Uj Szó, 1951. november (4. évfolyam, 257-281.szám)

1951-11-02 / 258. szám, péntek

9 11*5111 1951 november 2 zeti mozgalom nélkül nálunk sem lehetne kifejleszteni a dolgozók üdültetését olyan mértékben, ahogy már kifejlődött. Az ellátási politika kérdéseire térek most át. Nem kétséges, hogy ellátásunk Is, akár élelmiszer, vagy életszükségleti ellátásunk nagy fejlődést, kibontakozást mutat fel. Ostobaság volna azonban nem látni, hogy az ellátás folyamatossága nagy gondot okoz nekünk és tárgya a legnagyobb panaszoknak ,és elégedetlenségnek. Nyiltan kell beszélni ezeknek a nehézségeknek okairól. Felesleges keseregni és sírni, rá kell mutatni, miért és miből keletkeznek a nehézségek és keresni kell kiküszöbölésük helyes útját. Ellátásunk fejlődésének értékelésé végett először felhozom néhány legfontosabb élelmiszer fogyasztásának emelkedését. Fogyasztásunk évente és személyenként a következő volt: 1936 1950 a húsnál és hústermékeknél a cukornál roszlisztnél kenyérértékben búzalisztnél és péksüteménynél a sörnél 26.77 kg 39.01 kg 23.75 kg 27.34 kg 66.35 kg 71.35 kg 80.59 kg 124.48 kg 51.66 1, 86.48 1 Amint ezekből a számokból láthatjuk, a hús, liszt és a belőle készült készítmények fogyasztása a háború előtti évekkel szemben nagymértékben fokozódott. De vannak nálunk olyan emberek, akik nem akarják majd elhinni, hogy ez az igazság és fogyasztásukkal fogják bizonyítani, hogy azelőtt aránytalanul többet engedhettek meg maguknak, mint most. Ez bizonyára igaz és ez teljesen természetes. A kapitalizmus idején az embereknek előnyben részesült kasztjai voltak nálunk és mellettük éltek a kizsákmányolt dolgozók. Az előnyben részesült kaszt, amelybe elsősorban a tőkések, a börze emberei, a spekulánsok, a nagybirtokosok, a magas bürokrácia, a falusi gazdagok és a kispolgári rétegek spekulánsainak nagyrésze tartozott, néhány százezer embert jelentett. Ez az előnyben részesült réteg tényleg jól élt és mindent megengedhetett magának, amit csak szem-száj megkívánt. Mellettük itt volt a dolgozók milliós rétege, akiknek jövedelme, fizetésük és bevételük magasságára korlátozódott, amely ki volt téve az ingadozó kapitalista gazdaság minden kilengésének. Amíg a dolgozó embernek állandó munkája volt, amíg megőrizte munkaképességét, a családban nem üldözte semilyen szerencsétlenség, betegség és hasonló, addig valahogy megélhetett. Ha válság, munkanélküliség, betegség, munkaképtelenség jött és hasonló, megkezdődött a nyomorúság, a hiány, a legszükségesebbnek a szájtól való megvonása és sok esetben éhség nemcsak a család fenntartója, hanem minden tagja számára. A kapitalista bőség és fölösleg ezekből a viszonyokból nőtt ki. Az üzletek tele voltak áruval. Akinek volt pénze, az vásárolhatott. Akinek nem volt, az nyomorgott és éhezett. Mivel több volt a nyomorgó, mint az olyanok, akiknek elég pénzük volt, néhány százezer előnyben részesült ember igazán fölöslegben, nagyszerűen élhetett. A termelés, akár a mezőgazdasági, akár az ipari, fedezni tudta a keresletet. Aránytalanul kevesebben voltak azok, akik mindent megvásárolhattak, amire csak szivük vágyott, mint azok, akiknek nyomoregniok kellett, akiknek le kellett mondaniok a legszükségesebbről. Ezeket a viszonyokat alapjában megváltoztattuk. A dolgozók bérei nek és járadékainak rendezésével a kizsákmányolók, üzérkedők, az emberi nyomoron élősködők eltávolításával soha nem látott mértékben fokóztuk dolgozó népünk széles tömegeinek vásárlőképességét mind a városokban, mind a vidéken. Ez az oka, hogy az árunak a piacra való állandóan fokozódó s-'-llítása ellenére újra és újra nem jutunk sok mindenhez, ami után az emberek vágyakoznak, mit meg szeretnének és meg is tudnának venni. Ezért sok cikknél nem szüntethetjük meg a fejadagrendszert és nem