Uj Szó, 1951. október (4. évfolyam, 231-256.szám)

1951-10-11 / 239. szám, csütörtök

1951 október 13 BARABÁS TIBOR: O i Síi­VÉRTANUK Az aradi síkságból hirtelen maga­sodik fel a Drócsa-hegység. Egyik ormáról Világosvár romjai néznek egyfelől az Alföld, másfelől Erdély hegyei jelé. A szőlővel teli hegy­oldalaktól présházak fehérlenek és a hegyek és dombok lába előtt: Világos, Galsa, Muszka, Magyarád, Pankota és Szőllős falvai. 1849 augusztus 11. és 12. közötti éjszaka ide vonult Görgey. A világosi várhegy alatt, árnyas kerttől övezett kastélyban, Bohus-Szögyéni Antóniá­nál szálát meg vezérkarával a diktá­tor. A szabadságharc utolsó, tragikus felvonása ez. A háziasszony megren­dülten figyeli a kastélyában ki-be járó törzstiszteket Érzéseit és az ese­ményeket ina is hívtn tükrözi naplója: „Bezerédy — írja — tompa fájdalom­mal mondá: Mint hajó, büszkén fe­szülő vitorlákkal indultunk el — mint hajóroncs térünk vissza. Minden el­veszett) Görgey letesz: a fegyvert és megadja magát: hol és hogyan, bi­zonytalan." Az áruló Görgey délután 5 órakor kiment a csapatok közé és közölte elhatározását. „A temesvári csata után ndncs több remény" — mondotta. — A tábornokok és a vezérkar közakara­tára hlvatkooztt éa figyelmeztette katonáit az ellenállás esztelenségére Sokan hangosan zokogtak. Kiss Ernő szeméből patakzott a könny. Augusz­tus 13-án Görgey és kísérete elindult a Bohus-kastáyból, hogy Szőllőstől déilre a helység és a malomcsatorna közti síkon letegye seregével a fegy­vert. A magyar niép búcsúzott egy Időre legszebb, legédesebb, legjogo­sabb reményeitől: a szabadság álmá­tól. Minden Világos után Arad követ­kezik — ó beh sokszor kellett ezt a szabadság hívednek megtanulniok. Ausztria csak a komáromi vár eles­tét várta, hogy a megtorlás véres kardjához nyúljon. Ez is bekövetke­zett. Október 3-án Komárom is meg­nyitotta kapuit az osztrák hadsereg előtt. Október 4-én még Batthyány Lajos, Újépületben lévő cellájában maga mellett láthatta feleségét és gyermekeit. Másnap már nem és töb­bé soha. Mert október 5-én kihirdet­ték előtte az ítéletet: kötéláltali ha­lál. Batthyány levélben búcsúzik asszo­nyától és cellájában tőrével öngyil­kosságot kísérel meg. Több sebet ej­tett magán. De a golyót kibírja — mondták bírál és másnap 5 órakor a vesztőhelyre vezették. Mély sebeitől halálos-gyengén, a francia pap vállá­ra támaszkodva vonszolta magát a sánc alá. melyet gránátosok négy­szöge zárt. Mégegyszer felolvasták eílőtte ax ítéletet. Batthyány Lajos harsány hangon kiáltott: Éljen a haza! Azután eldördült a sortűz. Három go­lyó találta. Ugyané napon Aradon a magyar sereg tábornokai búcsúztak az élet­től. Haynau parancsába az aradi vár bezárult legjobb tábornokaink mögött. A legszélsőbb remények és a remény­telenség közt teltek napjaik. Az ál­taluk oly sokszor megvert osztrák tábornoki kar Ítélte halálra őket. Megbocsáthatták-e Kiss Ernőnek, a Hannover-huszárok volt ezredesének megannyi csapását, Damjanichnak, a bánsági győzelmeket, a vörössipkások hősi tetteit, a harmadik és a kilence­dik zászlóalj ellenállhatatlan harci szellemét? Feledhették-e Vécsey Ká­rolynak Arad elfoglalását? Knézlts­nek az áprilisi hadjáratot. Pölten­hergnek és Leiningen-Westerburgnak Buda osromát? Az aradi vár, a várostól keletre, a Maros balpartján emelkedik. A déli kazamatákban sokszáz tiszt várta az ítéletet. A tizenhárom tábornok azon­ban a vár középrészébe került. Szep­tember 2!