Uj Szó, 1952. július (5. évfolyam, 154-180.szám)

1952-07-05 / 158. szám, szombat

U J SZO 1952 Július 5 Resztet Gatina Nyikoláj

evna szovjet írónő Sztálin-díjjal kitüntetett „ARATÁS" című regényéből Mindenki a gabonaföldre ment — a szántóvetők, állattenyésztők, zöldségtermelők, sőt még Léna is az iskolásgyermekekkel. , — Meí'odics, az egész falut te őrzöd! — intette Vaszilij az öreget. — A falu néptelen, mássz fel a víztoronyra és messzelátóval nézz szét mindenfelé. Légy résen! Mefodics engedelmesen felment a tüzoltótoronyba és magával vitte Tosa Buzikin tábori messzelátóját. Onnan fentről látni lehetett a porfelhőn át a néptelen falut és a színes blúzoktól, virágos kendőktől tarkálló mezőt. A nap már lemenőben volt, de az alkonyat sem hozott hűvösséget. A mozdulatlan, porszagú levegő nem hült le, csak tapadtós lett és nehéz. A fák aléltan hajtották le portól sötét ágaikat s még a jegenyék lombja se rezgett, természetellenes csöndben szunnyadozott minden. Szinte észrevétlenül bukkant fel és borította be az egész égboltot egy fehér lepel, míg a naplemente keskeny sávja még izóbban vöröslött. Kigyúltak a szérűk pirosló s még erőtlen fényei, a fényszórók a gépkocsikon, mert az erdőben már sötétedett. A nyírfákat, jávorfákat homály borította, csak a fenyvek fekete lándzsái szúródtak a megsűrűsödött levegőbe. Keleten egy keskeny sötét sáv mutatkozott: lassan közeledett a felhő. Vaszilij, mihelyt mindenkit elirányított a földeken beosztott csoportokba, Visszatért irodájába. Szétvetett lábbal állt az üres szoba közepén. Fejét oldalvást hajtva, felsorolta gondolatban mindazt, amit már elvégzett és a fölsorolás ütemére hajlítgatta be egyik feketére lesült Ujját a másik után: — Aljosa földjére két kaszálógép ... ez megvan... és behajtotta •hüvelykujját. — Ugyanoda Avdoíyától kiküldeni a tehenészeket és a f

üdség termelőket kalászt szedni. endben van — C- megbökte mutatóujját. — A csépléshez — Matvejevicset, benne megbízhatom ... a kazalhoz Jasznyevert. Jól van. A boglyák behordásához még egy szekeret adtam. Meglesszünk valahogy, — s már mind az öt ujja be volt hajlítva. Ökölbeszorított kezét most fölemelte, megnézte és aztán megfenyegette vele a távoli felhőt: — Nem fogsz beleköpni a levesünkbe! — De azért még nem nyugodott meg. Járkálni kezdett a szobában és a telefonkészülékhez állt: — Halló, központ! Mi az? Hogy az ördög vigyen el! Hova bújtál el? Kisasszony! Központ, halló! Gépállomás?! Kérem a gépállomást! Proharcsenko jött a telefonhoz. — Proharcsenko elvtárs! Itt Bortnyikov beszél a „Május Elsejé"böl. Hallod, amit mondok? Halló! Esőfell i jön ránk, Proharcsenko elvtárs, a barométer vihart mutat, Halló! Proharcsenko elvtárs, én mindenkit kiküldtem a földekre, de téged : *ra kérlek, adj nekünk nehéz tüzérséget! Halló, halló! Nem hallom . .. Hát igen, tudom én, hogy nincs a beosztásban, hogy nincs a tervben ... Tudom, a beosztás szerint csak három nap múlva várhatunk titeket. De közben beüthet a mennykő. Minálunk az Aljosa földjén olyan termés van, aminő sehol az egész határban. Ha látnád!... Igen . .. Igen... Csak egy van ? Fel van szerelve éjszakai munkára? Akkor jó. Vagy úgy? És nem lehet rendbehozni?... Hát nincs ott kombájnvezetö vagy traktorista egy se? Csak egy?... Hogy három napja nem aludt? Hát aztán? Még egy éjszaka nem alszik!... Vendég? Mi az. hogy