Uj Szó, 1952. július (5. évfolyam, 154-180.szám)

1952-07-20 / 171. szám, vasárnap

1952 július 20 UJSZ0 7 BÜSZKESÉGÜNK A NÉPHADSEREG Ötvennapos amerikai hóhéruralom Szincsonban IL ' j alak jelent "meg a történelem színipadán. Harrison főhadnagy. Meg kell jegyezni a nevét és nem szabad többé elfelejteni. Meg kell ismerni gyorsan és alaposan, tneg kell tudni róla mindent, amit csak lehet. Nem túlzás történelmi alaknak nevezni? Nem, semmiképpen sem. Harrison főhadnagy nem egyetlen személy, nem valami különös, egye­düli jelenség. Harrison főhadnagy típus, amelyet a történelem termelt ki, a rothadó, a végpusztulásba zu­hanó imperializmus története. A ne­ve lehet más is, Higgin vagy Callis­ter, Smith vagy Henderson, jöhet Ne. vadából, South Carolinából, vagy Ohióból, mindegy. De el kellett jön­nie, mint ahogy a bomló testben meg kell jelenniök a férgeknek. Az az ú£, amelyre országa társadalma rálépett, elkerülhetetlenül hozzá vezetett. Megjelent, a spanyolcsizmás ink­vizítorok, a gázkamrás mengeledok­torak és a géppisztolyos alcaponék vonásait egyesítve és túltéve minden elődjén. 1950. október 17-én este egy dzsip és két teherautó állt meg Saincson főutcáján. A dzsipből egy főhadnagy szállt ki, a két teherautóból ötven amerikai katona ugrott a földre. Ez volt Harrison főhadnagy és gárdája, a 24-ik gyaloghadosztály második ez­redéből. Ötven napon át, amíg ki nem verték őket onnan, ez az 51 ember volt élet és halál ura, isten és császár a városban és a járásban. Azok, akik találkoztak vele, így írják le Harrisont: nagyon magas, hat láb és egy inch, ami közel Jár a két méterhez, Szőke, szürkeszemü, az álla erős és előreugró. Amikor az utcára ment, kék napszemüveget vett fel. IVIég megérkezése estéjén „mun­kához látott". Volt a városban egy alak, ki a második világháború idején a japánoknál szolgált. Tudott ango­lul. Ezt kinevezte a rendőrség főnö­kévé. Megkezdte két szervezet felál­lítását. Az egyik kicsapott diákok­ból, 16—18- éves suhancokból állt, ezt elnevezte „a diákság fegyveres örségének". A másikba csavargókat, lecsúszott kereskedőket, hazaáruló­kat gyűjtött össze: ez volt a detek­tivtestület. Másnap hajnalra összecsődítettek félezer embert egy téren. Harrison beszédet tartott. Ezeket mondotta: „Ebben a városban én vagyok az Egyesült Nemzetek erőinek a képvi­selője. Mostantól kezdve az én sza­vam itt törvény. Parancsaimat meg fogják kapni. Ha valaki ellenszegül, azt lelövik. Maguk eddig a kommu­nisták szolgaságában éltek. Az Egye­sült Nemzetek elhozták maguknak a szabadságot. A szabadság további fennmaradásához szükséges, hogy likvidáljuk a kommunistákat. Ez a szabad világ politikája." Nem sokkal a gyűlés után, délelőtt 11 órakor a rendőrség épületében szükkörü értekezletet tartott. Ad­dig pribékjei 900 embert fogbak el, 900 hazafit. Az értekezletnek egyet­len tárgya volt, egyetlen kérdés, ame­lyet Harrison így fogalmazott meg: „Mi a legjobb elintézési módja ennek a 900 vörösnek?" A kérdés körül parázs vita alakult ki. Volt, aki azt mondta, hogy a hegyekbe kell vinni őket és ott géppuskával lelövöldözni. Mások a folyópartot ajánlották. De Harrison elutasította ezeket az el­képzeléseket. Olyan megoldást kere­sett. — legalább is kezdetben — amely kevésbbé feltűnő és kevesebb nyomot hagy: kifejtette benzines el­égetési módszerét. Az első 24 órában bebizonyosodott, hogy Harrison fő­hadnagy a tömeggyilkosság szakem­bere. Ami ezután következett, az kü­lönböző formákban mindig ugyanezt igazolta. A kisebb — a harmincas, ötvenes kivégzéseket általában a segédeivel végeztette. De „a nagy munkákat" sohasem