizottsága biztosithatja úgy, hogy a kellő idő ben megfelelő jelentést terjeszt a: ENSz elő. Számos más, ugyanilyen hiteles bizonyíték van arra, hogy a liszinmanista hadsereg hogyan készült Észak-Korea megtámadására. E bi zonyítékok között komoly jelentősé ge van az északkoreai kormány kezébe jutott stratégiai térképnek amelyet a liszinmanista kormány titkos irattárában találtak. Az ötödik ülésszakon részletesen kifejtettem ennek a térképnek í tartalmát, amely bemutatja a dél koreai hadsereg Észak-Korea elleni támadásnak tervét a Sárga-tenger partvidékétől egy Kornapo nevü kis helységig és Kornapotól a keleti partvidékig. A térképen szerepel föcsapások iránya. A térképen meg vannak jelölve az Incsonból tengeri úton Phenjan ellen indított erők partraszállási pontjai, valamint a Tonducsen-Csuncsen-Hancsi stb. kör zetéből kiinduló támadás iránya. Ezek megcáfolhatatlan tények, megcáfolhatatlan bizonyítékai annak az Észak-Korea ellen irányuló jóelő re átgondolt és megszervezett dél koreai támadásnak, amely felett az Amerikai Egyesült Államok gyámkodott. Ezek megoáMhatatlan bi zonyítékai annak a támadásnak, amelyet az Amerikai Egyesült Ál lamok fegyveres erői készítettek elő, majd támogattak. Mindaz, amit itt Acheson úr, az északról jövő agresszióval kapcsolatban mondott; egyáltalán semmi figyelmet nem érdemel. A tények feltétlenül megmutatják, hogy az agresszió délről indult ki és ő e tények közül egyet sem cáfolt meg és eemminemü ellenbizonyítékot nem terjesztett elő. Mindaz, amit ezzel kapcsolatban a külügyminisztérium urai mondhatnak, nem más, mint elcsépelt frázisok mitsem érő hangoztatása. Ezek az urak valahogy úgy vélik, hogy semmit sem kötelesek bizonyítani. Akkor, amikor automatikusan egy és ugyanazt a frázist ismétlik Észak-Korea agressziójáról, a Biztonsági Tanács június 25-i határozatára hivatkoznak, amely megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy Észak-Korea csapatai fegyveres támadást intéztek Dél-Korea ellen. Azt a kérdést, hogy ez a határozat honnan származik, részletesebben kei megvizsgálnunk. A valóságban milyen adatok alapján is hozta a Biztonsági Tanács ezt a ha tározatot? Hogy is történhetett a dolog június 25-én? Hogyan győződhettek meg a Biztonsági Tanács tagjai azoknak a tényeknek a valóságáról, amelyeket megfellebbezhetetlenül határozatuk alapján tették meg? Ismeretes, hogy a Biztonsági Tanács az Észak- és Dél-Korea határán történtekről először a délkoreai kormánytól r.rtesült, amely jelentette, hogy állítólag északkoreai fegyveres erők az Ongdin.félszigeten megtámadtak egye^ pontokat, K annintói északra és délre partraszálltak és Szöul felé nyomulnak előre. Jellemző, hogy Trygve Lie a június 25-i ülésen, akkor, amikor az eseményeket a liszinmanista kormány jelentése szellemében ismertette, hivatkozott egy általa kapott jelentésre, továbbá más, koreai forrásokból származó jelentésekre, amelyek állítólag világosan utaltak arra, hogy a hadmüveleteket ÉszakKorea csapatai kezdték. De hiszen az ENSz koreai bizottságának a főtitkárához intézett 1950 jnius 25-i kábeltávirata csak á liszinmanista * kormány már említett jelentését tartalmazta, amelyet tendenciózusan, az északkoreai kormánnyal szemben ellenséges szellemben szerkesztettek! Az Egyesült Nemzetek Bizottságának abban az időben az Észak- és Dél- Korea határán történtekről semmiféle jelentés nem volt birtokában. Az említett bizottság megfigyelői a határ mentén tett utazásukról 1950 június 23-án viszszatértek Szöulba és az utazásukról i szóló jelentésük tartalmát csak a Szöulban, 