-én és 26-án álltak az oszt­rák hadbíróság alé. A hadbíróság hűtlenséggel és árulással vádolta őket. A tábornokoK nem feleltek. E "apon megtudták a? ítéletet is: Kisst és SchweideH golyóra, a többit kötél­'általi halálra ítélték. Később Haynau fegyelméből" Dessewffy és Lázár is oclyót kaphatott. Október 5-én Höwingetr vezérőr­nagy. várparancsnok a Wocher-zászló­aljat rendelte ki_ a kivégzéshez. Tel­jes készenlétben' volt a várkatonaság. 1300 katona éles töltést kapott. Ilyen rettegett volt a szabadság szelleme*. Egyidejűleg megengedték a papok­nak, hogy az elítéltek celláiba lép­hessenek. Damjanich Sujánszky mino­rita atyától csak a katonai és politi­kai helyzet felől érdeklődött. Kossuth sorsa izgatta: „Csak legalább őt óvja meg az isten a mi sorsunktól — mon­dotta —, így legalább marad még némi remény, hogy hazánkban még­egyszer felvirrad!" Szombati görög­keleti lelkész figyalmeztete, hogy ké­szülnie kell az utojsó útra. Damjanich így felelt: „Elkészültem, lelkem tisz­ta, isten a tanúm, hogy amit tettem, nem magamért, hanem mint becsüle­tes patrióta a hazáért, mindnyájunkért tettem!" Majd így fordult Baló Béni kálvinista lelkészhez: „Csak a lábamat ne törtem volna el, most nem ezen a helyen találkoznánk!" Nagy Sándor lángoló haraggal szidta az osztrákot, gróf Vécsey azt mondotta, hogy in­kább meghal, semmint egy esztendeig börtönben üljön, gróf Leiningen, Lá­zár, Lahner és Pöltenberg családjuk­nak írtak. Török, Vaubannak egy, vár­erődítésekről szóló munkáját tanul­mányozta, Aulich a feszület mellett égő gyertyák fényénél állva olvasta Horátiust, Nagy Sándort Winkler lel­kész kegyelemmel bíztatta, de a tá­bornok így felelt: „Főtisztelendő úr, minek ámítsuk magunkat? Nem isme­rik azok a kegyelmet, csak a bosszút és a kegyetlenséget! E percben már nincs mit a földön remélni!" Damjanich október 6-án reggel ma­gához hivatta a hóhért és kikérdezte a kilétéről. Brünni ember volt. Azzal az éllel, mely jellemző volt rá, fel­szólította, hogy törött lábára való te­kintettel legyen óvatos tagjai össze­kötözésekor. A hóhér megígérte és Damjanich tovább szívta szivarját, mely a kivégzés felé haladó szekéren sem került ki szájából. Dessewffyt még álomban találta a pap. — „Ho­gyan, ön tudott aludni?" — kérdezte elámultam. — „Tiszta lelkiismeretem van s az aludni hagydtt" — hangzott a válasz. Majd Ausztriát szidalmazta lobogó indulattal. Azon az októberi szombaton ködös volt a reggel. A nap nen tudta át­törni a sötét felhőket* Az ég is elfá­tyolozta arcát Uthyka Antal főfog­lár előbb Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Dessewffy gróf és Schweidel József tábornokokat kísérte az északkeleti vársánchoz. A négy tábornok fekete magyarba öltözött. Kiss Ernő így kiáltott fel: „Szegény haizám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhé­rainkat!" Sortűz végzett velük. Nemsokára ugyanerre az útra tér­tek a többieik is. A nyolc kötéláltali halálra ítélt hős Damjanich köré gyü­lekezett és forró barátsággal ölelték meg egymást. Damjanichot egy vár­sándi paraszt vitte szekerén, kinek sírását még zsírozatlan kerekeinek nyikorgása sem tudta ej,nyomni. A Zsigmondháza felé vezető útra tért a menet. Katonai csapatok dobbanásai verték fel a rét csend tét. Nyolc ma­gas, durván faragott cölöp rémlett át a ködön. Pöltenberg. Török, Lahner, Knézits után Nagy Sándor József állt a bitó alá. „Éljen a haza!" — kiál­totta teljes erővel Leiningen Wester­burg, kinek csak nyelve volt német, szíve magyar. Még néhány sort kap­kodott feleségének Damjanich, majd látva Sujánszky lelkész könnyeit, így