vendég? Most nincsenek vendégek!... Hogy magam beszéljek vele? Küldd hát ide! De ki az?... A nevét kérdezem? — A telefonban a hang elhallgatott azután valami érthetetlen motyogott. —- A nevét mondd! A nevét, hallod? — üvöltött Vaszilij, — Sztyepan Mohov?... Aha. .. Igen... mondta vontatottan, — És más senki sincs ott?... Nnna mindegy!... Küld ide Mohovot. Várt, az ablakon át nézte a meszszi felhők sötétkék sávját és aáí szidta: „Affene... A vetés óti vártuk az esőt, — ha csak egyetlen feihőcskét, most neg, a beA könyvnek egyik legszebb része a kísérleti rozsföldnek gyors learatását írja le. Ez azért vált haladéktalanul szükségessé, mert vihar közelgett, amely megsemmisítéssel fenyegette a termést. A rozsföld a „Május els8je"-kolhos5 szívügye. Ezt tudniillik Aljosa, a fiatalon elhunyt komszomol vezető kezdeményezésére ültették a kolhoz fiataljai. Aljosa Alexej Lukiesnak, a kolhoz hősi halált halt elnökének a fia, aki a Honvédő Háború győzelmes befejezése után egyike volt azoknak, akik a széjjelvert, tönkretett kolhozt ismét virágzó faluvá fejlesztették. Aljosa a szocialista munka hőséhez méltóan halt meg. Beteg volt, de azt hitte, hogy legyőzheti a betegséget, mert a kolhoznak halaszthatatlan munkát kellett elvégeznie. Aljosa emléke a legdrágább és legszentebb a kolhoz dolgozóinak, mintha nem is halt volna ineg, köztük él és állandóan foglalkoznak életével és munkájával. gyűjtéskor bezzeg itt van a nyakunkon! A felhő itt van, a mezőn a gabona betakaritatlan, a kombájnvezetok meg a traktoristák közül, vesztemre, csak Sztyepan Mohov van a gépállomáson és az is csak véletlenül, vendégnek. Eltalálta. mikor menjen vendégségbe! Hogy is beszéljek vele? Nem jön el... Dehát hogyne jönne? Megmagyarázom neki... Nem lehet, hogy el ne jöjjön!" — Tessék, — hallatszott a kagylóban Sztyepan ismerős, csendes, de érthető hangja. Vaszilij krákogott, hogy erőt gyűjtsön: — Zdravsztvuj, Sztyepan Nyikitics... — Zdravsztvuj Vaszilij Kuzmics... Vaszilij megint habozott. Átvillant a fején: „Hogy beszéljek vele? Udvaroljak? Sírjak? Nem ér semmit! Elmondom, hogy áll a dolog és kész..." — Elmondom, mire kérlek, Sztyepan Nyikitics. Felhő jön ráfik, a barométer vihart jelez és mi már javában aratnánk. Aljosa földjén még lábon áll a fele gabona. Csak épphogy beérett, nem kellene sietni, de félek — ránk szakad az eső. Hát legalább Aljosa földjét be kell takarítani. — Nem jönnél a segítségünkre ma éjszaka? A telefon hallgatott. Vaszilij várt, egyre jobban szorította a kagylót. Végre Sztyepan csendes szavát hallotta: — A kombájn nincs rendben... Igaz, csak egy kis törés van rajta. Megyek, megjavítom... Egy óra a javítás, egy óra az út, két óra múlva ott leszek. — Benned van minden reményem, Sztyepan Nyikitics. várlak. Két óra multán Vaszlilij kiment a mezőre. Az utca már egészen sötét volt. Fölment r. dombra s ott egy percre megállt. A holdvilágtalan, félig felhővel borított ég alatt fények mozogtak. Élesen világított a mezőn a „Május Elseje" és a szomszéd kolhoz cséplöpajtája. Látszott a homályban a lámpásoktól megvilágított kasai teteje, megmegcsülantak, akár a szentjánosbogarak a kaszálógépekhez erősített villanykörték és' a kévekötölányok kicsi kézilámpásai. Fényszóróikkal vakítva, gépkocsik zakatoltak ideoda. Az apró fények játékos cikázásától a mező szinte ünnepivé élénkült. életről