1950 június 26-án tartott ülésen fejtették ki, ami után a bizottság elküldte táviratát az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Mint a bizottság jelentéséből kitűnik, a bizottság a 38. szélességi fok körül történt eseményekről a délkoreai belügyminisztertől és Mucciótól, az Amerikai Egyesült Álamok délkoreai nagykövetétől kapta az értesülést. Ez a Muccio 1949 júliusának második felében Roberts tábornokkal, valamint Szin Szen Mo, Kvon Szin Jer és Kim I Szek délkoreai miniszterekkel folytatott tanácskozáson azt az utasítást adta, hogy július-augusztus folyamán nagy előkészületeket kell tenni az észak elleni hadjáratra. Ami a bizottság megfigyelőit illeti, az események kezdetéin ők nem tartózkodtak a 38. szélességi fok mentén és a 38. szélességi fok körüli helyzetre vonatkozó minden megfigyelésük június 22-re, arra a napra vonatkozik, amikor utoljára tartózkodtak a 38. szélességi fok körzetében — ez pedig három nappal a hadmüveletek előtt volt. Ezek a tények elegendők ahhoz, hogy feltétlenül bizonyítottnak tartsuk, miszerint a Biztonsági Tanácsnak semmiféle objektív, elfogulatlan forrásokból származó jelentése nem volt arról, hogy mi történt 1950 június 25-re virradóra Koreában. Ennélfogva a Biztonsági Tanácsnak semmi joga nem volt azt állítani, hogy először az északkoreai fegyveres erők nyomultak be Dél-Koreába és nem volt joga határozatot hozni ezzel kapcsolatban. Mégis, a Biztonsági Tanács, főként a

z Amerikai Egyesült Államok nyomására sietve meghozta határozatát, amelyet most igyekeznek olyan határozatnak feltüntetni, amely helyesen válaszol a koreai agresszió kezdetének kérdésére és arra, hogy a valóságban ki az agresszor. A szeg azonban kibújik a zsákból. Ma egyre erősebben és eltökéltebben hallatszanak olyan hangok, amelyek kíméletlenül feltárják a Biztonsági Tanács 1950 június 25-i határozatának hamis voltát, fegyre erélyesebben vetnek fel újabb és újabb kérdéseket, amelyekre válaszolni kell, s ha nem válaszolnak rájuk, már nem lehet arra számítani, hogy a közvéleményt büntetlenül lehet megtéveszteni. E tények fényében nevetséges Acheson úr melodrámai nyilatkozata arról az ítéletről, amelyet az ENSz.bizottság hozott és amely szerinte helyes volt akkoriban és ma is helyes. Nem, nincs semilyen helyes ítélet, ilyet sem az ENSz-bizottság, sem a Biztonsági Tanács nem hívott. A helyes ítélet feltételezi a becsületes és objektív vizsgálatot, ami nélkül semilyen ítéletet nem lehet helyesnek elismerni, bárhogy is hangoztatják ezt bizonyos ügyvédek. Mindaz, ami június 25-én, június 27-én és július 7-én történt a Biztonsági Tanácsban, tiszta komédia volt, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Vezényletével játszottak el, annak az országnak a vezényletével, amely véras megoldást késziteit elő Koreában, több éven keresztül akadályozta Korea békés egyesítését, rendszeresen buzdította a liszinma nista kormány harcias terveit és magát Li Szin Mant. A koreai háborúra az amerikai tőkéseknek volt szükségük, akik aggodalommal és rettegéssel figyelték a közelgő gazdasági válság jeleit és nagy reményeket fűztek egy megfelelő újabb „ösztönzőhöz", amely fellendíthette az Amerikai Egyesült Államok hanyatló gazdaságát. És ez az ösztönző meg is jelent a koreai háború formájában. Ez a háború nemcsak szörnyűségeket és halált hozott az emberek százezreinek, hanem a katonai megrendelések özönét és gazdag nyereséget is a halálkereskedőknek. Ha a háború nem tört volna ki Koreában, akkor a világ valamely más részén kellett vol. na kitörnie, mint ahogy ezt