bízta másra. Három nappal megérkezése után újabb 520 embert gyilkolt le. Itt megint új módszert Harrison főhadnagy alkalmazott: a dinamitos robbantást. A kivégzés előtt maga ment le arra az óvóhelyre, ahol a robbantást ter­vezte. Szinte mérnöki alapossággal vizsgálta meg a padlót, a falakat, pontos utasítást adott arra, hogy hol és mennyi dinamitot helyezzenek el és a beszögelt ajtó elé hány homok­zsákot állítsanak. Mindezek ellenére Harrisont nem lehet egyszerűen hi­deg és számító gyilkosnak nevezni. Szenvedéllyel gyilkolt. Október végén elment egy Nambu nevű faluba és el­lenőrzött egy liszinmanista rendőr­egységet. A liszinmanistáknál 500 fogoly volt. Harrison ötöt lehozatott és mindegyiket sajátkezűleg megöl­te. Mindegyiket másképp. Aztán oda­szólt a liszinmianistáknak: „Ebből tanulhatnak". Azt mondják, hogy általában komoran járkált. Amikor talpnyalói viccet, vagy valami nevetségeset mondtak neki, sohasem mosolyodott el. Csak egy alkalommal lehetett jó­kedvűnek látni: a kivégzések után. Ilyenkor harsány nevetéssel beszél­getett a társaival, amerikai cigaret­tákat osztogatott, Lucky Strike-ot és Camelt ós beszédet mondott: „Igen, elégedett vagyok veletek, fiúk. Kö­szönöm nektek, fegyveres diákok, az Egyesült Nemzetek haderői nevében* • Szerette, ha ilyenkor énekeltek neki, Igen, az egyetlen alkalom, ami ebből a száraz, szikár alakból „hu­moros" hangokat tudott kicsalni — a tömeghalál volt. Már az előszele is felvidította. Amikor az első 900 em­bert elfogták és összezsúfolták a szincsoni párthelyiség II. emeletén, amikor hátul az udvaron már ásták a gödröket és hordták a benzines hordókat, Harrison bement a fog­lyok közé és röhögve gúnyolta őket. Szincson közelében, Oncsonban, egy gyógyforrás mellett volt egy üdülő. Harrison itt nyilvános házat rendezett be katonái számára. A nő­ket a foglyok közül válogatták ki. Egyízben, amikor ő maga megláto­gatta Oncsont, kiválasztotta a leg­szebb lányt, egy Mun Jemen nevű ta­nítónőt. Eröszakot követett el rajta, aztán lelőtte. De nem egyszerűen, Először az egyik combját lőtte át, aztán a másikat, utána a melle köze­pébe eresztett egy golyót, és végül a homlokába lőtt. Vigyázott arra, hogy a sebek szimetrikusan helyez­kedjenek el. Ez is a humorához tar­tozott. Volt még egy szenvedélye: a fény­képezés. A fényképezőgép éjjel-nap­pal ott lógott a nyakában. Amikor október 18-nak estéjén 600 felnőtt és 300 gyermek égett lángokban, Har­rison egész tekercsnyi felvételt ké­szített. Másnap elment a kivégzés színhelyére, a betemetett gödrökhöz. Ahogy végigjárta az udvart, észre­vette, hogy egy emberi láb kiállt a hevenyészett sírból. A lábánál fog­va kihúzta a megszenesedett hullát. Lefényképezte. Addig csak az égő emberekről voltak felvételei. Most már szénné égett halottról is volt. Novemberben egy féltucat suhanc­cal teherautón az onosoni bordély felé utazott. Útközben találkoztak egy csoport paraszttal. A parasztok földjeikről igyekeztek hazafelé. Har­rison elővette revolverét és lelőtt egy parasztot. A suhancok azonnal lö­vésre emelték puskájukat és követ­ték a példát. Ezalatt Harrison fény­képezett. Csak egyszer hiagyta abba. Az egyik suhanc rosszul célzott, nem talált. Harrison akkor újra előkapta a pisztolyát és megölte azt. akit a másik elhibázott. A gyilkolás szen­vedélye erősebb volt nála a fényképe­zésnél is. Azt lehetne mondani: sza­dista, őrült, kéjgyilkos, romlottagyú. Milyen olcsó mentség is volna ez! Hiszen mindannak, amit csinált, a kivégzéseknek és a kínzásoknak, a benzinnek és a dinamitnak, a csecse­mők földhözcsapkodásának és az asz­szonyok meggyaláztatásának felül­ről hitelesített és jóváhagyott „ideo­lógiai alapja" volt. Mindez „a kom­munizmus elleni harc" nevében tör­tént. A szadista egyszerűen valami bete­ges elferdülés alapján válogatja meg áldozatait, a kéjgyilkos valami őrü­let szerint. De Harrison „ideológiai" alapon gyilkolt, és ugyanaz volt az ideológiája, mint Harry Trumannak, az Egyesült Államok elnökének, Mac-Arthurnak és Ridgwaynek, az Egyesült Nemzetek hadseregfőpa­rancsnokának. Harrison sohasem fe­ledkezett meg arról, hogy ö „a sza­bad világ politikáját" képviseli, ö 35.000 holttest mellett állva, az Egye_ sült Nemzetek haderői nevében mon­dott köszönetet a hóhérlegényeknek. A kommunizmus elleni harc. Igen, erre épült fel a szincsoni hulla­hegy. Élve eltemetni a gyermekeket: ez a kommunizmus elleni harc. Dró­tot fűzni az öregek orrába, felgyújta­ni a lányok haját: ez a kommuniz­mus elleni harc. Harrison sohasem kutatta, hogy mi a kommunizmus. Az ö szemében minden kommuniz­mus volt, ami emberi és nem állati, mindenki kommunista volt, aki nem amerikai és nem kiszolgálója az ame­rikaiaknak. A „kommunizmus elleni harc" az egész koreai nép ellen in­dított írtóhadjárat fedőneve. Az első parancsa így azólt: „Ki kell irtani minden kommunistát feleségestől, gyerekestől". De ez csak a kezdet volt. Koreában a családi kapcsola­tok igen messzire nyúlnak. A rokon­ságot egészen a nyolcadik elágazásig tartják. Ez volt az egyetlen koreai hagyomány, amelyet Harrison „tisz­teletben tartott". Elrendelte, hogy a kommunisták teljes családját ki kell irtani, egészen a nyolcadik elágazá­sig. Ezütán következett, hogy a kom­munisták barátait is ki kell irtani. Utána pedig, az, hogy meg kell ölni mindenkit, „aki gyanús és aki nem hűséges az Egyesült Nemzetek ba­rátaihoz". Dehát ki gyanús? Minden­ki, akit Harrison és bandája gyanús­nak tartott. Ki nem hűséges az Egyesült Nemzetek csapataihoz ? Az, akiről Harrisonnak és bandájának ez volt a véleménye. Aki ellenszegült annak, hogy feleségét, leányát meg­gyalázzák. Aki tiltakozni próbált, ha házát az amerikai vendégek kirabol­ták. Aki elrejtette vagyonkáját, jó­szágát Harrison söpredéke elől. Aki nem volt hajlandó tapsolni, ha haza­fiakat hurcoltak el és kínoztak meg szemeláttára. Harrison minden alka­lommal gondosan megvizsgálta a ki­végzések előkészületeit és pontosan kidolgozta a módszereket. De soha, egyetlenegyszer sem vizsgálta meg egyetlen elfogott embernek az ügyét sem. Fogságba kerülni és meghalni, a Harrison által bevezetett rend ér­telmében egyet jelentett. Talán néhányszáz kommunista volt egész Szincsonban. De a kommuniz­mus elleni harc jegyében tízezreket öltek meg, egész családokat és egész falvakat pusztítottak ki a járásban. December 3-ám, néhány nappal az­előtt, hogy az amerikaiakat, mint veszett kutyákat, kiverték Szincson­ból, Harrison értekezletet tartott ki­végző osztagainak vezetőivel. Az ér­tekezleten parancsot adott: „A lakos­ságnak velünk kell jönnie délre. Kom­munisták • nem jöhetnek velünk. Azo­kat öljétek meg. Aki nem akar ve­lünk jönni, az kommunista. Azokat is öljétek meg. öljétek meg minden­kit, aki tányérsapkát visel és akinek kopaszra van nyírva a feje", ötven rövid nap elég volt ahhoz, hogy Har­rison főhadnagy eljusson a kommu­nisták kivégzésétől a lakosság tel­jes kiirtásáig. Szadista is, örült is, de „a kommu­nizmus elleni harc'' zászlóvivője is. Es éppen ez itt a döntő. Tizenöt év­vel ezelőtt talán egy egyszerű gang­szter lett volna Chicagóban. De ma az Egyesült Államok főhadnagya. Ki vállalkoznék ma már arra, hogy kü­lönválassza a gangsztert a trumani kereszteslovagtól ? Harrison őrülete és szadizmusa az Egyesült Államok hadierejének hivatalosan szentesített fegyvere. Az ő őrülete és szadizmusa kisúgárzott részecskéje annak a min­den őrületnél őrültebb és gyilkosabb világuralmi tébolynak, amely ma el­Szilárdan kapcsoljuk egybe a pártpolitikai munkát a harci feladatokkal A párt alakulat! szervezetei és a CsISz csoportok funkcionáriusai­nak jelentékeny részét fiatal lelkes emberek alkotják, akik azonban még teljes mértékben nem sajátították el a pártpolitikai munka minden formáját és módszerét. Gyakran lelkes igyekezettel ugyan, de a harci feladatoktól elszigetelten dolgoznak és nehéz munkájuk gyér eredmé­nyeket hoz. Ezért az alakulatok és a felsőbb egységek politikai munká­sainak feladata segítséget nyújtani ezeknek a fiatal és lelkes emberek­nek, hogy a katonákat a népidemo­kratikus köztársaság iránti szellem­ben nevelhessék, hogy a katonákat engesz .tell10tet .len gyűlöletre nevel­jék ugyanakkor az amerikai—an­gol imperialistákkal szemben. Ez egyben megköveteli az,t is, hogy a politikai munkások mélyen behatoljanak a harci feladatok kér. déseibe, ismerjék a katonai művé­szet elveit, az előírásokat, a rend­szabályzatokat, hogy ismerjék az egységek életét, de az összes párt és CsISz-funkcionárius hibáit és hiányait is. A politikai munka és a harci fel­adatok köztj szUárd kapcsolat meg. teremtésének egyik feltétele a terv. Helyesen járt el egy magasabb egy­ség politikai osztályának vezetője, S. tiszt, aki parancsnokának kikép­zési parancsa alapján kidolgozta a pártpolitikai intézkedések kcretter. vét, hogy így biztosítani tudja a harci felkészülés feladatait. Tervé­ben számolt azzal, hogy segítséget kell nyújtania az egyes egységek politikai munkásainalt szaktudásuk fokozásánál is. A terv szerint sze­minárium egy behívását tűzte ld, amelyeken a politikai munkásokat megismertetik a kiképzés egyes idő­szakaival és tartalmával. A politikai osztály vezetője figyelmet fordított az egységek paran.csnokr.ival való együttmmikálkodásra is és a tervbe besorolta azokat az intézkedéseket is, amelyek segítségével a paranes. nokokkal megismerteti a harci fel­készülés poUtikai biztosításának for­máit. Az így összeállított terv a poli­tikai osztály vezetőjének széles táv­latokat nyit a pártpolitikai munka irányításánál, amely egyben szoro­san egybe lesz kapcsolva a harci felkészüléssel. S. liszt, egy magasabb egység po­litikai osztályának vezetője azon­ban tapasztalatból meggyőződött róla, hogy a teiy még nem bizto­sítja a politikai munka keresztül­vitelét. Egy idő múlva ugyanis ki­tűnt, hogy a politikai osztály intéz­kedéseit az egyes alakulatokban nem hajtották végre a kellő mértékben. Ez azért történt, mivel ő maga nem követelte meg osztályának egyes tagjaitól elégségesen, hogy a tervbe vett intézkedések keresztülvitelénél az egyes alakulatokban segítséget nyújtsanak és egyben ellenőrizzék a terv teljesítését. A felsőbb egység politikai osztá­lyának tagjai kevesebbett tartóz­kodtak az alakulatokban, mint ahogy azt a helyzet megkívánta és ezért nem tudták betölteni a ta­nácsadók szerepét és így nem tud­ták kellőképpen végezni munkáju­kat a politikai munkások és a párt­szervezeti funkcionáriusok körében. Ok maguk sem ismerték mindig az egység kiképzési tervét és nem tu­datosították, hogy hová keU össz­pontosítani a pártpolitikai munka súlyát. Ezért azután természetesen nem gondoskodhattak arról, hogy a politikai munkások az egyes egy­ségeknél a pártpolitikai munkát a harci feladatok teljesítésére irányít, sák. Ennek következtében aa alakulat} pártszervezetek munkája