szél kerekedett. Erős, gyors irama port kevert fel és zúgatta a közeli erdőt. Vaszilij már messziről meglátta a kombájn erős lámpáit. Erre meggyorsította lépteit. Magát a kombájnt nem láthatta, csak azt, hogy úsznak lassú méltósággal fényszóróinak fehér pászmái és a villanylámpák a sötétség mélyébe, lágy fényt borítva a kalászok hullámzó áradására és az út fehéren futó szalagjára. „Még csak most ér ide" — állapította meg Vaszilij. A lámpák hirtelen megálltak. Vaszilij futólépésben ért a kombájnhoz és ekkor az útszéli bokrok mögül előjött Sztyepan. Vaszilij rögtön ráismert a sötétben, nem annyira csapott vállának és beesett arcának körvonalairól, mint inkább saját szívének riadt feldobbanásától. — Ki az? Kiáltott Sztyepan. — Zdravsztvuj, Sztyepan Nyikitics. — Zdravsztvuj, Vaszilij Kuzmics. Szemtől szembe találkoztak a sötétben, először azóta... és csakí.em érintették egymást. Sztyepan elsőnek törte meg a hallgatást: — Az embereitek után jártam... Mert egyedül jöttem, brigád nélkül ... — A mieink majd pótolják a tieidet... Ott vannak ni, a domb mögött ... — Már szóltam nekik ... Hallod, mozgolódnak... Már jönnek! A sötétben valahonnét hangok közeledtek. Sztyepan rágyújtott, fölment a kombájn hídjára és megfogta a kormánykereket. Magasodorta cigarettája hol kihúnyt, hol felízott s ilyenkor pillanatra látni lehetett Sztyepan feszülten figyelő, nyugodt arcát, szigorú szemét és homlokát. Vaszilij Sztyepanra nézett és eltűnődött: „Szóval találkoztunk!" Először látta Sztyepant azóta, hogy a felesége eltávolodott tőle. A szokatlan magány keserű éjszakáin, mikor pálinkába akarta fojtani bánatát és mégsem tudott elaludni, marcangolta a gyűlölet: „Az a nyavalyás, az rontotta el életünket. És ugyan mit evett rajta az én Avdotyám? Egy ökölcsapás — és vége... Az is férfi?... Ha egyszer meglesném valahol a sötétben, megmondanám neki: vagy én, vagy te — ketten nem élhetünk ezen a világon!" Mihelyt mámora elpárolgott, gonosz gondolatai is elszálltak vele, de azért, ha megfordult fejében, hogy találkozhat Sztyepánnal, bizony csupa kemény és sértő szót tartogatott neki. És lám, most szemtől szembe találkoztak a sötét mezőn. Beszélhetsz, amit akarsz, senki se Ifallja. Számolj hát le vele, add ki a mérged, dühöngj állj boszút derékbatört életedért, — senki se tudja meg... — Ha. legalább ezt az egy táblát learathatnánk az eső előtt — mondta Sztyepan. — Learatjuk... — Erős szél sivította sötétben, behatolt a sapkaellenző alá, fölborzolta Vaszilij haját. — Köszönöm, hogy eljöttél... — Nincs mit. Gyönyörű ez a rozs. — Bizony gyönyörű. Odajöttek a többiek, elfoglalták helyüket a kombájn mellett. A kombájn lassan megindult. Vaszilij mellette ment. A sötétség még sűrűbb lett, mintha a fényszórók öszszeszoritották volna. — Vizet kellene készíteni — hallatszott a zajból Sztyepan hangja. — Mindjárt küldök érte szekereket. . A benzin elég lesz? — Elég. — A tartályokat menetközben üríted ki? — Igen. Hát a lovak? Be vannak szoktatva? — Van egy pár kezes lovunk. Majd kiválogatom. Sztyepan cigarettája kialudt. — Ördög vigye! Adj egy kis tüzet: — Lejött a hídról és a hágcsó karfáján át Vaszilij fölé hajolt! Pillanatig alig néhány centiméter távolságból néztek egymás szemébe. — Szóval, vizet majd küldök, Sztyepan Nyikitics, és lovakat is, arravalókat. Mi kell még neked? — Más semmi. — Akkor