Uj Szó, 1952. január (5. évfolyam, 1-26.szám)

1952-01-05 / 4. szám, szombat

AZ ÜGY HALAD A MAGA ÚTJÁN... Az űjév küszöbén az ember vlszszatekint a múltba, visszaemlékezik saját személyes életének eseményei, re és azokra az eseményekre is, amelyek polgártársait izgatták, örül annak, amit sikerült elvégeznie és sajnálja azt, amit nem végzett el. Az író jól tudja, xnit jelent egy év hőseinek életében. Sok minden megváltozott, mindegyikünk életében. Sok minden megváltozott országunk életűben is. A moszkvaiak látják, hogy egy év alatt hogyan nőt |el az egyetem épülete, és a Szmolenszká-utcai ház, a Kalancsevszká utcai ház, hogyan nőtt fel egy egész városka a Pieszocsnán. A hársfák megfogantak, növekednek. Az üzletekben több áru van, az utcákon több autó. Az emberek válogatósabbak: a rossz regények a könyvkereskedésekben hevernek, és a rossz színdarabokat félig üres nézőtér előtt játsszák. Azok, akik a nagy építkezéseken dolgoznak, tudják, hogy a mult év alatt hogyan haladtak előre a munkák. A osatoma, amely két nagy orosz folyót köt össze, már majdnem kész, zsilipek épültek, hatalmas víziosomőpont készül. Erdőink ültetői, akik a védőerdősáivokon dolgoznak, örömmel jelentik, hogy a megállapított időpontokat megrövidítik, az emberek még a fákat is kényszeríteni tudják arra, hogy siessenek, hogy a tölgyek gyorsabban növevekedjenek, mint rendesen. Városok nónek fel. Kertek nőnek. Gyermekek nőnek. Gyermekek nőnek nálunk és más országokban is, Kongóban, Burmában, Izlandon. Az ember változik, sokat tanul, új szemmel nézi saját* magát és az életet is. Nemcsak az ifjak növekednek, hanem az öreg emberek is, az ember halálig gondolkodik, érez, újjáéled — szeme nyitva van és szíve izgatottan dobog. Az élet változik és ebben a változó életben egy marad változatlanul: a halál hangja. Nem gondolok arra a halálra, amelyet a festők a múltban kaszával a kézben ábrázoltak, olyan emberekre gondolok, akiknek valódi vagy imagináris fegyver van kezükben, akik kapzsiságból vagy becsvágyból vagy más éppen ilyen alacsony indítékból az emberiségre pusztulást akarnak hozni. Ezek az emberek ma ugyanazt mondják, mint egy évvel ezelőtt. íme a mese a fehér bikaborjúról: Január 10-én Johnson amerikai szenátor azt javasolta, hogy azonnal dobjanak atombombát Koreára. Január 19-én O' Donnel a Távolkeleti amerikai bombázó légierők volt parancsnoka azt tanácsolja, hogy azonnal használjanak atombombát Kína ellen. Január 20-án Murphy belgiumi amerikai nagykövet az Oroszország elleni preventív háború mellett foglalt állást. Február 22-én Jackson „A szabad Európáért folytatott harc nemzeti bizottságának" elnöke azt ajánlotta, hogy térjenek át „felforgató akciókra a Szovjetunió ellen". Március 11-én Eisenhower tábornok kikiáltotta: „atombombát alkalmazok anélkül, hogy egy másodpercet is haboznék!" Április 4-én Stevenson a tudományos kutató intézet főnöke azt mondotta, hogy mérges anyagokat kell gyártani, potenciális fegyverül Oroszország- ellen. Április 16-án Hore képviselő azt javasolta, hogy „Korea egy részét rádiőbiológiailag kell lakhatatlanná tenni és így lakhatatlan övezetet kialakítani". Május 10-én, Michaelis tábornok azt mondotta: „A koreai kampány hasonlít a jojo-játékhoz, állandóan fel-le, le-fel. Mivel azonban továbbra is öldössük a kínaiakat, érdemes ezt a játékot játszani." Június 5-én, Warry szenátor azt javasolta, hogy azonnal alkalmazzák az atombombát. Július 13-án, Mac Cloy németországi legfelsőbb amerikai biztos azt mondotta, hogy az Egyesült Államok határainak Európa szívén kell keresztülvonulma. , Augusztus 5-én, Manton tábornok kijelentette a Németországban állomásozó amerikai katonáknak, hogy készen kell állniok katonai akcióra bármikor, mert a legközelebbi hónapok döntő jelentőségűek lesznek. Augusztus 24-én, Brooks képviselő azt javasolta, hogy azonnal alkalmazzák az atombombát Koreában. Augusztus 28-án Mac Mahon szenátor azt mondotta, hogy az atombombát alkalmazni kell a Szovjetunió ellen. Szeptember 5-én Truman elnök kijelentette: „Olyan fegyverünk van, amely az egész civilizációt képes elpusztítani". Október 11-én, Johnson szenátor javasolta, hogy a Szovjetuniónak ultimátumot adjanak át. Október 15-én, Freer szenátor az atombombán/.k Koreában való felhasználása tnellett foglalt állást. Október 27-én megjelent a „Colliers" amerikai lap külön száma, amelyben ecsetelték a Szovjetunió feltételezett meghódítását. Október 29-én az „United States News and World Report" című amerikai lap tervet közölt, hogyan kell megszervezni terrorista akciókat, robbanásokat és szabotázsokat -a Szovjetunió és a népi demokratikus országok területén. November 13-án Johnson szenátor követelte az atombomba alkalmazását Koreában. November 14-én, Wilson képviselő követelte, hogy atombombát dobjanak Mandzsúriára. December 5-én, Fores nemzetvédelmi miniszter képviselője kijelentette, hogy a jövő ev a legveszélyesebb lehet és hogy az egyensúly megőrzése most - elképzelhetetlen. „Vagy mi, vagy ők". December végén Johnson szenátor kijelentette, hogy csak az atombomba oldhatja n&eg a világ konfliktusát. Az évet úgy fejezik be, ahogý kezdték. Ez olyan, mint a mániákus őrültsége, azonban ez az ő szokásos módszerük. Nemcsak beszéltek a háborúról, hanem minden erejükkel arra törekedtek, hogy a háborút lángralobbantsák. Napalmbombákkal gyújtogatták a koreai városokat. Ebből a békeszerető országból „lakhatatlan övezetet" akartak csinálni. Ezt az országot meg akarták hódítani, azonban könnyebb volt erről Washingtonban beszélni, mint a helyszínein megvalósítani. Kénytelennek voltak tárgyalásokat kezdeni: nem azért, mintha megszólalt volna lelkiismeretük, hanem azért, mert megszólaltak a katonák, akik megértették, hogy vereségre küldték őket. Megkísérelték a tárgyalásokat meghiúsítani, azonban kénytelenek tárgyalni — nem azért, mert megjött az eszük, hanem azért, mert elvesztették a győzelem reményét. Arra számítottak, hogy „európai hadsereget" építenek ki. Nagyban akarták a zsoldosok millióit bérelni Nordkoepingtól Kalábriáig, a Themsétöl a Labeig. Nem sajnálták a pénzt: az amerikaiak kapzsin kiszámították, hogy keresni fognak ezen, az amerikaiak szerényebben remélték, hogy ezzel megváltják magukat. Szeptember 11-én, Truman elnök, hogy mentegesse az Európa segítségére adott kiadásokat, Washingtonban azt mondotta: „Nem akarjuk elveszteni a lovat azáltal, hogy sajnáljuk a pénzt, a jő, szilárd kötélre, amellyel a lovat megköthetjük." Nem sajnálták a pénzt és nem az ő bünük, hogy a kötél nem mutatkozott elég erősnek: a ló elszabadult. Hol van „európai hadseregük"? Anglia azt mondja, hogy nem akarja elveszíteni függetlenségét. Belgium azt mondja, hogy a kiadások túlnagyok az ő zsebéhez mérten. Eisenhower tábornok keserűen a franciák szemére veti, hogy nem akarnak harcolni Amerikáért, hanem, hogy — a tábornok szavai szerint — demoralizálják az amerikai katonákat, mert a megszállók minden francia kerítésen ugyanazokat a sorsdöntő szavakat látják: „Menjetek haza!" Elbocsájtották a börtönből a náci tábornokokat, a bevált SS-istákat, gestapósokat. Arra számítottak, hogy ha visszaadják Kruppnak azt, ami Kruppé, az összes németek felsorakoznak és Kelet felé menetelnek. További csalódás várt rájuk. Kiderült, hogy a „menjetek haza" szavakat könnyen le lehet fordítani németre is. Wessel asszony az egyik legszolidabb pártnak, a „CentrumsöMf? * ILJA ERENBURG sán kijelentette: „Európának fel kell szabadulnia az Amerikától való függőség alól, ha nem akar szétzúzódni." Heinemann úr, a bonni kormány volt belügyminisztere, Németországnak a támadó katonai