Uj Szó, 1952. június (5. évfolyam, 129-153.szám)

1952-06-14 / 140. szám, szombat

V / - . . , . 4 Ul SZO A LEGNAGYOBB ESEMÉNY 1952 június 14 A Csemadok komáromi kultúr csoportja bekehan^versenyt adott Azt hinné az ember, hogy a kolhoz postáját olvasni egyszerű dolog. Higyjék el, némelykor olyan leve­lecske érkezik, hogy az ember, még ha könyvelő is, nem tudja, hogyan válaszoljon rá. A napokban nehézséggel kerültem szembe. Kievböl jött levél, egy újság szerkesztőségéből. Iván Ivánovics, a kolhoz elnöke, szokás szerint a gazdaságban járt­kelt és az irodában csak úgy estefelé jelent meg. A nyomába — szintén szokás szerint — vagy húszan nyo­multak be a vezetőségi épületbe. Itt volt természetesen Vaszilij Petro­vics, a párttitkár, a brigádvezetök, az állattenyésztők, az építőtechnikus, a klubvezető, az iskolaigazgató is. A sor végén a falusi szovjet titkára jött a szövetkezeti bolt elnökével. Amint látják, elkél nekik a klub; a fogyasztási szövetkezet beszámolójá­ra készülnek, Vagy micsoda. Hanem az igazat megvallva, nálunk estén­ként mindig népes a szoba: ki be­számolót hoz, ki valami igénylést másnapra, van, aki csak jön, leül és hallgatja, miről folyik a szó. Vártam, vártam, mikor mennek el, de nem győztem kivámi. A levél meg sürgős, nem rákhatja az ember a fiókba. Fogom a levelet és átadom az elnöknek. — Ez a vásár egyhamar el nem csendesül, — mondom — ma­gát meg várja ez a kis levél. Kihúzza a borítékból a papirt. De nem ám valami egyszerű papír volt az: szerkesztőségi levélpapir, az új­ság- neve ott állt keresztbe az egész oldalon. Meg kell mondanom, ilyen nagy újság szerkesztőségétől még so­hasem kaptunk levelet. Mindenki oda­figyelt. Csak a párttitkár lépett Iván Ivánovicshoz és igy szólt: — Nos, Iván Ivánovics, olvadd! Az elnök halkan köhintett, aztán elkezdett olvasni: „Kedves Iván Ivá­novics! Üdvözöljük önt, a brigádve­zetőket, a mimkacsapatvezetöket és a baráti „Előre"-kolhoz minden tag­ját." Itt Iván Ivánovics felélénkült, vi­dám szemmel nézett a jelenlévőkre. A brigádvezetők pödörtek egyet a ba­juszukon, köhécseltek: — Jól van. Kedves levél. Köszön­jük az üdvözletet. Halljuk tovább. „Önhöz fordulunk — Iván Iváno­vics jelentőségteljes szünetet tartott és megismételte e szavakat: — ön­höz fordulunk egy sürgős kéréssel: írjon újságunk számára egy rövid cikket kolhoza életének egy, csak egy eseményéről... Olyan legyen, amit az év legnagyobb eseményének tarta­nak ..." Mind elhallgattak, nyilván a szer­kesztőségnek küldendő válaszon tör­ték a fejüket. Iván Ivánovics bujkáló mosollyal nézett rám és vidáman kérdezte: — Kornyej Sztyepanovics, maga biztosan tudja, mit kellene válaszol­ni. — Nem tudom — válaszoltam pi­ronkodva. — Hát majd mindjárt válaszolunk! — szólalt meg határozott hangon és megszokott mozdulatával igazított egyet széles öve alatt a gimnasztyor­kán. — Üljön le, vegyen elő papírt. Ügy. írja: „Kedves szerkesztőség..." „Az év legnagyobb eseménye — diktálta, mint valami gyakorlott új­ságíró a gépírónöjének — a gabona." Az, az a kenyér! A termés!... „ ... amely ebben az évben rendkí­vüli. községünk viszonylatában egy­szerűen példa nélkül álló számokat ért el..." írja csak oda, mennyit. Nem felejtette el? Elmosolyodtam: — Hogy lehet azt elfelejteni? Kerekszám: félmillió pud! .. . Ilyen számot nem lehet el­felejteni. - írd. Kornyej Sztyepanovics, — állt fel helyéről egy másik brigádve­zetö. névszerint Krivenko — írd csak meg: rövid öt észtendő múlva, ha ugyan nem hamarább, még ennél is nagyobb kerekszámunk lesz — egy­millió pud! Az ám! Aztán, majd/ak­kor se feledkezzenek meg kérdést in­tézni hozzánk. Iván Ivánovics felemelte a kezét. — Ennél jobb eseményt — mondta és határozott kézmozdulatot tett — nem találhatunk. Ha megkapják a le­velünket, egy sereg fotoriportert kül­denek majd hozzánk! Az egész kol­hozt lefényképezik. ^ \\ Szó se róla, kiváló dolog! Nagyon jó érzéssel írtam le. Minden betűt olyan szépen írtam, hogy még egy szépírástanító se írná le szebben. Né­zegettem, amit írtam, letettem a tol­lat, fogom a levélnyomót... Hát egy­szercsak valahol a sarokban felcsen­dül Pasztusenko, az állattenyésztöte­lep vezetőjének elégedetlenkedő te­norja. Odafigyelek. Ugylátszik, nem ért egyet. Érdekes! Ez a Pasztusen­ko mindig ellentmond. — Nem ért egyet? Miért nem ért egyet? — kérdeztem. — Hát azért, — tüzeskedik — mi­vel a termés, bár igen szép, — de már régen megszokott esemény! Kü­lönösen az ilyen kolhozokban, mint a miénk. A növénytermesztök mozgolódni kezdtek. Elővette noteszét, lapozott, lapo­zott benne, megtalálta, amit keresett és fennhangon, jó hangosan kijelen­tette: s — Ebben az esztendőben állatte­nyésztötelepiink... — valaki megza­varta, de nyomban visszavágott: — megmondom, megmondom, ne nyug­talankodjatok! ... Állattenyésztőte­lepünk a következő termékeket, azaz, hogy ésak tejből, no mit gondoltok, mennyit adott? Pontosan egy vasüti szerelvényre valót! Értitek? Egy sze­relvényt! Nem benzint. Nem petró­leumot. Nem. Te-jet! 400.000 litert! Száz tehénnel. Mikor történt ilyes­mi? No, miért hallgattok? Most miért nem nevettek? Iván Ivánovics végigsimított tar­kóján, kérdő tekintettel nézett rám: — Csak egy esemény kell? Felhúztam a vállam: — Maga olvasta .. . — Tyű, hallod, ez aztán a nehéz dolog! — avatkozott bele váratlanul Kuzmenko. — Hát írjál két ese­ményt! Tán kevés ez a papír? — Hát akkor — összegezte a dol­got megelégedetten Iván Ivánovics, egy pillanatig járkált az asztal mel­lett, aztán határozott mozdulattal a tollért nyúlt: — hát akkor aláírom — és küldjétek el. A kolhoz egyik új embere, Topor­kov Fjcdor Ivánovics építötechnikus gyors léptekkel jött az asztalhoz. Rá­tette tenyerét á papirosomra és szi­gorúan megszólalt: — Várjatok! — Mire várjunk ? — kérdeztem mérgesen. — Ez sürgős levél! Elhárító kézmozdulatot tett: — Hiba csúszott bele... Az hát, hiba. Miről írtok: tej, meg kenyér... De ki hiszi ma el nektek, hogy ez — esemény? Ki hiszi el? — elhall­gatott. — Hol, melyik faluban nin­csen tej, nincsen kenyér? Az egész országban, a Kárpátoktól egészen a Kurili-szigetekig nincs olyan falu, nincs olyan kolhoz, ahol ne lenne! Gyerünk, Toporkov, — mondom — nem kell hosszú bevezetés. — Mondhatom rövidebben is — egyezett be Toporkov. — A legna­gyobb esemény ebben az évben — a téglagyár. Egymillió tégla! Ha ez nem lett volna, nem lettek volna új állattenyésztöépületek, nem lett volna meg a tejünk, amiről Pasztusenko beszélt, se az új istállóink, se a kul­túrotthonunk, ahonnan most idehal­lik a zeneszó — halljátok? — se ez a ház, ahol mét tartózkodunk. Ezt jelenti a téglagyár! Ez a legnagyobb esemény! Ki tagadhatja? Toporkov visszament a helyére. Rábízta a többiekre, döntsenek a ja­vaslata felett. Ivánov Ivánovics utá­na tekintett, csettintett az ujjával. — Derék fiú vagy, Toporkov! — bökte ki végül megelégedetten. — Majdhogy el nem feledkeztünk ró­la... írja csak oda, Kornyej Sztye­pánovics. — Hová írnám — mondom — már amúgy is két eseményt irtunk. Meny­nyi lesz ebből? Ő meg tréfára fordítja a szót. — Három! — felelte mosolyogva. A jelenlevők észrevették a gyenge­ségeinket — hát rákezdtek! Csak győzze áz ember írni! Az egyik így szól: — Uj növényt termesztettünk — a csumizt. írd csak, írd csak, Kor­nyej Sztyepánovics. A szövetkezeti boltosunk már el is felejtette miért jött és egész beszé­det vágott ki. Lám, milyen érdekes adatai vannak. A fogyasztási szövet­kezetben egy év alatt negyvennyolc gramofont, 27 tangóharmonikát, meg egyéb harmonikát, 59 kerékpárt és más effélét vásároltak. Amint a ke­rékpárokról kezdett beszélni, egy­szerre mindenki a kolhoz három te­herautójára, meg négy „Moszkvics­ra" és arra a „Pobjedára" gondolt, amit ebben az esztendőben a kolhoz tagjai vásároltak. — írd csak, Kornyej Sztyepano­vics, írd! — süvölt most már egész kórus. A falusi szovjet titkára is sze­retett volna egy-két szót szólni, ed­dig csak ült és hallgatott. Odalépett az asztalhoz és rátette kezét a vál­lamra. — Szeretnék egy érdekes eseményt bejelenteni — mondta. — Milyen esemény van még? Mindenki elhallgatott. — Mindjárt megmondom — jelen­tette ki hidegvérrel a titkár. — Eb­ben az évben huszonnégy esküvő volt a faluban... — Általános helyeslés­re találtak a szavai. Tréfálkozni, él­celődni kezdtek, valaki arról kezdett beszélni, milyen esküvők vannak még kilátásban. A titkár azonban figyel­met kért és folytatta: — Még az új állampolgárokról is akarok beszélni. Az elmúlt évben a faluban ötvenegy gyermek született. — írd csak föl a gyermekeket is — kiáltozták felém. — Ez nem tartozik a dologhoz — mondom. — Már megvannak az ese­mények! — Miért nem tartozik oda? — ve­tik ellen. — írd csak föl. Hadd tud­ják meg a trumanok, hányan érkez­tek a seregünkhöz! — Jól van, — mondom — bár így is eléggé félnek. — A papíj-ra ráfér! Szóval még sok mindent mondtak és javasoltak. A traktorosbrigádveze­tő azon igyekezett, hogy feltétlenül írjak a rekordról, mit ebben az évben egyik traktorvezetője ért el. A ker­tész alig várta, hogy felírjam, milyen hallatlan termése volt almában és körtében... Valahonnan előkerült az iskolaigazgató is, ö meg azt kérte: írjak a tanulmányi előmenetelről... Hallgatom, csak hallgatom ezt a beszédet, aztán felemeltem a teleírt papírt és azt mondom: — De hát értsétek meg! Egy ese­mény kell. Egy! Nem mind a két­ezer. Ök meg csak nevetnek. Ekkor szövetségest kaptam. Oda­lépett Vaszilij Petrovics, a párttitká­runk. Az asztalhoz jött, nyugodt mozdulattal simította végig hátrafé­sült haját és azt mondta: — Egy kell? — Egy. Vaszilij Petrovics. Csak egy! — feleltem. Elmosolyodik, leveszi kezét a hajá­ról. — Jól van! — mondja. — Akkor írd így... a beszéd egyszeriben el­csöndesedett. „Az év legnagyobb ese­ménye, hogy a mi „Előre" kolhozunk — egész hazánkkal együtt... — itt felemelte hangját, — egész hazánk­kal együtt még egy évvel közelebb került ahhoz, ami felé törekszünk ... — a kommunizmushoz..." IVáll Rjaboklacs. A dunaszerdahelyi járásban Csema­dók-napot rendez a Csemadok járási vezetősége. A Csemadok-nap megren­dezésének szép jeladatát a bösi helyi­csoport vállalta. A bösi kastélykertben, ahová eze­lőtt a dolgozók csak messziről nézhet­tek be, vasárnap, június 15-én délután 3 órától a járási Csemadok csoportok változatos, bő kultúrműsorral szóra­koztatjuk és tanítják a bősi és a kör­nyékbeli falvaknak lakóit. Nagy a készülődés a járás minden helyi csoportjában. A Csemadok-cso­portok már az utolsó simításokat vég­zik azokon a kultúrszámokon, amely­lyel fellépnek, a vendéglátó bösi helyi­csoport pedig már készíti a jó és ké­nyelmes helyet a közönségnek, és nagy lendülettel készítik a szabadtéri szín­padot. A délutáni mösoron a környékbeli falvak Csemadok-csoportjai népi tán­cokkal, vidám jelenetekkel, szavala­A Csemadok komáromi helyi szer­vezete folyó hó 8-án este tartotta a Partizán-Otthon kivilágitott kerthe­lyiségében, mintegy két és fél ezer főnyi közönség előtt, hagyományos, évenként egyszer ismétlődő hangver­senyét, mely a béke jegyében zajlott le. Czibulka József elvtárs meleg sza­vakkal üdvözölte a jelenlevő vendé­geket, majd utána megnyitó beszédé­ben a kővetkezőket mondotta többek között: „Békehangverseny nevet ad­tuk a mai esténknek. Ez a SZÓ: bé­ke, kell, hogy minden dolgpzó jelsza­va legyen. A béke megvédéséért har­colni szent kötelessége minden józa­nul gondolkodó embernek. Harcolni kell érte, hogy soha többé ne legyen háború. Nem akarunk újból romokat, megcsonkított gyermekeket, felnőt­teket, hadiözvegyeket, hadiárvákat, hadirokkantakat. Nem akarunk újból a tőkések, nagybirtokosok igájába, jármába befogva, nyomorogva élni. Szabad hazánkban még szebb, még boldogabb életet akarunk teremteni. Mi Csemadok-tagok nemqeak a mun­kában akarunk élenjárni, hanem a szocialista kultúra terjesztői, annak élharcosai is akarunk lenni". Utána a műsor megkezdődött. A hangverseny első számával: Ros­sini: Szevillai borbély cimfi nyitá­nyával Egri Viktor elvtárs, államdí­jas magyar írót köszöntötte a po­zsonyi rádiózenekar. A Csemadok férfiénekkara Révfy Géza: Titán vagy nép ... c. dalával Fábry Ist­ván elvtársat és a járási pártvezető­séget köszöntötte. Czibulka Gabi Gály Olgának: A gyermek alszik ... c. versével mindazokat a dolgozókat köszöntötte, akik kitartóan dolgoz­nak és harcolnak a békéért. Továb: bá köszöntötte ez a vers még a ko­máromi Villanytelep és a Gázmüvek dolgozóit. Csík János hajógyári él­munkás és többszörös újító Komárom város kiváló orvosát, dr. Rékay Ká­rolyt köszöntötte orosz és magyar táncdalokkal, örömmel jegyezhetem meg, hogy Csík János elvtárs rövide­sen a pozsonyi Csehszlovák Rádió magyar énekese lesz. Dalait nemcsak mi Csehszlovákia dolgozói fogjuk hallani a rádión keresztül, hanem az éter hullámain keresztül eljut hang­ja a világ minden tájára és hirdetni fogja felszabadult örömteli életün­ket, épülő szocialista hazánk eredmé­nyeit, új emberek új dalait. — A_ fér­fiénekkar Füredi József elvtársat kö­szöntötte hat magyar dalszámmal. A komáromi Magyar Gymnázium népi tánccsoportja a már Pozsonyban a Csemadok III-ik közgyűlése alkalmá­val is nagy sikert aratott „Majális" táncával (mely egyik fénypontja volt a Békehangverseny műsorának) nép­hadseregünk katonáit, békénk védel­mezőit köszöntötte. Gaborek Zsuzsa népdalénekszámaival a komáromi Dohánygyár élmunkásait, kiváló dol­gozóit köszöntötte. A Csemadok ve­gyesénekkara Dunajevszkij: Kubányi aratódalával a csallóközaranyosi ál­lami birtok és a komáromkörnyéki javítóműhelyek dolgozóit örvendez­tette meg; kisérte a rádiózenekar, vezényelt Schmidt Viktor. Czibulka József elvtárs, a pozsonyi Rádió gyakran szereplő magyar énekese, a tokkal és dalokkal fogják szórakoztat­ni a közönséget és ezeken a kultúr­számokon keresztül bemutatják, ho­gyan épül az ország, hogyan védjük a békét és régi népi láncaikkal a szo­cialista kultúránk alapját, a régi nép­művészetet elevenítik fel. Ezen a délutánon a következő helyi­csöportok lépnek fel: a dunaszerdahe­lyi, a dióspatonyi, a nagyabonyi, a fel­sőpatonyi, a balázsfalvi és a bösi he­lyicsoport. A járási Csemadok-nap befejezése­ként-este a bősi helyicsoport a Szabad szél című operettet mutatja be, melyet már eddig is többször nagy sikerrel előadtak. Ez a nap nagyban hozzá fog járul­ni a dunaszerdahelyi járásban a Cse­madok megerősítéséhez és világos pél­dát mutat arra, hogyan harcolunk mi kultúrával a békéért. Gsandal István. komáromi Építési üzemek, továbbá a „Služba" közüzem dologzóit köszön­tötte magyar népdalszámaival, Ssul­csányi Rudi népizenekarának kisére­tében. — Végül a legszebb énekszám mai, Alexandrov: Sztálin kantátájá­val a Szlovákia iparosításáért oly so­kat fáradozó, a munkásosztály nehéz harcaiban megedzett drága Siroky elvtársat köszöntötte a férfiénekkar, a rádiózenekar kíséretében. Az énekkar tagjai többnyire hajó­gyári munkások és napi munkájuk elvégezte után készültek a próbákon, hogy sok fáradozásukat siker koro­názza, A nagyszerű hanganyaggal rendelkező énakkar szépen kidolgo­zott formában adta elő a Kubányi aratódalt és a Sztálin kantátét. — A most, nemrégen alakult vegyes ének­kar lengyel népdallal és Harmat Ar­túr magyamóta feldolgozásából több énekszámmal lépett a nagyközönség elé, nem csekély sikerrel. Schmidt Viktor karnagy tudásának teljes latbavetésével, fáradságot nem ismerve azon dolgozott, hogy az énekkarok a legjobb teljesítményt nyújtsák a dolgozóknak. — E mel­lett még a rádiózenekart is ő vezé­nyelte. Azonban rá kell, hogy mutassak az énakkar egy csekélységnek látszó hibájára, mely csökkentette az ének­számok hatását, meggyőző készsé­gét. És ez kottából éneklés volt. Ajánljuk az énekkar tagjainak, va­lamint az összes Csemadok énekka­roknak, hogy az előadásra kerülő mű tartalmát még a betanulás előtt tár­gyalják meg. Azáltal, hogy az ének­karok tagjai megvitatják a mii tar­talmát, megértik azt, hogy a mű szövegírója, valamint zeneszerzője mit akar kifejezni. Igy elérjük azt, hogy minden énekkari tag átérzi a mű tartalmát és így az előadás sok­kal meggyőzőbb és hatásosabb lesz. Ha már átérzik a mű tartalmát, megkedvelik azt, valószínűleg otthon is, vagy á munkahelyükön dúdolják is és így észrevétlenül megtanulják a szöveget. Ezáltal a kottáról éneklés feleslegessé válik. — A fellépéseknél a kotta olyan benyomást tesz a kö­zönségre, mintha válaszfal volna az énekkar és a közönség között. Ha ezt a válaszfalnak tűnő jelenséget ki tudjuk küszöbölni énekkaraink mun­kájából, akkor olyan kapcsolatot tu­dunk teremteni az énekkar és a kö­zönség között, amely a szocialista, realista müvek tolmácsolásánál elen­gedhetetlenül szükséges. Ha az ének­kar minden egyes tagja átérzi a mü tartalmát, beleéli magát, akkor a kö­zönség is érzi a mü többszörös hatá­sát, meggyőzőbb lesz számára. Csík János és Czibulka József él­munkás elvtársak egész közvetlensé­gtikkel teljes mértékben megnyerték a nagyközönség szimpátiáját. Egész külsőjük, énekszámaik erőt, optimiz­must, vidámságot sugároztak. Kadlicsek István Iszakovszkij: Bé­ke dala, valamint Forró Imre: Egy­ségben menetelünk .. . c. verseinek szavalásánál megtalálta a kellő han­got. Vele érzett a versek tartalmá­val, mondanivalójával és ezt hang­jában érezni is lehetett. Ugyanígy jellemezhető Czibulka Gabi szavalata is. — A komáromi Magyar Gimná­zium népi tánccsoportja minden el­ismerést megérdemel sikeres, jó fel­lépéséért. Még rugalmassabban, még könnyebben lejtették a táncot, mint Pozsonyban. — A pozsonyi Csehszlo­vák Rádió zenekara két önálló szá­mával (Rossini: Szevillai borbély, és Oskar Nedbal: Val s e triste...) és zenekari kíséretével nagyban hozzá­járult a Békehangverseny sikeréhez. A Békehangverseny egész műsorát kiértékelve meg kell állapítani, hogy nagy munkát végzett a Csemadok komáromi helyi szervezete. Ezzel a munkájával hatalmas tömeget moz­gatott meg és elmélyítette a béke­harc fokozásának szükségességét dol­gozóink tudatában. Ez a hangverseny nem hasonlított az eddig megrende­zett hangversenyekhez, több volt kö­zönséges hangversenynél. Bátran mondhatjuk, hogy a komáromi dol­gozók csendes, de harcias tüntetése volt a béke mellett. A „Szocialista kulturával a békéért!" jelszó, melyet a komáromi Csemadok helyi szerve­zet a zászlajára tűzött, nem üres frázis, hanem megtestesült valóság. 1952. VI. 12. N. Kovács István. Vasárnap délután Bősön vendégszerepelnek a Csemadok járási kultúrcsoportjai

Next

/
Oldalképek
Tartalom