jó, Sztyepan Nyikitics. — Rendben van, Vaszilij Kuzmics. Vaszilij búcsúzóul kezet akart fogni Sztyepannal, de Sztyepan már föllépett és mind a két tenyerével a kormányba fogódzott. Lassan úszott a kombájn, fehér lámpafényével átvágta a szeles, sűrű sötétséget. Egész éjjel folyt a munka a földeken, a felhő alighogy megpermetez. te, azután elvonult. Csak néhány rongyosszélü, nehéz felhő maradt az égen, de a munkát akkor sem hagyták félbe. Vaszilij a sötét úton hazafelé menet ravaszul mosolygott magában: „Egy nap alatt három napra valót végeztek. A beért rozsot betakarították, a zabot is. Most aztán, ha várunk is egy keveset, nem veszélyes. Ami a fő, a felhő segített, — felpiszkálta az aktivitást az emberekben. Jő gazdánál még á felhő is őröl, — az is használ!" Az volt az érzése, mintha még az égnek is túljárt volna az eszén. Messziről meglátta a cséplöpajtát és sietett oda. Ez a pajta volt Vaszilij legnagyobb öröme és büszkesége. Olyan büszke volt rá, hogy még dicsekedni se tudott vele é3 mesélni se tudott róla. De mindenkit, aki a kolhozba jött, legelőször a pajtához vezetett. A kolhoz többi vívmányairól —a termelés növekedéséről, az állatállomány szaporulatáról — a brigádok versenyéről, sőt a „gyorsítókról" is még lehetett vitatkozni, de a pajta, ez csoda volt és elvitathatatlan, megtámadhatatlan tok a büszkeségre. Ott nőtt ki a sötétségből villanylámpák fényében, motorok dalában, ünnepiesen és váratlanul, mintha Vaszilijt üdvözölné: ,,Itt jön az én megalkotóm!" Nem csoda, hogy Vaszilijt odahúzta a szíve. Mikor Vaszilij a pajta fedele alá ért, egyszerre melegség, világosság vette körül. Cséplőgépek, triörök, selejtezögépek zakatolása, a gabona vidám suhogása., Csillogtak, zizegtek a kalászok, a gabona pedig ömlött, kavargott, örvénylett, viharzott. Vaszilij most megvetően gondolt az elmúlt évek csépléseire. A régi szérűt nevetségesnek, elavultnak, halottnak látta, még a gabonát is élettelennek, amit ott csépeltek. Unalom volt rágondolni, milyen lassan szóródott, milyen vontatottan ömlött. Itt bezzeg, szinte feléledt, csodálatos gyorsan és könnyedén patakzott a villanyerőre berendezett cséplőpajtában. Különösen érdekes volt a bonyolult szerkezetű villanyos cséplőgép. Egyenletesen, megszakítás nélkül és olyan átható erővel zakatolt, hogy morajában, elsüllyedt a többi zaj, mint a vízbeejtett kő. Mulatságos volt elnézni, ahogy az emberek szája hangtalanul tátong, ajkuk is nevető, de néma. Bujanov ebben a zsibongó birodalomban főparancsnoknak érezte magát; elégedett vidor képpel járt felalá a föátjárón. Csupa por volt és pelyva, de az inge frissenvasalt, nyakkendője szabályos, mint mindig: „Ez az ember átérzi saját jelentőségét" — helyeselt neki Vaszilij. Megálltak egymás mellett, elégedetten hallgattak, szavak nélkül is megértették egymást. A gabona széles zuhatagban ömlött szünet nélkül: a sárgás villanyfényben melegnek eleven rózsaszínűnek látszott. Tapadó burkától megszabadulva, mintha örült volna szabadságának, csúszott, szaladt ki a lapát alól, amely halomba gerebnyézte, Vaszilij elnézte ezekot. az eleven, süppedő halmokat, gyönyöröséggel túrta a karját válláig ebbe a selymes melegségbe. Aztán odament a szóróhoz: onnét zúgva sivított ki a szél, szúrós pelyvát vert az ember arcába s ajkán hagyta a rozsker.yér alig érezhető ízét. Az emberek gyorsan, lelkesen, vígan dolgoztak. Magasan a gép tetején állt Matvejevics. Ö vette át a kévéket s irányította renegve zakatoló gép óriási torkába. Kimért, ritmikus mozdulattal nyújtotta mindkét kezét jobbfelé s az adogatótól átvéve a kévét, pontos fordulattal balfelé, egyenest a gépbe. Jobbról-balra, jobbra-balra mozdult gyökérszerüen akaszkodó, erős két karja; és a szárnyas kévék szakadatlan láncolatban repültek alulról felfelé, jobbról balra. Valenytina Matvejevičs mellett . állt. Nagy szeme csillogott, haját kalász kuszálta. Boldog, mohó mosoly szelídítette keskeny ajkát. Mihelyt meglátta Vaszilijt, könnyedén, mint egy macska, a földre ugrott és NYÁRON GÉPEK KÖZT Alltam és néztem, a csiliesor Hogyan mozdul a drótkötélen. Hullámzott a táj, mint mikor Szél rebben végig a vetésen. Hiába, nékem új ez itt, Gépek morgása, forgatagja. Piroslik a nyár és talán Apám a búzát most aratja. Izzad, s ha homlokán a gyöngy Sűrűjo rajzik, nagy kezével Rátörül és kaszasuhogással 'Lép, lép szembe a napsütéssel. De mégis, gondold józanul — Szedtem elő az eszem újra — Micsoda hőség s mily erő kell, Mi karját újra s újra nyújtja. Lendülésre^ — s a kék kasza Suhogása elsiklik pengve az ért -húzán — és zsibbadási Éreztem áradni kezembe. S ma nézd, itten fürge motor Szalad vígan, zenélve, búgva, Nem fárad el a kar soha, Öröm és mámor így a munka. Mázsás terhet visz a daru S ha könnyedén odébb letette, Ujat markol s a vasdarab Magasba- lendül emelkedve. Egész nap emel, dolgozik. Lásd, mégsem fárad el a karjö. Apámé zsibbadt, míg fejét A kereszt tövébe lehajtja. A míg csillék futottak tovább, Gép zengése áradt fülembe, S az ember büszkén, győztesen Csak irányított ütemezve. Homlokomra kis füst lökődött, néztem s úgy gondoltam apámra S nevettem, ő fent ül a gépen S a zöld sarjút a gép kaszálja. Dal a közös tulajdonról Halott, nyárfa, hófehérbe — földig lehántva a kérge, gyökér-lábát patak mosta, alatta járt el a csorda. Az a csorda nem Tóth Pálé, nem is hetven kisgazdáé — közös jószág az a csorda, Bokor Péter számadója. Ki húzta le a fa kérgét? ügy lehet, ahogy mesélték? Én nem Fehérlófiára — gyanakodnék inkább másra. Rongy ember volt. aki tette, bizony bosszúból tehette — az a fa sem volt már másé, mindnyájunké, az országé. Vigyázz Péter a csordára, vigyázz búzára, nyárfára — ordasoktól ójjad, kérlek, csapd agyon a csikasz férget! mulatságos igyekezettel tátotta kJ a száját, hogy Vaszilijnak egyenest az arcába kiáltson valami, érthetetJenséget. Kézzel-lábbal. fejének integetésével, magyarázott, mérges volt, hogy nem tudta túlkiabálni a gépet, nevetett is és egy ragadós kalász, mint valami arany fülbevaló himbálózott a nyaka fölött. Vaszilij a kijárathoz vonta Valenytinát, ott már lehetett beszélgetni. — Huszonöt mázsa — kiabált Valenytina s hogy segítsen hangjának, elébe tartotta hajlékony, lesült vékony kezének öt ujját. — Huszonöt! Kicsépeltük Aljoska mezejének első feléről az egéss gabonát. Huszonöt mázsa! De igazán, .képzeld el! Ez azt jelenti, hogy lehet! Látod, itt van Aljosa termése — nagyszemű potrohos, akár a borsó. Vaszilij, aranyom, szóval lehetséges. Akár eső, akár aszály — mindennel meg lehet bír. kőzni.... A kolhozosok körülvették Vaszilijt és Valentyinát, kiabáltak, egy. más szavába vágtak, egyik tenyerükből a másikba szárogatták a magot, egyet-egyet a foguk között i9 megropogtattak.