szólt: „Mit sír tisztelendő barátom, hisz kit kezében tart — és a feszü­letre mutatott —, az is az igazságért halt meg." Amikor rákerült a sor, így kiáltott fel: „Én leszek aiz utolsó, aki a csatákban mindig első voltam!" A zsámolyra emelték. „Szegény Emi­liám! Éljen a haza!" — mondta és már nem élt. A buká6, a szabadságharc végének rettentő megtorlása, a gyász pilana­ta is a történelem értelmére mutat. A magyar nemzetért, a magyar né­pért küzdő nemzedék a harc emlé­keiből ls merítsen ihletet nagy mun­kájához. Az a kor, melyben a nernzeti méltóság újjászületett, nagy áldoza­taival együtt nagy tanulsággal int felénk: legyünk következetesek a szocializmusért vfvott harcban. Sztoján Daszkalov: A SZABADSAG DALA (Berlini emlék) Sztoján Daszkalov kiváló bol­gár írót négy nagysikerű regé­nyéért Dimitrov-díjjal tüntették ki. A négy regény közül „Az út" című megjelent magyar nyelven is. A Deutsches Theater színpadán meg­jelent a néger nő. Fiatalasszony volt, arányos és karcsú, hajlékony, mint a nádszál, világossárga ruhában. Lassan és könnyedén közeledett a láthatatlan néger hangszer ütemeire. Már léptei­ben is volt valami meleg szomorúság, mint a távoli trópusi dal hajlékony hangjaiban. A terem zúgott a tapstól. A felkiál­tásokba szeretet vegyült, együttérzés szenvedő népével és a felszabadulásba vetett remény, egyben serkentés is a dalra. A néger asszony elmosolyodott. Fe­hér fogai vakítóan fénylettek. Leen­gedte kezét és a félhomályos szín­padon kiegyenesedett. Az izgalomtól vállkendője megremegett. A reflektor sugarakat vetített rá, selyemruháján mintha napsugár csillant volna meg. — Szuhaszini Dzsambekar elének!! a szabadság dalát — közölte a kon­feranszié. A terem várakozóan elcsendesült. A néger énekesnő hangja olyan halkan és mélyről hangzott fel, mintha föld alól jövő nehéz sóhaj lenne. A kiséret szomorú egyhangúsága a végtelen ül­tetvényekre emlékeztetett, ahol a tro­pikus napsütés és a telhetetlen gazda korbácsa alatt a fekete emberek mil­liói sínylődnek a gyilkos munkában, vágyakozva a szabadság után. A né­ger asszony hangja egyre erősebbé és szenvedélyesebbé vált; az előbbi szo­morúság visszatarthatatlan tiltakozássá és gyűlöletté változott azok ellen, akik elraboták a népek boldogságát és akik az újabb, még pusztítóbb hábo­rúval rémít őket. A hallgati k karbatett kézzefl ültek a teremben és borzongás futott végig testükön: hódolat a dal magasz t ossága és igazsága előtt. A zene viharos akkordokba ment át. I Az énekesnő mintha már nem is éne­Oxoitd fúUa — RÉSZLET ILLYÉS GYULA DRÁMÁJÁBÓL A' pákozdi ütközet voltaképpeni győzelme Ozoránál történt. Jellachich tartalékhadát, — Roth és Filiipovich seregét — itt fegyverezte le a kisszá­mú magyar honvédség és az a vá­ratlan népfelkelés, amelynek keletke­zése, tevékenysége máig felderítetlen A színdarab erről szól. Szüret ideje van, a szőlődézsma március óta vita­tott ügye most robban H; a kor nagy fogalmaival megismerkedett paraszt­ság ennek révén ismeri meg i kezdi értelmezni azt is, hogy ml a haza. A »fel világosodott*, voTterlánus földes­úr, aki az új gondolatokban mindösz­sze csak azt kifogásolja, hogy azokat meg is akarják valósítani, a háborús hírek elől menekülve kerül — életé­ben először — a nép közé. IFJO HERCEG: Atyám, az Iménti baljóslatú hírek veszélyes hírekké váltak. Hátrább kell vonulnunk', minden perc drága. HERCEG: Épp ezért kell jól kihasz­nálni. (Felveszi a homokórát). Eb­ben még van egy kisujjnyi nyuga­lom. ügy eshet, most vonulunk hátra a