térhetünk át általánosan a szabadpiachoz. A legkifejezőbben győződtünk meg erről a lisztnél és kenyérnél. A felszabadítás néhány hónap alatt teljes hiányt jelentett és azt a veszélyt, hogy készleteink teljesen kiapadnak. A vásárlás nem volt gazdaságos, pánikot kéltettek, a lisztet, kenyeret, péksüteményt pocsékolták és katasztrófa fenyegetett. Az a veszély fenyegetett, hogy az aratásig nem tartanak ki a készletek. A liszttel való fejadaggazdálkodás újrabevezetése a pánik megszűnését jelentette. A liszt és kenyérfejadagok szükséglete teljes mértékben fedezve van, sok helyütt a fejadagot ki se merítik. Tel;'es mértékben fedezve van a szabadpiac szükséglete is. de csak azért, mivel az árak emelésével megszűnt a liszttel való pocsékolás, az üzérkedés, állatetetés, a túlméretezett tartalékok halmozása és hasonlók. Ugyanez a helyzet a húsnál és a húskészítményeknél. Nemcsak bizonyos fejadagot biztosítunk mindenkinek, hanem a bérek és keresetek rendezésével mindenkinek lehetőséget nyujtunk, hogy ezt a fejadagot valóban megvásárolhassa. A szabad húspiac arról győz meg bennünket, hogy a kereset állandóan növekedik és a hús fokozott árai sem csökkentik a keresletet. Ez~ nem csoda, hanem természetes jelenség. Mérlegeljék csak, hogy az üzemi konyhákon már több mint egymillió egyszázezer dolgozó munkást és hivatalnokot látunk el ebéddel. Az üzemi étteremben ma egy ebéd ára az alkalmazottak számára 6—8 Kčs. Ez egy háború előtti ebéd átlagos ára. Az alkalmazott munkások átlagos fizetése a háború előtt azonban 500—600 koronát tett ki havonta, nem számítva a munkanélküliek helyzetét. Ma a havi bérek átla- ;an 5000 Kčs körül mozognál:. 500 koronás havi jövedelem mellett nehéz volt különösen egy családapának 6—8 koronát kiadnia egy ebédért. Ezért húsos ebédek a dolgozó ember asztalán ritkán voltak. A mai árak és jövedelmek mellett mindenki nemcsak húsos ebédet, hanem húsos vacsorát is akar. Itt vagyunk az alapvető, kérdésnél. Törekednünk kell a dolgozó embernek lehetőséget nyújtani húsos ebédre és vacsorára is? Bizonyára erre kell törekednünk. Hogyan érjük ezt el? Ez nem pénzkérdés, barátaim, ez a termelés kérdése. A legnagyobb bérek sem elegendők a kérdés megoldására. Hogy ezt a kérdést megoldhassuk, emelnünk kell az állati termelést. Az állattermelés emelésének kérdése nem önálló kérdés. Ez egész mezőgazdaságunk és termelékenysége új megszervezésének kérdése. A mi gabona-, hús- és más termékprodukciőnk kicsi. Ma már távolról sem fedik szükségleteinket. Kénytelenek vagyunk húst, zsiradékot, gabonát, zöldséget, gyümölcsöt és más termékeket külföldről behozni. Lehet-e mezőgazdasági termelésünket emelni? Biztosan lehet. De ahhoz, hogy emelhessük, a mezőgazdasági termelést más alapon kell megszervezni, mint ahogy a kapitalizmus alatt volt megszervezve. Hogy kielégítsük az állandóan növekvő követelményeket a mezőgazdaságban is, a kis, elaprózott, primitív mezőgazdasági termelést gépiés gépesített termeléssel, tervezett gazdálkodással és a talaj termékenységének emelésével kell helyettesíteni. A talaj termelékenységét nagy területeken végzett gazdálkodás mellett a tudomány és technika összes vívmányainak észszerű felhasználásával kell emelni. Hogyan kell kialakítanunk nagy mezőgazdasági egységeket és hogyan őrizzük meg a földet azok kezében, akik azt megművelik? Ezt csak az EFSz-ek alapításának útján érhetjük el és nem a maradék nagybirtokok megalakításának útján, amint azt az első köztársaság tette. A falusi zsírosparaszt és nagybirtokos nem biztosítja számunkra a közellátás javítását, túlnyomó többségükben szocialista felépítésünk osztályellenségei maradnak és együgyű dolog volna, ha az ö segítségükre akarnánk támaszkodni a szocializmus felépítésénél. A kis- és középparasztoknak sok munkaerőre van szükségük és maguk felélik nagy részét annak, ami földjeiken terem. Ezek a gazdaságok bizonyos felesleget mutattak a kapitalizmus alatt abban az időben, amikor a kisparaszt és a kunyhólakó asztalára heteken át nem került hús, tojás, stb. Ma ez másképp van. A kisparaszt életszínvonala és fogyasztása szintén emelkedett és ennek következtében nem járul hozzá a közellátáshoz olyan mértékben, mint ahogy azt mai szükségletünk megköveteli. Ezért a mezőgazdasági termelést át kell szerveznünk'. Gondoskodnunk kell arról, hogy ezt a földművesek megértéssel fogadják. A mezőgazdasági munkák új módszereinek szükségességéről és főleg arról, hogy ezek az új munkamódszerek a mezőgazdaságban szükségesek, nem lehet az embereket egy kézlegyintéssel, sem pedig erőszakkal meggyőzni. Ehhez .nagy öntudatosító és meggyőző murika szükséges, amelyet a .vidéken még nagyobb mértékben kell végezni, mint eddig. A földműveseknek is meg kell győződniők arról, hogy a jobb életszínvonal anyagi biztosításához csakis a következetes szocializálás vezetheti őket. Minél gyorsabban valósul ez meg, annál gyorsabban győzzük le a nehézségeket élelmiszerellátásunkban is. Szeretném felhívni a figyelmet még arra is, hogy számos mostani élelmiszerellátási nehézségen már most is enyhíteni lehetne, ha nem volna az emberi kényelemszeretet és hogy ha az emberek kicsit többet törődnének az önsegéllyel. Erre szemléltető példával mutatok rá zöldségellátásunk terén. A zöldségellátás évről-évre javul, főleg azzal, hogy évről-évre több zöldséget szállítunk. Azonban mégis minden évben SEidják zöldségellátásunkat. Nem állítom azt, hogy elosztásunk a zöldségfelvásárlást és juttatást úgy szervezte meg, ahogy meg lehetett és ahogy meg kellett volna szervezni. A gazdasszonyoknak azonban megvannak a maguk szeszélyei. Köveöféfcé'teisefí "' sárfarépát "kérnek, amikor karfiol van. Uborkát akarnak, amikor káposzta van, stb. Ezeknek az egyéni szeszélyeknek és kívánságoknak is gyakran eleget lehetne tenni, ha azok, akik ilyen szeszélyesek és akiknek ilyen követeléseik vannak, maguk is akarnának segíteni és segítenének is magukon. Vegyük például a hagyma kérdését. Soha annyi hagymát nem hoztak be hozzánk, mint amennyit most hozunk be. Bulgária és Magyarország a hagymát vagónok százával küldik és a külkereskedelmi miniszter úr megmondhatná nekünk, hogy többezernyi vagónról van szó. Mégis minden pillanatban hallhatják a panaszt, hogy nincs hagyma, ezt a panaszt hallottam például Spofilovon is. Jogos ott ez a panasz? Sporilov villanegyed. Nincs ott épület, amely mellett ne volna néhány száz négyzetméternyi kert. Ha minden gazdasszony a kerítés mellett három négyzetméteren hagymát ültetne, mentesülne a szükségtől és a boszszankodástől. Sporilov néhány száz lakosa közül ezt senki sem tette meg. Jobb a hagymát nélkülözni, haragudni, és szitkozódni. De ez nem csak Spofilovon van igy. Ilyen a helyzet majdnem minden vidéki községünkben, ahol ma a kertben nem láthatunk egy darabka zöldséget sem, kényelmesebb minden darabka sárgarépáért, ami a levesbe kell, a konzumba szaladni és dühösködni, szidni az élelmiszerellátás fogyatékosságait, ha a konzumban éppen nincs répa. Ebből az alkalomból egész polgárságunknak teljesen őszintén a következőket szeretném mondani: A magasabb életszínvonal eléréséhez és a fogyatékosságok kiküszöböléséhez nem elég csak kritizálni és szitkozódni, hanem neki kell látni a dolognak és saját munkánkkal hozzájárulni a nehézségek" kiküszöböléséhez ott, ahol arra lehetőség nyílik. (Taps.) Természetesen nem szabad, hogy a fantaszták a népet tájékozatlanná tegyék és elrontsák. Már évekkel ezelőtt hallottam egy rádiőküldésben, hogy kerttulajdonosainknak arról beszéltek és arra tanították őket, hogy a kertekben nem esztétikus salátát, hagymát, sőt krumplit termelni. Müveit korunk megköveteli, hogy csak és kizárólag virágokat termeszszünk. A mellett hiszem, hogy ugyanez az esztéta, ha éppen nincs savanyú uborkája, amikor gusztusa támad rá, becstelenül szitkozódik. (Derültség.) A lakáskérdés Az élet és kultúrszínvonal emelése bizonyára szorosan összefügg a lakáskérdéssel is. Biztosítom magukat, hogy soha eddig Köztársaságunkban nem laktak úgy az emberek, mint ahogy most laknak. Lakosságunk túlnyomó többségének lakásviszonyai rövid néhány év alatt hallatlanul megjavultak. Mégis a lakáskérdés nálunk még égetőbb probléma, mint az élelmezési kérdés. Ez megint csak természetes jelenség. Az emberek nem akarnak többé úgy lakni, mint ahogy eddig laktak. Erre jogos igényük van. Mi a lakáskultúrát mind egészségi, mind esztétikai szempontból fel akarjuk virágoztatnl és fel kell virágoztatnunk. Erről a helyről felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy nem elégíthetjük ki egyszerre az összes jogos igényeket, hogy ha teljes évtizedeken át annyi mindent elhanyagoltak ezen a téren. Annál kevésbbé elégíthetjük ki a jogosulatlan igények nagy számát. Itt csupán néhány számadatra mutatok rá, hogy képet alkothassunk róla, mi történt nálunk a lakásgondoskodás javításának vonalán. Az új lakásegységek felépítése kimutat: 1947-ben 12.048 lakásegységet 1948-ban 16.592 lakásegységet 1949-ben 19.576 lakásegységet 1950-ben 22.016 lakásegységet Ezek csak az új lakásegységek, nem számítva az internátusokat, tanoncotthonokat, szállásokat, stb. A kapitalisták, kollaboránsok és a Köztársaság ellenségeinek konfiskált birtokából 138.250 családi házat juttattunk magánkérelmezők tulajdonába. Nincs áttekintésem árról, hogy hány lal&s került kiosztásra a túlméretezett lakások, stb. akciójából a rossz lakáskörülmények között élők és lakásnélküliek között. Ennek ellenére a követelések lavinaszerűen növekednek és a lakásügyi előadók mind a Nemzeti Bizottságokban, mind az üzemekben a legszánalomraméltóbb és a mellett talán legelátkozottabb teremtmények Köztársaságunkban. Ha darabokra tépetnék magukat, akkor sem tehetnének eleget, mint amint már mondottam, — az összes jogos követeléseknek. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a kiosztott lakásokban nálunk teljes rend uralkodik, és hogy sehol se kerül sor túlkapásokra, sőt protekciókra sem. Az én miniszterelnöki levelezésemet is minden héten a levelek tízei terhelik, amelyek lakáskérvényeket tartalmaznak, a lakások elosztására, stb. panaszkodnak. Bele tudom magam élni a lakáselöadók „örömei"-be, mert én magam a kormány diszlokációs bizottságának elnöke vagyok, amely az állami és közhivatalok, vállalatok és testületek elhelyezéséről dönt. Tapasztalatból tudom, hogy itt is néhány „felelős tényezőnk" követelései valóban, enyhény szólva, többek, mint szerényte lenek. Akkor hogyan ne túloznák a magánemberek követeléseiket, akik senkinek sem felelősek? öt, összesen 30 oldalas levelet kaptam egy ilyen felelőtlen igénylő nőtől. Sérelem érte. Kiutaltak neki egy konyhából és szobából álló lakást, amely nem lakható. Olyan lakásban, amilyent kiutaltak neki, az igénylő leányával és diákférjével nem lakhat. Hisz a fiatal házaspárnak családja lesz. Ez a levele 30 oldalának rövid tartalma. Hűen ahhoz az alapelvhez, hogy semi lyen levél és panasz nem maradhat kivizsgálatlanul és megválaszolatlanul, az ember megállapít, közbenjár, felvilágosítást kér a lakáshivataltól, Nemzeti Bizottságot, stb., stb., s hiába igyekszik a dolog végére járni. Az állítások ellenkeznek. A panasztemelő új panaszokat ír, jellemem minden lehető vonására hivatkozik, amelyek arra a reményre jogosítják, ( hogy érvényesítem a jogot és igazságot. Nem marad semmi más hátra, mint hogy a lakást saját hivatalnokommal megtekintessem. Megállapítást nyer, hogy a Vynohradyn lévő lakatlan lakás normális szobakonyhás lakás, a konyha 2.80X4.20 méter, a szoba 6X4 méter. Leánya és annak férje nem laknak állandóan a lakásban, mert a férj szüleinek szép kétszobás, lakásuk van. Az igénylő sem lakott a lakásban egész nyáron, mert vidéken volt. A gyermek, akire az Igénylő hivatkozik, s akiről való gondoskodás panaszainak fő okát képezi, még nincs a világon. Milyen kiút van itt, barátaim? Nem marad más hátra, mint egy kissé több türelmet és kevesebb idegességet javasolni a lakáskérdésekben. Mi a zsizskovi Danilov-utcában sokkal rosszabb és kisebb lakásban kilencen laktunk, felnőttek. A legrosszabb az, hogy az emberek még máig is ott laknak és pincs remény, hogy belátható időn belül lebonthassuk a zsizskovi bérházakat, amelyek valóban tipikus példái annak, hogy a kapitalista társadalom milyen lakásokban kényszerítette élni a dolgozókat. Mi ezekkel a szégyenteljes lakásviszonyokkal egyszer s mindenkorra végzünk. Hogy ezeket a lakásviszonyokat végérvényesen felszámolhassuk, végeznünk kell kapitalista csökevényeivel is, amelyek az igénylő levelében is megnyilvánultak, aki azt írta nekem: „Nem, tisztelt miniszterelnök úr, a régi módon valóban sok mindenben nem lehet élni. De a lakáskérdés valamikor jobb volt. Bocsássa meg nekem, de mindenki az ízlése és zsebe szerint lakott. Es békesség volt." (Derültség). Igen. Mindenki a zsebe szerint lakott. A társadalom azután gondoskodott árról, hogy a dolgozó nép zsebe állandóan olyan üres legyen, hogy örökre elmenjen minden kedve a rendes lakásra. (Taps.) És a mi szocializmus felé haladó társadalmunk megtöltötte a dolgozó emberek zsebét és ezzel lehetőséget ad nekik, hogy rendes lakásra gondoljanak. A legfontosabb kérdés most az, hogy mindenki számára, akinek igénye van rendes lakásra, erről a lakásról gondoskodjunk. •< Itt a kormány, a Nemzeti Arcvonal 1948 június 17-i pro gramm n yil a tkozatának további kérdéseihez jutok: „Mindennapi gondoskodás a termelőerők fejlődéséről, mindennapi gondoskodás a gazdasági élet valamennyi részének rendszeres tökéletesítéséről, mindennapi gondoskodás a munkatermelékenység emeléséről a gyárakban és a földeken." E problémák megoldása a kulcs az életszínvonal emelésének állandó biztosításához. Ezeket a problémákat a kormány maga nem oldja meg semilyen dekrétummal és rendelettel. Ezeket a problémákat dolgozóink milliói oldhatják meg és kell megoldaniok, akik jobban akarnak élni, jobban akarnak lakni, tágítani akarják látókörüket és kultúrálisan fejlődni akarnak. Termelésünk új megszervezéséről, a munka és egész gazdaságunk vezetésének új módszereiről van sző. A Nemzeti Arcvonal kormánya mindezen kérdésekre mindennapi gon doskodást fordított. A termelés terén is jelentős sikereket értünk el. Sikereink megítélésére elég megállapítanunk, hogy termelésünk, amaly a háború, a megszállás és zűrzavar következtében^ 1946-ban a háborúelőtti termelés 75 százalékra csökkent, 1948-ban már a háborúelőtti termelés 108 százalékát érte el, tehát felülmúlta a háborúelötti termelést és a további évek alatt állandó és feltartóztathatatlan emelkedést mutat: 1949-ben 126 százalékot, 1950-ben 145.6 százalékot, és az 1951-es év első félévében a háborúelőtti termelés 159.8 százalékát tette ki. Mi azonban ezekkel a sikerekkel nem kábíttatjuk el magunkat és nem elégedhetünk meg. Mi állandóan többet akarunk elérni. Ezért terveztük az ipari termelés nagyobb fokozását is. Az új feladatok és követelések, amelyek termelésünk előtt állnak, a termelés átirányítására és változtatására kényszerítenek bennünket. Az ellenséges állásfoglalás, amelyet az amerikai kapitalizmu diktátuma alatt álló nyugati, kapitalista hatalmak népi demokratikus köztár-