elszigete­lődött a harci feladatoktól. Erre egy példa Vaner tiszt, pártszervezeti oktató, politikai munkás működése. Pártszervezetében a lövészgyakor­lat politikai biztosítását szervezte meg. A biztosítás azonban nem le­hetett hathatós, nem nyújthatott a kommunistáknak segítséget az éles. lövészeti gyakorlat keresztülvitelé­nél, mivel az oktató Vaner tiszt egyáltalában nem mondta meg ne­kik, hogy a lövészgyakorlat során milyen feladat áll majd előttük. A kommunisták, aldk oktatóiktól még ezt som tudták meg, természetesen nem fejthették ki hathatós munkát a katonák között, nem nyújthattak konkrét segítséget nekik és nem küszöbölhették ki a felmerülő hiá­nyokat. Egész másként sokkal hatéko. nyabban dolgozik Samek tiszt, poli­tikai munkás, ö például a gyakor­lat előtt vitát szervezett, A vita tárgya az a kérdés volt, hogyan dolgozzanak a lövészgyakorlatnál, hogyan biztosítsák a fegyelmet, ho­gyan készítsék elő az éjjeli lövésze­tet. Samek tiszt jól ismerte a lövé­szet feladatait, ismerte a gyakorlat elveit és előírásait és eoért a meg­szervezett vita konkrét volt és hoz­zájárult a gyakorlat sikeres véghez­viteléhez. A katonák kicserélhették tapasztalataikat, hogy miként kell felerősíteni a lámpákat az éjjeli gyakorlat során, miként keU hat­hatósan harcolni a bizonytalanság c-llen az éjjeli éleslövészetnél. Alakulataink harci készségének állandó fokozása rendkívül fontos feladat. Ezért a politikai munká­soknak, a pártszervezetek és az if­júsági csoportok funkcionáriusainak tökéletesen fel keU használniok a nyári kiképzési táborozást arra, hogy végérvényesen leszámoljanak a pártpolitikai munka elszigeteltsé­gével a harci feladatoktól. A nyári kiképző táborokban alkalom nyílik olyan tapasztalatokat szerezni, ame. Iyck lehetővé teszik, hogy az év ffflyamán a pártpolitikái munkát szoros kapcsolatban tartsák a kato­nák napi feladataival, a harci fel­készülés követelményeivel. A politikai munkásoknak ezt az időszakot arra keU felhasználniok, hogy teljes mértékben elsajátítsák a katonai tudományt, hogy megis­merjék a kiképzés és a katonai ne. velés kérdéseit, hogy így hatható­san irányítani tudják a pártszerveze­tek és az ifjúsági csoportok munká­jú D. R. lepi a washintoni Fehér Házat, a Pentagont és a szenátust. Ma Harri­son főhadnagy az amerikai tiszt ki­tenyésztett mintaképe, akinek pél­dájára formálják a többieket. Egyre többet és többet. A westpointi hadi­akadémián és a nyugat németorszá­gi gyakorlótereken ezrével termelik a harrisonokat, akikből az antikom­munizmus, a más népek iránti meg­vetés és az amerikai „felsőbbrendű­ség" jegyében kiirtanak minden szik. rát, ami az emberhez hasonlatos és felfokoznak minden ösztönt, ami vad­állati. U j alak a történelem színpadán, egy pusztulásba rohanó társadalom drámájában az utolsó felvonás pusz­tulásra ítélt szereplője. De meg kell látnunk, hogy él, hogy létezik, hogy tenyésztik futószalagon gyártják, mint a napalmot és a baktériumbom­bát. Magával hordozza a saját halá­los ítéletét, de mielőtt elpusztul, még írtózatot, szenvedést akar zúdítani az emberiségre. Ha egy pillanatra le­vesszük róla a szemünket, egy lépés­sel közelebb jön hozzánk. Rá kell fordítani a reflektorokat keletről és nyugatról, északról és délről. A fény­től retteg, a fény pusztítja őt, mint ahogy a kelő nap legyőzi az éjtsza­kát. „Ügy kell csinálnunk a dolgo­kat, hogy az emberek ne lássák", ez volt az első tanácsa prib^eihez. Harrison főhadnagy, látunk! Meg­láttunk! Nem vesszük le rólad sze­münket! Nem kerülheted el a sorso­dat! Méray -ib<*. /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom