Uj Szó, 1952. február (5. évfolyam, 27-51.szám)

1952-02-06 / 31. szám, szerda

UJSZ0 1952 február 6 Lenin egy kézmozdulattal helyet mutatott vendégének a zöldposztós tárgyalóasztal mellett, amely körül nyolc magastámlájú tölgyfaszék ál lott. Jobbjával melegen megszorította látogatója kezét és baljával mellénye zsebéből elővette óráját. A vendég is az órájára nézett. Az óra három percet mutatott délelőtti tizenegy után. — Azért késtem három percet, Lenin elvtárs, mert az udvaron a kaputól idáig, háromszor is igazoltattak. — Háború van, Rákosi elvtárs! — felelte Lenin magyarázóan és egy kissé mentegetőzve. — Különben az órát azért néztem meg, mert ma igen sok dolgom van, csak harminc-harmincöt percet beszélgethetünk. Nagyon vártam. Üljön le, mondja el, hogyan utazott és mondja el, hogy vannak az elvtársak, miben szorulnak segítségre, és hogyan lehetünk segítségükre. Rákosi leült, Lenin nem vele szemben, hanem mellette foglalt helyet. A zöld posztóval borított asztaltól néhány lépésnyire másik asztal állott. Rajta több telefonkészülék. A telefonok mellett mezítelen villanykörték. A piros, zöld, kék és sárga lámpák felvillannak, mikor Lenint telefonon keresik és azt is megmutatják, hogy melyik vonalon keresik: a városból vagy vidékről, a pártközpontból, a hadseregparancsnokságról vagy a szakszervezetek házából. Rákosi másképpen képzelte el ezt a találkozást, amelyre olyan nagyon készült és amely mégis szinte váratlanul jött. Tegnap késő este érkezett Moszkvába és Lenin már kora reggel hivatta. Tizenegyre. * Három hét előtt Rákosi még Ausztriában volt fogoly a steinhofi internálótáborban. Az osztrák kormány kétszer internálta. Először a magyar forradalom bukása után Karlsteinba. Nyolc hónap multán kiszabadult, de rövidesen ismét bebörtönözték Steinhofba, mert május elsején felszólalt egy népgyűlésen. Először az osztrák munkások tiltakozása nyitotta meg börtöne ajtaját. Másodszor a trieszti munkások szabadították ki. A trieszti munká sok küldöttsége közölte az osztrák kormánnyal, hogy amíg Rákosit fogva tartják, Ausztria egy harapásnyi élelmiszert sem kap Trieszten át. Pedig ezekben a hónapokban, 1920 tavaszán, ez volt az egyetlen út, amelyen keresztül Ausztria élelemhez juthatott. Rákosit tehát kiengedték az internálótáborból és ugyanakkor kiutasították Ausztriából. Útlevelet nem kapott. Osztrák munkások gyalog, csempészúton vezették át az osztrák-eseh határon. Cseh munkások gyalog, csempészúton vezették át a cseh-német határon. Néhány napot Berlinben töltött. Beszélt a német kommunisták vezetőivel: Wilhelm Pieckkel, Klara Zetkinnel, és Ulbrichttal. Megismerkedett sok-sok német munkással. Berlinből Stettinbe utazott, ahol az első világháború során német fogságba esett orosz katonák egy csoportját hajózták be hazatérésre. Rákosi úgy kapott helyet a hajón, hogy hazatérő orosz fogolynak mondotta magát. A Balti-tengeren a hajó több szállitőgözös karavánnal találkozott, melyeket angol cirkálók és torpedórombolók kísértek. Sok-sok hazafelé tartó hadifogoly gyönyörködve nézte a színes, eleven képet. Rákosi ökölbeszorított kézzel. Ö tudta, hogy mit lát: az angol és a ?rancia kormány fegyvert szállít Danzigba, Danzigon át Lengyelországba —• a szovjet ellen támadó fehér bandáknak. A hadihajók ágyúi fenyegetően merednek a fogolyszállító hajóra. Rákosi pár másodpercig farkasszemet néz az angol ágyúkkal. A hadifoglyok hajója a lett parton kötött ki. A hazatérők egy bárkába szálltak át. Az öreg bárkát egy még öregebb, asztmás gőzös vontatta be a narvai kikötőbe. Ott vonatra kellett szállni, nyitott teherkocsira. Petrográdi, melyed Sztálin csak nemrég szabadított fel Jugynics tábornok fehér banditáinak ostroma alól, a névaparti nagyváros éjjelnappal dolgozott. Fegyverkovácsműhellyé alakult: fegyvert és lőszert gyártott. Azoknak a vörös csapatok(Tjäťténelmí leeíte tfllés Héla elbeszélése nak, amelyek Nyugat-Ukrajnában harcoltak a lengyel pánok csapatai ellen, azoknak, amelyek Dél-Ukrajnában harcoltak a francia beavatkozók ellen és azoknak, amelyek a Kri m-f él,sziget bejárata körül, Perekoptól északra harcoltak Wrangel fehér gárdái és az angol beavatkozók ellen. Segítségére volt Petrovgrád a Szibériában küzdő vörös csapatokat tápláló uráli gyáraknak is. Mikor Rákosi Petrográdba érkezett, a városi pártszervezet telefonált Leninnek hogy a Magyar Tanácsköztársaság egy népbiztosa, a magyar forradalom vérbefojtása óta az első, — szovjet földön van. Lenin azonnal válaszolt. Moszkvába kérte Rákosit. Rákosi megnézte a Szmolnit, a szobát, ahol Lenin dolgozott a Nagy Októberi Forradlalom döntő óráiban. Meglátogatott egy fegyvergyárat. Előadást tartott egy munkásgyülésen. Azután vonatra szálott. A vonat, melynek mozdonyát szén híján fával fűtötték, nagy késéssel, csak késő este érkezett Moszkvába. A várva-várt vendéget a pályaudvaron a moszkvai pártszervezet küldöttei fogadták. Érkezéséről éjjel értesítették Lenint. Rákosival korán reggel közölték, hogy Lenin várja. Egy órával a kitűzött idő előtt indult el. A szállodától, melyben, az éjjelt töltötte, a Kreml kapujáig alig tíz perc az út. Ezt az útat negyvenöt perc alatt tette meg. Útközben olvasott: a házaik, a kövezet?, az üzletek kirakata, a járókelők ruhája, szeme elmondotta neki, hogy milyen az élet Moszkvában. A falról plakát kiált: Wrangel jön. Fegyverbe! Fegyverbe! Egy másik plakát: Munkás, védd meg a szovjethatalmat! Az egyik hatalmas plakát ezt harsogta: Dolgozz! A vörös hadseregnek fegyverre és lőszerre, ruhára és csizmára, él ölemre és gyógyszerre van szüksége. A gyár is harctér, Dolgozz! Munkával verd az ellenséget! Egy gyalogos zászlóalj énekelve menetelt: Mi bátran indulunk harcba ügyünkért S ha kell, hát meghalunk a szovjetünkért. A katonák ruhája nem egyforma. Ki csizmát visel, ki bakancsot. Ki zöld zubbonyt, ki sötétkéket, ki földszínüt. Arcuk is nagyon különböző. Két nagy szakállas, idősebb munkás között pelyhes arcú fiúk. De a katonák szeme, vagy inkább tekintete ugyanazt mondja: — Győzni fogunk! Rákosi boldogan nézi a harcosokat. Anélkül, hogy tudná, az énekszó ütemére lépked. Az ö szeme is ezt ragyogja: — Győzni fogunk! Győzni fogunk! Kiért a Vörös-térre. A Kreml sok százados falának vörös téglái lángoltak a júniusi napsütésben. Rákosi pár percre megállott a fal előtt: ott, ahol hősi halált halt forradalmárok sírjai zöldelnek. Negyedórával a kitűzött idő előtt a Kreml kapujánál volt, a Szpaszkitoronynál. Három perccel a kitűzött idő után szemtől szembe állott Leninnel. — Miben szorulnak segítségre magyar elvtársaink ? _ kérdi Lenin. Rákosi Stettin és Petrográd között többször is végiggondolta, hogy mit mond Leninnek. Amík

0r partraszállott és látta, hogyan dolgozik Petrográd, átalakította beszámolója tervét. Az első, Moszkvában töltött éjszakáján elolvasta Lenin új, még meg sem jelent — Baloldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége* című könyvének kéziratát, amelyet egyik moszkvai párttitkár adott neki kölcsön. Miután a könyvet elolvasta, ismét átalakította beszámolóját. Elhatároizta, hogy nemcsak magyar kérdésekről fog beszélni Leninnel, mert hisz azok szervesen összefügnek a világpolitika nagy kérdéseivel. Amikor elindult a Kranl felé, mégegyszer mérlegre tett mindéin szót. Már pontosan tudta, mit fog mondani. De mikor o;t ült Lenin mellett, minden másképpen történt, mint ahogyan tervezte. Lenin nem beszámoló; várt, hanem beszélget vele. Közvetlenül, melegen. Amíg Rákosi arra számított, hogy azt fogja elmondani, amit pontosan előkészített, elfogult volt és egy kissé zavart. De, hogy a beszélgetés nem az ő terve szerint kezdődött, elfogultsága, zavara elmúlta Ugy érezte, hogy már régen ismeri Lenint, — talán gyerekkora óta. — És most egy rég megkezdett, félbeszakított baráti beszélgetést folytat vele, gyerekkori barátjával, talán első tanítójával... Az egyik villanylámpa vérvörösen felvillant. Lenin háttal ült a telefonos asztalnak, nem látta a jelzést. Rákosi nem tudta, mit jelent a vörös fény, nem figyelmeztette Lenint. Mialatt ő arról beszélt, hogy az osztrák kormányban ülő szociáldemokraták csak annyit tesznek meg az Ausztriában tartott magyar kommunisták érdekében, amennyire az osztrák és a nemzetközi munkásmozgalom kényszeríti őket, a vörös villanykörte ismét felvillant. Pár pillanat múlva az egyik ajtó zajtalanul kinyílott. Idősebb elvtársnő jött be. Apró cédulát adott át Leninnek, aki egy pillantást vetett a cédulára és fürgén talpraugrott. — Bocsánat telefonhoz hívnak! Felvette a kagylót. — Igen, én vagyok Joszif Visszarioniovics! Azt hittem, hogy csak délután érkezik. Négy percig beszélt Lenin telefonon. Milyen nagy ügyeket lehet elintézni rövid négy perc alatt! Az első percben Rákosi a vele szembem lévő falra szegezett, hatalmas térképet nézte, amelyere különféle színű ceruzával négyszögeket, köröket, nyilakat rajzoltak. A frontok állását zászlós gombostűk mutatták. A hatalmas szovjetföld tele volt tűzdelve ilyen gombostűkkel. Rákosi must Lenin felé fordult. Előbb Lenin kissé poros barna szandálját nézte, majd kissé kitérdelt sötétszürke niadirágját. Lenin csak keveset szólott. Egy-egy félmondatot. A vezeték túlsó oldalán beszéltek. Rákosi Lenin beszédes arcáról szinte pontosan leolvashatta, hogy mikor hall jó híreket, mikor roszszakat: komor lett, majd mosolygott, felháborodott, majd hangosan nevetett. — Igen, igen ... Értem .., Hallatlan! ... Hozzájárulok.., Köszönöm ... Igein, úgy lesz.., Igen, igen... Lenin letette a kagylót. Pár másodpercig még elgondolkozva állott a telefon mellett, azután viszszaült a tanácskozó asztalhoz. Nem arra a székre, amelyen előbb fiit, hanem szembe Rákosival. A beszélgetést ott folytatta, ahol megszakították. — Megértettem, Rákosi elvtárs. Minden lehetőt meg fogunk tenni az elvtársak érdekében. Rákosi eddig csak azokról a magyar kommunistákról beszélt, akik Magyarország határain kívül vannak. Most aziokról az elvtársakról szólott, akik Magyarországon maradtak. Börtönökben, az akasztófa árnyékában ülnek, vagy itemálótáborokban senyvednek. Azok számára kért segítséget. Erélyes diplomáciai beavatkozásit. Mialatt kifejtette, hogy miképpen lehetne kinyitni a börtönajtókat, Lenin hallgatott. De az arca, a szeme megmondotta, hogy helyesli, Rákosi terveit. És örül a tervek merészségének. — Kérem Rákosi elvtárs, még ma keresse fel Csicserin külügyi népbiztost ós mondja meg neki, hogy én arra kérem, legyen mindenben segítségére magának, a magyar elvtársaknak. Megnyitjuk a börtönajtókat! Elgondolkozott. Fejével igent intett, azután elnevette magát. — Diplomáciai úton? Helyes! Most talán ez is használ. Felállott és a térképhez sietett. Odamutatott, ahol a zászlós gombostűk a szovjet-lengyel front alakulását jelezték. — Sztálintól nagyon jó híreket hallottam. A lengyel fronton nagyszerűen haladunk előre. A lengyel pánok minden ok nélkül és persze hadüzenet nélkül ránktámadtak. Most futnak. — Egy hetet Németországban töltöttem — vette át a szót Rákosi. — Ott már nagyon-nagyon várják, hogy a Vörös Hadsereg elérje a batárt. Minden jel arra vall — folytatta, — hogyha a Vörös Hadsereg Németországhoz ér, ott fellángol a forradalom. Egész Németországban! Lenin szeme felragyogott. Rákosi arca kipirult. Talpraugrott. Hangosan beszélt, lelkesen boldogan. Lenin az asztal túlsó oldalán állott. Szeretettel nézett Rákosi lángoló szemébe. — Ha ez így lesz — szólalt meg halkan —, akkor munkánk felét elvégeztük. És így lesz! Bizonyosan így lesz. Vagy már most, vagy későbben. Bizonyos a győzelmünk ... Néhányszor gyors léptekkel végigmérte a szobát. Aztán leült. Rákosi is leült. Halkan beszélt, de gyorsan. Azokról, akikkel Németországban találkozott, arról, amit Németországban látott és hallott. Tények és feltevések, barátok és ellenségek ... A sok apró képből nagy körkép alakult ki: a nagy harc képe, ami a régi és az új között folyik. — Az éjszaka elolvastam az ön új könyvét, Lenin elvtárs, a baloldaliságról. ön azt írja hogy a szindikalista mozgalom a szociáldemokrata árulás büntetése. Bennem felmerült a kérdés, hogy a túlságos, káros baloldaliság nem annak a büntetése-e, hogy Németországban a mi testvérpártunk politikája körül nincs minden rendben. Lenin váratlan kérdést intézett Rákosihoz. Majd még egy gyors kérdést. Rákosi a kérdésekre válaszolva részletesen beszélt azokról, akiknek eddig csak a nevét említette. Lenin egy pillanatra sem vette le szemét Rákosi arcáról és Rákosi úgy érezte, hogy Lenin belelát, keresztüllát rajta, mint a tiszta üvegen. Es ez nagyon jóleső érzés volt. A szive gyorsabban vert. És olyan nyíltan beszélt Leninnek nehéz és kényesnek mondott kérdésekről, amilyen nyíltsággal a legtöbb ember önmagához is csak ritkán szól. És mialatt elmondotta azt, amiről eddig gondolkoznia is nehéz volt, egyre közelebb érezte magát Leninhez. , Előbb csak egyes emberekről szólott, aztán általánosított. Zetkin, Pieck ... Rákosi fellelkesedett. Majd egészen másfajta, de ugyancsak néven nevezett emberekről szólt. Felháborodottan emelt vádat ellenük. Megrajzolt egy típust, a pártba befurakodott opportunistát, a karrieristát, a kalandort, aki nem a forradalomért, hanem a forradalomból akar élni, nem a munkásokért, hanem a munkások nyakán. — Ezek az... emberek nem szeretik és egy kicsit le is nézik a munkást, az egyszerű embert. Megtűrhetjük magunk között az olyan embert, Lenin elvtárs, aki nem szereti a munkásokat, nem azonosítja magát a néppel? Lenin nem válaszolt. , Minden átmenet nélkül visszatért a magyar forradalom problémáira. Ahelyett, hogy bírálatot mondott volna, kérdéseket intézett Rákosihoz. Olyan kérdéseket tett fel és úgy kérdezett, hogy Rákosi mind világosabban látta, hol követtek el hibákat a magyar kommunisták és egyre biztosabban tudta, mik voltak a magyar forradalom bukásának okai. — Nem értettük meg a párt szerepét ... Nem osztottuk fel a nagybirtokot . . . Nem voltunk elég kemények az ingadozókkal szemben ... Nem Lenin állapította meg, tárta fel a hibákat, hanem Rákosi. És Lenin egyetértett a megállapításokka!. De egy-egy félmondattal megtoldotta azt, amit Rákosi mondott, egy-egy szóval súlyosbította vagy enyhítette a bírálatot. Rákosi mind határozottabban beszélt, mind bátrabban bírált. És ahogy bírálatot mondott a múltról, egyre tisztábban, világosabban látta a jövendőt. , Lenin mosolyogva nézett rá. Balkeze ujjaival az asztalon dobolt, jobbjával meg-megsímogatta rövid, rőtszínü szakállát. Fejével többször helyeslően bólintott, néhányszor tagadóan. A hatalmas kőszáli sas repülni tanította a fiatal' sast és meg volt elégedve tanítványával. De nem a tanítványt dicsérte, hanem az ügyről beszélt, amelyet a tanítványnak diadalra kell vinnie. Lenin pontosan, a legapróbb részletekig ismerte a magyar forradalom eseményeit és pontosan látta az összef üggéseket: — Hogy a Párt a szociáldemokratákkal egyesült, szinte beolvadt a szociáldemokrata pártba és így nem tölthette be szerepét, ez végzetes hiba volt. Én rögtön az egyesülés után figyelmeztettem az elvtársakat erre a veszedelemre, de nem értették meg a figyelmeztetést. — Igen súlyos hibát követtek el a magyar elvtársak a parasztkérdésben is — folytatta Lenin rövid szünet után. Mit kapott a magyar paraszt a forradalomtól? Lenin egy kézlegyintéssel válaszolt saját kérdésére. — Pedig a hatalom átvétele előtt, olvastam, tudom, helyesen látták a kérdést. Össze akarták hivní a szegényparasztságot, hogy a dolgozó paraszt döntsön a föld sorsa felett. Ha hívek maradtak volna ehhez a helyes elképzeléshez.. A paraszt szétszedte volna a grófi tízezerholdakat!... Nos, nem így történt! Egyetlen kommunistának sem szabad elfelejtenie a Magyar Tanácsköztársaság tanulságait... Magyarország igen kicsiny ahhoz, üogy egyedül, elszigetelten szembeszálljon valamennyi ellenségével. De a szabadságért harcoló magyar nép nem marad egyedül. Most elbukott a magyar forradalom, a szociáldemokraták elárulták, az imperialsiták vérbefojtották. De én hiszek a magyar forradalom győzelmében, Rákosi elvtárs. Maga látni fogja a magyar forradalom, a magyar nép győzelmét!... Lenin elhallgatott. Arca elkomolyodott. Rákosi nem tudta, nem tudhatta, hogy Lenin most azokra gondol, akik kommunistának vallják magukat, de nem szeretik a munkást, az egyszerű embert, a népet. Lenin nagyot sóhajtott. Egy esztendő múlva, mikor kemény harc folyt a pártba becsempészett árulók ellen, Rákosi megértette, hogy első találkozásukkor Lenin miért sóhajtott olyan nagy keserűséggel. De csak akkor. — Hosszabb pihenésre van szüksége, Rákosi elvtárs? — kérdezte Lenin rövid szünet után. — Pihenésre? — csodálkozott Rákosi. — Munkára, Lenin elvtárs! Munkára várok. — A franciák és az angolok Danzingon át látják e! lőszerrel és fegyverekkel az éllenünk harcoló lengyel hadsereget. Ha Danzig munkásai ellenállanának... Ha a danzigi munkások megakadályozzák a fegyverszállítást, ez biztosan megnyitná, a magyar börtönöket is. Danzig nagyon fontos hely! Maga jól tud németül, Rákosi elvtárs, jól tud oroszul és úgy hallottam, tud még néhány nyelven beszélni és írni. Én ma meggyőződtem arról... — Nem mondotta ki, hogy miről győződött meg. — Igen! — folytatta. Szóval arra gondolok, hogy magára, Rákosi elvtárs, magára Danzigban vár munka. Természetesen nem ma és nem holnap. Mikor a Vörös Hadsereg már Németországhoz közeledik. Előbb — természetesen — beszéljen a külügyben a magyar elvtársak ügyében. És — kérem — küldjön el nékem minden írást, ami a magyar forradalomról megjelent. Aztán majd beszélünk a további munkáról. Talán Danzigról, talán még annál is fontosabb feladatról. Sokat fogunk dolgozni. Együtt. A telefonasztalon majdnem egyszerre lángolt fel két villanykörte. Egy vörös és egy kék. Rákosi az órájára nézett. A fél(Folytatás a« 5. oldalon)