koalícióhoz való csatlakozása ellen lépett fel. Ezeknek az embereknek tapsolnak a németek, baloldaliak és jobboldaliak, szegények és gazdagok egyaránt, mert ráfizettek az otthon kitenyésztett bolondokra, még kevésbbé akaródzik nekik ráfizetniük idegen bolondok házából származó mániákusokra. Megkísérelték, hogy kibővítsék lakájaik testületét. Azonban alig, hogy maguk alá rendelték Francot, Barcelonában sztrájk tört ki. Most láthatták, hogy Francon kívül Spanyolországban ott van még a spanyol nép is, és ha ez a nép harcolni fog, akkor ezt nem Francoért és annak uraiért fogja tenni, hánem ellenük. Diplomatákat és kereskedelmi képviselőket küldöttek a KözelKeletre, arab légiókról álmodoztak. Nemsokára meghallották az első lövéseket. A nagy világ Teherántól Casablancáig felébredt és megkezdte harcát a függetlenségért. Megölhetnek néhány minisztert, megvesztegethetnek néhány minisztert, de a népet nem lehet sem megvesztegetni, sem megölni. Fel akarták forgatni a népi demokratikus országokat. Hazug röplapokat szállító léggömböket küldöttek és ejtőernyősökkel megrakott repülőgépeket. Nem sajnálták dollárjaikat, sem a mások életét. És mit értek el? Felháborodást. Prágában, Budapesten, Varsóban sok ember volt, akik szerették Mark Twain, Whitman, Jack London, Dreiser Amerikáját, Franklin, Edison, Berbanc Amerikáját. Ezek az emberek most más Amerikát láttak meg, — Truman, Harriman, Dewey Amerikáját. Egyre reménykedtek, hogy viszszatérnek Kínába: az örült nem ismer logikát, azért örült. Diverzánsokat küldtek. Fenyegetödztek, hogy elpusztítják a kínai városokat. Mandzsúria határai felé törtek. Mit értek el 1 Megvetést. Az óriási nemzet vasútakat épít, öntözőmüveket, az iskolák ezreit és ezreit nyitja meg. Nemrégiben Kínában jártam. Az emberek ott nagyon kitartók. Nem mindig látod az ember arcán, hogy mit gondol és mit érez. Láttam azonban, hogyan megváltozott az emberek arca, amikor azt a szót hallották: „amerikai". A hívatlan vendéget íírendszerint melegen felkérik, hogy menjen dolgára, ha azonban még ezután is megkísérli, hogy visszatérjen, az ablakon át, kidobják. Még a nagyon udvarias kínaiak sem törődnek emellett a tiszteletadásnak azon -formáival, amelyeket az idegenek „kínai udvariasságnak" neveztek el. December végén megismétlik azt, amit január elején mondtak. Lelkibeteget ki lehet gyógyítani, gonosztevőt át lehet nevelni, a bengáli tigrist idomítani lehet, de Johnson szenátor nem válhat semmi mássá, mint Johnson szenátorrá. Allan Dulles, a kém, ha valaki szórakozottságának hibájából az égbe kerülne is, ott is levegőbe röpíti a felhőket, aláaknázza a csillagokat és legyilkolja az angyalokat. / Egy év alatt mindent kipróbáltak. Francia falvakat pusztítottak el, hogy felépíthessék repülőtereiket. Véres államfordulatokat szerveztek a latin-amerikai köztársaságokban. Gyilkosokat és kémeket dobtak le „eltévedt" repülőgépeikről. Börtönbe vetették azokat az embereket, akik merészelték" kimondani ezt a szót: „Béke". Országukat kétségbeesésbe döntötték és azokat az országokat, amelyek alájuk vannak rendelve, őrületbe ejtették. Mit tettek egész év alatt otthon hazájukban? Azzal kezdték, hogy halálra félemlítették gyermekeinket. Február 7-én megbeszélt jelre 890.000 new-yorki gyermeknek az iskola padjai alá kellett vetnie magát és várnia, míg nem jelzik a repülőtámadás végét. A gyermekeket szövetdarabokba burkolták és azt mondták nekik, hogy ezek a rongyocskák megvédik őket az atombombák ellem És az anyák sírtak: ! gyermekeik halotti ^köntöst próbáltak magukra. Polgártársaikat ijesztgették mindennel, amivel tudták és mindenhogyan, ahogyan tudták. Február 19-ón a 19 éves Richard Shall, akinek éppen gyermeke született, felgyújtott egy házat Lansingban (Michigan állam). Amikor megkérdezték őt, miért tette, azt felelte, hogy fél a katonai szolgálattól, mert Koreába küldenék és jobb a börtönben ülni. A Szövetségi Vizsgáló Bíróság egész éven keresztül proszkripciós jegyzékeket állított össze arról, hogy kit kell letartóztatni, míg Johnson szenátor végül félkiált — „dobjatok bombát". A névjegyzékek sokasodtak és az év végével már megszűntek róluk beszélni. A lakosság mozgósítási jegyzékeihez kezdtek hasonlítani. Minden szégyenérzés nélkül a vádlottak padjára ültették Du Bois 80 éves tudóst, akinek csupán az volt a bűne, hogy a békét védte,. Végül a bírák is elfordultak tőlük. Egész Amerika rájött arra, hogyha Du Bois t felmentik a vád alól, ezzel egyúttal elitélték a washingtoni tévelygő ket is akik őt üldözték. Telekiabálták a világot, hogy háborúra készülnek, mert keresztények és az Istent megvédeni mennek. Arra számítottak, hogy megnyerik-a katolikusok segítségét, akiknek küldöttei gyakori látogatói voltak a Vatikánnak. De ebben is tévedtek. A lyoni püspök, a római katolikus egyház képviselője, decemberben a következőket mondotta: Tudom, hogy Amerikában vannak hívei a preventív háborúnak. Tegyük fel, hogy az Egye. sült Államok preventív háborút kezdenének Oroszország ellen. Mit tegyen Franciaország, amely Amerikával háborús szövetségben van? Egyszerű a válasz: A szövetség érvényét veszti. Franciaország nemcsak, hogy nem köteles támogatni Amerikát, de köteles nem menni Amerikával. Ha a fraciák máskép cselekednének, háborús bűnösökké válnának. Mi a te. endője a francia polgárnak, ha Franciaország a preventív háborúban Amerika oldalára állana? A válasz erre világos: Nem engedelmeskedni és megtagadni a harcot, „Ha Truman elngk és az 6 tanácsadói nyu. godtan tudták kiértékelni az eseményeket, rájönnének arra, mit jelent a fenti idézet. Amikor Thorez kijelentette, hogy a ?ranciák sohasem fognak a Szovjetunió ellen harcolni, ahogy ezt a washingtoni őrültek elképzelik, Truman és tanácsadói mondhatták: „Ezt egy kommunista mondja." Most azonban a lyoni püspök elutasító nyilatkozatát hallják. Sehogyserri tudnak erre felelni, de holnap, vagy holnapután Johnson, vagy Mac Mahon szenátor százegyed, szer felordít: „Atombombát kell dobni * 1 A francia munkásokban sohasem volt bizalmuk, de meg voltak győződve arréi^ hogy a francia burzsoázia segíteni fogja őket. Az év vége ebből kijózaníthatta volna őket, ha v:lá. gosan látnának és hallanának. A „Travaux metalliques" francia részvénytársaság igazgatói tanácsa a következőképen nyilatkozik: „Orszá. gunk gazdaságának újjáépítése kizárólag az összes országok közötti árúcsere útján lehetséges." Az Isére departement főtanácsa határozatot fogadott el, mely szerint a textiliparban felmerült nagy krízist csak a Franciaország és Keleteurópa országai közötti rendszeres árucsere felújítása szüntetheti meg. A főtanácsban a kormány két pártja, a radikálisok és a katolikusok vannak többségben s a fenti határozatot egyhangúlag elfogadták. Ugyanilyen határozatokat és nyilatkozatokat fogadnak el Anglia, Belgium, Dánia, Olaszország és sok más országok vezető kereskedelmi körei. Mac Mahon szenátor azonban bombázni akar. Biztosít arról, hogy a bombák megmentik a nyugateurópai burzsoáziát, de ezek a burzsujok azt mondják: „Élni akarunk és nem hamuvá válni. Nem arra gondolunk, hogyan kellene Oroszországot bombázni, hanem arra, hogyan kellene velük felvenni a kapcsolatokat." A béke védelmezőit annyiszor azo nosították a kommunistákkal, hogy végül maguk is elhitték ezt. De a béke védelmezőinek soraiban napról napra új emberek tűnnek fel, különféle osztályokból és különféle meggyőződéssel. Decemberben tartották meg Franciaországban ^a. Béke vér delmi Arcvonal kerületi konferenciáit és Vesouleban egy ilyen gyűlésen — felolvasták Lioté úr képviselő, volt miniszter levelét. Ez a Lioté úr any. nyira távolesik a kommunizmustói, mint Vesoule Washingtontól. Lioté úr levelében kijelenti, hogyha sok bel. politikai kérdésben nem ért is egyet a konferencián jelenlevők többségével, de azért örömmel fogaid j a az Amerikának való behódolás elleni harcot, valamint az Európai hadse. reg felállítása és a háború elleni harcot. Az emberiség az 1952-es évet könnyebb szívvel fogadja, mint az elmúlt 1951-es esztendőt, nem azért, mintha a washingtoni örültek meg. csendesedtek volna: ezeknek ma még hosszabbak a fogaik, viszont a kezeik már rövidebbek. Nap nap után készültek a háborúra, ezzel szemben ugyancsak nap nap után harcoltak a háború elleni a béke védelmezői minden országban: a szovjet agronomusok, a francia dokkmunkások, Joliot Curie és a kinai nép, az angol tudósok és Olaszország dolgozói, kommunisták és liberálisok, hívő keresztények és Ghamdi követői, pacifisták és a közeikelet népei mind, akik függetlenségüket védelmezik. Az amerikai nép lassan már elszakad a háborús uszítóktól. Sohasem fogom azonosítani az annyira népszerűtlenné vált kongresszusi tagokat a békeszerető és becsületes amerikai néppel. Ez a nép még nem értett meg egyszerre mindent, de már kezdi a dolgokat világosan látni és nem szeretnék Johnson vagy Mac Mahon szenátorok bőrébe lenni akkor, amidőn az amerikai nép már mindent megértett. A veszély még nem mult el. Amerikában még mindig elég sok csaló és megcsalt ember van: elég sok bolond is akad, akik hataL mas erővel rendelkeznek és sok felnőtt fiú is akad, akinek labda helyett bombákat adtak kezükbe. >. Az 1951-es esztendő azonban valami eredményt mégis mutatott. Az biztos — hogy Truman január 1-én újból beszél a fantasztikus szuperfegyverekről, továbbá arról, hogyan fog kelleni a jövőben európai hazaáruló szökevényeket felfegyverezni ós arról, hogy nincsen a világon emberségesebb tett, mint városokat napalm bombával megsemmisíteni, ha a keddet netán pihenésre szánná — akkor csütörtökön fog erről beszélni, (lehetőleg csütörtökön szokott jósolná). Warrey vagy Mac Mahon szenátorok az újévi éjjeli pihenő után biztosan ki fogják jelenteni, hogy itt az ideje, valahol bombákat ledoibni. Itt azonban egy közmondással kell élnem: Köphetsz százszor is a tengerbe, attól még nem habzik. Minden nagy nehézség dacára Angliában termelik a szenet, Olaszországban illtetik az olajfákat, Németországban öntik az acélt és Franciaországban gyártják a szövetet. A tudósok dolgoznak és a tanítók tanítják a gyermekeket. A kínai főiskolák megteltek fiatal hallgatósággal. Ezek mind tudják, hogy a világot mind a régi kéziratok, mind az ifjú gondolatok gazdagítják. Az újjászületett Varsóban, az üszkös romokból új utcasorok épültek. Az albániai tehénpásztor olvassa Tolstojt, Shakespearet és Hugót. A szlovák falvak fényei még fényesebben világítanák. így van ez, a tenger nem habzik és semmi a világon nem tudja megakadályozni, emberiségünk haladását a boldogabb jövő felé. Még magasabb házakat fogunk Moszkvában építeni, még több tarka szövetet, gyors repülőgépet és Ízletes szőlőt fogunk termelni. Az ember leigázza a folyókat és belőlük új fényt, új erőket nyer. Ez évben fiatal erdőink zöld lombsátorai gyarapodni fognak. Tudósaink sok új alkotást hoznak, amivel könnyítenek szenvedéseinken és kellemesebbé teszik életünket. Lehet, hogy egy fiatal író új gyönyörű regényt ír — hiszen ha ezelőtt a szerző hőst keresett, most hősök milliói keresnek szerzőt... Népünk boldogságát nem sorsjátékon nyerte, hanem megszenvedett érte és ezért az újesztendő küszöbén mindenkinek, akár ifjú vagy öreg, akár leányka vagy asszony, egyet kívánunk, hogy az 1952-es esztendő legyen mindenki és minden szovjetember részére a szorgos munka és a csendes lelkiörömök nagy és könnyű esztendeje. (Megjelent a moszkvai „Pravda" 1951 december 31-iki x