történelemből is. Épp ezért kötelességünk, hogy jó utóvédként minél több értesülést szerezzünk a sarkunkba nyomuló hadakról. IFJÚ HERCEG: (úgy, hogy más ne hallja): Perczel közeledik Pákozd felől. HERCEG: Mint előőrs! (A parasztok­ra mutatva). A derékhad ez! Ki be­szélt itt az imént a hazáról? TISZTTARTÓ: Valami buta, nyirat­lan paraszt. HERCEG: S igazán a hazáról? Cato, Horatius, Desmouline, a literátorok és forradalmárok »dicső hónáról*? JÓSZÁGIGAZGATÓ : Elképzelem, hogy hathatott vele: mint pucér szerecsen cilinderrel! HERCEG: Az Is csak az első percben nevetség. Aztán riasztó kezdet. TISZTTARTÓ: Haha! Vájjon mit ér­tett rajta? HERCEG: Ez nagy kérdés. Mert, — hogy van a vars? Hegyezi félve Zeusz ls flltét, ha új szót tanul az emberiség. Tegyünk egy próbát. Lépj 'Ide öreg. BÉNDEGH; (rémülten odalép): Ese­dezem. HERCEG: No, ne ljedezc. Kivételesen munkaképpen csak egy kis elme­munkát kívánunk: hallotad már valaha, mi jut eszedbe erről, hogy: hazai? BÉNDEGH (gyámoltalanul hátranéz­ve): Sose volt házam, kegyelmes uram; földemről is, melyet, mint magamét kapáltam, most derült kl — tiéd. HERCEG: Nem is olyan rossz a haza s a ház összefűzése, mit a nyelvtudós évekig nem lelt volna meg, neki megsúgta tán a rossz füle. S na, te jói-fülelő? Halljunk hát tégedet — a hazát te milyennek ismered? ifj. DUDARI: Semmilyennek. HERCEG: A »magyarok hazáját*? Nem adnál érte vért, ha így kíván­nák? S te ott? DUDARI (konokan hallgat). ISPÁN: Hasztalan, kegyelmes uram, Jó még, ha saját nevük ismerik, s nem »hő«-re, >hó«-ra hallgatnak, akár az igás állat... (A herceghe z hajol alázatosan s valamit halkan mond neki, Bőrösök­re mutatva). HERCEG (BSrcsSkhöz): Es te ott, te mit tudsz »Arpád szent hónáról*? BÖRCSÖK: Én sokat. HERCEG: Nocsak. BÖRCSÖK: Az előbb mondtam itt ezeknek, csak egyszer húzzam ki a lábam innütt, ahol pedig minden öregem élt, hátra se néznék, akkor se, ha tfc emésztené. HERCEG: Erre a >drága* tájra? BÖRCSÖK: Hát azt nézve, hogy mi­ért mit adott: drágának, elmondhatom, drága volt. HERCEG: Nem ötlettelen! Nézd! A szavakat úgy próbálja, akár egy — »pat­rióta*. Egy szóval: nagyon drágáltad a földet... BÖRCSÖK: Szakadj, paraszt s ha ehetnél, dögölj meg: semmiért mindent: így szólt itt a vásár... HERCEG: Tehát — hogy úgy mond­juk — hazát, »drágai* helyett most olcsóbbat kí­vánnál? ... BÖRCSÖK: Kívánnék? Olcsót? Ideát Somogyban mostanság már nemcsak kívánalom van: eró van! A nép, — nem úgy, mint ezek — nem nyüszit rúgott kutyaként. HERCEG: Remek dikció! BÖRCSÖK: Az a! Jákó, Marcali. Komlód, Csokonya, Nyék parasztjai tenni is tudtak ... HERCEG: Tenni? BÖRCSÖK: Tab, Igar jobbágyaiba szorult még magyar virtus valami. Nem kérdezve, hogy árba, milyenbe fogy, elfoglalták, az olcsó istenét, a jussukat, a földeket! HERCEG: (felugrik, kezével csendet int): Elég! kelt volna: gyönyörű, tömör hangja úgy szólott, mint a szabadság lia­rangja. Szemei szikráztak félig nyitott szempillája alatt. Sárga selyem kendő­je borostyánszínű árnyékot vetett si­ma, sötét arcára. Egy len&zőkehajú gyermek nyomult a színpadhoz, kezében vörös virág­csokrot szorongatott. Mereven nézte a néger nőt és még mielőtt a dal véget ért volna, fefféje nyújtotta ke­zecskéjét, hogy átadja a csokrot. Az énekesnő azonban nem látta a gyer­meket. Egyre nagyobb öröm és békés nyugalom hangzott dalából, hullámzó, bővizű déli folyóként árasztva el a termet. Az utolsó győzedelmes han­gok felé közeledett, de abban a. pilla­natban észrevette a sápadt gyermek­arcot, a könnyekkel