többízben elismerték a koreai intervenció szervezői és sugálmazói. „Koreának lennie kellett, vagy itt, vagy a világnak valamely más részén" — jelentette ki Van Fleet, amerikai tábornok. Ezek a koreai háború gyökerei, ezek keletkezésének forrásai. Ezek tények, amelyeket nem lehet sem jogászi csűrés-csavarással, sem ügyvédi ékesszólással megsemmisíteni. Acheson azt állította, hogy az amerikai parancsnokságnak a fegy verszüneti tárgyalások során az volt az egyedüli célja, hogy a lehető leg. nagyobb biztosítékot nyerje az agresszió megismétlődése ellen. Az amerikai parancsnokságnak e tár. gyalások során elfoglalt álláspontja azonban teljesen ellentétes ezzel az állítással, íme, a tény: 1. Acheson arra hivatkozott, hogy e célok érdekében a váltáskor nem szabad növelni a csapatok létszámát. E javaslat- ellen a koreai-kínai parancsnokság részéről semmiféle ellenvetés sem hangzott el. A koreai-kínai parancsnokság azon ban azzal a teljesen igazságos követeléssel állott elő, hogy teremtsenek olyan feltételeket, amelyek e téren kizárják a visszaélést és megszüntetik annak lehetőségét, hogy a váltás ürügyével a valóságban növel, jék a szembenálló fél fegyveres erőinek létszámát. Éppen ezért követel te a koreai-kínai parancsnokság, hogy legfeljebb 5000 főt váltsanak le. Az amerikai parancsnokság 75 ezer főnyi keretet követelt, méghozzá annyira kitartóan, hogy koreai-kínai parancsnokság a zsákutca elkerülése érdekében beleegye. zett, hogy a leváltható létszámot mindkét fél számára 35.000 főben szabják meg. 2. Az amerikai parancsnokság ragaszkodott ahhoz, hogy úgynevezett pártatlan bizottság segítségével ellenőrizhesse, mi folyik a koreai-kínai fél mögöttes területén. Ez nyilvánvaló beavatkozás lett volna az úgynevezett pártatlan bizottságon keresztül Észak-Korea belügyeibe. Ezt természetesen- nem lehet az esetleges agresszió elleni biztosítéknak tekinteni, hanem csupán mindenféle katonai bönyadalmakkal fenyegető új és új incidensek keletkezését segíthette volna elő. 3. Az amerikai parancsnokság hosszú vitát folytatott a demarkációs vonallal kapcsolatban; arra törekedett, hogy ez a vonal az amerikaiak számára stratégiai szempontból legelőnyösebb irányban húzódjék; arra törekedett, hogy megtart, sa a korábban elfoglalt területeket. Az amerikai parancsnokság követeléseket támasztott arra vonatkozólag, hogy a demarkációs vonal megvonásakor engedjenek át ÉszakKoreában jelentős területeket. Kép. mutatóan kijelentette, hogy „az ENSz küldöttsége" nem azért ragaszkodik javaslatához,, mert érdekei fűződnek az „ENSz-csapatok" ellenőrzése alatt álló területek kibővítéséhez, hanem azért, mert az „ENSz-parancsnokságnak" szüksége van megfelelő védelmi vonalakra és ilyenek a 38. szélességi fok vidékén nincsenek. Ha teljesítették volna ezt a követelést, további több mint 13.000 négyzetkilométer, vagyis Korea egész területének egyhuszada az amerikai parancsnokság ellenőrzése alá került volna. Azt is követelték, hogy a demarkációs vonal Korea keleti partvidékén, Keszontól északra húzódjék, nyolc kilométerre északra a 38. szélességi foktól. Ami az Ongdin-félsziget déli részét illeti, ezt hajlandók voltak átengedni a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak, mert — mint az amerikai küldöttség egyik tagja kijelentette teljesen közömbös, kinek adják ezt a területet, odaadhatnák akár Etiópiának, vagy Ausztráliának is. 4. Az amerikai parancsnokság — amikor hozzájárult a légi és tengeri hadműveletek beszüntetéséhez — ellenszolgáltatásként bizonyos északkoreai területek átengedését követelte. Ezek az amerikai kövételések világosan bizonyítják, milyen céljai voltak valójában az amerikai parancsnokságnak, amikor a demarkációs vonalról alkudozott és miért telt el ezzel az alkuval majdnem egy egész hónap. Acheson hallgatott aról, hogy a keszoni fegyverszüneti tárgyalások menetével párhuzamosan rendszeresen katonai incidensek történtek Keszon semleges övezetében. Az incidenseket kizárólag amerikai és délkoreai katonák provokációi okozták. Az amerikai repülök rendszeresen lőtték a koreai-kínai küldöttség au. tóit, noha fehér zászló volt rajtuk, gépfegyvertüzet zúdítottak a semleges övezet határán fekvő Panmindzsonra, rálőttek az őrjáratokra, amerikai repülőgépekről benzíntartályokat dobtak a koreai néphadsereg és a kínai önkéntesek küldöttségének tartózkodási területére, bombázták ezt a területet, lőtték a tárgyalásokra kijelölt területeket. Mindössze nyolc nap leforgása alatt (1951 augusztus 23-tól 30-ig) az amerikai repülőgépek tizenkétszer sértették meg a keszoni övezet légi terét, szeptember 1-én pedig még bombákat is dobtak le Nam Ir tábornok szállása közelében. Szeptember első hetében az amerikaiak száz berepülést hajtottak végre a keszoni semleges övezet fölé, lőtték a tárgyalások színhelyét. A koreai, kínai tárgyaló félnek óriási kitartásra volt szüksége, hogy ilyen körülmények között megőrizhesse nyugalmát, késznek mutatkozzék a megegyezésre különböző kérdésekben, amelyeket az amerikai parancsnokság szándékosan éles formában vetett fel. Mindezek ellenére a koreaikínai fél ki tudta küszöbölni azt a sok ürügyet, amely akadályozta a megegyezést a fegyverszüneti > tárgyalásokon. A koreai-kínai fél rugalmas, mélységesen békeszerető és becsületes módszerének eredményeként megegyezés jött létre a fegyverszüneti tervezet több mint hatvan cikkelyében. Nem jött létre azonban megegyezés az egyik fontos kérdésben, amely valóban rendkívül éles formát öltött: a hadifoglyok kicserélésének kérdésében. Ez a kérdés elég komoly ahhoz, hogy részletesebben foglalkozzunk vele, annál is inkább, mert ez alkalommal is, mint sok más esetamerikai parancsnokság teljesen el fogadhatatlan, a nemzetközi jog alapelveivel ellenkező álláspontját az Egyesült Nemzetek Szervezete álláspontjaként próbálja feltüntetni. A hadifoglyok kérdése egyáltalán nem váratlanul merült fel az amerikai fél előtt, mint itt Acheson állította. Ez a kérdés valójában kezdettől fogva a keszoni fegyverszüneti tárgyalások napirendjén szerepelt. Nem bocsátkozom részletekbe, csak a hadifoglyok kicserélésével kapcsolatos tárgyalások legfontosabb szakaszaival foglalkozom. 1951. december 12-én a koreai-kínai .fél ebbe,

n a kérdésben a következő javaslatot tette: . Mindegyik fél engedjen szabadon minden örizetében lévő hadifoglyot; a fegyverszüneti egyezmény aláírása után a lehető legrövidebb idő alatt engedjenek szabadon és szállítsanak haza csoportokban minden hadifoglyot, aki a felek őrizetében van és elsősorban a súlyosan sebesült és beteg hadifoglyokat engedjék szabadon; a fegyverszüneti bizottság ellenőrzése alatt létesítsenek hazatelepítési bizottságot, amelyben mindegyik fél egyenlő számú küldöttel képviselteti magát; cseréljék a felek őrizetében lévő hadifoglyok jegyzékét, mihelyt megegyezésre jutnak" az előző pontokban. Lényegbevágó válasz helyett e javaslatokra az amerikai fél ultimátum formájában azt követelte a koreai-kínai féltől, hogy adjon tájékoztatást a hadifoglyokról és az úgynevezett Nemzetközi Vöröskereszt bizottságának képviselői tehessenek látogatást a hadifogolytáborokban. Az amerikai fél addig nem is volt hajlandó lényegében megvitatni a koreai-kínai fél javaslatát, amíg az utóbbi nem adja meg a kívánt tájékoztatást. A koreai-kínai fél 11.559 hadifogolyba vonatkozólag megadta a követelt felvilágosításokat. Az amerikai küldöttség a maga részéről 132.474 koreai és kínai hadifogolyról terjesztett elő jegyzéket, noha előzőleg a Nemzetközi Vöröskereszt bizottságának 176.670 hadifogolyról szóló listát adott át. Acheson kijelentette, hogy 37.000 embert egyszerűen „átminősítettek" és szabadonengedtek, mert kiderült, hogy nem hadifoglyok, hanem polgári személyek. Később az amerikai parancsnokság még 11.000. embert „minősített át" ilyen módon. A koreai-kínai fél követelte, hogy az amerikai küldöttség adjon tájékoztatást 1456 hadifogoly sorsáról, akiket december 18-án felvettek a két fél által kicserélt hadifogolynévsorokba, de nevüket a későbbi listákon nem tüntették fel, továbbá 44.205 hadifogoly sorsáról, akiket az amerikaiak részéről a Nemzetközi Vöröskereszt bizottságán keresztül átadott korábbi listákon megneveztek, viszont nem vettek fel az 1951. december 18-án átnyújtott listákra. Az amerikai fél kijelentette, hogy a 44.205 hadifogolyról szóló adatok elavultak és ezeket a hadifoglyokat már szabadonbocsátották. Később az amerikai fél kénytelen volt elismerni, hogy ezek a hadifoglyok amerikai táborokban vartnak és azért nem vették fel őket a december 18-án átnyújtott listákra, mert állítólag délkoreai születésű polgári személyek, akidet erőszakkal mozgósítottak a koreai néphadseregbe. Az amerikai küldöttség 1951. december 31-én megígérte, hogy január 2-ig előterjeszti a teljes adatokat a hadifoglyokra vonatkozólag; január 3-án megismételte ezt a

z igéretét, de semmiféle adatot nem terjesztett elő; január 12-én kijelentette, hogy nem szükséges előterjeszteni adatodat a hadifoglyokról a fegyverszünetről való megegyezés létrejötte előtt, január 15-én kijelentette, hogyha a koreai-kínai fél kiegészítő adatokat terjeszt elő a délkoreai hadifoglyokról, akkor ezért cserébe előterjeszti a fő adatokat; január 18-án viszont kijelentette, hogy ezek az adatok nem fö adatok és nem fognak tartalmazni tájékoztatást a 44.205 hadifogolyról. Végül 1952 január 28-án az amerikai fél csupán 132.474 hadifogolyról nyújtott tájékoztatást. Most Acheson azt mondja, hogy az amerikai táborokban végeredményben csupán 121.000 koreai és kínai hadifogoly van. Nem lehet mellőzni azt a tényt sem, hogy Ridgway vezérkara 1951 december 31-én beismerte: a háború elején foglyul ejtett 40.000 hadifogoly közül körülbelül 7000 meghalt az araerikai táborokban. Mindez feltétlenül a legkedvezőtlenebb formában hatott a tárgyalások menetére. Hasonlóképpen kedvezőtlen hatással voltak az amerikai fa olyan követelései is, mint áz, hogy 1:1 arányban hajtsák végre a -di* lyok -kicserélését, továbbá az az amerikai javaslat, hogy až úgynevezett Nemzetközi Vöröskereszt bizottság vállalja aniak megállapítását, vájjon a hadifoglyok és polgári személyek hazatérésre irányuló elhatározása nem kényszer eredménye-e. Egészen szörnyű állítá. ez! Az emberek azt mondják, hogy haza akarnak térni és egyszerre csak megbíznak egy . külön bizottságot, vizsgálja meg, valóban haza akarnak-e térni, nem kényszer eredménye-e ez a szándékuk. Ugyanilyen jellegű volt az amerikai parancsnokságnak az a javaslata is, hogy tekintsék polgári személyeknek azokat a koreai hadifoglyokat, akik 1950 június 25-e előtt Dél- vagy Észak-Korea állampolgárai voltak. Ez utóbbi javaslat elfogadása azt jelentette volna, hogy több, mint