megtelt gyer­mekszemet és az öí e lésre tárt kart. Hangja hirtelen elcsuklott, s az ünne­pélyes befejezés helyett fájdalmas zo­kogás tört fel az énekesnő torkából. Szívéhez szorította a kezét, mintha valami nagy fájdalmat akarna kitépni a melléből. Arca hamuszürkévé vált, homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Erősen lezárta szempilláit, hogy eltitkolja előtörő könnyeit. Ajkát né­hány zavart, mélyről jövő hang hagy-i ta el. És egyszerre, mint erejét vesz­tett bátor kis madárka, amely tenge­reken és óceánokon repült át a távoli délről, lehajtotta fejét és halkan el­sírta magát. A közönség megdöbbent. Ml történt a 6zínpadon? Mit jelent ez a sírás, amely nincs összhangban a szabadság diadalmas dalával? Mindenki a zsűrit kereste várakozó tekintetével. Ljubcsenko — a zsűri szovjet tagja, nemes halvány arcával visszahúzódott a páholy homályába. A mindig vígkedélyű bolgár zsűritag kezével törölte meg szemét, lehajtotta fejét és látta, hogy Ljubcsenko is sír. A reflektor egy pillanatra átszáguS­dott a termen éš mindenki arcán, könnycseppek ragyogtak. Ezekben a könnyekben volt valami közeli, s túl­szárnyalta az egyéni szomorúságot. Az énekesnő úgy állt a színpadod a reflektor megvilágításában, mint a kerek nap. Hiába kísérelte meg, hogy leküzdje zokogását. Megfordult, hogy a színfalak mögé szaladjon, a halvány­arcú német gyermek kitárt karja azonban megakadályozta. Feléje emel­te kisírt szemét és remeg® kézzel át­nyújtotta neki a virágot. És a néger asszony felkapta e .gyermeket virá­gostól és magával vitte a azfnpad mögé. Valaki hangosan felsírt... A terem hosszú ideig zúgott a tápé­tól, a dübörgéstől éa felkiáltásoktól. A néger énekesnő nem jelentkezett^ sem ő, sem a gyermek. Erután meg­szólalt a konferanszié halk hangja. ... A négelr énekesnő néhány hó-i nappal, mielőtt a fesztiválra jött, el­vesztette gyermekét. Autóbuszon uta­zott kisfiával. Egy amerikai felhábo^ rodva, hogy vele együtt aiz autóbu­szon feketebőröek ia utaznak, felkap­ta a gyermeket és kidobta az ablakon. A kétéves kisfiú összetört koponyával maradt az aszfalton. Az amerikai még azt sem engedte meg neki, hogy fel* szedje fia holttestét... — Ami, go home... ami, go homä — ugTottak fel elsőnek az amerikai küldöttek, akik kapitalista honfitár­saiktól szintén átéltek már sok erő­szakosságot. A falakat díszítő zsárlócsokrok megremegtek a gyűlölet forró lehe­IetétőL — Freundschaft..: barátság... —< kiáltották és tapsoltak mindannyian a teremben: fehérek, feketék é* sárga-* bőrűek, akiket örökre megbonthatat­lan barátság köt össze. Végül is megnyílt a nehéz bársony-! függöny és megjelent a néger asz­szony; időközben leküzdötte fájdal­mát. A gyermeket vezette. Újra éne­kelni kezdett. Ünnepélyesen hangzott a barátság és a szabadság dala: — Egy a jelszónk, a béke..; Kint pedig, Berlin romjai között, ezekben a hősi fesztiváli napokban, mintha új város született volna pla­kátokkal, zászlókkal és fényekkel. En­nek az új Berlinnek az utcáin a föld felett és a föld alatt vasutak száguld­tak és velük együtt a Nyugat és a Kelet kékinges ifjainak százezrei kéz a kézben haladtak végig, nem Ismerve semmiféle határokat a népek között A CSEMADOK bratis!avai helyi csoportja október 12-én, pénteken 19 órakor Vazov-ytca 2. szám a'att tartja meg rendkívüli közgyűlését. Ez úton felhívjuk a tagságot, hogy ezen a gyűlésen teljes számban jelenjen meg. A CSEMADOK bratislavai szervezetének helyi vezetősége

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom